Az európai szimfometal-színtér egyik megkérdőjelezhetetlenül legsikeresebb csapata a holland Epica. Bár a több, mint húsz esztendő alatt számtalan arc jött és ment a fedélzeten, három rendíthetetlen pillér dacolt az idő viharával: Mark Jansen hörgős-gitáros, a csodálatos hanggal megáldott Simone Simons énekesnő és a billentyűs Coen Janssen. A hárompontos alap mindig tökéletes egyensúlyt biztosít, hiszen három pont csakis egy síkban létezhet. Ez a geometria vastörvénye, a matematika rendíthetetlen szabálya, és ha valaki követi az Epica zenei utazását, tudja jól, hogy matematikai precizitásban sosem szenvedtek hiányt.

Ez idő alatt a csapat jelentős fejlődésen ment keresztül. Az első két album után - "The Phantom Agony" (2003) és "Consign to Oblivion" (2005) - a zenekar egyre inkább az összetettebb alkotás felé fordult. Ez a kristálytiszta, mérnöki pontossággal kimért hangzás legtöbbször telitalálatnak bizonyult, a "The Divine Conspiracy" (2007), a Design Your Universe (2009) és a "Requiem for the Indifferent" (2012) már ezen a vonalon menetelt tovább. A "The Quantum Enigma" (2014), de még inkább a "The Holographic Principle" (2016) jelentette nálam a csúcspontokat, úgy gondolom, ezek a kiadványok valóban mérföldkövek, és nem csupán technikai tökéletességükkel nyűgöznek le, hanem azzal a mélyről fakadó szenvedéllyel és érzelmi intenzitással is, amely ritka kincs a metál színterén. Igazi mesterművek, amelyek egyszerre dörrennek és simogatnak.

Az "Omega" (2021) viszont mintha más irányt vett volna. Bár szakmailag kifogástalan, mégis hiányzik belőle valami esszenciális. Az a bizonyos plusz, ami az előző két albumot felröpítette a magaslatokba. A lemez túlzottan steril lett, mintha a zenekar tagjai laboratóriumi körülmények között, fehér köpenyben és védőszemüvegben komponálták volna a dalokat. Technikai oldalról nézve nincs miért kritizálni, de az a mágikus energia és különleges atmoszféra, ami korábban jellemezte a zenekart, ezúttal valahogy háttérbe szorult. Nem lett tehát rossz album, csak érzésem szerint nem képes azt a katarzist nyújtani, amit elődei olyan könnyedén megteremtettek.

Jelen kritika tárgya, az "Aspiral" éppen ma jelent meg, rajta tizenegy szerzeménnyel. A korábbi módszerekhez képest jelentős változást hozott az alkotási folyamat, ahogy Simone is elárulta, ezúttal sokkal több személyes találkozóra került sor a zenekaron belül, a turné már nem volt egyszerre koncertezés és dalszerzés keveréke – tisztán szétválasztották a két tevékenységet. Az utazások során kizárólag a fellépésekre összpontosítottak, a kreatív munkát pedig erre szánt, nyugodt időszakokra tartogatták. Ez a fajta tudatos jelenlét és fókuszált alkotómunka egyértelműen tükröződik az új albumon. A számok egy magasabb szintű tudatosság jegyében születtek, ami talán éppen azt a pluszt hozhatta vissza, ami az "Omega" esetében hiánycikk volt. Az "Aspiral" így nem csupán egy újabb Epica-album, hanem egy átgondoltabb, koncentráltabb zenei víziót képvisel.

A bevezető klipes dalok – Arcana, Cross The Divide, T.I.M.E. – valóban azonnal megragadják a hallgatót azzal az energiával, ami első pillanattól libabőrt okoz. Igaz, kezdetben úgy tűnhet, mintha az Epica slágerekkel teli lemezt készített volna, de ez egyáltalán nem hátrány – valóban időszerű volt már egy kis frissítés és fokozott dallamosság a zenekar repertoárjában. Az Arcana varázslatos, földöntúli dallamvilága tökéletesen vegyíti az Epica jellegzetes hangzását a 80-as évek heavy metal elemeivel, miközben az önmegismerés mély témakörét járja körül. A Cross The Divide pedig elsöprő dinamikájával hódítja meg hallgatóit. Simone hangja továbbra is kifogástalan – talán most még az eddigieknél is dögösebb és játékosabb árnyalatokat mutat. Az album koncepciója az önreflexióra épül, amit tökéletesen példáz a T.I.M.E. című dal is, amely valójában egy mozaikszó (Transformation, Integration, Metamorphosis, Evolution). A szám az egó haláláról és a megvilágosodás lehetőségéről elmélkedik. Az Obsidian Heart egy igazi atmoszférikus gyöngyszem, helyenként már-már balladaszerű érzést kelt, miközben megőrzi a szükséges súlyosságot is. A tempó ezután újra felpörög a Fight to Survive – The Overview Effect című kompozícióval. Ez a dal vidámabb hangvételű, játékos zenekari elemeket elegyít. A szám lendülete magával ragadó – néhol technikai gitármunkával fűszerezve –, miközben kellemesen lágy, énekcentrikus szakaszok oldják a feszültséget. A refrén különösen energikus, a dal vége felé pedig igazán intenzív, epikus magasságokba emelkedik. Bár a dal felépítése egyszerű, mégis rendkívül magával ragadó.

Az Apparition közepén lenyűgöző gitárszólóban gyönyörködhetünk Isaac Delahaye mesteri játékának köszönhetően. A dinamikát tökéletesen folytatja az Eye of the Storm, ami ismét a slágeresebb vonalat erősíti – de ez egyáltalán nem negatívum. Épp ellenkezőleg: fülbemászó, igazi bulizós-fejrázós szerzemény, amely minden bizonnyal állandó eleme lesz a koncertprogramnak. 

