Október 10-én Budapesten, az Analog Music Hallban lépett fel a Xandria, és egy igazán emlékezetes koncertet adott a magyar rajongóknak. A műsorban a legújabb, Eclipse című album dalai (kritikánk ITT olvasható) mellett a régebbi kedvencek sem maradtak ki: többek között a Ravenheart, a Valentine és a Nightfall is felcsendült.
Aki lemaradt a buliról, vagy egyszerűen szeretné újra átélni, annak jó hír, hogy egy rajongó az egész koncertet rögzítette, a felvétel pedig már a YouTube-on is megnézhető.
A The Gathering Echoes Of Mandylion címmel új koncertalbumot jelentetett meg, amellyel az 1995-ös Mandylion harmincadik évfordulóját ünnepli. A felvételek különlegessége, hogy a zenekar tizenegy év után először lépett színpadra ismét Anneke van Giersbergennel és a klasszikus korszak felállásával.
A holland zenekar 2025. augusztus 27. és 31. között öt különleges koncertet adott a nijmegeni Doornroosje klubban. Ezeken az estéken a rajongók ismét élőben hallhatták azokat a szerzeményeket, amelyek három évtizeddel ezelőtt meghatározó szerepet játszottak a The Gathering pályafutásában.
Az Echoes Of Mandylion az 1995-ös album valamennyi dalát tartalmazza, de a koncertprogram nem kizárólag ezekre épült: a zenekar későbbi korszakainak olyan közönségkedvencei is helyet kaptak rajta, mint a Saturnine, a Travel vagy a Great Ocean Road.
A tizenhat felvételt tartalmazó kiadvány jelenleg digitális formában, kizárólag a Bandcampen érhető el.
Anneke nemrég a Metal Hammer Greece TV War című műsorában beszélt a jubileumi koncertekről és arról, milyen érzés három évtized elteltével újra együtt zenélni egykori társaival.
Arra a kérdésre, számítottak-e arra, hogy a Mandylion harminc évvel később is ilyen erős hatást gyakorol majd a közönségre, az énekesnő így válaszolt:
Őszintén? Egyáltalán nem. Tudjuk, hogy az emberek még mindig hallgatják a lemezt és a The Gathering zenéjét, követik a munkásságunkat, de arra nem számítottunk, hogy mindez ekkora méreteket ölt majd. Hihetetlenül hálásak vagyunk érte. Fantasztikus érzés újra együtt állni a színpadon, szinte testvérekként, és eljátszani ezeket a régi dalokat. Azt hiszem, az az energia, ami a színpadon közöttünk van, átragad a közönségre is. Az emberek szeretik ezeket a dalokat, és azt is szeretik látni, hogy mi mennyire jól érezzük magunkat együtt. Ez az energia aztán visszaáramlik hozzánk, és ettől egészen csodálatos hangulat alakul ki.
Az énekesnőt arról is megkérdezték, voltak-e fenntartásai, amikor először felmerült a The Gathering újbóli összeállásának lehetősége. Anneke elárulta, hogy szó sem volt hosszas győzködésről vagy komoly üzleti tárgyalásokról. Az egész ötlet egészen hétköznapi körülmények között született.
Nem, egyáltalán nem voltak kétségeim. Az egész tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy Renével [Rutten gitárossal] néhányszor beültünk kávézni. Barátokként beszélgettünk az életről, mindenféléről, természetesen a zenéről is. Aztán egyszer csak szóba került, hogy a Mandylion harmincéves lesz.
A beszélgetés során az is felmerült, hogy a lemez, amely korábban aranylemez lett, most újabb apropót szolgáltathatna valami különlegeshez.
A lemez már régen aranylemez lett, de az elismerést csak most kaptuk kézhez. René ekkor azt mondta: »Talán most lenne itt az ideje valami különlegeset csinálni.« Én pedig azt válaszoltam: »Miért is ne? Adjunk egy koncertet! Vagy esetleg kettőt.«
Anneke hangsúlyozta, hogy a visszatérés mögött semmiféle külső nyomás nem állt. A zenészek egyszerűen szerettek volna ismét együtt játszani, és méltó módon megünnepelni azt az albumot, amely mindannyiuk életében fontos szerepet töltött be.
