Amikor egy zenekar feldolgozza minden idők egyik legismertebb dalát – ráadásul egy olyan bandától, amely gyakorlatilag egy egész zenei műfajt definiált –, az mindig vakmerő lépés. Egy ilyen szerzeményhez hozzányúlni hatalmas lehetőség,de ha rosszul sül el, a rajongók könyörtelenül elutasítják, és az egész projekt nevetségessé válik.
Az olasz Lacuna Coil azonban vállalta a kockázatot, amikor úgy döntött: feldolgozzák a Depeche Mode ikonikus dalát, az Enjoy The Silence-t – azt szintipop-himnuszt, amely generációk számára vált meghatározóvá.
Cristina Scabbia, a csapat énekesnője most elmesélte a brit Metal Hammernek, hogyan is jött képbe az ikonikus dal feldolgozása.
Az Enjoy The Silence feldolgozásának ötlete tőlem indult, egyszerűen imádom a Depeche Mode-ot! 2005 volt, és éppen a "Karmacode" albumot írtuk. Ez kulcsfontosságú lemez volt számunkra, hiszen a "Comalies" (2002) folytatásának készült, ám mégsem az a banda vagyunk, amelyik ugyanazt az albumot írja meg újra és újra. Volt rajtunk némi nyomás a "Comalies" után, de ezt nem lehet kontrollálni. Csak próbáltuk kifejezni, kik vagyunk, és merre akarunk menni.
- emlékezett vissza Cristina, majd tovább mesélt:
Az új dalok már gyűltek, és úgy éreztük, jó lenne tisztelegni egy olyan banda előtt, amely hatalmas hatással volt ránk. Így született meg az ötlet, hogy egy feldolgozás is felkerüljön a lemezre.
Nem mindenki volt azonban azonnal meggyőzve.
Emlékszem, hogy Marco [Coti Zelati], a basszusgitárosunk – aki a zenéink nagy részét írja – először nem igazán értett egyet. Azt mondta: nem tudom, jó ötlet-e. Aztán végül úgy alakította át a dalt, hogy szinte a sajátunkká vált. Annyira Lacuna Coil-os lett a hangulata, hogy végül mindannyian megszerettük.
A klasszikus dal így egy súlyosabb, sötétebb, nyíltan gótikus köntösben született újjá. A zenekar pedig úgy döntött: kislemezként szeretnék kiadni. Szerencsére a zenekar éppen egy olyan producerrel dolgozott, akinek megvoltak a megfelelő kapcsolatai: Ronald Prent, a Grammy-jelölt holland hangmérnök, aki az eredeti Enjoy The Silence felvételen is dolgozott.
És itt jött a csavar: a dal annyira jól sikerült, hogy a Depeche Mode is elismerését fejezte ki a csapatnak, és engedélyt adtak arra, hogy klipet forgassanak hozzá. Amikor a szám feldolgozása 2006. július 11-én megjelent a "Karmacode" második kislemezeként, a fogadtatás kifejezetten lelkes volt – de nemcsak a Lacuna Coil rajongói, hanem a Depeche Mode-fanok részéről is. A dal bekerült a spanyol és az olasz Top 30-ba, az Egyesült Királyságban pedig hajszállal maradt le a Top 40-ről.
Cristina Scabbia mára a metal egyik legkörvonalazhatóbb, legtisztábban felismerhető hangjává vált. Mióta közel három évtizeddel ezelőtt csatlakozott a Lacuna Coil-hoz Andrea Ferro társénekeseként, a banda az olasz metal történetének legnagyobb és legsikeresebb együttesévé nőtte ki magát. A zenekar szüntelenül változott, új korszakokat nyitott, és sokszor önmagát is újraértelmezte: a "Comalies" álomszerű gothic metaljától a "Karmacode" nu metal kísérletezésén át egészen a 2025-ös "Sleepless Empire" súlyos, díszes sötétségéig.
A hangzás mindig mozgott, de Cristina hangja végig biztos pont maradt: kristálytiszta, finoman lebegő dallamai és éles kontrasztot adó erőteljes kisugárzása olyan védjeggyé vált, amelyen generációk nőnek fel. Pedig Cristina Scabbia fiatalkorában egyáltalán nem vágyott a színpad közepére. Sőt, eleinte inkább menekült előle.
Erről és sok egyéb érdekes, olykor szívszorító dologról mesélt nemrégiben az énekesnő egy internetes metalmagazinnak.
