Miután 2021 februárjában elhagyta a Delaint, a holland művésznő nem vesztegette az idejét. Charlotte Wessels még ugyanazon év őszén kiadta első szólóalbumát "Tales From Six Feet Under" címmel, majdnem pontosan egy évvel később pedig érkezett utódja, a "Tales From Six Feet Under Vol II".

Bár ezek a kiadványok nem kifejezetten metallemezek voltak, mégis igazán kellemes hallgatnivalónak tartom őket. Charlotte évekkel ezelőtt mesélte, hogy zenei ízlése mindig is sokrétű volt. Kamaszkorában gyakran készített magának válogatáskazettákat, amelyeken a Spice Girlstől a Metallicáig mindenféle stílus helyet kapott. Ez az eklektikus ízlés mindkét albumon érzékelhető volt, és tökéletesen működött is.

Az énekesnő idén tavasszal jelentette be, hogy érkezik harmadik albuma, amely ma "The Obsession" címmel került boltokba. Még az első klipes dal, a The Exorcism debütálása előtt Charlotte elárulta, hogy ez az album sokkal keményebb hangzást képvisel majd, mint az előzőek. És valóban, a fent említett dal rendkívül erőteljes lett, amelyet követtek a látványos videóval bemutatott Chasing Sunsets, a honfitárs Epica-frontasszony Simone Simons-szal közösen készített Dopamine, a The Crying Room, és tegnap felkerült a YouTube-ra az Ode To The West Wind is, amely különlegessége, hogy Alissa White-Gluz, az Arch Enemy énekesnője is szerepel benne.

Charlotte felfedte, hogy az album komoly érzelmi témákat feszeget, mint a menekülés, a félelem, a megszállottság, a kényszerbetegségek és a szomorúság – érzések, amelyeket ő maga is átélt. A Dopamine például az antidepresszánsok mellékhatásairól szól, amivel az énekesnő is szembesült, míg a The Crying Room az első koncertje után íródott a Covid-járványt követően, amikor egy külön szobában sírhatta ki magát, anélkül, hogy a többiek kedvét hazavágta volna. Apropó, többiek: Charlotte zenésztársai nem mások, mint Otto Schimmelpenninck Van Der Oije basszeros, Timo Somers gitáros, Joey de Boer dobos és Sophia Vernikov billentyűs, akik közül Otto és Timo egy időben dobbantottak az énekesnővel a Delain fedélzetéről. Az album társadalmi és környezetvédelmi kérdéseket is boncolgat: a Chasing Sunsets-ben a pazarló életmód és a nélkülözés egyaránt jelen van, és Charlotte a világ jelenlegi helyzetét az Éhezők viadala című filmhez hasonlította.

A lemezt rengeteg mély érzelem járja át – szerelem, elmúlás, emlékek és bátorság. Olyan érzések, amelyekkel bárki azonosulhat. Charlotte nem fél megénekelni, hogy az élet néha sötét vizekre sodor bennünket, de ez nem a vég, hanem inkább lehetőség az önismeret mélyítésére, amely végül javunkra válhat.

Bár ez az album sem kifejezetten metal, tény, hogy keményebb hangzást kapott az előzőeknél. Természetesen a lágyabb, líraibb, érzelgősebb, olykor kimondottan melankolikusabb dallamok sem hiányoznak – mint például a Serpentine vagy a Praise –, de a Vigor+Valor az album egyik legerőteljesebb darabja. Az instrumentális Breathe pedig gyönyörűen vezeti át a hallgatót a Soft Revolution 2024-es verziójába, amely a korong záró tétele.

Charlotte-ot nincs értelme beskatulyázni. Aki kőkemény metalt vár az albumtól, lehet, hogy csalódni fog, de aki készen áll arra, hogy szembesüljön saját félelmeivel és démonaival, mindezt egyedi és kellemes zenével kísérve, az biztosan imádni fogja ezt a lemezt – ahogyan én is. Charlotte albuma sokszínű, kísérletező, de nem fullad unalomba. Mindig is közel álltak hozzám a pszichológiai és önismereti témák, ez a dalcsokor pedig valóban végigvezet a különféle mentális állapotokon. Nemcsak a bátorság és a hősiesség jelenik meg a szövegekben, hanem a csontig hatoló félelem, a pánik és az összeomlás is. Mégis, a dalok végső soron pozitív üzenetet hordoznak, segítve megtalálni a fényt a sötétségben.

9/10

"The Obsession"

Megjelenés: 2024.09.20.

Kiadó: Napalm Records

1. Chasing Sunsets

2. Dopamine (ft. Simone Simons)

3. The Exorcism

4. Soulstice

5. The Crying Room

6. Ode To The West Wind (ft. Alissa White-Gluz)

7. Serpentine

8. Praise

9. All You Are

10. Vigor+Valor

11. Breathe

12. Soft Revolution (2024)

A mai napon megjelent a Kobra And The Lotus énekesnőjének első szólóalbuma, ám ennek a 2020 óta dédelgetett álomnak a megvalósulását komoly krízis előzte meg. A kanadai zenekar 2019 óta pénzügyi problémák miatt inaktív, Kobra pedig nem sokkal az "Evolution" album megjelenése után kifejtette: nem tudja mi vár az együttesre a jövőben.

A művésznő 2023 őszén kezdte csepegtetni a dalokat. Először a Love What I Hate érkezett, majd az Under One Sun, amit karácsony tájékán a varázslatos Thank You követett. Márciusban a frissítő hangulatú Freedom-mal jelentkezett, májusban a HOTT.-tal lepte meg rajongóit, június elején a Timo Somers-szel közösen felvett Dreamer látott napvilágot, legutóbb pedig a Like No Other-t hallhattuk, amely a korong címadója is.

Kobra nem fukarkodott a kislemezekkel, imádja elkápráztatni a rajongókat, és ez a videoklipekben is tükröződött - elég csak a HOTT.-ra gondolni.