Az egész abból indult ki, hogy barátok vagyunk, beszélgettünk a régi időkről és a zenéről. Nem állt mögöttünk semmiféle nagyhatalmú zeneipari szereplő vagy menedzsment, amely különféle okokból rá akart volna venni minket erre. Egyetlen indokunk volt: érezzük jól magunkat ezzel a lemezzel! Nagyon büszkék vagyunk rá.
Anneke ugyanakkor egy korábbi interjúban elmondta, hogy jelenleg nem terveznek új közös albumot készíteni. A zenekar jövője egyelőre bizonytalan: Silje Wergeland, aki 2007-ben vette át Anneke helyét az együttesben, 2025 végén távozott a The Gatheringből, a csapat pedig egyelőre nem jelentett be konkrét terveket a folytatásra vonatkozóan.
Mandylion (05:01)
Eleanor (06:37)
Fear The Sea (06:06)
In Motion I (07:05)
On Most Surfaces (Inuit) (06:16)
Broken Glass (05:30)
Waking Hour (05:30)
Great Ocean Road (05:59)
Probably Built In The Fifties (07:19)
Analog Park (05:20)
In Motion II (07:17)
Leaves (06:34)
Sand And Mercury (10:52)
Strange Machines (06:59)
Travel (08:08)
Saturnine (07:55)
Amikor Emily Armstrong 2024-ben csatlakozott a Linkin Parkhoz, nem mindennapi kihívással találta szembe magát. A Dead Sara egykori frontasszonyának ugyanis nemcsak egy világhírű zenekar új énekesnőjeként kellett helytállnia, hanem olyan ikonikus dalokat is elő kellett adnia, amelyek Chester Bennington hangjával váltak felejthetetlenné.
A 2017-ben, mindössze 41 évesen elhunyt énekes öröksége hatalmas felelősséget jelentett Emily számára. A Linkin Park új, Unshatter című dokumentumfilmjében, valamint a People magazinnak adott exkluzív interjújában őszintén beszélt arról, milyen kétségek gyötörték, amikor először kellett szembenéznie az olyan klasszikusokkal, mint az In the End, a Crawling vagy a What I've Done.
A dokumentumfilmben is látható, ahogy azon tépelődöm, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e erre. Ilyenkor az ember mindenféle indokot keres, hogy bebizonyítsa saját magának: »Nem vagy elég jó. Ezeket a dalokat mindenki ismeri.«
Mike Shinoda, a zenekar férfi énekese a filmben felidézte, milyen kérdések merültek fel bennük, amikor Emily beleegyezett, hogy fellépjen velük:
Amikor Emily azt mondta, hogy szívesen koncertezne velünk, elkezdtük átnézni a repertoárt. El kell énekelned a Crawlingot, a Numbot, az In the Endet. De hogyan oldjuk ezt meg? Nem volt egyszerű.
Emily számára kezdettől fogva világos volt, hogy nem próbálhat Chester másolatává válni. Ehelyett arra törekedett, hogy a saját hangján, saját előadásmódjával szólaltassa meg a dalokat, miközben megőrzi azok érzelmi erejét.
Ez volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni tudtam. Ne próbálj olyan lenni, mint valaki más. Nem azért vagy itt, hogy bárkit helyettesíts. Chestert soha, de soha senki nem tudná pótolni. Egyszerűen csináld azt, amit te tudsz. A régi dalokkal kapcsolatban egyetlen dolgot próbálhattam meg: amennyire csak lehetséges, megőrizni azt az érzelmi hatást, amit eredetileg kiváltottak. Mert végső soron szerintem most is erre vágyik a közönség. Én is ezt szeretném hallgatóként, Linkin Park-rajongóként. Azt akarom, hogy ugyanazokat az érzéseket élhessem át. Aztán arra gondoltam: »Rendben. Azt hiszem, erre képes vagyok.«
Az Unshatter a Linkin Park 2024-es visszatérését követi végig, és a kulisszák mögé is betekintést enged. A filmben Emily mellett a zenekar új dobosa, Colin Brittain is fontos szerepet kap, aki rengeteget dolgozott az énekesnővel azon, hogy a régi szerzemények természetesen szólaljanak meg az ő hangján.
Hónapokon keresztül valószínűleg heti négy alkalommal találkoztunk nálam, hogy megtanuljuk a dalokat. Sokszor többször is megváltoztattuk a hangnemüket, hogy megtaláljuk azt, amelyik Emily számára kényelmes, miközben az eredeti dalok energiája és karaktere is megmarad
- emlékezett vissza Colin.