"Őszintén szólva sosem voltam az a típus, aki azt mondja: figyeljetek rám. A barátaim unszoltak, hogy énekeljek klubokban, stúdiókban. Én pedig inkább elbújtam a keverőpult alá, és ott énekeltem a mikrofonba. Nem akartam, hogy bárki lásson. Nem a figyelemért csináltam, egyszerűen csak jól esett."
- idézi fel emélkeit az énekesnő, aki 1996-ban lett a Lacuna Coil tagja, és minden egy másik irányba fordult.
"Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy húsz év múlva is ugyanabban a zenekarban állok majd a színpadon… egyszerűen kinevetem."
Cristina Milánó Quarto Oggiaro nevű, hírhedten zűrös környékén nőtt fel, egy olyan helyen, ahol a maffia, a drogkereskedelem és az állandó bizonytalanság keveredett.
"A saját baráti köröm felét drogfüggők tették ki, a másik felét dílerek. Én valahogy teljesen immunis maradtam erre az egész világra. Nem érdekelt, és valahogy mindig volt bennem valami, ami távol tartott tőle."
Azt eddig is tudni lehetett, hogy Cristina nem igazán iszik alkoholt, úgyszólván teljesen józan életet él.
A metal világa egy milánói pubban, a Midnightban talált rá.
"Ott dolgoztam, ott ismertem meg Marcót és Andreát, és ott kerültem először igazán közel a metalhoz. Először a Metallica lágyabb dalai érintettek meg. Aztán Iron Maident vettem ajándékba egy barátomnak, csak mert tetszett a borító..."
A Midnight azonban egy sötétebb fejezet helyszíne is lett: 1998-ban két fiatal eltűnt onnan, és később kiderült, hogy egy "Beasts of Satan" nevű csoport gyilkolta meg őket. Cristina személyesen ismerte az egyik elkövetőt és az egyik áldozat apját is.
"A fiú, akit ismertem, teljesen normálisnak tűnt. A barátnője azt mondta róla, hogy a legkedvesebb srác. A pub semmiben nem volt felelős, csak egy hely volt, ahol emberek találkoztak és beszélgettek. Borzasztó, hogy emiatt az egész történet miatt a metal rossz hírbe keveredett. Mindig idegesít, amikor valaki azt mondja: ‘metalt hallgattak, biztos ezért történt’. Nem, valószínűleg teljesen elborultak és szét voltak csúszva."
Cristina sosem vágyott celeb-életre, nem is eképpen tekint saját magára.
"Őszintén szólva, nem gondolom, hogy híresség vagyok. Mindig igyekszem úgy élni, mintha nem lennék ismert. Amikor az olaszországi The Voice zsűrije lettem, akkor vettem észre, hogy a tévés szereplés milyen gyorsan tud mindent megváltoztatni. Hirtelen rengeteg olyan ember jött a koncertjeinkre, akik nyilvánvalóan a tévéből ismertek engem, nem a zenéből. A tévés hírnév gyors, felszínes és nem valós. Nagyon szeretem azt aki valójában vagyok, és nem akarom, hogy bármi felülírja."
Cristina életének legfájdalmasabb időszaka 2016-ban jött el. Először édesapja halt meg, egy hirtelen rosszullét után.
"Apám 2016 decemberében halt meg. Reggel rosszul lett, így bevittük a kórházba, és azonnal éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, izzadt, és szörnyű gyomorfájdalmai voltak. Minden olyan gyorsan történt... Az ágya körül álltunk, hogy elbúcsúzzunk tőle. Anyám 2013-ban lett beteg, így ekkor -2016-ban- már három éve harcolt a rákkal, így amikor apám meghalt, nem hiszem, hogy anyám egyáltalán felfogta volna. Ismerős arcként tekintett rám, mintha csak egy újabb ápolónő lennék. Mosolygott rám, de amikor beszéltem hozzá, nem éreztem, hogy lányaként ismerne fel. Arra számítottunk, hogy hamarosan elmegy, de a szíve annyira erős volt, hogy továbbvert. Emlékszem, a hónap végén indulnom kellett volna a Lacuna Coil turnéjára, és csak azt kérdeztem magamtól: »Mit csináljak?« Mert persze maradni akartam. Azt hiszem, anyám azzal ajándékozott meg utoljára, hogy néhány nappal a turné előtt elköszönt. Kilenc hónappal apám után halt meg."