Kobra dalai nem csak dallamok, hanem őszinte érzések is. Minden dalban a saját élményei és gondolatai köszönnek vissza. Találkozhatunk hétköznapi, de mély érzésekkel, mint a gyermeki álmodozás (Dreamer), a magány (Like No Other), a társadalmi nyomás (HOTT.) vagy a belső erő visszaszerzése (Freedom). Ezek az érzések mindenkiben megvannak, de nem mindig könnyű beszélni róluk. Például, ki meri bevallani, hogy az Instagram-modelleket látva rosszul érzi magát, vagy hogy hiába van sok ismerőse, mégis magányos? Kobra lerántja a leplet a tabukról, hogy szembesítsen minket a démonainkkal.

Mindehhez igen változatos zene társul. A Like No Other-t az indiai szitár teszi egzotikussá, az Unbreakable kicsit visszarepít 80-as évekbe, míg a Thank You egy igazi varázslatos ballada. A Freedom egyszerre emlékeztet Michael Jackson munkásságára és a klasszikus rock elemeire, adva egy nagyon érdekes hangzást, de nekem az It's No Bluegrass Anymore a legnagyobb kedvencem. Az ír dallamvilág hihetetlen energiát és hangulatot ad, és Kobra éneke is tökéletesen passzol hozzá.

A "Like No Other" nem metallemez. Sőt, nehéz is lenne műfajilag beskatulyázni, mert minden dalnak olyan egyedi hangzása van, hogy lehetetlen egy fiókba bezárni őket. Még az instrumentális, rövid átvezetőket is, mint a Liberation, a Genesis vagy az Epiphany.

Őszinte leszek, a Kobra And The Lotus zenéje tetszik, de Kobra első saját "gyermeke", a "Like No Other" azt az érzést hozza magával, hogy az énekesnő az eddigieknél sokkal jobban kiteljesedett. Egyelőre senki nem tudja, mi lesz a zenekarral, de addig is itt van ez a csoda, tele meglepetésekkel. Ha nem vad zúzásra vágysz, de nyitott vagy az alternatív megoldások, a váratlan fordulatok és az újítások iránt, akkor garantáltan beleszeretsz ebbe a dalcsokorba.

Korábban az énekesnő elmondta, hogy egy előadóművész rengeteg munkát fektet abba, hogy akár csak egy percnyi tartalmat megjelentessen a közösségi médiában. Ezzel arra utalt, hogy az algoritmusok uralta világában nehéz a figyelem középpontjában maradni. Ez az album is sokáig érett, de végül megszületett, és engem azonnal lenyűgözött. Kobra megosztotta a lelke egy darabját, annak egy csodálatos képét. Ha van egy lemez, ami biztosan ott lesz az idei top 3-ban, akkor a "Like No Other" dicsőséggel foglalja el a dobogó egyik fokát.

9,5/10

Megjelenés: 2024.08.30.

Tracklist:

1. Rebirth (Intro)

2. Under One Sun

3. Love What I Hate

4. HOTT.

5. Like No Other

6. Shakedown

7. Thank You

8. Unbreakable

9. Dreamer

10. Epiphany

11. It's Not Bluegrass Anymore

12. Liberation

13. Freedom

14. Genesis

Simone Simons, az Epica frontasszonya mostantól nem csak zenekarával kívánja meghódítani a rajongókat. A vörös hajú dívát számos más művésszel is összehozta a sors a több, mint húsz éve tartó pályafutása során - köztük a holland progresszív metal egyik legnagyobb nevével, Arjen Lucassennel. A két zenész közös albumot dobott piacra, ahol Simone végre megcsillogtathatta szólóképességeit is.

Simone és Arjen közös projektje három dallal vezette fel a korongot. Először az Aeterna csapott le ránk májusban - Simone szerint ez a szám olyan, mintha az Epica és az Ayreon zenei gyermeke lenne. Aztán jött az In Love We Rust, egy szívfacsaró ballada, végül a R.E.D. című szerzeményben az Epica gitárosa, Mark Jansen is beszállt a buliba. Ez a dal a mesterséges intelligencia témáját boncolgatja, mindezt egy igen látványos videoklippel.

Hogy őszinte legyek, az Epica legutóbbi albuma, az "Omega", számomra olyan volt, mint egy langyos sör egy forró napon - nem igazán hozott lázba. A szimfonikus részek továbbra is kifogástalanul szóltak, Simone hangja is rendben volt. De számomra a 2016-os "The Holographic Principle" (kritika ITT) után -ami rogyásig volt energikus dalokkal-, az "Omega" olyan sterilnek tűnt, mint egy kórházi műtő. Nem volt rossz, de valami nagyon hiányzott. Ezért is vártam kíváncsian, mit tud Simone szólóművészként.

Be kell vallanom, hogy az Aeterna és az In Love We Rust eleinte nem igazán ragadott meg. Kissé középszerűnek tűntek. Azonban a R.E.D.-re már felkaptam a fejem. Talán Mark miatt...? Nem tudom eldönteni.

Aztán végighallgattam az albumot, és meglepődtem. A Weight Of My World olyan érdekes megoldásokat vonultat fel, amiket az Epicától hiába vártunk volna. Kreatív dallamok, elektronikus elemek, de mindez úgy, hogy a metal hangzás nem szenved csorbát. A Vermillion Dreams szenvedélyes és nyugodt részei váltakoznak, kellemes egyveleget alkotva, a The Core igazán zúzósra sikeredett, itt ismét felbukkan Mark. De a legnagyobb meglepetést a Cradle To The Grave okozta, amelyben Alissa White-Gluz, az Arch Enemy énekesnője is közreműködik. Ez kétségtelenül az album egyik csúcspontja. A kapzsiságról szóló Dystopia dallamos-melankolikus hangulata nem nyomaszt, inkább elgondolkodtat, a gitárszóló pedig különösen megindító. A dal vége felé fokozódik a tempó, és egy igen dinamikus tétellé növi ki magát. Az albumzáró Dark Night Of The Soul ismét egy lassú, érzelmes szám, de Simone éneke annyira érdekes és gyönyörű, hogy végig leköti a figyelmet.