Emily eközben pontosan tisztában volt azzal, milyen elvárásoknak kell megfelelnie.
Ez a zenekar már eleve legendás, úgyhogy neked is fel kell nőnöd a feladathoz. Tudom, mire vagyok képes. De hogyan hozzam ezt most elő magamból? Közben meg azon jár az eszem: »Úristen, remélem, nem baszom el ezt a dalt!«
Joe Hahn, a Linkin Park DJ-je és kreatív igazgatója, aki az Unshatter rendezője is, úgy emlékszik, a Crawling volt az első régi szerzemény, amellyel komolyabban foglalkoztak az új felállásban - 2000-es Hybrid Theory albumról ismert dal különösen fontos próbatételnek bizonyult.
Azt hiszem, először a Crawlinggal kezdtünk foglalkozni. Számunkra az volt a legfontosabb, hogy Emily a saját módján énekelje el, és ne próbáljon senkit utánozni. Ha személyessé tudja tenni a dalt, akkor az a hallgatókhoz is el fog jutni. Meghallgattuk, elvégeztünk néhány apró módosítást, és azt mondtuk: »Rendben, ez tényleg működik.« Olyan volt, mintha ezzel megtört volna a jég, és hirtelen a többi dal is sokkal könnyebben megvalósíthatónak tűnt.
Bár Emily számára a bandához való csatlakozás hatalmas nyomással járt, ma már elsősorban hálát érez azért, hogy részese lehet a zenekar történetének.
Tudom, mennyire szerencsés vagyok. Ez minden, amiről valaha álmodtam. Hihetetlenül hálás vagyok, hogy ebben a helyzetben lehetek. Egészen őrületes. És azon sem változtatnék, hogy mindez az életemnek egy későbbi szakaszában történt meg.
Szeptember 19-én Sander Gommans, az After Forever egykori gitárosa osztotta meg a nyilvánossággal, hogy feleségénél, Amanda Somerville énekesnőnél rosszindulatú agydaganatot diagnosztizáltak. A megrázó hírt követően Amanda most először adott hírt magáról közösségi oldalain, hogy tájékoztassa rajongóit az állapotáról és a rá váró kezelésekről.
Az énekesnő ma közzétett bejegyzéséből kiderült, hogy szeptember 8-án diffúz középvonali gliómát (DMG) diagnosztizáltak nála. Ez egy agresszív, rosszindulatú agydaganat, amely Amanda esetében nem operálható. Jelenleg Németországban sugár- és kemoterápiás kezelésben részesül. Bár a betegség rendkívül súlyos, az énekesnő és családja minden lehetséges kezelési lehetőséget igyekszik felkutatni, beleértve az új terápiás eljárásokat is.
Drága Somerville-rajongók! Tartozom nektek néhány személyes szóval. Sokan közületek már hallottátok a hírt, amely gyorsabban terjedt, mint ahogy én lépést tudtam volna tartani vele. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, mire közvetlenül is megszólaltam. Az elmúlt hetek kórházak, vizsgálatok, képalkotó diagnosztikai eljárások, biopsziák és nehéz beszélgetések ködében teltek. Időre volt szükségem ahhoz, hogy magam is megértsem, mivel állunk szemben, mielőtt szavakba tudtam volna önteni mindezt. Három kislány mellett pedig létfontosságú, hogy képes legyek helytállni a mindennapokban.
Szeptember 8-án diffúz középvonali gliómát (DMG) diagnosztizáltak nálam. Ez egy agresszív, rosszindulatú agydaganat, amely sajnos nem operálható, és a kezelésekkel jelenleg csak időt lehet nyerni. Most Németországban sugárkezelést és kemoterápiát kapok, Sander Gommans pedig mindvégig mellettem áll. Nem fogok úgy tenni, mintha ez nem lenne komoly. Mert az. Ugyanakkor kiváló orvosok gondoskodnak rólam, és minden rendelkezésünkre álló lehetőséget megvizsgálunk, beleértve az új kezeléseket is, amelyek valódi okot adnak a reményre. Az üzeneteiteket, az imáitokat és a szereteteteket mind éreztem, még akkor is, amikor hallgattam. Köszönöm, hogy megtartotok és erőt adtok nekem. Most egyelőre mindennél többet jelent számunkra a tudat, hogy mellettünk álltok.