Különösen örömteli meglepetés, hogy folytatódik az A New Age Dawns-sorozat, méghozzá rögtön három tétel is ezt a címet jegyzi. A Darkness Dies in Light - A New Age Dawns Part VII és a Metanoia - A New Age Dawns Part VIII – mindkettő túllépi a hétperces határt – igazi Epica-himnuszok. Az előbbi erőssége a dallamos refrén és a fenséges kórusok kombinációja, míg utóbbi egy nyugodt, melankolikus kezdés után merészen kalandozik a death és prog metal irányába. A Metanoia különleges értéke még Simone és Mark dialógusszerű előadásmódja, ami a klasszikus "szépség és szörnyeteg" felállást idézi.

A The Grand Saga of Existence – A New Age Dawns Part IX című dalban pedig masszív: súlyos gitárfalak emelkednek, majd a kompozíció egy hipnotikus groove-ba olvad – erőteljes húrpengések és kórusok örvényében, a refrénje pedig remekül egyensúlyoz a partizósabb hangulat és az Epicára oly jellemző pátosz között. Ekkor érkezik a nyugalom szigete: egy akusztikus gitárral vezetett rész, majd ez a tétel szépen átvezet minket az albumzáró Aspiral című balladába. Méltó lezárása a korongnak, miközben a végére még tartogat egy felemelő, katartikus pillanatot – tökéletes keretbe foglalva az egész lemezt.

Az Epica azon kevés zenekarok egyike, akik szinte bármilyen művészi döntésükkel képesek teljes elégedettséget kiváltani rajongóikból. Az "Aspiral" meghallgatása után könnyű megbocsátani az "Omega" helyenkénti kiszámíthatóságát és túlzottan steril hangzását. Kétségtelen, hogy ez az album néhol egyszerűbbnek, visszafogottabbnak tűnhet korábbi munkáikhoz képest, és észrevehetően nagyobb hangsúlyt fektet a könnyen befogadható, fülbemászó szerzeményekre, továbbra is bővelkedik azokban a magasztos pillanatokban, amelyeket a régi rajongók elvárnak a zenekartól. A csapat minden tagja csúcsformában van, Simone hangja sokoldalú, a zenésztársak pedig kreatívak.

A repertoár rendkívül változatos: vaskosabb, nehezebb darabok váltakoznak a könnyedebb, lazább, dallamosabb számokkal. A három hosszabb kompozíció komplexitása lehengerlő, és azt a klasszikus Epica-hangzást képviseli, amely már -szerintem- régóta hiányzott a rajongók életéből. Összegezve: ismét egy album, amely kiváló minőséget képvisel. Az Epica továbbra is szilárdan őrzi helyét műfajának legjobbjai között, és semmi jel nem utal arra, hogy ez a közeljövőben változna.

10/10

"Aspiral"

Megjelenés: 2025.04.11.

Kiadó: Nuclear Blast

Dallista:

1. Cross the Divide

2. Arcana

3. Darkness Dies in Light - A New Age Dawns Part VII -

4. Obsidian Heart

5. Fight to Survive - The Overview Effect -

6. Metanoia - A New Age Dawns Part VIII -

7. T.I.M.E.

8. Apparition

9. Eye of the Storm

10. The Grand Saga of Existence - A New Age Dawns Part IX -

11. Aspiral

Zenészek:

Simone Simons - ének

Coen Janssen - billentyűk

Mark Jansen - gitár, ének

Ariën van Weesenbeek - dob

Isaac Delahaye - gitár

Rob van der Loo - basszusgitár

Mindössze két és fél év telt el az Arch Enemy "Deceivers" albuma óta, de a formáció korántsem tétlenkedett. Miközben számtalan turnét ledaráltak, a stúdiómunkálatokra is kellő időt fordítottak, így születhetett meg a "Blood Dynasty", amely tegnap látott napvilágot. Tavaly októberben Michael Amott gitáros magabiztosan nyilatkozott: ez a lemez felülmúlja az eddigieket, és jóval többet kínál majd, mint amit a rajongók egyáltalán elvárhatnak a zenekartól. A felvezető kislemezek – Dream Stealer, Liars&Thieves, a címadó Blood Dynasty, Paper Tiger – valóban meggyőző erővel bírnak, maradéktalanul teljesítve az elvárásokat. És ez különösen figyelemreméltó egy olyan együttestől, amely immár közel három évtizede, igen, lassan HARMINC éve van jelen a metal színtéren, ami azért nem kis idő.

Nyilvánvaló, hogy egyetlen zenekar sem fogja azt kommunikálni, hogy a következő albumuk harmatgyenge lesz. Minden formáció a valaha készített legerősebb alkotásaként harangozza be az aktuális korongot – részben persze a közönség figyelmének megragadása érdekében, de úgy vélem, az Arch Enemy esetében ez sosem csupán marketingfogás volt a rajongók izgatására. Különösen kíváncsi voltam, mire képes mostantól a banda Jeff Loomis nélkül, hiszen a gitáros 2023 végén köszönt el a társaságtól, ami nem kis űrt hagyott maga után. Szerencsére az utánpótlás szinte azonnal megérkezett, az amerikai Joey Conception személyében, aki olyan bandákban játszott már, mint a Sanctuary, a The Absence vagy az Armageddon.

A Dream Stealer erőteljes zúzása után az Illuminate the Path-ben kellemes meglepetésként bukkan fel Alissa White-Gluz tiszta éneke is, ami slágeresebb irányba tereli a számot anélkül hogy feláldozná a metalt. Bevallom, mindig is nagy rajongója voltam a fronthölgy mesés mezzoszoprán hangjának, amely közel öt oktávnyi tartományt ölel fel – így aztán nem tagadom, valósággal felderültem, amikor meghallottam tiszta vokálját. És nemcsak ebben a tételben csillogtatja meg ezt a képességét – a Blaspheme-feldolgozás, a Vivre Libre például teljes egészében az ő kristálytiszta énekhangjára épül, és e nagyjából négy perces darabban hangtartományának minden ragyogó magaslatát és bársonyos mélységét élvezhetjük.