Arjen Lucassen, ez a 64 éves zenemágus, már évtizedek óta bizonyítja, hogy amihez hozzáér, az arannyá változik. Most Simone Simons-szal bútorozott össze egy album erejéig, és lássunk csodát, a "Vermillion" album sem okoz csalódást. Ez a lemez olyan, mint egy jól megkevert koktél: egy rész Arjen jellegzetes hangzásából, egy rész Simone egyedi stílusából, és máris kész a tökéletes keverék. Az eredmény? Egy igazán fülbemászó, izgalmas zenei utazás. Mint említettem, az Aeterna és az In Love We Rust első hallásra olyan volt, mintha langyos vízbe csobbantam volna - nem igazán hagyott mély nyomot. De ahogy végigpörgettem a teljes albumot, rá kellett jönnöm: ez a dalcsokor bizony telitalálat. 

A két holland tehetség együttműködése olyan, mint amikor két mesterszakács szabadul be egy konyhába - az eredmény nem lehet más, csak ínycsiklandó. A "Vermillion" tökéletesen ötvözi kettejük egyedi 'ízeit', létrehozva valamit, ami ismerős is, meg nem is - de mindenképpen szerethető. A két művész egyedi stílusának találkozása olyan zenei élményt eredményez, ami után nehéz visszatérni a megszokott kerékvágásba. Arjen tapasztalt produceri munkája és Simone kivételes hangi adottságai olyan kombinációt alkotnak, ami ritka a mai zenei palettán - álomszerű, varázslatos dallamok, elgondolkodtató szövegek és az a fajta precizitás, ami nem esik túlzásokba. 

9/10

Kiadó: Nuclear Blast

Zenészek:

Simone Simons - ének

Arjen Anthony Lucassen - gitár, billentyűk, dalszerzés

Rob van der Loo - basszusgitár

Koen Herfst - dob

Ben Mathot - hegedű

Vendégzenészek: Mark Jansen, Alissa White-Gluz, John Jaycee Cuijpers

Dallista:

01. Aeterna
02. In Love We Rust
03. Cradle To The Grave (feat. Alissa White-Gluz)
04. Fight Or Flight
05. Weight Of My World
06. Vermillion Dreams
07. The Core
08. Dystopia
09. R.E.D.
10. Dark Night Of The Soul

A szimfometal-színtér egyik különleges szereplője, a Visions of Atlantis hosszú utat járt be az elmúlt 24 évben. Az együttes eddigi története azonban nem csak a zenei fejlődésről, de emberi drámákról és a művészi identitás kereséséről is szólt.

A 2000-ben alakult osztrák zenekar pályafutása Nicole Bogner énekesnővel indult. Az első öt év ígéretes kezdetet hozott, azonban Bogner 2005-ös távozása után egy turbulens időszak következett. A tragédia sem kerülte el a zenekart: Nicole 2012-ben, mindössze 27 évesen hunyt el súlyos betegség következtében. A következő években a Visions of Atlantis több énekest is "elfogyasztott", hasonlóan néhány pályatárshoz, mint a Xandria vagy a Sirenia. Melissa Ferlaak, Joanna Nieniewska és Maxi Nil mind megfordultak a zenekarban, de egyikükkel sem sikerült igazán emlékezeteset alkotni. 2013-ban aztán megérkezett a francia Clémentine Delauney, akinek személyében végre megtalálták a tökéletes frontasszonyt. Ennek ellenére a zenekar még évekig küzdött az egyedi hangzás megtalálásával.

A 2018-as "The Deep & The Dark" és a 2019-es "Wanderers" albumok még nem hozták meg az áttörést. Ezek a lemezek számomra langyos víznek tűntek, nem tudták igazán megragadni a figyelmemet. Nyilván a zenekar nem nem akart kockáztatni, ezért megmaradtak az úgynevezett biztonsági játékos kategóriában. Azonban ekkor bejelentették szándékukat a szimfonikus metal újradefiniálására, bár akkor még nem volt világos, mit is jelent ez pontosan. Afféle porhintésnek tűnt. Most, visszatekintve, láthatjuk, hogy ez a nyilatkozat előrevetítette azt a jelentős változást, ami a "Pirates" albummal kezdődött 2022-ben. Clémentine, akit korábban méltatlanul alulértékeltek, végre megmutathatta kivételes tehetségét. Az új albumokon minden hang őszinteséget sugároz, a dalok a legmélyebb érzelmeket hozzák felszínre. Ez a hitelesség és a zenekar tagjai között érezhető összhang teszi igazán kiemelkedővé az új anyagot.

Július 5-én került boltokba a formáció kilencedik stúdiókorongja, a "Pirates II - Armada", amely korongot három videoklipes dal vezetett fel, az Armada, a Monsters és a Tonight I'm Alive. Nemcsak a kalóz-tematika felbukkanása, hanem a dallamos refrének, az erőteljes gitárriffek és a kifogástalan hangszerelés harmonikus ötvözete egy teljesen új szintre emelte a zenekart. Nem beszéltek tehát mellé, amikor 2019-ben kijelentették, hogy újjászülik a szimfonikus metalt. A banda koncertjein is érezhető az egységesség, a tagok közötti kémia, volt szerencsém látni őket. Itt kell megemlítenem a férfi énekért felelős Michele Guaitoli-t, akinek hangja tökéletesen passzol Clémentine szopránjához.

Jómagam hatalmas elkötelezettje vagyok a szimfonikus metalnak, azonban az utóbbi években sok zenekar lemezein azt éreztem, hogy egyszerűen kifulladtak. Gondolok itt például a Nightwishra, amely banda Anette Olzon távozása óta nem tudott erős anyagot piacra dobni, hiába áll egy Floor Jansen a mikrofon mögött. Éppen ezért megkönnyebbülés hallani az olyan csapatokat, mint a Visions of Atlantis, akik hihetetlen fejlődést hajtottak végre. A "Pirates II - Armada" elődje magabiztos léptekkel halad elődje nyomdokain, az olyan dalok, mint a Hellfire, a Magic of the Night vagy a The Dead of the Sea biztosan állandó darabok lesznek a fellépéseken, amelyekre lehet tombolni.