Ezek a pillanatok mély nyomot hagytak az énekesnőben, és új, mélyebb réteget adtak a hangjának is. A gyász átformálja az embert, és Cristina esetében a zenét is, Cristina a "Delirium" és a "Black Anima" albumokon is írt szülei elvesztéséről.
Ismeretes, hogy Marco Coti Zelati, a banda basszerosa korábban Cristina barátja volt - 1994 és 2004 között alkottak egy párt.
"A kapcsolatunk testvéri szeretetté formálódott. Valami nagyon fontosat építettünk fel együtt: a Lacuna Coilt, a zenénket, az életünket."
2004-ben az énekesnő beleszeretett Jim Root-ba, a Slipknot zenészébe, akivel 13 évet töltött együtt, Cristina pedig mindig diszkrét volt a magánéletét illetően - elmondása szerint a szerelmi élete csak rá tartozik.
A zenekar pályafutása szinte korszakokra bomlik, mindegyik más ízű, más atmoszférájú, más vadászat a hangzás után, de Cristinának nincs kimondottan kedvenc korszaka, de vannak évek, amelyek különösen közel állnak hozzá:
"Az első turnék teljesen váratlanul értek, és imádtam azt a naiv felfedező érzést. Aztán jött a Comalies, ahol először mertünk igazán kísérletezni. De ha azt kérdezed, hol érzem magam a legotthonosabban, akkor a Black Anima és a Sleepless Empire áll hozzám a legközelebb. Ezeken a lemezeken érzem azt, hogy minden részlet - a hangzás, a vizualitás, a sötétség és a ragyogás egyensúlya - valóban én vagyok."
Cristina Scabbia útja nem hirtelen robbanások vagy botrányos fordulatok története. Inkább egy nagyívű, csendesen erős fejlődéstörténet: egy nőé, aki soha nem akart sztár lenni, mégis ikonná vált, pusztán azzal, hogy a saját hangját követte. A hangot, amely mára évtizedek óta mutat utat azoknak, akik a sötétségben keresik a fényt.
Hat év után idén februárban tért vissza új nagylemezével az olasz Lacuna Coil: a "Sleepless Empire" nemcsak a rajongók türelmét jutalmazta meg, mi is alaposan górcső alá vettük – kritikánkat ITT találod.
Az album második hivatalos kislemeze a tavaly augusztusban megjelent Hosting The Shadow, amely érdekessége, hogy a Lamb Of God frontembere, Randy Blythe is hallatja benne a hangját. A dal most vizuális köntöst is kapott: a frissen megjelent videoklip egy nyári koncerten rögzített, nyers energiájú felvételből áll össze.
A Lacuna Coil énekesnője a spanyol El Jevilongo magazinnak adott interjújában ismét kifejtette véleményét a mesterséges intelligenciával készült zenéről - korábban már szót ejtett a témáról, ám Cristina Scabbia ezúttal mélyebben elemezte a kérdést.
"Utálom a MI-vel készített zenét. Értem, hogy ez az irány, nem tagadhatom a fejlődést. De látom, mennyire felbosszantja ez a kreatív embereket – a művészeket, festőket, grafikusokat, fotósokat, énekeseket, zenészeket. Mindenkit, aki alkot. Művészek, festők, koncertplakátokat készítők, grafikusok, fotósok, énekesek és zenészek. A zene esetében szerintem a platformoknál kellene meghúzni a határt."
- kezdte gondolatmenetét, majd kitért arra, szerinte az emberek nincsenek is tisztában azzal, hogy mit is hallgatnak tulajdonképpen:
"Értem az üzleti szempontokat, de a Spotifynak és a hasonló szolgáltatóknak nemet kellene mondaniuk az MI-művészekre. Ez nem igazi zene. Már most is valódi előadók zenéjét streamelnek – nekik kellene kimondaniuk, hogy MI-zenészeket nem fogadunk el. Az embereknek tudniuk kellene, hogy ezek csak számítógépes alkotások, nincs bennük lélek. Rengeteg videót láttam, ahol emberek olyan zenekarok számaira énekelnek, amelyek nem is léteznek."
