Sokáig úgy kerültem a nu metalt, mint ateista macska a templom egerét. A 2000-es évek elején, amikor a műfaj igazán menő volt, mindenki őrjöngött a Limp Bizkit, Korn, System of a Down és Linkin Park miatt – de én valahogy kimaradtam ebből a hullámból. A Linkin Parkot is csak akkor kezdtem igazán értékelni, amikor Emily Armstrong lett az énekesük. Nemigen volt a frontcsajos zenekarok között sem olyan banda, akiket szívesen hallgattam, kivéve a Kittie-t és az Infected Raint.

Aztán 2023 májusában, amikor a The Agonist feloszlott, az akkor már 9 éve a bandában éneklő Vicky Psarakis bejelentette: mostantól a másik projektjére, a Sicksense-re koncentrál, ami – meglepetés – nu metalt játszik, "Cross Me Twice" címmel pedig ma jelent meg a formáció első albuma.

2023-ban két erőteljes dallal robbant be a formáció: a Fools Tomorrow és a Feed Them To The Wolves már előrevetítette az új irányt. Az igazi áttörés azonban 2024 őszén jött el, amikor három dinamikus szerzeménnyel – Wildfires, Masquerade Parade és On Repeat – jelentkeztek. A Sicksense zenei világában vagányul keverednek a nu metal alapok az elektronikus elemekkel és modern melódiákkal, megteremtve egy igazán egyedi hangzást. A Killer V néven színpadra lépő Vicky pedig olyan vokális magaslatokba tör, amiket a The Agonist idején egyszer nem hallhattunk tőle. Ezek a dalok valami elképesztő erővel tapadtak meg a fülemben, mintha tüzesvassal égették volna bele őket. 

Ám nemcsak Vicky okoz meglepetést – Robby J. Fonts, aki a rap-részekért felel, szintén kellemes orgánummal áldotta meg a sors. Tökéletesen kiegészítik egymást az énekesnővel. 

A dallamok sokszínűek és baromi fülbemászóak. Ebből a szempontból nekem az In This Carousel a legnagyobb kedvencem. Ez a szám amúgy a depresszióról szól, de nem az a szokásos lehúzós stílusban, hanem egy zseniális dallamérzékkel megkomponált szerzeményként talál utat a hallgató szívéhez.

"Bármennyire is beszélnek az emberek a depresszióval való küzdelemről, a perspektíva gyakran az, hogy ez egy bénító érzés. Nem hiszem, hogy ez így van, vagy talán csak személyenként eltérő. Én magam mindig úgy éreztem, hogy ennek az ellenkezője. Folyamatosan mozogsz, dolgozol, végigcsinálod az élet minden mozzanatát, de sosem érzed úgy, hogy fejlődnél. A pontból B pontba olyan, mint egy kör, és nem számít, mennyit mész, mindig a startvonalnál találod magad."

- mesélte korábban Vicky a számról.

Rogyásig van a korong meglepő és zseniális zenei húzásokkal. Ott van például a fent is említett Masquerade Parade, ahol a brutális zúzás és a lebegős refrén váltogatják egymást, valami egészen egyedi elegyet alkotva. Az érzelmesebb oldal sem maradt ki a buliból – ezt a Throwback hozza el, ahol Vicky lazán, mégis átütően tolja a nehéz refrént. Az album vége felé az In This Carousel a dinamikai váltásokkal játszik: lassan, szinte lopakodva építkezik, míg végül robban a magas és kemény énekekkel. Ebben a dalban is felcsendül egy elképesztő gitárszóló Phillip Lykostratis hangszeréből – itt tényleg megmutatja, mire képes. Néhány rövidebb átvezető tétel is hallható a dalcsokorban, amelyek kellemes melódiákkal vezetik át a hallgatót a következő tételre.

A "Cross Me Twice" valóban egy sokoldalú és kalandos alkotás, mely lebilincselő hangzású utazásra invitál tíz rendkívül változatos kompozíción keresztül. Az album méltón reprezentálja a banda figyelemreméltó sokoldalúságát és kreatív potenciálját.

Természetesen a középpontban Vicky és Robby állnak, akik elképesztő érzelmi mélységet és hangzásbeli gazdagságot hoznak a produkcióba. A hangjuk tökéletesen kiegészíti egymást – hol összefonódnak, hol éles kontrasztot alkotnak, miközben váltogatják a soraikat, harmóniáikat. Ez a dinamikus kettős még tovább emeli az amúgy is masszív album hangzásvilágát. Ez a zenei komplexitás teszi annyira különlegessé ezt a lemezt – minden egyes menetnél újabb hangszínek és hangulatok bukkannak fel. A mai metal szcénában, ahol sok produkció hajlamos sablonossá válni, ez az album igazi felüdülés. A "Cross Me Twice" simán befurakodik a műfaj legkiemelkedőbb lemezei közé, hiszen végig érezhető, hogy egy összeszokott, kreatív és vérprofi csapat dolgozott rajta.

9/10

"Cross Me Twice"

Megjelenés: 2025.03.28.

Kiadó: Earache Records

Dallista:

1. Sellout
2. Wildfires
3. Throwback
4. Fever Dream
5. Invisible
6. On Repeat
7. Masquerade Parade
8. In This Carousel
9. Here Come All The Memories
10. Follow Me

Zenészek:

Vicky Psarakis - ének

Robby J. Fonts - rap

Phillip Lykostratis - gitár

Richard Regier - basszusgitár

Joseph Polizzi - dob

Március 28-án lát napvilágot a Sicksense első nagylemeze, a "Cross Me Twice". A formáció kezdetben Vicky Psarakis énekesnő mellékprojektjeként működött, de miután a The Agonist 2023 tavaszán feloszlott, teljes figyelmét erre a zenekarra fordította.