A Visions of Atlantis remekül példázza, hogy egy zenekar művészi érése és igazi hangzásának megtalálása a legtöbb esetben nem egy lineáris folyamat, hanem bukkanókkal teli és hosszú. Az együttes ma már nem "tizenkettő egy tucat" csapat, hanem a szimfonikus metal műfaj egyik legizgalmasabb képviselője. A "Pirates" és "Pirates II Armada" albumokkal megtalált egyedi hangzás és koncepció végre kiemeli őket a műfaj többi képviselője közül. Bár sok kalózmetalos zenekar létezik, de egyik sem képes ezt olyan szenvedéllyel és egyediséggel művelni, mint a Visions of Atlantis.

10/10

Kiadó: Napalm Records

1. To Those Who Choose to Fight

02. The Land of the Free

03. Monsters

04. Tonight I’m Alive

05.  Armada

06. The Dead of the Sea

07. Ashes to the Sea

08. Hellfire

09. Collide

10. Magic of the Night

11. Underwater

12. Where the Sky and Ocean Blend

Zenészek:

Clémentine Delauney - ének

Michele Guaitoli - ének

Christian Douscha - gitár

Herbert Gloss - basszusgitár

Thomas Caser - dob

Egy zenekar visszatérésének megszervezése nem egyszerű feladat, különösen akkor, ha közel 13 év telt el azóta, hogy a tagok utoljára együtt dolgoztak. A Kittie 1996-ban alakult Kanadában, két 14 éves gimnazista lány, Morgan Lander és Fallon Bowman kezdeményezésére – előbbi énekesként, utóbbi gitárosként vett részt a zenekarban. Hozzájuk csatlakozott Morgan húga, az akkor mindössze 12 éves Mercedes, mint dobos, valamint a 13 éves Tanya Candler basszusgitárosként..

Első albumuk, a "Spit", 1999 novemberében jelent meg, ekkor már Talena Atfield basszusgitárossal, aki Tanya Candler helyét vette át a csapatban. A zenekar főként a nu metal műfajban alkotott, és az évek során számos tagcsere, távozás, valamint egy tragikus haláleset is beárnyékolta pályafutásukat. 2017-ben váratlanul elhunyt Trish Doan, a koreai származású basszusgitáros, mindössze 31 évesen, ami megrázta az egész rock- és metalszcénát. Morgan nem sokkal később úgy nyilatkozott: nem tartja valószínűnek, hogy szeretett zenésztársuk nélkül új lemez készülne.

Három évvel ezelőtt egy interjúban Morgan Lander énekesnő kijelentette: a Kittie nem hal meg, de jelen pillanatban minden bizonytalan. Ezért is keltett nagy meglepetést, hogy a zenekar 2022-ben több fesztiválkoncertet is adott. Az igazi szenzáció azonban tavaly történt: a banda megkezdte hetedik stúdióalbumának felvételeit. Mivel technikailag csak Morgan, Mercedes és a gitáros Tara McLeod voltak jelen, visszahívták Ivana "Ivy" Jenkinst (leánykori nevén Vujic), aki 2008 és 2012 között már egy ciklusban erősítette a csapatot.

Februárban hallhattuk az Eyes Wide Open című dalt, amelyet további három kislemez követett: We Are Shadows, Vultures és az One Foot In The Grave, ma pedig, az album megjelenésének napján a címadó dalhoz is klip érkezett.

A nu metal a 90-es évek végétől a 2000-es évek közepéig élte virágkorát, köszönhetően az olyan bandáknak, mint a Limp Bizkit, a Korn, a P.O.D. vagy a Mudvayne. Sokak szerint ez a műfaj nem is igazi metal, hiszen egy eléggé leegyszerűsített formája annak, és rengeteg rajongó afféle "divatzenének" tartotta, ahogy jómagam is. A Kittie viszont különleges helyet foglalt el a szívemben, amióta ismerem őket (ez kb. 2006-2007 környékén történt). Morgan tiszta hangja mindig rendben volt, de a hörgéseket már nehezebben vette. Ezt nemcsak én láttam így. A frontlány sokat járhatott énektanárhoz az elmúlt években, ugyanis a "Fire"-ön nyoma sincs a bizonytalan erőlködésnek, a hörgés és éppoly természetesen hagyja el Morgan torkát, mint a tiszta hangok. Büszke lehet magára, hiszen sokan megrekednek egy szinten és nem fejlődnek tovább. Mondjuk ez talán annak is köszönhető, hogy 2019 augusztusában Morgan csatlakozott a honfitárs Karkaoshoz, mint frontember, a 2003 óta létező társulat zenéjében pedig a death metal, a power metal és a hard rock elemei keverednek.

A Kittie zenéjében a legfeltűnőbb változás, hogy bár még mindig hallani nu metalos elemeket az új lemez dalaiban, az egész lemez sokkal keményebb hangzásra épül, groove-os, néhol már-már djentes alapokra, masszív dobokkal és mélyre hangolt gitárokkal. Morgan nemrégiben kijelentette, hogy már nem nu metal zenekarnak tekintik magukat, és az új korong számos műfajban megállja majd a helyét. Az album meghallgatása után csak megerősíteni tudom ezt a kijelentést. A dalok mindegyike könnyen emészthető, nincsenek hosszú, elnyújtott szerzemények a korongon, ám mégsem fulladnak érdektelenségbe. A szövegek és a dalok témái változatosak, amelyekkel sokan tudunk azonosulni.

A Kittie tagjai a közönség szeme láttára nőttek fel: kislányokból nagylányokká, majd érett nőkké váltak. Minden érzésüket, fájdalmukat és örömüket megosztották a rajongóikkal. Amikor a zenekar pihenőpályán volt, a tagok akkor sem ültek tétlenül. Morgan fitneszterem marketingeseként dolgozott, míg Mercedes ingatlanügynökként és szoftverfejlesztőként is kipróbálta magát.

Nyilván egyetlen művésztől vagy együttestől nem fogjuk azt hallani, hogy "a következő lemezünk lesz a legszarabb", mindenki kivétel nélkül azt mondja, hogy a készülő kiadvány lesz a legerősebb, legsúlyosabb, leg-leg-leg.... De a Kittie nem beszélt mellé, amikor ezt elhintette. Mondjuk az Eyes Wide Opent és a We Are Shadows-ot hallva tudtam, hogy nem egy lepkefing-kategóriájú anyagot hallok majd. 