Amanda tehát nem adja fel, küzd az életéért, mi pedig szívből drukkolunk neki.
A korábbi Butcher Babies-énekesnő, Carla Harvey által alapított The Violent Hour 2027. január 22-én jelenteti meg első nagylemezét, Pretty Girls Do Ugly Things címmel. Az albumról eddig a Sick Ones, a Hell Or Hollywood, a Sex and Cigarettes, a Screenager és a legfrissebb, Already Dead című szerzeményeket ismerhette meg a közönség.
A 11 szerzeményt felvonultató albumon a klasszikus rock ’n’ roll nyersessége, az indie és alternatív rock érzelmesebb világa, valamint a heavy metal súlyosabb hangzása találkozik. A dalok középpontjában a túlélés, az átalakulás és az emberi természet sötétebb oldala áll.
Carla így beszélt a lemez címéről és annak mondanivalójáról:
A Pretty Girls Do Ugly Things nem egyszerűen arról szól, hogy erős nők rossz dolgokat művelnek. Tulajdonképpen ez az egész album alapgondolata: jó emberek is képesek csúnya dolgokra, valami gyönyörű is születhet borzalmas körülményekből, és néha nekünk magunknak is be kell mocskolnunk a kezünket ahhoz, hogy túléljünk.
A csapat első, a zenekar nevét viselő EP-je 2025 júliusában jelent meg a Megaforce Records gondozásában. A kiadvány valamennyi dalszövegét Carla írta, és az összes énektémát is ő rögzítette, míg a zenét férje, az Anthrax és a Pantera dobosaként ismert Charlie Benante szerezte, aki az EP valamennyi hangszeres szólamát is feljátszotta.
A Pretty Girls Do Ugly Things dallistája:
01. You Only Live Twice
02. Already Dead
03. Sick Ones
04. Black Mud Honey
05. Screenager
06. Nice Girls
07. Sex and Cigarettes
08. Other Side Of You
09. Hell Or Hollywood
10. Pretty Girls Do Ugly Things
11. The Violent Hour
Újabb dallal jelentkezett a Butcher Baboes egykori énekesnője, Carla Harvey és az Anthrax, valamint a Pantera dobosaként ismert Charlie Benante által megálmodott The Violent Hour. Az Already Dead című szerzeményhez hivatalos videoklip is készült, amelyben a horror és a rock and roll meglehetősen sajátos módon találkozik.
A kisfilmet Vicente Cordero rendezte, az alapötlet pedig Carla nevéhez fűződik. A zenekar ezúttal meglehetősen szó szerint értelmezte a dal címét: a történet egy boncasztalon veszi kezdetét, ám hamarosan egészen más irányt vesz. A halál ugyanis itt csupán apró kellemetlenség, amelyből egy horrorfilmbe illő, mégis humoros és felszabadult rockbuli kerekedik.
Az Already Dead központi témája az újjászületés és a talpra állás. Arról a pontról szól, amikor az ember már annyira mélyre került, hogy nincs hová tovább zuhannia, így nem marad más lehetősége, mint felfelé kapaszkodni. Ha pedig egyszer már meghaltunk, miért ne támadhatnánk fel, ragadhatnánk gitárt és csaphatnánk egy hatalmas bulit? Hiszen ami már halott, azt nem lehet újra megölni.
Október 2-án jelent meg a Butcher Babies új albuma, a Nightbloom, amelyről készült kritikánkat ITT olvashatjátok.
Ez a zenekar első albuma, amely már Carla Harvey nélkül készült - az énekesnő 2024 nyarán távozott a csapatból, azóta pedig saját zenekara, a The Violent Hour frontasszonyaként, valamint a Lords of Acid tagjaként folytatja pályafutását.
Carla távozásával nemcsak a zenekar egyik énekese lépett ki, hanem lezárult Heidi Shepherd életének egy közel másfél évtizedes fejezete is. A két énekesnő hosszú éveken át együtt építette a Butcher Babiest, Heidi azonban elfogadta egykori társa döntését. Számára ugyanakkor egyértelmű volt, hogy ettől még a zenekar történetének nem kell véget érnie. Erről mesélt most a SPIN magazinnak.