Miután az interjú készítője megjegyezte, hogy "a kreativitás olyan, mint egy izom: ha nem használod, elsorvad", Cristina így reagált:
"Nem hiszem, hogy ez problémát jelent azoknak, akik így ‘zenét’ csinálnak, mert szerintem őket valójában nem érdekli a zene. Ők ezt üzleti okokból csinálják. Ha valaki igazi zenész, akkor időt szán a dalírásra, és legfeljebb elektronikus eszközöket használ segítségként – hogy felgyorsítsa a folyamatot vagy serkentse a kreativitását.Az A.I. viszont olyan dolog, ahol gyakorlatilag nem csinálsz semmit. Őszintén nem értem, miért nevezik magukat művészeknek, mert nem lehet művészetnek hívni azt, hogy beírod: ‘Csinálj egy dalt, ami úgy szól, mint a Lacuna Coil.’ Ez nem alkotás. Ez nettó csalás."
A TotalRock Louder című műsorában Ore Bihovsky nemrég arról kérdezte a Lacuna Coil frontasszonyát, Cristina Scabbiát, hogy más bandákhoz hasonlóan elmozdultak-e az aktivista, változást követelő dalszövegek irányába. Az énekesnő ezúttal is a tőle megszokott, köntörfalazás nélküli stílusban válaszolt.
"Nem. A zenénkben, a szövegeinkben benne vannak a saját gondolataink, de nem akarunk prédikálni. Sosem nyúlunk a politikához vagy a valláshoz. Persze ott van a Heaven's A Lie, meg az In Nomine Patris, de ezek mindig metaforákkal dolgoznak."
- vezette fel a témát, majd bővebben is kifejtette:
"Ez nem azért van, mert nem gondolkodunk ilyen témákról, vagy mert ne lenne saját véleményünk. Egyszerűen úgy látjuk, hogy a zenének felszabadítónak kell lennie. Valaminek, ami felemeli a lelked. Nem valaminek, ami rosszkedvűvé tesz vagy feldühít. A saját véleményednek kell megszületnie, nem az enyém mondja meg, mit gondolj. A zene támasz legyen, ne póráz."
Más zenekarok - például az Epica vagy a Within Temptation - nyíltan beleállnak a vallási és politikai témákba, azonban a Lacuna Coil inkább képletesen használja ezt. Cristina korábban már mesélt a valláshoz fűződő viszonyáról:
"Nincs bajom a vallással. Mindenki eldöntheti, miben talál támaszt. Ha elveszítesz valakit, akit szerettél, és vigaszra van szükséged, ha hinni akarsz benne, hogy jobb helyen van… nem én fogom megmondani, hogy ez rossz vagy sem. De amit nem értek: van, amikor a vallás teljesen átveszi az irányítást az életed felett, és nem kérdőjelezel meg semmit, ami nem logikus. Követed a szabályokat, mert azt mondták neked, pedig semmi értelmük. Még a Biblia szerint sem. Maga a Biblia sem azt mondja, amit az egyházak állítanak. A Biblia azt írja: nem kell templomba járnod ahhoz, hogy ünnepeld Jézust. Akkor miért követelik ezt a szervezett vallások? Mindig több szemszögből próbálom nézni a dolgokat, ezért szkeptikus vagyok. Emellett rengeteg olyan embert ismertem, akik templomba jártak, majd kilépve onnan úgy viselkedtek, mint a világ leghitványabb keresztényei. Ez az, ami eltávolított a vallástól."
Arra a kérdésre, hogy ateista-e, Cristina így felelt:
"Talán inkább agnosztikus vagyok. Őszintén szólva szeretném hinni, hogy van valami a földi lét után. Szeretnék újra találkozni a szüleimmel, akiket elveszítettem. De őszintén... nem tudom. Csak reménykedhetek, de semmilyen bizonyítékom nincs."
2019-ben, a "Black Anima" című nagylemez megjelenésekor pedig a következőket mesélte:
"Olaszország nagyon vallásos ország. Itt él a pápa is. Gyerekkoromban én is jártam templomba – a szüleim is hívők voltak –, de én sosem éreztem magaménak. Csak zavart, hogy minden héten menni kell, és hogy az emberek a hétköznapokban teljesen másként viselkednek, mint ahogy vasárnap a templomban. Mindig úgy gondoltam, fontosabb jó embernek lenni, tisztelettel bánni másokkal, mint vakon követni egy vallást."