Egy igen erős, változatos albummal tért vissza 13 éves kihagyása után a Kittie, reméljük, hogy folytatják a zenélést, és hogy a következő anyag is hozza ezt a szintet. 

9,5/10

"Fire"

Megjelenés: 2024.06.21.

Kiadó: Sumerian Records

Zenészek:

Morgan Lander - ének, gitár

Ivana Jenkins - basszusgitár

Mercedes Lander - dob

Tara McLeod - gitár

Dallista:

01. Fire
02. I Still Wear This Crown
03. Falter
04. Vultures
05. We Are Shadows
06. Wound
07. One Foot In The Grave
08. Are You Entertained
09. Grime
10. Eyes Wide Open

Harmadik nagylemezét szabadította a világra Anette Olzon. A svéd művésznő az elmúlt években szépen felépítette szólókarrierjét, a három évvel ezelőtti "Strong" (kritika ITT) aratott, ellentétben elődjével, a 2014-es "Shine"-nal, amely csak mérsékelt sikereket ért el. Első korongja után Nettie, aki akkor 44 éves volt, visszaült az iskolapadba, hogy ápolónőnek tanuljon, 2021 tavaszán elkezdte szülésznői tanulmányait is. Még a Nightwish tagjaként eldöntötte, ha lehetősége adódik rá, elvégzi a mindkét képzést, így amikor nem zenével foglalkozik, egy helsingborgi kórház betegeit támogatja a gyógyulás útján Anette, vagy éppen kisbabákat segít a világra.

Februárban jelentette be az énekesnő, hogy a mai nappal megjelenik harmadik albuma, amely a "Rapture" címet fogja viselni, illetve három dalt már hallhattunk felvezetőként: elsőként kijött a Heed The Call, másodikként érkezett a Day of Wrath, majd a lemez címadó dala, amelyek kellő erősséggel bírtak ahhoz, hogy a rajongótábor belelkesüljön és tűkön ülve várja a kiadványt. 

Magnus Karlsson, akivel Anette "Strong" című albumát is rögzítette, nagy név a svéd könnyűzenében, rengeteg zenekar és művész lemezeinél ő látta el a produceri feladatokat, és a "Rapture" esetében is ő felügyelte a folyamatokat. Védjegye többek közt a könnyen emészthető, dallamos zene, ugyanakkor a minőségi munka is.

Ami a zenét illeti, a "Strong" által elkezdett keménykedés folytatódik, szerencsére. Érdekes megoldás, hogy több dalban hallható kórus, ám a címadó Rapture-ben egyedül Anette oldja meg ezt a feladatot a karcosabb hangjával. Meglepő, de nagyszerű ötlet volt ezt kipróbálni. A gitárokra sem lehet panasz, említeném itt gyorsan a Greedy World-öt, amelynek közepén egy bitang erős szólót hallani. 

Kapunk egy lassabb tempójú, balladisztikus dalt is a Hear My Song képében, ám mégsem válik nyálassá, hanem őrzi azt a dinamikát, amelyet az album többi tételében is hallhatunk. Nagy személyes kedvencek a Requiem, a Head Up High, az Arise és a Cast Evil Out, de igazából mindegyik dalban megvan az az igényesség és izgalom, amely miatt újra és újra fogom pörgetni ezt a lemezt. Az énekesnő férje, a Pain ex-basszerosa, Johan Husgafvel ismét besegít a hörgést illetően, de a Heed The Call-ban a pár kisebbik fia, a 11 éves Mio is énekel pár sort. 

A zene vérprofi, a szövegek elgondolkodtatóak, Anette pedig újfent bebizonyította, hogy igenis tud énekelni. Akik a Nightwish-ból való távozásakor leírták az énekesnőt, hallgassák csak meg ezt a lemezt és a "Strong"-ot is. Nem lehet mindenki Tarja Turunen, nem akar mindenki operát énekelni, és azt mondom, minden énekes magához mérten legyen a legjobb, használja ki a azt a hangi adottságot, amivel meg lett áldva. Anette-nek ez sikerült, mind ő, mind a zenészek, mind Magnus Karlsson odatette magát ezen a korongon. Tarja Turunen szólóban már túlnőtte a Nightwisht, Floor Jansen szólóalbuma is nagyon erősre sikeredett, és azt hiszem, most már Anette-ről is elmondhatjuk, hogy túlszárnyalta volt zenekarát.

9/10

1.Heed the Call
2.Rapture
3.Day of Wrath
4.Requiem
5.Arise
6.Take a Stand
7.Cast Evil Out
8.Greedy World
9.Hear My Song
10.Head Up High
11.We Search for Peace

2010. szeptember elsején adta ki második rocklemezét Tarja Turunen, majdnem három évvel a "My Winter Storm" után (kritika a testvérblogon olvasható), április 12-ével pedig remaszterizált változatban, teljesen felújítva került boltokba ez a csoda.

Bár Tarja klasszikusan képzett énekes, és többször elmondta, hogy ez a műfaj az igazi szerelme, a Nightwish tagjaként eltöltött kilenc hosszú év mégis otthagyta lenyomatát a művésznő munkásságán, ez pedig éppen a "What Lies Beneath"-en volt igazán először érezhető, miután elkezdte építgetni szólókarrierjét, amely immár 18 éve tart - ez pedig dupla annyi idő, mint amit a zenekarban töltött. 

Miközben a Nightwish éppen pihenőre vonult Anette Olzon szülési szabadsága okán, addig Tarja kiadta ezt a korongot, amely telis-tele van meglepetésekkel. Ott van például az albumnyitó Anteroom of Death, amelyben a német van Canto vendégeskedik, az amúgy is sejtelmes, atmoszférateremtő jelleggel bíró szerzeményt színesítik énekükkel, maga a dal pedig hol szökkenő, hol erőteljes fejezeteket vonultat fel a négy perces hossza alatt. A kislemezként is megjelent Until My Last Breath-ről Tarja elmondta: nem más ihlette a dalszöveget, mint Michael Jackson, a pop királyának halála körüli hihetetlen felfordulás, médiacirkusz és a személye ellen irányuló mocskolódások. 