Carla úgy döntött, hogy más irányba indul, és ezt teljes mértékben tiszteletben tartom. Közel 15 évig voltunk zenésztársak. De Henry és én még nem végeztünk. Még mindig rengeteg mindent szeretnénk csinálni.
- utalt ezzel arra, hogy a banda gitárosa, Henry Flury nemcsak a zenében, hanem a magánéletben is a társa, immár 14 éve.
Heidi szerint az elmúlt időszak minden nehézsége ellenére ma már sokkal erősebbnek érzi magát, ám az út hosszú volt a színpadig.
Utahban, egy szigorúan vallásos mormon környezetben nőttem fel, így amikor kamaszkoromban elkezdtem felfedezni a keményebb zenéket, a szüleimnek nem volt őszinte a mosolya. A Korn különösen nagy hatással volt rám, de édesanyámnak nem tetszett a dolog. Egy alkalommal odáig fajult a dolog, hogy kettétörte a CD-met.
A történetnek évtizedekkel később egészen más folytatása lett.
Ma már az első sorból nézi a Kornt a koncerteken!
- meséli nevetve.
Mint azt többször elmondta, a Nightbloom szövegei azután kezdtek formát ölteni, hogy terapeutához fordult, a beszélgetések során pedig számos mélyre temetett emlék és trauma került felszínre.
Korábban is őszintén beszélt belső harcairól: sokáig bizonytalan volt abban, hogy valóban elég jó-e abban, amit csinál, önértékelési problémái és bulimiája pedig olyan mélypontra sodorták, ahol már sötét és ijesztő gondolatokkal kellett megküzdenie.
Végül a zene lett a gyógyulás útja.
Mindezt a terápiának köszönhetem. Olyan elfojtott emlékek kerültek felszínre, amelyekről nem is tudtam, hogy még mindig bennem vannak. A zeném lett a kivezető út. Egy visszatérő álmomban mindig a színpadon láttam magam. Akkor jöttem rá, hogy nekem itt kell lennem. Még van dolgom ezen a világon.
A Butcher Babies számára a Nightbloom egyértelműen új fejezetet nyit. Carla Harvey 2024-ben, 15 közös év után távozott a zenekarból, ám a különválás nem botrányokkal és sárdobálással zajlott: mindkét fél szeretettel és kölcsönös tisztelettel búcsúzott a közösen megtett úttól. Harvey távozásával ugyanakkor véget ért az a két énekesre épülő felállás, amely kezdettől fogva a Butcher Babies egyik legjellegzetesebb védjegye volt. Heidi Shepherd így először egyedüli frontemberként visz végig egy teljes nagylemezt, a Nightbloom pedig már csak emiatt is különleges helyet foglal el a banda történetében.
Nem egyszerűen arról van szó, hogyan működik tovább a zenekar Carla nélkül, hanem arról is, milyen irányt vesz a Butcher Babies, amikor Heidi egyedül marad a mikrofon mögött. Maga az énekesnő úgy fogalmazott, hogy a dalszerzés folyamata lényegében nem változott meg, legfeljebb valamivel fókuszáltabbá vált. Ami viszont nagyon is változott, az az, hogy ezúttal mennyire mélyre engedett betekintést saját életébe.
Miután életében először terápiába kezdett, régóta elfojtott emlékek és traumák kerültek ismét felszínre, ő pedig ezekből kezdett dalokat írni. Zátonyra futott házasság, kapcsolati veszteségek, vallási traumák, önértékelési problémák és évtizedeken át cipelt sebek kerültek bele az anyagba. Shepherd nem véletlenül nevezte a lemezt szinte önéletrajzinak: a Nightbloom nem kívülről szemléli ezeket a történeteket, hanem belülről éli végig őket.
Így Carla hiánya és Heidi személyes kitárulkozása tulajdonképpen ugyanoda vezet: az új korong egy sokkal inkább Shepherd köré épülő Butcher Babiest mutat. A kérdés innentől már az, hogy ez zeneileg is új identitást adott-e a zenekarnak, vagy egyszerűen csak ugyanazt a gépezetet halljuk egyetlen hanggal kevesebbel.
A sötét, melankolikus, klipes formában is megismert Lost In Your Touch indítja a lemezt, amelynek szövege Heidi egy korábbi kapcsolatát dolgozza fel. A Butcher Babies jól ismert formulája, a tiszta ének és a hörgés váltakozása itt szinte párbeszédként épül bele a dalba, egyúttal megadva az alaphangulatot a következő kilenc szerzeményhez.