Május közepén jelentette be a kanadai The Agonist, miszerint befejezik működésüket. A közel húszéves múltra visszatekintő death metal/metalcore zenekar első énekesnője Alissa White-Gluz volt, aki 2014 folyamán az Arch Enemyhez igazolt. 

Vicky Psarakis lett a banda új hangja, akivel három albumot rögzítettek a fiúk, első közös kiadványuk volt az "Eye of Providence" (2015), amelyet egy évvel később a "Five" követett, végül pedig az "Orphans" (2019) érkezett, a csapat karrierje pedig a sok nehézség ellenére -amelyet állításuk szerint Alissa okozott- stabilnak és megingathatatlannak tűnt. 

Vickyt nemrég a Chaoszine kapta mikrofonvégre, aki nemcsak a The Agonistról, hanem másik együtteséről, a Sicksense-ről is mesélt, amely formációt csak egy mellékprojektként definiált 2021-ben, ám most, hogy a The Agonist megszűnt létezni, minden energiáját e zenekarnak szenteli a jövőben.

 A beszélgetésből kiderült: a Sicksense már hat éve megalakult.

A Sicksense 2017 óta létezik, de csak 2021-ben, az első dalunk megjelenésekor tudattuk a világgal. A The Agonistban már akkor nem éreztük túl jól magunkat, kerültük is az arra vonatkozó kérdéseket, hogy vagyunk, mikor indulunk turnéra. Furcsa volt, hogy miközben a The Agonistban gondok vannak, addig a Sicksense karrierje beindul. 

- mesélt a kezdetekről Vicky, aki e csapatban a Killer V nevet viseli, majd kitért arra, milyen hatások inspirálják zenéjüket:

Nem igazán akartuk behatárolni magunkat, egyszerűen csak elkezdtünk zenét írni. A férjem, Robby a másik énekes a zenekarban, mindketten nagy rajongói vagyunk a kilencvenes évek zenéjének, az old school hip-hopnak, de még az r'n'b-nek is, tehát sokféle befolyás hallatszik a zenénken, és a nosztalgikus hangulat is erősen érezhető. 

Elmondása szerint már 2020 folyamán elkezdtek dolgozni első albumukon, ám kitört a koronavírus-járvány, rengeteg zenekar menetrendjét borítva, így ők is várni akartak addig, míg a helyzet valamelyest jobb lesz.

Dolgozunk az új dalokon, többségük már demo fázisban van. Minden csak attól függ, hogyan alakulnak a dolgok a zeneiparban, és hogy őszinte legyek, még nem kezdtünk el kiadót keresni. Jelenleg szabadon csinálunk mindent, de az biztos, hogy az album nem mostanában fog megjelenni. Ennek oka az, hogy ha kiadnánk egy lemezt, rajta 10-12 dallal, az emberek már nemigen mutatnának érdeklődést felénk, mintha csak időközönként jelentkezünk egy-egy dallal, amely figyelmet kap. 

Miben más a Sicksense, mint a The Agonist?

Vicky:

A The Agonistnak már volt egy megszokott hangzása, míg a Sicksense ötvözi a nu metalt, a rapet és más elemeket is. A The Agonistban én írtam a szövegeket, a Sicksense-ben szintén. Felszabadító úgy dolgozni, hogy a határokon kellene gondolkodnunk, tehát hogy "ez kéne, ez nem kéne...", és hasonlók. Bármilyen zenét csinálhatunk, és a szövegekben sincsenek elvárt irányok. 

Az énekesnő görög származású, de vajon hallgatja-e szülőhazája bandáit?

Igen, görög származású vagyok, de Chicagóban születtem, később Görögországba költöztünk, ott éltem 15 évet, majd 2013 folyamán visszajöttem Amerikába. Hogy őszinte legyek, nem nagyon vagyok képben a görög zenekarokat illetően, azonban minden hónapban bejelentkezem a Twitch-csatornámon, ahol van egy görög követőm, ő szokott ajánlani bandákat. Azonban van egy csapat, akiket nagyon szeretek, a Planet Of Zeus, valamint a Septicflesh is nagy kedvencem! Jó barátok vagyunk a Jaded Star és az Enemy Of Reality tagjaival is.

Néhány nappal ezelőtt sokkolta a The Agonist rajongótáborát a hír, miszerint a csaknem húszéves múltra visszatekintő zenekar feloszlik. Döntésükben a szakmai és a személyes okok egyaránt közrejátszottak, ám azt tudni lehet, hogy a tagok továbbra is zenével foglalkoznak majd.

A csapat énekesnője, Vicky Psarakis 2021-ben hívta életre Sicksense nevű projektjét, amely banda a Make Believe című dallal mutatkozott be. Ezt követően érkezett a Forgotten Days, a Kings Today és a Fools Tomorrow, most pedig itt az újabb klipes szerzemény, a Feed Them To The Wolves.

Azt még egyelőre nem tudni, hogy az együttes bemutatkozó albuma mikor jelenik meg, de Vicky - aki e formációban a Killer V nevet viseli - elmondta: a The Agonist után is van élet, és minden figyelmét ennek a csapatnak szenteli majd.