Akadnak még meglepetések, például a Falling Awake, amely dalban Joe Satriani -akit szerintem nem sokaknak kell bemutatni- gitározik, igen erős szólókkal kiemelve a szenvedélyben amúgy sem szűkölködő tételt, a Dark Starban pedig Phil Labonte (All That Remains) is közreműködik. 

A rock elemei jóval több szerephez jutnak ezen az albumon, noha a szimfonikus részek is igen erőteljesek, gondoljunk csak például az In For A Killre, amelyben a horrorfilmek zenéjét idéző megoldásokkal találkozhatunk, a refrénben pedig egy ponton Tarja a csillagokat is leénekli az égről, de a Little Lies pattogós ritmusa is ugrálásra készteti az embert. Az I Feel Immortal hallatán mi is elhisszük, hogy sosem halunk meg, a gyönyörű, lírai Rivers Of Lust a végére tartogatja a zúzást, a Crimson Deep pedig nagyon erősen idézi a klasszikus rock hangzásvilágát. És ott van a The Archive of Lost Dreams, amely álomszerű dallamaival és Tarja végtelenül érzelmes énekével könnyeket képes fakasztani.

Több különböző változatban hódította meg a rajongókat a kiadvány, a deluxe változaton a We Are, a Naiad és a Still Of The Night Whitesnake-cover is szerepelnek. A We Are nagy személyes kedvencem, akárcsak a Naiad, de a Still Of The Night sem sikerült olyan rosszul, mint azt néhányan írták. Talán inkább csak szokatlan egy picit. 

A "What Lies Beneath" valóban egy érettebb műve lett Tarjának, bár én a "My Winter Storm"-ot is imádtam. A finn tehetség második rockalbuma viszont egyértelműen kidolgozottabb és erőteljesebb. Mégis, nem tudnék dönteni, hogy a kettő közül melyik a jobb, mert a "My Winter Storm" által bemutatott ártatlan szárnypróbálgatás legalább annyira tetszik, mint a "What Lies Beneath" keménykedése.

10/10

Vegyél néhány szemrevaló csajt, állítsd ki őket a színpadra - kész a siker. Igen ám, de mi van akkor, ha ezek a csajok nemcsak előnyös külsővel rendelkeznek, hanem énekelni is tudnak? Az Exit Eden esetében pontosan ez a helyzet, és most kiderítjük, hogyan is áll össze ez a nem mindennapi egyenlet.

Az Exit Edent az az Amanda Somerville alapította, akit főként a HDK, a Trillium, valamint a Kiske/Somerville projektek kapcsán ismerhetünk. Csatlakozott hozzá a Visions of Atlantis szirénje, Clémentine Delauney, a brazil Marina La Torraca (Phantom Elite), valamint az addig relatíve ismeretlen Anna Brunner, aki később League of Distortion elnevezés alatt egy másik projektet is életre hívott. "Rhapsodies In Black" címmel, megalakulásuk évében (2017) ki is adták első albumukat, amely ismert popslágerek metalosított verzióját tartalmazta, rajta olyan előadók dalaival, mint a Depeche Mode, Lady Gaga vagy a Backstreet Boys. 

A kiadvány hatalmas sikert aratott, hiszen a korongon szereplő legtöbb dal eredetije bizony még a metalrajongók egy részéhez is utat talált, plusz négy bitang erős torokkal megáldott, csinos lány énekelte őket. 2018-ban Clemi, Anna és Marina felléptek a Wackenen is, Amanda pedig otthon volt az akkor alig hat hónapos ikerlányaival. 

Amandának már van egy nyolcéves lánya, és az ikrek születésével magánélete teljesen kiteljesedett. Férjével, Sander Gommans-szel 2014 óta élnek boldog házasságban. Az amerikai születésű énekesnő belátta, hogy a család mellett nem sok ideje jut a zenére, így tavaly bejelentette, hogy kiszáll az Exit Edenből. Ezzel egy időben látott napvilágot a hír, miszerint a trióra fogyatkozott együttes második lemezét készíti.

Az új felállás Run! című kislemeze futott be elsőként, amelyben vendégként közreműködött Marko Hietala, a Nightwish egykori tagja is. Ezt követte a Journey-klasszikus Separate Ways című dalának feldolgozása, néhány napja megérkezett a kiadvány címadó tétele, a Femme Fatale is.

Amanda hiánya rendkívül érződik a számokban. Bár a három énekesnő is piszok tehetséges, Amanda hihetetlenül széles hangterjedelme az előző lemezen komoly húzóerő volt. Erős, egyedi hangja ezer közül is felismerhető volt, és ha kellett, kemény, ha kellett, lágyabb. Őrá figyeltem fel leginkább. Mindezek ellenére, fontos kiemelni, hogy Anna, Clemi és Marina is remekül énekelnek!

Mivel az Exit Eden nem túl gyakran turnézik és ad koncerteket, lévén hogy Cleminek ott a Visions of Atlantis, Marinának a Phantom Elite, Annának a League of Distortion, meg lehetett volna oldani, hogy Amanda a házi stúdiójában, akár a gyerekeivel a karjában is felvehesse az ő éneksávjait és elküldje őket a lányoknak. Remekül sikerült a Heart 1986-os klasszikusának, az Alone-nak a feldolgozása, nagy kedvencem lett már elsőre, de elképzeltem, milyen lehet Amanda hangjával, és az még jobban tetszett volna. Tudom, ne legyek már telhetetlen, és nem is vagyok, csak az Exit Eden nekem annyira összeforrt Amanda nevével és hangjával, hogy egy kissé szokatlan nélküle az új album.

A korong még számos meglepetést tartogat, például a Pet Shop Boys 1987-es bombaslágerének, az It's A Sin-nek az újraértelmezését, amely az egyik húzódal lett. Emellett a kanadai Mylène Farmer által 1991-ben felénekelt, teljes egészében francia nyelvű Désenchantée (amit 2003-ban Kate Ryan is feldolgozott) is megugrotta a lécet. Természetesen, ki más énekelné a fő részeket, mint a francia származású Clemi? Alice Cooper Poison-ját is rengetegen előrántották már a fiókból, és a három lány is feltette a lemezre. Nem lett rossz, de egy kis plusz keménységet még elbírt volna a dal.