A 2024 novemberében megjelent Sincerity volt az első dal, amely már Carla nélkül készült. A súlyos riffeket mély basszusgitár támasztja meg, a dallamos refrén pedig már első hallgatásra könnyen megragad és rendkívül énekelhető.
Egy sok évvel korábbi egyéjszakás kalandjáról énekel Heidi a Blame It On The Wind-ben, amelynek emléke később hosszú éveken át kísértette. Bizony, fiatalabb éveinkben mi nők néha hajlamosak vagyunk jóval többet belelátni egy történetbe, mint amennyi valójában benne volt. Heidi esetében ez az emlék végül dal formájában talált utat magának, és éppen ettől válik a lemez egyik személyesebb pillanatává.
És itt válik igazán egyértelművé, mennyire mély és személyes album a Nightbloom. Heidi elmondása szerint a terápia során rengeteg olyan emlék tört felszínre benne, amelyeket már rég elveszettnek hitt. A dalok azonban nem egyszerűen a szenvedésről szólnak. Sokkal inkább arról, hogy a bátorság nem feltétlenül azt jelenti, hogy legyőzzük a sötétséget, hanem azt, hogy hajlandók vagyunk belépni oda, végigmenni rajta, és megtalálni benne azt a fényt, amely végül, keservesen ugyan, de éppen abból a sötétségből születik meg.
Kilóg a sorból az Are You Waiting Up?. Bármennyire is vaskos gitárokkal pakolták meg, a szintetizátor számomra valahogy disszonánssá teszi az összképet. Kár érte, mert erő van benne, nem is kevés, és a Butcher Babies zenészeit mindig is kreatívnak tartottam. Éppen ezért ennél a dalnál azt érzem, nyugodtan csiszolhattak volna még rajta egy kicsit, ahelyett hogy a szintivel próbálják kitölteni a teret. Szerencsére az ezt követő Broken&Beautiful már adja a zúzást.
Az érzelmesebb vonalat erősíti a Songbird is, annak ellenére, hogy korántsem lassú dalról van szó. A Leaving California keserédes dallamvilága pedig már egészen más módon talál célba: mélyre nyúl, megpiszkálja az emberben eltemetett érzéseket, aztán szépen ott hagyja őket teljesen felkavarva.
A korong záró tétele, a Black Dove ismét sűrítve hozza mindazt, ami a Butcher Babies sajátja: vaskos megszólalás, dallamos, könnyen énekelhető refrén és Heidi elképesztő screamjei. Elsőre tipikus koncertslágernek tűnik, mégis marad bennem némi hiányérzet. Mintha nem lenne meg benne az a masszív tartás, amely igazán emlékezetessé tesz egy dalt. Persze könnyen lehet, hogy élőben egészen más arcát mutatja, és ott működik igazán elementárisan.
A Nightbloom egy erős, személyes és érzelmileg jóval mélyebb album annál, mint amit első hallásra talán várnánk tőle. Carla Harvey távozása után érthetően sok kérdés merült fel azzal kapcsolatban, hogyan működik majd tovább a Butcher Babies, Heidi azonban nem egyszerűen betöltötte az üresen maradt teret, hanem a saját történeteivel és sebeivel új karaktert is adott a zenekarnak. A tiszta ének és a scream továbbra is remekül működik egymás mellett, miközben a hangszeres szekció is végig masszívan tartja az anyagot.
Éppen ezért fájó pont, hogy a lemez játékideje mindössze 35 perc. Több dalban is lenne annyi ötlet és érzelmi töltet, hogy bátrabban kibonthassák őket, komplexebb szerkezetekkel, hosszabb hangszeres részekkel vagy merészebb építkezéssel. Néhol az az érzésem támadt, hogy egy-egy szerzemény éppen akkor ér véget, amikor igazán elkezdhetne kiteljesedni.
A Nightbloom tehát nem hibátlan, és akadnak rajta olyan megoldások is, amelyek kevésbé győztek meg, de az erősebb pillanatai bőven ellensúlyozzák ezeket. Nem egyszerűen egy Carla Harvey utáni Butcher Babies-lemez lett, hanem egy olyan anyag, amelyen Heidi Shepherd talán minden eddiginél többet mutat meg önmagából, amely már önmagában hatalmas piros pont. És bár jó lett volna még egy kicsit tovább időzni ebben a sötét, személyes világban, az album így is bizonyítja, hogy a zenekar új korszakában bőven van még mit kibontani.