Nem fukarkodik a dalcsokor a váratlan, meglepően innovatív zenei megoldásokkal sem – ebből a szempontból a Merch of the Miscreants határozottan kiemelkedik, számomra az album egyik legmarkánsabb darabja. A videoklipes formában is napvilágot látott Paper Tiger klasszikus metal elemeket vonultat fel, míg az A Million Suns lélekemelő hangzásvilága és a Don't Look Down lendületes dinamikája kimondottan élvezetes hallgatási élményt nyújt. A korong címadó szerzeménye, a Blood Dynasty pedig maga a tökéletes epikus death metal himnusz – gyakorlatilag a zenekar stílusának és művészi hitvallásának kvintesszenciája, sűrítménye mindannak, amit az Arch Enemy képvisel, de a Liars&Thieves is ezt az irányt erősíti.

Az Arch Enemy ezúttal is maradéktalanul bizonyította kvalitásait. Alissa továbbra is lenyűgöző teljesítményt nyújt, de a hangszeres szekció is minden elismerést megérdemel a kreatív megoldásokért. A formáció sikeresen demonstrálta, hogy igenis lehetséges olyan death metal albumot alkotni, amelyen a fülbemászóbb tételek nem kényszerítik sekélyesebb vizekre a zenei koncepciót. Ez a korong kétségtelenül dallamosabb és slágeresebb hangzásvilágot képvisel, mint a "Deceivers", de meggyőződésem, hogy amíg a csapat képes fenntartani ezt a színvonalat, addig semmi okunk az aggodalomra – sőt, inkább az örvendezésre van okunk.

10/10

"Blood Dynasty"

2025.03.28.

Kiadó: Century Media Records

Dallista:

1. Dream Stealer
2. Illuminate The Path
3. March Of the Miscreants
4. A Million Suns
5. Don’t Look Down
6. Presage
7. Blood Dynasty
8. Paper Tiger
9. Vivre Libre
10. The Pendulum
11. Liars & Thieves

Zenészek:

Alissa White-Gluz - ének

Michael Amott - gitár

Daniel Erlandsson - dob

Joey Conception - gitár

Sharlee D'Angelo - basszusgitár

Sokáig úgy kerültem a nu metalt, mint ateista macska a templom egerét. A 2000-es évek elején, amikor a műfaj igazán menő volt, mindenki őrjöngött a Limp Bizkit, Korn, System of a Down és Linkin Park miatt – de én valahogy kimaradtam ebből a hullámból. A Linkin Parkot is csak akkor kezdtem igazán értékelni, amikor Emily Armstrong lett az énekesük. Nemigen volt a frontcsajos zenekarok között sem olyan banda, akiket szívesen hallgattam, kivéve a Kittie-t és az Infected Raint.

Aztán 2023 májusában, amikor a The Agonist feloszlott, az akkor már 9 éve a bandában éneklő Vicky Psarakis bejelentette: mostantól a másik projektjére, a Sicksense-re koncentrál, ami – meglepetés – nu metalt játszik, "Cross Me Twice" címmel pedig ma jelent meg a formáció első albuma.

2023-ban két erőteljes dallal robbant be a formáció: a Fools Tomorrow és a Feed Them To The Wolves már előrevetítette az új irányt. Az igazi áttörés azonban 2024 őszén jött el, amikor három dinamikus szerzeménnyel – Wildfires, Masquerade Parade és On Repeat – jelentkeztek. A Sicksense zenei világában vagányul keverednek a nu metal alapok az elektronikus elemekkel és modern melódiákkal, megteremtve egy igazán egyedi hangzást. A Killer V néven színpadra lépő Vicky pedig olyan vokális magaslatokba tör, amiket a The Agonist idején egyszer nem hallhattunk tőle. Ezek a dalok valami elképesztő erővel tapadtak meg a fülemben, mintha tüzesvassal égették volna bele őket. 

Ám nemcsak Vicky okoz meglepetést – Robby J. Fonts, aki a rap-részekért felel, szintén kellemes orgánummal áldotta meg a sors. Tökéletesen kiegészítik egymást az énekesnővel. 

A dallamok sokszínűek és baromi fülbemászóak. Ebből a szempontból nekem az In This Carousel a legnagyobb kedvencem. Ez a szám amúgy a depresszióról szól, de nem az a szokásos lehúzós stílusban, hanem egy zseniális dallamérzékkel megkomponált szerzeményként talál utat a hallgató szívéhez.

"Bármennyire is beszélnek az emberek a depresszióval való küzdelemről, a perspektíva gyakran az, hogy ez egy bénító érzés. Nem hiszem, hogy ez így van, vagy talán csak személyenként eltérő. Én magam mindig úgy éreztem, hogy ennek az ellenkezője. Folyamatosan mozogsz, dolgozol, végigcsinálod az élet minden mozzanatát, de sosem érzed úgy, hogy fejlődnél. A pontból B pontba olyan, mint egy kör, és nem számít, mennyit mész, mindig a startvonalnál találod magad."

- mesélte korábban Vicky a számról.

Rogyásig van a korong meglepő és zseniális zenei húzásokkal. Ott van például a fent is említett Masquerade Parade, ahol a brutális zúzás és a lebegős refrén váltogatják egymást, valami egészen egyedi elegyet alkotva. Az érzelmesebb oldal sem maradt ki a buliból – ezt a Throwback hozza el, ahol Vicky lazán, mégis átütően tolja a nehéz refrént. Az album vége felé az In This Carousel a dinamikai váltásokkal játszik: lassan, szinte lopakodva építkezik, míg végül robban a magas és kemény énekekkel. Ebben a dalban is felcsendül egy elképesztő gitárszóló Phillip Lykostratis hangszeréből – itt tényleg megmutatja, mire képes. Néhány rövidebb átvezető tétel is hallható a dalcsokorban, amelyek kellemes melódiákkal vezetik át a hallgatót a következő tételre.

A "Cross Me Twice" valóban egy sokoldalú és kalandos alkotás, mely lebilincselő hangzású utazásra invitál tíz rendkívül változatos kompozíción keresztül. Az album méltón reprezentálja a banda figyelemreméltó sokoldalúságát és kreatív potenciálját.