A csapat legutóbbi albuma, a "Sleepless Empire" 2025 februárjában jelent meg a Century Media gondozásában, a mi kritikánkat ITT olvashatod. Az alkotási folyamat még a "Comalies XX" munkálatai alatt kezdődött, a felvételek pedig Észak-Olaszországban készültek, Milánó és Como között, a SPVN stúdióban. A produceri feladatokat ezúttal is Marco "Maki" Coti Zelati látta el, a borítót Roberto Toderico tervezte.
A milánói Lacuna Coil idén februárban adta ki legújabb albumát, a "Sleepless Empire"-t (kritika ITT), amelyet október 28-án élőben is bemutatnak a Barba NegrábanCristina Scabbiáék. A lemezhez már több erőteljes kisfilm is napvilágot látott – Never Dawn, In The Mean Time, Hosting The Shadow,Oxygen, Gravity, I Wish You Were Dead – , és most egy újabb dal kapott vizuális köntöst: a katolikus rítusokat és imádságokat idéző című In Nomine Patris szöveges videója debütált, amely tétel egyértelműen az album egyik legerősebb pillére.
Hihetetlen, de igaz: a Lacuna Coil frontasszonya, Cristina Scabbia június 6-án töltötte be az 53. életévét, ennek alkalmából pedig egy igen kedves meglepetésben volt része a csehországi Metalfest színpadán az olasz énekesnőnek.
A csapat koncertje közben váratlan, de szívmelengető jelenetek játszódtak le: Sharon den Adel (Within Temptation) és Simone Simons (Epica) egy tortával jelentek meg a színpadon, hogy együtt köszöntsék barátnőjüket és kolléganőjüket.
A közönség egy emberként csatlakozott a "Happy Birthday" énekléshez, igazi metalos örömünneppé varázsolva a pillanatot, Cristina pedig könnyekig meghatódott. Mert hát valljuk be: ha valaki ennyi év után is ilyen formában van és ekkora energiával uralja a színpadot, az már önmagában is ünneplést érdemel!
A napokban a Lacuna Coil férfi hangja, Andrea Ferro a Stairway To Rock La Hora Del Vértigo podcast keretein belül arra a kérdésre válaszolt, hogy ő vagy az énekesnő Cristina Scabbia terveznek-e szólólemezt készíteni. A beszélgetés során egyértelművé tette, hogy sem ő, sem Cristina nem tervez önálló albumot megjelentetni a közeljövőben.
"Nem, egyáltalán nem. Persze, néha viccesen felmerül köztünk, de valójában sosem éreztük a késztetést. Gyakran látom, amikor zenészek olyan mellékprojektekbe kezdenek, ami gyakorlatilag főzenekaruk ikertestvére – számomra ez teljesen értelmetlen. Ha a Lacuna Coil világán kívül alkotnék, az biztosan valami teljesen más lenne. Hasonló gótikus metal zenét játszani más emberekkel? Ez engem hidegen hagyna."
- fejtegette válaszát Ferro, majd mélyebben is belemerült a témába:
"Cristina is biztosan így gondolkodik. Ha ő valami újba fogna, az valószínűleg gyökeresen különbözne jelenlegi stílusunktól. De őszintén szólva, nem hiszem, hogy bármelyikünkben megvan ehhez a kellő akarat. Komoly időbefektetést és energiát igényelne, és új társakat is kellene találni. A zenekar már így is életünk jelentős részét kitölti. Egy mellékprojekt vezetése hatalmas kihívást jelentene. Egy-egy dal vagy kisebb együttműködés? Igen, ebben már mindketten kipróbáltuk magunkat. De teljes szólóalbumot készíteni? Az rendkívül nehéz vállalkozás lenne."
Az olasz csapat "Sleepless Empire" című albuma február 14-én jelent meg, kritikánkat ITTolvashatod el.
Múlt hét pénteken jelent meg a Lacuna Coil legújabb albuma, a "Sleepless Empire", amely lemez továbbviszi a "Delirium" (2016) és a "Black Anima" (2019) által kijelölt keményebb, súlyosabb hangzást. Részletes kritikánkat ITTolvashatod!
A zenekar több ízben kifejtette: a korong a mai digitalizált társadalmat veszi górcső alá, kivesézve a folyamatos online jelenlétet és a közösségi média által mutatott hamis világot.
A Kerrang! magazinnak nemrég adott interjújában Cristina Scabbia énekesnő őszintén beszélt arról, milyen személyes hatással van rá a dalszerzés folyamata.