8,5/10
"Nightbloom"
Megjelenés: 2026.10.02.
Kiadó: Judge&Jury Records
Dallista:
Lost In Your Touch
Sincerity
Blame It On The Wind
Broken & Beautiful
Are You Waiting Up?
Black Clouds Over Georgia
Fever In My Neck
Songbird
Leaving California
Black Dove
Zenészek:
Heidi Shepherd - ének
Henry Flury - gitár
Dave Nickles - dob
Sean Violet - basszusgitár
Floor Jansen 2027. január 15-én jelenteti meg második szólóalbumát, a Hytress-t, amely a 2023-as Paragon folytatása lesz. A Nightwish énekesnője ezúttal jóval súlyosabb irányba fordul: a készülő anyagra többek között a Gojira, a Bleed From Within és a Periphery hangzásvilága is hatott, miközben Floor számára az egyik legfontosabb szempont éppen az volt, hogy ne próbálja lemásolni azt, amit a Nightwishben már csinál.
Az Imperiumi számára Janne Vuorelának adott új interjúban Floor arról is beszélt, milyen volt annak idején ismét saját név alatt alkotni, ahol minden zenei döntésért ő felelt.
Ne felejtsük el, hogy mielőtt csatlakoztam a Nightwishhez, saját zenekaraim voltak, amelyekben mindig írtam dalokat. Ilyen értelemben egyáltalán nem volt új számomra, hogy dalszerzőként dolgozzak, vagy én irányítsam a dolgokat. Ha az elmúlt harminc évet nézzük, valójában inkább a Nightwish-időszak az, amikor mást csinálok ahhoz képest, amit korábban megszoktam.
Az viszont már más helyzetet teremtett, hogy a szólólemezt nem egyszerűen Floor Jansenként, hanem addigra a Nightwish világszerte ismert énekesnőjeként kellett kiadnia.
Eltelt közben jó néhány év, és a mérce is sokkal magasabbra került. Ha bekerülsz a Nightwishbe, akkor ennél magasabb szintre már nagyon nehéz jutni. Ha pedig ezek után a Nightwish énekeseként kiadsz valamit a saját neved alatt, azt természetesen sokkal nagyobb közönség figyeli.
Éppen ezért a Paragon készítésekor tudatosan próbált eltávolodni mind a Nightwish világától, mind saját korábbi metalos munkáitól.
Nagyon szerettem volna olyasmit készíteni, ami nem úgy hangzik, mint a Nightwish, és nem is olyan, mint amit korábban csináltam. Arra voltam kíváncsi, hogyan szólok én mindez nélkül. A hatalmas bombasztikusság nélkül, sőt akár metal nélkül. Lehet valami drámai és grandiózus úgy is, hogy közben nem metal? Tulajdonképpen ezt az utat kezdtem el bejárni a Paragon környékén.
Már az elején világos volt, hogy a Paragonnál súlyosabb lemezt akarok. Ebben egyébként a Nightwish koncertszünete is szerepet játszott. Az volt az ambíciónk, hogy súlyosabbá tegyük az albumot. Mivel a Nightwish jelenleg nem turnézik, nem áll fenn az a helyzet, hogy a szólóturném és a Nightwish koncertjei túlságosan hasonló területen mozognának, vagy zavarnák egymást. Egyszerűen csak újra vissza akartam térni a súlyosabb gyökereimhez. Elkezdődött tehát a keresés: hogyan találhatnék egy súlyosabb, metalosabb hangzást, amely száz százalékig én vagyok, de közben nem olyan, mint a Nightwish?
A különbségtétel számára nem valamiféle elhatárolódást jelent a Nightwishtől. Éppen ellenkezőleg: azért nem akarja utánozni a zenekart, mert annak a világnak már része.