Természetesen a középpontban Vicky és Robby állnak, akik elképesztő érzelmi mélységet és hangzásbeli gazdagságot hoznak a produkcióba. A hangjuk tökéletesen kiegészíti egymást – hol összefonódnak, hol éles kontrasztot alkotnak, miközben váltogatják a soraikat, harmóniáikat. Ez a dinamikus kettős még tovább emeli az amúgy is masszív album hangzásvilágát. Ez a zenei komplexitás teszi annyira különlegessé ezt a lemezt – minden egyes menetnél újabb hangszínek és hangulatok bukkannak fel. A mai metal szcénában, ahol sok produkció hajlamos sablonossá válni, ez az album igazi felüdülés. A "Cross Me Twice" simán befurakodik a műfaj legkiemelkedőbb lemezei közé, hiszen végig érezhető, hogy egy összeszokott, kreatív és vérprofi csapat dolgozott rajta.

9/10

"Cross Me Twice"

Megjelenés: 2025.03.28.

Kiadó: Earache Records

Dallista:

1. Sellout
2. Wildfires
3. Throwback
4. Fever Dream
5. Invisible
6. On Repeat
7. Masquerade Parade
8. In This Carousel
9. Here Come All The Memories
10. Follow Me

Zenészek:

Vicky Psarakis - ének

Robby J. Fonts - rap

Phillip Lykostratis - gitár

Richard Regier - basszusgitár

Joseph Polizzi - dob

Vannak dallamok, amelyek már az első pillanatban úgy vésődnek az ember agyába, mintha tüzesvassal égetnék bele. A Spiritbox zenéje éppen ilyen: műfaji határokon túlívelő, merész és kiszámíthatatlan elegy, amelyet nehéz keretek közé szorítani. Már a 2021-es "Eternal Blue" (kritika ITT) is ezt bizonyította, miközben egyértelművé tette, hogy Courtney LaPlante frontasszony hangja nem csupán erőteljes, hanem lenyűgözően sokoldalú is.

Az elmúlt években a 2016-ban alakult kanadai banda rakétaként száguldott előre: egyik turné követte a másikat, fesztiválokat hódítottak meg, és közben elkészült második nagylemezük, a "Tsunami Sea", amely épp ma lát napvilágot. A lemezt több előfutár is megelőzte, köztük a Crystal Roses, amely merész fordulatot hoz – a nyers erő helyett ezúttal a dallamok és Courtney hipnotikus hangja kerülnek előtérbe, a nyitányban pedig drum and bass ihletésű elektronikus elemek tesznek róla, hogy meglepetés érje a hallgatót. A Soft Spine és a Perfect Soul viszont nem spórol a dühvel, könyörtelenül zúznak, míg a No Loss, No Love dalában végleg elszabadul az a démon, aki Courtney torkában lakozik.

Míg az "Eternal Blue" egyértelműen a progresszív és tech-metál területén mozgott, addig utódja bátran félredobja a műfaji korlátokat és még szélesebbre tárja a kapukat. Ezt bizonyítja a drum and bass és más elektronikus elemekkel gazdagított, érzelmi mélységeket feltáró és tömény fájdalommal átitatott Crystal Roses, vagy a traumák és elnyomás témáját feldolgozó Keep Sweet. Szinte minden dalban találni érdekes megoldásokat.

A dalszövegek is mélyre vágnak: az andalító Ride The Wave azt az érzést járja körbe, amikor az irányítás kicsúszik az ujjaid közül, míg a címadó Tsunami Sea djentes hullámok hátán mesél az érzelmek tomboló, pusztító erejéről. Nem véletlen a lemez címe – ahogy az Eternal Blue, úgy ez is egy érzelmi vihar, amely magával ragad és nem ereszt. 

A számokat egyszerre itatja át a sötétség hipnotikus gyönyörűsége és a nyugtalanító, már-már kísérteties atmoszféra. Talán az egyik legjobb példa erre a Deep End, amely az elszigeteltség és elveszettség mélyrétegeit boncolgatja, vagy a A Haven With Two Faces, amely azt az ellentmondásos igazságot tárja elénk, hogy egy menedék egyszerre lehet megnyugtató és romboló. Ebben a különös, kétarcú biztonságban pedig az elmúlt dolgok után sóvárgunk – egy fájdalmas, gyötrelmes vágyakozás, amely lassan felemészt.

Összegezve a "Tsunami Sea" egy elképesztő utazás az érzelmek szélsőséges tartományain keresztül, ami engem személyesen is mélyen megérintett. Ahogy az album végigsöpör a lélek viharos tájain, úgy mutatja meg a Spiritbox, hogy a zenei kísérletezés nem csapda, hanem lehetőség – amibe sok zenekar belebukik, ők azonban tökéletesen uralják. Bár a csapat az "Eternal Blue" utódjának nevezte az új lemezt, a nyilvánvaló különbségek egyértelműen előnyére válnak. A bátran alkalmazott új zenei elemek, a műfaji határok merész feszegetése, és Courtney hangjának még inkább kibontakozó sokoldalúsága olyan dimenziókat nyit meg, amelyek messze túlszárnyalják a debütlemezt.

A "Tsunami Sea" nem egyszerűen egy folytatás; sokkal inkább egy új fejezet, ami bizonyítja, hogy a Spiritbox készen áll a továbblépésre, miközben megőrzi mindazt, ami különlegessé teszi őket.

9,5/10

"Tsunami Sea"

Megjelenés: 2025.03.07.

Kiadó: Rise Records

Tracklist:

01. Fata Morgana
02. Black Rainbow
03. Perfect Soul
04. Keep Sweet
05. Soft Spine
06. Tsunami Sea
07. A Haven With Two Faces
08. No Loss, No Love
09. Crystal Roses
10. Ride The Wave
11. Deep End

 

 

Miután 2021 februárjában elhagyta a Delaint, a holland művésznő nem vesztegette az idejét. Charlotte Wessels még ugyanazon év őszén kiadta első szólóalbumát "Tales From Six Feet Under" címmel, majdnem pontosan egy évvel később pedig érkezett utódja, a "Tales From Six Feet Under Vol II".

Bár ezek a kiadványok nem kifejezetten metallemezek voltak, mégis igazán kellemes hallgatnivalónak tartom őket. Charlotte évekkel ezelőtt mesélte, hogy zenei ízlése mindig is sokrétű volt. Kamaszkorában gyakran készített magának válogatáskazettákat, amelyeken a Spice Girlstől a Metallicáig mindenféle stílus helyet kapott. Ez az eklektikus ízlés mindkét albumon érzékelhető volt, és tökéletesen működött is.