"A "Sleepless Empire" maga a világ, amelyben élünk – egy végtelenül hektikus, kimerítő hely, ahol soha nem hunyhatjuk le a szemünket, mindig ébernek és produktívnak kell lennünk. Elvárják tőlünk, hogy folyamatosan kapcsolatban legyünk a külvilággal, mégis paradox módon soha nem voltunk ennyire elszigeteltek. Mindent online, távolról intézünk, miközben egyre inkább elveszítjük a valódi, emberi kötődéseket."
- vezette fel gondolatmenetét az énekesnő, aki szerint mindez párkapcsolati szempontból is aggályos a fiatalokra nézve:
"A személyes találkozások bensőséges terepe számukra teljesen idegen, ahol a közvetlen emberi kapcsolódás szokatlan rezgéseket kelt a lelkükben. Mi, akik az idő homokóráján már több szemcsét pergettünk le, tanúi voltunk, ahogy az analóg világ lassan digitális alakot öltött - mindkét univerzum hordoz magában fényt és árnyékot egyaránt. Távol álljon tőlem, hogy ítélkezzek a közösségi média felett. Mélyen átérzem az ifjabb nemzedékek útját, hiszen sok barátom van ebből a korosztályból is; ismerem a nyelvüket. Ők már ebbe a technológiai bölcsőbe születtek, így számukra ismeretlen az a világ, mely egykoron más ütemre járt."
Cristina nyíltan vállalja rajongását a videojátékok iránt - rendszeresen játszik és streamel is Twitch-csatornáján. Nem titkolja azt sem, hogy ő is, mint oly sokan, a reggelt a Facebook hírfolyamának böngészésével kezdi.
A zene pedig Cristina számára több mint szenvedély - egyfajta gyógyító erő, egy menedék. A "Black Anima" dalaiban a veszteség és a széthulló kapcsolatok fájdalma szólalt meg. Most, 2025-ben már más kérdések foglalkoztatják a csapatot: hogyan őrizhetjük meg önmagunkat és értékeinket egy olyan világban, ahol folyton nyomasztó elvárásokkal és nehéz hatásokkal kell szembenéznünk?
"A zenén keresztül gyógyulok. Az életem különösen szomorú időszakaiban a zene számomra terápia. Érdekesnek találom, hogy amikor szomorú vagyok, még szomorúbb zenét hallgatok. Olyan dalokat, amelyek tényleg összetörik a lelkem. Ez segít abban, hogy kiadjam magamból a negatív érzéseket, és megszabaduljak a feszültségtől; valahogy megnyugtató. Mások talán vidámabb zenét választanak, de mindannyiunknak megvan a saját módszere arra, hogy megtalálja ezt a terápiát."
Mindenki másképp éli meg a zene hatását – részben ezért sem szeret a Lacuna Coil túl konkrét magyarázatokat adni egy-egy dal vagy szöveg pontos jelentéséről. Azt szeretnék, ha minden rajongó a saját értelmezését találná meg a dalokban, és ki-ki a maga módján meríthetne belőlük erőt vagy vigaszt.
"Ez a zene varázsa: bármilyen szavakat használ is az alkotó, mindenki a saját útján találhat bennük értelmet. Gyakran fordulnak hozzánk egy-egy dal jelentését kutatva - néha csak egyetlen sorról vagy dallamról kérdeznek. Nem mindig tudjuk pontosan megmagyarázni, hogyan vagy miért született meg egy zenei gondolat, de nem is ez a lényeg. A fontos az, hogy megszületett a kapcsolat, eljutott a hallgatóhoz, és valamiképp személyessé vált számára."
Az olasz metalzene egyik legmeghatározóbb bandájának számító Lacuna Coil pályafutása sajátos ívet írt le az évtizedek során. Míg a korai albumaikon az erőteljes szerzemények mellett rendre felbukkantak kevésbé emlékezetes darabok is, a 2016-os "Delirium" igen komoly fordulópontot jelentett. A mentális egészség témáját körüljáró album nem csupán zeneileg mutatott újszerű keménységet, de személyes húrokat is megpendített bennem a pánikbetegséggel és depresszióval vívott küzdelmeim okán.