A saját szerzemények hihetetlenül energikusra sikeredtek, nemcsak a fent említett Run! és a Femme Fatale, de a Dying in my Dream is, amelynek refrénje egyszerre képviseli a mély érzéseket és a dinamikát, vagy éppen a Buried in the Past, amely egy tipikus bulisláger, akárcsak az epikus és magasztos Hold Back Your Fear. Remek dalokat hoztak össze saját kútfőből a csajok, az biztos. 

A "Rhapsodies In Black" albumra erőteljesen emlékeztető hangszerelés jellemzi ezt a lemezt, ami panaszra semmilyen okot nem ad. A zenei alapok összeállításában profi stáb vett részt, ami a végeredményen is tökéletesen hallatszik. A dobok, a gitárok és a szimfonikus részek harmóniája kifogástalan, utóbbiak kevésbé filmzenések, mint az előző albumon, de ez inkább előnyükre válik. 

9/10

Dátum: 2024.01.12.

Kiadó: Napalm Records

Dallista:

01. Femme Fatale
02. It's A Sin (PET SHOP BOYS cover)
03. Run! (feat. Marko Hietala)
04. Separate Ways (JOURNEY cover)
05. Buried In The Past
06. Désenchantée (MYLÈNE FARMER cover)
07. Dying In My Dreams
08. Poison (ALICE COOPER cover)
09. Alone (HEART cover)
10. Hold Back Your Fear
11. Kayleigh (MARILION cover)
12. Elysium

Régen volt már 2002. Akkor voltam 17 éves, és akkoriban kezdtem a tucatzenétől a keményebb zene felé fordulni. Sok együttest felfedeztem és megszerettem, köztük az olasz Lacuna Coilt is, akiknek "Comalies" című, harmadik stúdióalbuma épp akkor jött ki. 

Tarja Turunen operás lírai szoprán hangja és Sharon den Adel kellemes mezzoszopránja után Cristina Scabbia mélyebb, alt tartományban mozgó éneke is megbabonázott, azonnal megszerettem a bandát, akiknek minden lemezén találtam szerethető dalokat, még akkor is, ha az adott kiadvány nem is vált kimondott kedvencemmé. Utolsó nagylemezük a 2019-es "Black Anima" volt, amelyről a testvérblogon olvashattok kritikát.

Nyáron hintette el a formáció, miszerint dolgoznak a tizedik albumon, ám előtte egy meglepetéssel is készülnek a rajongóknak: a Comalies 20. születésnapja alkalmából a dalcsokrot áthozták 2022-es hangzásba, pedig csinálhattak volna egy remasterelt albumot. De nem, a derék olaszok nem aprózták el a dolgot, és teljesen felújították az albumot.

Korábban Andrea Ferro, a zenekar férfi énekese elmondta: kockázatos dolog hozzányúlni egy ilyen régi és fontos albumhoz, hiszen lehet, hogy a rajongók már a gondolatát is utálni fogják, és azt már szerintem csak magában tehette hozzá, hogy esetleg nem azt a hatást váltja ki majd a hallgatóból a lemez, amilyet vár, vagy az együttes szeretne elérni.

Természetesen a pakkban megtalálhatjuk a régi dalokat is, így a nosztalgiázni vágyók akár egymás után is meghallgatjatják a szerzeményeket, összehasonlítva őket. Így tettem én is, amikor nekiültem meghallgatni az új korongokat.

Két klipes dalt tárt rajongói elé a csapat a lemez megjelenését megelőzően, a Tight Rope XX és a Swamped XX című tételeket. Letisztult hangzás, felfrissült zenei alapok, Cristina hangjával pedig soha nem volt gond, de mostanra beérett - hiába, egyes énekesnők a korral lesznek egyre kiforrottabbak, ami a torkukat illeti, ilyen nő Cristina is, aki 50 évesen is ugyanazzal az energiával tombol a színpadon, mint a húszas éveiben, amikor a Lacuna Coil karrierje beindult.

Andrea, aki az első néhány lemezen inkább énekelt, mostanra áttért a hörgésre, ami különösen a Black Animán üt nagyot. Mondjuk a dalok témája és az egész album keménysége meg is kívánta ezt! 

A  Tight Rope XX és a Swamped XX varázsa megmaradt húszévesen is, ezért tűkön ülve vártam a korong megjelenését. Viszont ezután kissé sokkot kaptam, amikor meghallottam a Heaven's A Lie új verzióját. 

Erről a dalról tudni kell, hogy a Comalies talán legnépszerűbb dala, megjelenésekor csak az Egyesült Államokban 300.000 példányban talált gazdára, az évek során pedig annyira ikonikus szerzeménnyé nőtte ki magát, hogy azóta is majdnem minden koncerten felcsendül.

Eredetileg Cristina és Andrea énekeltek a refrénben, most viszont Cristina elnémul, és Andrea hörgését hallhatjuk. Néha Cristina egy-két dallammal besegít, "set me freeeee..", de Andreáé lett a főszerep. És ez sajnos teljesen elrontja a dalt, ami azért kár, mert a zenei alappal nincs probléma. Megmaradhatott volna az eredeti vonal, a két énekes éneke, és nem egy hörgés némi vokállal. Pedig ezt a dalt vártam legjobban, hiszen -mint sokaknak- nekem is ez az egyik legkedvesebb dal az eredeti lemezről.

A címadó dal viszont meglepően jól sikerült. A dallamos olasz nyelvű verzé az elején Cristina lágy hangjával, majd Andrea hörög. Ebbe a szerzeménybe KELLETT Andrea hörgése. Nem mondom, hogy überelni tudná az eredetit, de nagyon, nagyon nagyot ütött, elsőre is. Cristina és Andrea "dialógusa" ének formájában és a mai korhoz igazított zene megszerettette magát velem. 

Nemrégiben Cristina kijelentette: nem szeretik, ha beskatulyázzák őket, hogy "gótikus" vagy bármilyen más műfajt játszó zenekar ők, ez kiválóan megmutatkozik a The Ghost Woman and the Hunter című dalban is. Míg eredeti formájában egy ízig-vérig gótikus hangulatú számot hallhatunk, addig az új változat egy bekeményített verziója a dalnak, és igencsak fülbemászóra sikeredett. A gótikus hangulat itt is megvan, de keményebb és érettebb formájában. 