Az énekesnő idén tavasszal jelentette be, hogy érkezik harmadik albuma, amely ma "The Obsession" címmel került boltokba. Még az első klipes dal, a The Exorcism debütálása előtt Charlotte elárulta, hogy ez az album sokkal keményebb hangzást képvisel majd, mint az előzőek. És valóban, a fent említett dal rendkívül erőteljes lett, amelyet követtek a látványos videóval bemutatott Chasing Sunsets, a honfitárs Epica-frontasszony Simone Simons-szal közösen készített Dopamine, a The Crying Room, és tegnap felkerült a YouTube-ra az Ode To The West Wind is, amely különlegessége, hogy Alissa White-Gluz, az Arch Enemy énekesnője is szerepel benne.

Charlotte felfedte, hogy az album komoly érzelmi témákat feszeget, mint a menekülés, a félelem, a megszállottság, a kényszerbetegségek és a szomorúság – érzések, amelyeket ő maga is átélt. A Dopamine például az antidepresszánsok mellékhatásairól szól, amivel az énekesnő is szembesült, míg a The Crying Room az első koncertje után íródott a Covid-járványt követően, amikor egy külön szobában sírhatta ki magát, anélkül, hogy a többiek kedvét hazavágta volna. Apropó, többiek: Charlotte zenésztársai nem mások, mint Otto Schimmelpenninck Van Der Oije basszeros, Timo Somers gitáros, Joey de Boer dobos és Sophia Vernikov billentyűs, akik közül Otto és Timo egy időben dobbantottak az énekesnővel a Delain fedélzetéről. Az album társadalmi és környezetvédelmi kérdéseket is boncolgat: a Chasing Sunsets-ben a pazarló életmód és a nélkülözés egyaránt jelen van, és Charlotte a világ jelenlegi helyzetét az Éhezők viadala című filmhez hasonlította.

A lemezt rengeteg mély érzelem járja át – szerelem, elmúlás, emlékek és bátorság. Olyan érzések, amelyekkel bárki azonosulhat. Charlotte nem fél megénekelni, hogy az élet néha sötét vizekre sodor bennünket, de ez nem a vég, hanem inkább lehetőség az önismeret mélyítésére, amely végül javunkra válhat.

Bár ez az album sem kifejezetten metal, tény, hogy keményebb hangzást kapott az előzőeknél. Természetesen a lágyabb, líraibb, érzelgősebb, olykor kimondottan melankolikusabb dallamok sem hiányoznak – mint például a Serpentine vagy a Praise –, de a Vigor+Valor az album egyik legerőteljesebb darabja. Az instrumentális Breathe pedig gyönyörűen vezeti át a hallgatót a Soft Revolution 2024-es verziójába, amely a korong záró tétele.

Charlotte-ot nincs értelme beskatulyázni. Aki kőkemény metalt vár az albumtól, lehet, hogy csalódni fog, de aki készen áll arra, hogy szembesüljön saját félelmeivel és démonaival, mindezt egyedi és kellemes zenével kísérve, az biztosan imádni fogja ezt a lemezt – ahogyan én is. Charlotte albuma sokszínű, kísérletező, de nem fullad unalomba. Mindig is közel álltak hozzám a pszichológiai és önismereti témák, ez a dalcsokor pedig valóban végigvezet a különféle mentális állapotokon. Nemcsak a bátorság és a hősiesség jelenik meg a szövegekben, hanem a csontig hatoló félelem, a pánik és az összeomlás is. Mégis, a dalok végső soron pozitív üzenetet hordoznak, segítve megtalálni a fényt a sötétségben.

9/10

"The Obsession"

Megjelenés: 2024.09.20.

Kiadó: Napalm Records

1. Chasing Sunsets

2. Dopamine (ft. Simone Simons)

3. The Exorcism

4. Soulstice

5. The Crying Room

6. Ode To The West Wind (ft. Alissa White-Gluz)

7. Serpentine

8. Praise

9. All You Are

10. Vigor+Valor

11. Breathe

12. Soft Revolution (2024)

A mai napon megjelent a Kobra And The Lotus énekesnőjének első szólóalbuma, ám ennek a 2020 óta dédelgetett álomnak a megvalósulását komoly krízis előzte meg. A kanadai zenekar 2019 óta pénzügyi problémák miatt inaktív, Kobra pedig nem sokkal az "Evolution" album megjelenése után kifejtette: nem tudja mi vár az együttesre a jövőben.

A művésznő 2023 őszén kezdte csepegtetni a dalokat. Először a Love What I Hate érkezett, majd az Under One Sun, amit karácsony tájékán a varázslatos Thank You követett. Márciusban a frissítő hangulatú Freedom-mal jelentkezett, májusban a HOTT.-tal lepte meg rajongóit, június elején a Timo Somers-szel közösen felvett Dreamer látott napvilágot, legutóbb pedig a Like No Other-t hallhattuk, amely a korong címadója is.

Kobra nem fukarkodott a kislemezekkel, imádja elkápráztatni a rajongókat, és ez a videoklipekben is tükröződött - elég csak a HOTT.-ra gondolni.

Kobra dalai nem csak dallamok, hanem őszinte érzések is. Minden dalban a saját élményei és gondolatai köszönnek vissza. Találkozhatunk hétköznapi, de mély érzésekkel, mint a gyermeki álmodozás (Dreamer), a magány (Like No Other), a társadalmi nyomás (HOTT.) vagy a belső erő visszaszerzése (Freedom). Ezek az érzések mindenkiben megvannak, de nem mindig könnyű beszélni róluk. Például, ki meri bevallani, hogy az Instagram-modelleket látva rosszul érzi magát, vagy hogy hiába van sok ismerőse, mégis magányos? Kobra lerántja a leplet a tabukról, hogy szembesítsen minket a démonainkkal.