Amikor 2019 nyarán debütált a Layers of Time, már sejthető volt, hogy az októberben megjelenő "Black Anima" sem fog csalódást okozni. A várakozások be is igazolódtak - a több, mint három évtizedes karriert magáénak tudó együttes addigi legmasszívabb albumát készítette el, amelyen a jó és rossz örök konfliktusát dolgozták fel példás alapossággal és változatossággal. E két nagylemez kapcsán először éreztem úgy, hogy minden egyes dal megállja a helyét, nincs köztük súlytalan töltelék.
Bár 2022-ben már körvonalazódott az új album terve, a covid-járvány váratlan akadályt gördített az alkotói folyamat elé. Ahogy Cristina Scabbia énekesnő is elmondta, számukra az inspiráció elsődleges forrását a közönséggel való közvetlen kapcsolat jelenti, így a közel kétéves kényszerszünet igencsak leblokkolta a kreatív energiákat. Ám addig is ott volt a "Comalies XX", amely a 2002-es "Comalies" 20. szülinapos változataként jelent meg 2022 októberében, újszerű hangzással felruházva az olyan ikonikus dalokat, mint a Swampedvagy a Heaven's A Lie - kritikát ITTolvashattok.
Miután a pandémia lecsengett és a zenekar újra koncertezni tudott, egyből megjött az ihlet is - 2023 nyarán napvilágot látott Never Dawncsupán az első hírnöke volt az új korszaknak. A következő állomás a New Years Day énekesnőjével, Ashley Costellóval közösen rögzített In The Mean Time lett 2024 tavaszán, amit augusztusban a Lamb of God frontemberével, Randy Blythe-szal készült Hosting The Shadow követett. Az októberi Oxygenklipje sötét szépsége révén keltett feltűnést, míg 2024 első napjaiban a Gravitygazdagította tovább a sort.
A korongot felvezető kislemezek záróakkordjaként érkezett I Wish You Were Dead egy igen komoly csavart tartogatott. Bár megőrizte a zenekar jellegzetes hangzását és a súlyosságot, szerkezeti felépítése és alaphangzása eltér az előző klipes daloktól. Épp ez a különbözőség teszi igazán egyedivé - a fülbemászó, már-már rádióbarát hangzásvilág úgy emelkedik ki az album dalai közül, hogy közben tökéletesen illeszkedik az összképbe, ezzel is bizonyítva a zenekar folyamatos megújulási képességét.
A "Sleepless Empire" tulajdonképpen egy elég kemény diagnózist állít fel arról, hogy mennyire elszállt ez a digitális őrület körülöttünk. Az I Wish You Were Dead egy igen érdekes kontrasztot teremt - a dallamos, fülbemászó zenei alap alatt egy sokkal sötétebb, nyersebb szöveg húzódik meg. A dal arról az érzésről szól, amikor valaki annyira mély sebet ejt rajtunk, hogy legszívesebben kitörölnénk őt nem csak az életünkből, de még az emlékeinkből is. Ha az album koncepcióját vesszük alapul, ez a track egy mélyebb jelentést kap - arról a toxikus kapcsolatról is szólhat, ami köztünk és a digitális világ között alakult ki. A vidámabb zenei alap/súlyosabb szöveg kontrasztja ebben az olvasatban különösen beszédes - ahogy a közösségi média is egy vonzó, látszólag könnyed felületet mutat, miközben a mélyén ott van a valódi, sötétebb oldala. A politikai korrektség elutasítása pedig párhuzamba állítható azzal, ahogy az online tér sokszor hamis, mesterkélt tökéletességet és megfelelési kényszert követel tőlünk.
A dalhoz forgatott videoklipben Andrea Ferro és Cristina megvillantja színészi képességeit is, a jelenetek akár egy olasz horrorfilm képkockái is lehetnének. A szimbólumokkal (koporsó, "I wish you were dead" feliratú, ám szívecske alakú torta...) átadják azt a drámaiságot, amikor valaki teljesen elveszik a digitális térben, vagy épp más online toxicitásától szenved. Mit mondjak, igen stílusos és egyedi feldolgozása ennek a modern rémtörténetnek.
Nem mehetünk el szó nélkül a vendégénekesek melett sem. Randy vokálja mint valami sötét árnyék, kúszik át a Hosting The Shadow dallamain, Ashley hangja pedig tökéletesen simul Cristina és Andrea kettőséhez, az In The Mean Time-ot egy fenséges, már-már transzcendens magasságokba emelve.