Nem azért, mert nem szeretném azt csinálni, hanem azért, mert már csinálom. Nem akarok egyszerűen lemásolni valamit, amit Tuomas írt. Úgy értem, amit ő csinál, az körülbelül olyan jó, amennyire csak lehet, szóval semmi értelme annak, hogy én megpróbáljam ugyanezt megismételni. Inkább azt akartam megtalálni, hogy én hogyan szólok súlyosan. Ez végül sokkal kompaktabb dalokat eredményezett, és ennek a megközelítésnek már a Paragonon is voltak nyomai. Nincsenek azok a hosszú dalszerkezetek, amelyeket a Nightwishben hallhatsz. Ezek sokkal tömörebbek. Bizonyos értelemben popdalok, csak éppen nagyon súlyos kabátot viselnek, és úgy érzem, pont ez a kettősség ad saját karaktert az anyagnak. Nagyon fülbemászó refrének vannak bennük, ugyanakkor rendkívül súlyos a basszus, és a dalok viszonylag rövidek, tömörek. Azt hiszem, ettől egészen más lesz a hangzásom, mint sok más előadóé.
Van azonban egy feltűnő dolog, amelyet tudatosan nem akartak használni: a hagyományos nagyzenekari bombasztikát.
Tudatosan próbáltunk kerülni mindent, ami igazán nagyzenekari. A kérdés az volt: hogyan teremthetjük meg ugyanezt az érzést anélkül, hogy a megszokott hangzásokat használnánk? Ehhez a modern stúdiótechnika is rengeteg lehetőséget adott. Elképesztően inspiráló, hogy manapság mennyi mindent lehet programozni, milyen hangkönyvtárak állnak rendelkezésre, és milyen könnyen lehet teljesen új hangzásokat építeni. Az albumon például vannak olyan gitárhangok, amelyekről valószínűleg fel sem ismernéd, hogy gitárból származnak. Az alapjuk gitár, aztán addig alakítottuk őket, amíg pontosan olyan hanggá nem váltak, amilyenre az adott atmoszférához szükségünk volt.
A Hytress ezek alapján tehát nem egyszerűen a Paragon metalosabb folytatása lesz. Floor láthatóan egy harmadik területet keres saját korábbi szólóanyaga és a Nightwish között: modern, mélyre hangolt és súlyos zenét, rövidebb dalszerkezetekkel és nagy, könnyen megjegyezhető refrénekkel, de a Nightwishre jellemző szimfonikus építkezés nélkül.
Vagy ahogy ő maga a legegyszerűbben megfogalmazta: azt keresi, hogyan szól a súlyos zene akkor, amikor az száz százalékig Floor Jansen. Két dalt már megmutatott az énekesnő a készülő anyagról: elsőként érkezett a Run, majd a Bring Me Silence.
Harmincéves fennállását ünnepli a Nightwish, méghozzá egy igencsak tekintélyes jubileumi kiadvánnyal. A finn szimfonikus metal egyik legmeghatározóbb zenekara The Greatest 30 Years On Earth címmel jelenteti meg eddigi pályafutását összefoglaló gyűjteményét, amely december 11-én, a Nuclear Blast Records gondozásában érkezik. Korábban a 7 Days To The Wolves élő videóját már közzétette a csapat, ma pedig a Tribal koncertvideója is megérkezett.
A kiadvány nem egyszerű válogatás lesz. Koncertfelvételek, ritka hanganyagok, videók, fotók és korábban nem látott háttéranyagok segítségével idézi fel a Nightwish elmúlt három évtizedét. A csomag két fontos, egymástól hangulatában is eltérő koncertet emel ki: a zenekar 2022-es amszterdami arénakoncertjét, valamint a 2023-as kiteei fellépést, amely különleges jelentőséggel bírt, hiszen a Nightwish története annak idején éppen ebben a finn kisvárosban kezdődött.
Mindeközben a banda agya, Tuomas Holopainen már a következő Nightwish-lemezen dolgozik, amelyre eddig hat dal készült el. A frontasszony, Floor Jansen sem éppen a lábát lógatja: január 27-én érkezik második szólóalbuma, a Hytress, amelyről a Run és a Bring Me Silence című szerzeményeket már megismerhettük.
Továbbra sem tudni azonban, mikor indul újra turnéra a formáció. A zenekar 2024 tavaszán, még a Yesterwynde megjelenése előtt jelentette be, hogy határozatlan időre visszavonul a koncertezéstől. Tuomas azóta elhintett néhány biztató morzsát arról, hogy 2027-ben talán ismét színpadra állhatnak, egyelőre azonban semmi sincs kőbe vésve. Így marad a várakozás, az új zene, és a remény, hogy előbb-utóbb a koncertfronton is megtörik a csend.