Mindehhez igen változatos zene társul. A Like No Other-t az indiai szitár teszi egzotikussá, az Unbreakable kicsit visszarepít 80-as évekbe, míg a Thank You egy igazi varázslatos ballada. A Freedom egyszerre emlékeztet Michael Jackson munkásságára és a klasszikus rock elemeire, adva egy nagyon érdekes hangzást, de nekem az It's No Bluegrass Anymore a legnagyobb kedvencem. Az ír dallamvilág hihetetlen energiát és hangulatot ad, és Kobra éneke is tökéletesen passzol hozzá.

A "Like No Other" nem metallemez. Sőt, nehéz is lenne műfajilag beskatulyázni, mert minden dalnak olyan egyedi hangzása van, hogy lehetetlen egy fiókba bezárni őket. Még az instrumentális, rövid átvezetőket is, mint a Liberation, a Genesis vagy az Epiphany.

Őszinte leszek, a Kobra And The Lotus zenéje tetszik, de Kobra első saját "gyermeke", a "Like No Other" azt az érzést hozza magával, hogy az énekesnő az eddigieknél sokkal jobban kiteljesedett. Egyelőre senki nem tudja, mi lesz a zenekarral, de addig is itt van ez a csoda, tele meglepetésekkel. Ha nem vad zúzásra vágysz, de nyitott vagy az alternatív megoldások, a váratlan fordulatok és az újítások iránt, akkor garantáltan beleszeretsz ebbe a dalcsokorba.

Korábban az énekesnő elmondta, hogy egy előadóművész rengeteg munkát fektet abba, hogy akár csak egy percnyi tartalmat megjelentessen a közösségi médiában. Ezzel arra utalt, hogy az algoritmusok uralta világában nehéz a figyelem középpontjában maradni. Ez az album is sokáig érett, de végül megszületett, és engem azonnal lenyűgözött. Kobra megosztotta a lelke egy darabját, annak egy csodálatos képét. Ha van egy lemez, ami biztosan ott lesz az idei top 3-ban, akkor a "Like No Other" dicsőséggel foglalja el a dobogó egyik fokát.

9,5/10

Megjelenés: 2024.08.30.

Tracklist:

1. Rebirth (Intro)

2. Under One Sun

3. Love What I Hate

4. HOTT.

5. Like No Other

6. Shakedown

7. Thank You

8. Unbreakable

9. Dreamer

10. Epiphany

11. It's Not Bluegrass Anymore

12. Liberation

13. Freedom

14. Genesis

Simone Simons, az Epica frontasszonya mostantól nem csak zenekarával kívánja meghódítani a rajongókat. A vörös hajú dívát számos más művésszel is összehozta a sors a több, mint húsz éve tartó pályafutása során - köztük a holland progresszív metal egyik legnagyobb nevével, Arjen Lucassennel. A két zenész közös albumot dobott piacra, ahol Simone végre megcsillogtathatta szólóképességeit is.

Simone és Arjen közös projektje három dallal vezette fel a korongot. Először az Aeterna csapott le ránk májusban - Simone szerint ez a szám olyan, mintha az Epica és az Ayreon zenei gyermeke lenne. Aztán jött az In Love We Rust, egy szívfacsaró ballada, végül a R.E.D. című szerzeményben az Epica gitárosa, Mark Jansen is beszállt a buliba. Ez a dal a mesterséges intelligencia témáját boncolgatja, mindezt egy igen látványos videoklippel.

Hogy őszinte legyek, az Epica legutóbbi albuma, az "Omega", számomra olyan volt, mint egy langyos sör egy forró napon - nem igazán hozott lázba. A szimfonikus részek továbbra is kifogástalanul szóltak, Simone hangja is rendben volt. De számomra a 2016-os "The Holographic Principle" (kritika ITT) után -ami rogyásig volt energikus dalokkal-, az "Omega" olyan sterilnek tűnt, mint egy kórházi műtő. Nem volt rossz, de valami nagyon hiányzott. Ezért is vártam kíváncsian, mit tud Simone szólóművészként.

Be kell vallanom, hogy az Aeterna és az In Love We Rust eleinte nem igazán ragadott meg. Kissé középszerűnek tűntek. Azonban a R.E.D.-re már felkaptam a fejem. Talán Mark miatt...? Nem tudom eldönteni.

Aztán végighallgattam az albumot, és meglepődtem. A Weight Of My World olyan érdekes megoldásokat vonultat fel, amiket az Epicától hiába vártunk volna. Kreatív dallamok, elektronikus elemek, de mindez úgy, hogy a metal hangzás nem szenved csorbát. A Vermillion Dreams szenvedélyes és nyugodt részei váltakoznak, kellemes egyveleget alkotva, a The Core igazán zúzósra sikeredett, itt ismét felbukkan Mark. De a legnagyobb meglepetést a Cradle To The Grave okozta, amelyben Alissa White-Gluz, az Arch Enemy énekesnője is közreműködik. Ez kétségtelenül az album egyik csúcspontja. A kapzsiságról szóló Dystopia dallamos-melankolikus hangulata nem nyomaszt, inkább elgondolkodtat, a gitárszóló pedig különösen megindító. A dal vége felé fokozódik a tempó, és egy igen dinamikus tétellé növi ki magát. Az albumzáró Dark Night Of The Soul ismét egy lassú, érzelmes szám, de Simone éneke annyira érdekes és gyönyörű, hogy végig leköti a figyelmet.

Arjen Lucassen, ez a 64 éves zenemágus, már évtizedek óta bizonyítja, hogy amihez hozzáér, az arannyá változik. Most Simone Simons-szal bútorozott össze egy album erejéig, és lássunk csodát, a "Vermillion" album sem okoz csalódást. Ez a lemez olyan, mint egy jól megkevert koktél: egy rész Arjen jellegzetes hangzásából, egy rész Simone egyedi stílusából, és máris kész a tökéletes keverék. Az eredmény? Egy igazán fülbemászó, izgalmas zenei utazás. Mint említettem, az Aeterna és az In Love We Rust első hallásra olyan volt, mintha langyos vízbe csobbantam volna - nem igazán hagyott mély nyomot. De ahogy végigpörgettem a teljes albumot, rá kellett jönnöm: ez a dalcsokor bizony telitalálat. 