A "Sleepless Empire" újfent bizonyítja a zenekar kivételes képességét - a komplex, többrétegű hangzás mögött nyers energia és precíz komponálás húzódik meg. Cristina éneke továbbra is kifogástalan, Andrea hörgése pedig olyan intenzitással szólal meg, amilyennel korábban még sosem.
Ahogy The Siege berobban, rögtön megadja azt a jellegzetes Lacuna Coilos atmoszférát - bár nem forgatja fel a világot újításokkal, mégis pontosan azt nyújtja, amit egy igazi rajongó vár tőlük. A banda tényleg beváltja, amit ígért - minden egyes dal mélyén ott pulzál az a bizonyos sötét véna. A Scarecrow például a doom irányzat felé kacsint, és nem csak zeneileg sötét - szövegében azt a kegyetlen versenyt boncolgatja, amit a közösségi média generál. Azt a hamis illúziót, amikor az Instagram és Facebook tökéletes életképei kezdik elhitetni az emberekkel, hogy amit látnak, az a valóság. Pedig dehogy az. A rommá filterezett képek, a gondosan szerkesztett életstílusok és photoshoppal megmunkált testek valóságként jelennek meg a hamis fényben.
Valódi kortárs digitális horrorról mesél az együttes az In Nomine Patrisban - arról a kiégésről, amikor a folyamatos online zaklatás és az örökös másokhoz hasonlítgatás szinte felemészti az ember lényegét, mintha a digitális tér megszentségtelenítené a személyiség legmélyebb rétegeit is. A címadó Sleepless Empire kíméletlenül mutat rá az influenszerek hatalmára - a "We only praise false gods" sorral egészen pontosan ragadja meg, ahogy ezek az új digitális bálványok magukhoz vonzzák a fiatalok tömegeit. Az "aeterna insania, perpetua insania" pedig tökéletesen írja le azt az őrületet, amikor az emberek már az alapvető szükségleteiket - mint az alvás - is feláldozzák a folyamatos online jelenlétért.
A Sleep Paralysis az album egyik legintenzívebb darabja, ahol Cristina vokális bravúrjai különösen erősek. A dal a modern kor lidércnyomását ábrázolja - azt az állapotot, amikor az online világ úgy bénít meg minket, mint egy alvási paralízis. Tehetetlenül sodródunk az információk végtelen áradatában, képtelenek vagyunk kitörni ebből a fullasztó állapotból. Egy ördögi kör alakul ki: az algoritmusok által válogatott tartalmak, a fake news és a végtelen görgetés olyan mentális béklyóba ver minket, amiből egyre nehezebb szabadulni. Bár fizikailag ébren vagyunk, a tudatunk csapdába esett ebben a digitális rémálomban.
A Lacuna Coil valóban teljes erejében tér vissza, és egyértelműen megmutatja, hogy a "Black Anima" egy új korszak nyitánya volt. A keményebb hangzás, amit az elmúlt években fokozatosan építettek be zenéjükbe, mostanra teljesen természetes részévé vált a zenekar evolúciójának. A "Black Anima" után magasra került a mérce, de az olasz csapat ismét bizonyított - a csaknem hat év várakozás meghozta gyümölcsét egy kifogástalan minőségű albummal. A korong üzenete különösen aktuális, ahogy reflektál korunk digitális válságára: megszállottan vadásszuk a híreket (melyek gyakran hamisak), a tökéletesség illúzióját kergetjük, ami végül egy olyan mentális gödörbe taszít, ahonnan rendkívül nehéz a kiút. Könyörtelenül tartja elénk a tükröt a lemez, rámutatva, hogy talán itt az ideje kiszakadni az online tér szorításából és újra felfedezni a valódi világot - egy olyan üzenet ez, ami mindannyiunknak, beleértve saját magunkat is, megszívlelendő lehet.
10/10
Kiadó: Century Media Records
Megjelenés: 2025.02.14.
Dallista:
01. The Siege 02. Oxygen 03. Scarecrow 04. Gravity 05. I Wish You Were Dead 06. Hosting The Shadow (feat. Randy Blythe) 07. In Nomine Patris 08. Sleepless Empire 09. Sleep Paralysis 10. In The Mean Time (feat. Ash Costello) 11. Never Dawn
Zenészek:
Cristina Scabbia - ének
Andre Ferro - ének
Richard Meiz - dobok
Marco Coti Zelati - billentyűk, gitár, basszusgitár