A The Prophet Said is kapott egy kis keménységet, és egy szerethető dal lett belőle. Andrea hörgése nélkül elképzelhetetlen a tétel, és itt kell megjegyeznem, hogy az úriember rengeteget fejlődött hörgés tekintetében, hatalmas csillagos ötös neki, grazie mille Andrea e forza!

Hasonlóképp az Angel's Punishment is erőteljesebb dobtémákkal és gitárokkal operál, nagyon jó lett.

Összegezve: nem lőttek mellé a Comalies felnőtté avatásával, mert szépen áthozták-áthúzták Cristináék a mai kor hangzásába a dalokat, igaz, van pár dolog, amivel személy szerint én nem tudtam kibékülni, például a cikk elején ecsetelt Heaven's A Lie, vagy a Daylight Dancer, amely valahogy nem fogott meg. De összességében szép munkát végzett a milánói csapat, akiket 20 éve szeretek, és eddig nem okoztak csalódást. Bár a fent említett gyenge pontokat kiszúrtam, de a Comalies XX rendben van.

8,5/10

Sarok Bettina gondolatai

Nem feltétlenül tartozik a kedvenc híreim közé, amikor egy klasszikust leporolnak, majd átültetik azt kortársba. Nem véletlenül mondjuk azt valamire, hogy klasszikus vagy örökzöld. Csakúgy mint a feldolgozáslemezek sokasága, úgy az átdolgozások is amolyan divatként robognak a boltokba, és az, hogy valamit új köntösbe bújtatnak az persze okkal hagy némi kívánni valót maga után. Az esetek többségében teljes mértékben jól működik a képlet, azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindig van egy de és mindig ott van az a fránya árnyoldal is.

Kicsit meglepett a Lacuna Coil lépése, noha bizonyos szempontból logikusnak tartom a döntésüket. Nemcsak hangzásban változott a húszév alatt a zenekar, hanem a felállás is itt-ott más, mint a Comalies eredetijén. Kíváncsian vártam hát, hogyan szólal meg 2022-ben a lemez, tekintve, hogy az utóbbi pár lemezük után rendesen keresgélni kellett az állunkat, olyannyira bekeményítettek. Beismerem először – és a sokadik alkalom után sem – nem tudtam hova tenni a Comalies XX tartalmát, pedig nem először hallom, az újabb verziók azonban nem kicsit leptek meg olyannyira, hogy szinte fel sem ismertem a korongot.

A Swamped és a Heaven’s A Lie már az eredetinek is húzódalai voltak, ez most sincs másként, a bibi mindösszesen az, hogy amióta Andrea Ferro megtanult hörögni, azzal egyetemben elfelejtett énekelni. Emlékszünk még, amikor  a bandát azért tartottuk kivételesnek, mert két zseniális énekes adja elő a nótákat? Na ez veszett ki belőlük mára, és bár Andrea hörgése a dalok háromnegyedében már húszévvel ezelőtt is bőven elfértek volna, a Heaven’s A Lie-t igazán megkímélhették volna tőle, csakúgy mint a Swamped-et – ebből a szempontból egyáltalán nem volt érdemes hozzányúlni a lemezhez.  Bevallom őszintén, az összes többi dal nekem sokkal jobban átjön a mai hangzásban; frissebb, érettebb és nem utolsó sorban olyan hatást keltenek, mintha egy teljesen új lemezt hallgatnék. Volt egy időszak, amikor kimaradt az életemből a csapat munkássága, ami valójában azért történhetett meg, mert folyton újdonságok, számomra még ismeretlen területek után kutattam, melyek aztán olyannyira bevonzottak, hogy egy jó ideig másra rá sem néztem. Ez az időszak alatt a Lacuna Coil stílust váltott, keményebb lett, Andrea áttért a hörgésre, és valahogy elveszett az a bizonyos varázs, ami miatt fülig beleszerettem a munkásságukba.

Beletelt egy kis időbe, mire pótolni tudtam a lemaradásom, a Delirium című lemezük pedig aztán feledtette velem minden sérelmemet, és újfent megtaláltam a szépet, a jót, a hiányzó pluszt, ami miatt továbbra is értékelem a zenekar munkáját. A fentebb, Eszti által már említett Black Anima egy teljesen új fejezetet nyitott mind a csapatnak, mind a fanoknak egyaránt, hiszen aki eddig esetleg kételkedett volna bennük, az megtért, a  régi fanok pedig belátták, hogy még a legstabilabb banda is képes valami egészen újat mutatni önmagából. Hogy milyen metált is játszanak pontosan az tulajdonképpen a kutyát sem érdekli, hiszen mindaddig, amig a dalaik elérnek az emberekhez, és érzelmeket váltanak ki belőlük, a dalok üzenete lesz az, ami miatt továbbra is kitartunk a srácok mellett, nem pedig az elemzés, hogy „ez most akkor gótikus vagy nem gótikus?”. Részemről jó ötlet volt meglépni a változást, viszont nagyon remélem, hogy a többi lemezük most már tényleg megmarad klasszikusnak, kell valami emlék arról, hogyan is szóltak egykoron, mielőtt azok lettek akik!

8/10

Kiadó: Century Media

Zenészek:

Cristina Scabbia - ének

Andrea Ferro - ének, hörgés

Marco Coti Zelati - basszusgitár, billentyűk

Diego Cavallotti - gitár

Richard Meiz - dob

Tracklist:

CD 1:

01. Swamped XX
02. Heaven's A Lie XX
03. Daylight Dancer XX
04. Humane XX
05. Self Deception XX
06. Aeon XX
07. Tight Rope XX
08. The Ghost Woman And The Hunter XX
09. Unspoken XX
10. Entwined XX
11. The Prophet Said XX
12. Angel's Punishment XX
13. Comalies XX

CD 2:

01. Swamped
02. Heaven's A Lie
03. Daylight Dancer
04. Humane
05. Self Deception
06. Aeon
07. Tight Rope
08. The Ghost Woman And The Hunter
09. Unspoken
10. Entwined
11. The Prophet Said
12. Angel's Punishment
13. Comalies