A két holland tehetség együttműködése olyan, mint amikor két mesterszakács szabadul be egy konyhába - az eredmény nem lehet más, csak ínycsiklandó. A "Vermillion" tökéletesen ötvözi kettejük egyedi 'ízeit', létrehozva valamit, ami ismerős is, meg nem is - de mindenképpen szerethető. A két művész egyedi stílusának találkozása olyan zenei élményt eredményez, ami után nehéz visszatérni a megszokott kerékvágásba. Arjen tapasztalt produceri munkája és Simone kivételes hangi adottságai olyan kombinációt alkotnak, ami ritka a mai zenei palettán - álomszerű, varázslatos dallamok, elgondolkodtató szövegek és az a fajta precizitás, ami nem esik túlzásokba. 

9/10

Kiadó: Nuclear Blast

Zenészek:

Simone Simons - ének

Arjen Anthony Lucassen - gitár, billentyűk, dalszerzés

Rob van der Loo - basszusgitár

Koen Herfst - dob

Ben Mathot - hegedű

Vendégzenészek: Mark Jansen, Alissa White-Gluz, John Jaycee Cuijpers

Dallista:

01. Aeterna
02. In Love We Rust
03. Cradle To The Grave (feat. Alissa White-Gluz)
04. Fight Or Flight
05. Weight Of My World
06. Vermillion Dreams
07. The Core
08. Dystopia
09. R.E.D.
10. Dark Night Of The Soul

A szimfometal-színtér egyik különleges szereplője, a Visions of Atlantis hosszú utat járt be az elmúlt 24 évben. Az együttes eddigi története azonban nem csak a zenei fejlődésről, de emberi drámákról és a művészi identitás kereséséről is szólt.

A 2000-ben alakult osztrák zenekar pályafutása Nicole Bogner énekesnővel indult. Az első öt év ígéretes kezdetet hozott, azonban Bogner 2005-ös távozása után egy turbulens időszak következett. A tragédia sem kerülte el a zenekart: Nicole 2012-ben, mindössze 27 évesen hunyt el súlyos betegség következtében. A következő években a Visions of Atlantis több énekest is "elfogyasztott", hasonlóan néhány pályatárshoz, mint a Xandria vagy a Sirenia. Melissa Ferlaak, Joanna Nieniewska és Maxi Nil mind megfordultak a zenekarban, de egyikükkel sem sikerült igazán emlékezeteset alkotni. 2013-ban aztán megérkezett a francia Clémentine Delauney, akinek személyében végre megtalálták a tökéletes frontasszonyt. Ennek ellenére a zenekar még évekig küzdött az egyedi hangzás megtalálásával.

A 2018-as "The Deep & The Dark" és a 2019-es "Wanderers" albumok még nem hozták meg az áttörést. Ezek a lemezek számomra langyos víznek tűntek, nem tudták igazán megragadni a figyelmemet. Nyilván a zenekar nem nem akart kockáztatni, ezért megmaradtak az úgynevezett biztonsági játékos kategóriában. Azonban ekkor bejelentették szándékukat a szimfonikus metal újradefiniálására, bár akkor még nem volt világos, mit is jelent ez pontosan. Afféle porhintésnek tűnt. Most, visszatekintve, láthatjuk, hogy ez a nyilatkozat előrevetítette azt a jelentős változást, ami a "Pirates" albummal kezdődött 2022-ben. Clémentine, akit korábban méltatlanul alulértékeltek, végre megmutathatta kivételes tehetségét. Az új albumokon minden hang őszinteséget sugároz, a dalok a legmélyebb érzelmeket hozzák felszínre. Ez a hitelesség és a zenekar tagjai között érezhető összhang teszi igazán kiemelkedővé az új anyagot.

Július 5-én került boltokba a formáció kilencedik stúdiókorongja, a "Pirates II - Armada", amely korongot három videoklipes dal vezetett fel, az Armada, a Monsters és a Tonight I'm Alive. Nemcsak a kalóz-tematika felbukkanása, hanem a dallamos refrének, az erőteljes gitárriffek és a kifogástalan hangszerelés harmonikus ötvözete egy teljesen új szintre emelte a zenekart. Nem beszéltek tehát mellé, amikor 2019-ben kijelentették, hogy újjászülik a szimfonikus metalt. A banda koncertjein is érezhető az egységesség, a tagok közötti kémia, volt szerencsém látni őket. Itt kell megemlítenem a férfi énekért felelős Michele Guaitoli-t, akinek hangja tökéletesen passzol Clémentine szopránjához.

Jómagam hatalmas elkötelezettje vagyok a szimfonikus metalnak, azonban az utóbbi években sok zenekar lemezein azt éreztem, hogy egyszerűen kifulladtak. Gondolok itt például a Nightwishra, amely banda Anette Olzon távozása óta nem tudott erős anyagot piacra dobni, hiába áll egy Floor Jansen a mikrofon mögött. Éppen ezért megkönnyebbülés hallani az olyan csapatokat, mint a Visions of Atlantis, akik hihetetlen fejlődést hajtottak végre. A "Pirates II - Armada" elődje magabiztos léptekkel halad elődje nyomdokain, az olyan dalok, mint a Hellfire, a Magic of the Night vagy a The Dead of the Sea biztosan állandó darabok lesznek a fellépéseken, amelyekre lehet tombolni.

A Visions of Atlantis remekül példázza, hogy egy zenekar művészi érése és igazi hangzásának megtalálása a legtöbb esetben nem egy lineáris folyamat, hanem bukkanókkal teli és hosszú. Az együttes ma már nem "tizenkettő egy tucat" csapat, hanem a szimfonikus metal műfaj egyik legizgalmasabb képviselője. A "Pirates" és "Pirates II Armada" albumokkal megtalált egyedi hangzás és koncepció végre kiemeli őket a műfaj többi képviselője közül. Bár sok kalózmetalos zenekar létezik, de egyik sem képes ezt olyan szenvedéllyel és egyediséggel művelni, mint a Visions of Atlantis.

10/10

Kiadó: Napalm Records

1. To Those Who Choose to Fight

02. The Land of the Free

03. Monsters

04. Tonight I’m Alive

05.  Armada

06. The Dead of the Sea

07. Ashes to the Sea

08. Hellfire

09. Collide

10. Magic of the Night

11. Underwater

12. Where the Sky and Ocean Blend

Zenészek:

Clémentine Delauney - ének

Michele Guaitoli - ének

Christian Douscha - gitár

Herbert Gloss - basszusgitár

Thomas Caser - dob

Egy zenekar visszatérésének megszervezése nem egyszerű feladat, különösen akkor, ha közel 13 év telt el azóta, hogy a tagok utoljára együtt dolgoztak. A Kittie 1996-ban alakult Kanadában, két 14 éves gimnazista lány, Morgan Lander és Fallon Bowman kezdeményezésére – előbbi énekesként, utóbbi gitárosként vett részt a zenekarban. Hozzájuk csatlakozott Morgan húga, az akkor mindössze 12 éves Mercedes, mint dobos, valamint a 13 éves Tanya Candler basszusgitárosként..

Első albumuk, a "Spit", 1999 novemberében jelent meg, ekkor már Talena Atfield basszusgitárossal, aki Tanya Candler helyét vette át a csapatban. A zenekar főként a nu metal műfajban alkotott, és az évek során számos tagcsere, távozás, valamint egy tragikus haláleset is beárnyékolta pályafutásukat. 2017-ben váratlanul elhunyt Trish Doan, a koreai származású basszusgitáros, mindössze 31 évesen, ami megrázta az egész rock- és metalszcénát. Morgan nem sokkal később úgy nyilatkozott: nem tartja valószínűnek, hogy szeretett zenésztársuk nélkül új lemez készülne.

Három évvel ezelőtt egy interjúban Morgan Lander énekesnő kijelentette: a Kittie nem hal meg, de jelen pillanatban minden bizonytalan. Ezért is keltett nagy meglepetést, hogy a zenekar 2022-ben több fesztiválkoncertet is adott. Az igazi szenzáció azonban tavaly történt: a banda megkezdte hetedik stúdióalbumának felvételeit. Mivel technikailag csak Morgan, Mercedes és a gitáros Tara McLeod voltak jelen, visszahívták Ivana "Ivy" Jenkinst (leánykori nevén Vujic), aki 2008 és 2012 között már egy ciklusban erősítette a csapatot.

Februárban hallhattuk az Eyes Wide Open című dalt, amelyet további három kislemez követett: We Are Shadows, Vultures és az One Foot In The Grave, ma pedig, az album megjelenésének napján a címadó dalhoz is klip érkezett.

A nu metal a 90-es évek végétől a 2000-es évek közepéig élte virágkorát, köszönhetően az olyan bandáknak, mint a Limp Bizkit, a Korn, a P.O.D. vagy a Mudvayne. Sokak szerint ez a műfaj nem is igazi metal, hiszen egy eléggé leegyszerűsített formája annak, és rengeteg rajongó afféle "divatzenének" tartotta, ahogy jómagam is. A Kittie viszont különleges helyet foglalt el a szívemben, amióta ismerem őket (ez kb. 2006-2007 környékén történt). Morgan tiszta hangja mindig rendben volt, de a hörgéseket már nehezebben vette. Ezt nemcsak én láttam így. A frontlány sokat járhatott énektanárhoz az elmúlt években, ugyanis a "Fire"-ön nyoma sincs a bizonytalan erőlködésnek, a hörgés és éppoly természetesen hagyja el Morgan torkát, mint a tiszta hangok. Büszke lehet magára, hiszen sokan megrekednek egy szinten és nem fejlődnek tovább. Mondjuk ez talán annak is köszönhető, hogy 2019 augusztusában Morgan csatlakozott a honfitárs Karkaoshoz, mint frontember, a 2003 óta létező társulat zenéjében pedig a death metal, a power metal és a hard rock elemei keverednek.

A Kittie zenéjében a legfeltűnőbb változás, hogy bár még mindig hallani nu metalos elemeket az új lemez dalaiban, az egész lemez sokkal keményebb hangzásra épül, groove-os, néhol már-már djentes alapokra, masszív dobokkal és mélyre hangolt gitárokkal. Morgan nemrégiben kijelentette, hogy már nem nu metal zenekarnak tekintik magukat, és az új korong számos műfajban megállja majd a helyét. Az album meghallgatása után csak megerősíteni tudom ezt a kijelentést. A dalok mindegyike könnyen emészthető, nincsenek hosszú, elnyújtott szerzemények a korongon, ám mégsem fulladnak érdektelenségbe. A szövegek és a dalok témái változatosak, amelyekkel sokan tudunk azonosulni.

A Kittie tagjai a közönség szeme láttára nőttek fel: kislányokból nagylányokká, majd érett nőkké váltak. Minden érzésüket, fájdalmukat és örömüket megosztották a rajongóikkal. Amikor a zenekar pihenőpályán volt, a tagok akkor sem ültek tétlenül. Morgan fitneszterem marketingeseként dolgozott, míg Mercedes ingatlanügynökként és szoftverfejlesztőként is kipróbálta magát.

Nyilván egyetlen művésztől vagy együttestől nem fogjuk azt hallani, hogy "a következő lemezünk lesz a legszarabb", mindenki kivétel nélkül azt mondja, hogy a készülő kiadvány lesz a legerősebb, legsúlyosabb, leg-leg-leg.... De a Kittie nem beszélt mellé, amikor ezt elhintette. Mondjuk az Eyes Wide Opent és a We Are Shadows-ot hallva tudtam, hogy nem egy lepkefing-kategóriájú anyagot hallok majd. 

Egy igen erős, változatos albummal tért vissza 13 éves kihagyása után a Kittie, reméljük, hogy folytatják a zenélést, és hogy a következő anyag is hozza ezt a szintet. 

9,5/10

"Fire"

Megjelenés: 2024.06.21.

Kiadó: Sumerian Records

Zenészek:

Morgan Lander - ének, gitár

Ivana Jenkins - basszusgitár

Mercedes Lander - dob

Tara McLeod - gitár

Dallista:

01. Fire
02. I Still Wear This Crown
03. Falter
04. Vultures
05. We Are Shadows
06. Wound
07. One Foot In The Grave
08. Are You Entertained
09. Grime
10. Eyes Wide Open