Az olasz metalzene egyik legmeghatározóbb bandájának számító Lacuna Coil pályafutása sajátos ívet írt le az évtizedek során. Míg a korai albumaikon az erőteljes szerzemények mellett rendre felbukkantak kevésbé emlékezetes darabok is, a 2016-os "Delirium" igen komoly fordulópontot jelentett. A mentális egészség témáját körüljáró album nem csupán zeneileg mutatott újszerű keménységet, de személyes húrokat is megpendített bennem a pánikbetegséggel és depresszióval vívott küzdelmeim okán.

Amikor 2019 nyarán debütált a Layers of Time, már sejthető volt, hogy az októberben megjelenő "Black Anima" sem fog csalódást okozni. A várakozások be is igazolódtak - a több, mint három évtizedes karriert magáénak tudó együttes addigi legmasszívabb albumát készítette el, amelyen a jó és rossz örök konfliktusát dolgozták fel példás alapossággal és változatossággal. E két nagylemez kapcsán először éreztem úgy, hogy minden egyes dal megállja a helyét, nincs köztük súlytalan töltelék.

Nem is tudom, láttam-e valaha olyan metamorfózist a metalzene történetében, mely oly drámaian tükrözte volna alkotói sorsát, mint a Jinjer útja a háború sújtotta Ukrajnából a műfaj nemzetközi élvonalába...? 

Mint kritikus, aki végigkövette művészi fejlődésüket, sajátos kettősséget érzek a legutóbbi, 2021-ben megjelent "Wallflowers" albumuk kapcsán. Technikai virtuozitásuk, nyers erejük vitathatatlan - Tatiana Shmayluk vokális teljesítménye a korongon lenyűgöző, a hangszeres szekcióból áradó intenzitás pedig megkérdőjelezhetetlen. Mégis, mintha valami megfoghatatlan hiányzott volna a lemezről. Az a bizonyos esszencia, mely korábbi munkáikat, különösen a 2019-es "Macro"-t olyan emlékezetessé tette, mintha elhalványult volna. A dallamvezetés nem hagyott olyan mély nyomokat bennem, az atmoszférikus rétegek nem szőttek olyan gazdag hangszövetet, mint amit megszoktam tőlük. Bár minden alkotóelem a helyén volt - a súlyos riffek, a technikai bravúrok -, a végeredmény mégsem érte el azt a katartikus magasságot, amit a a "Macro" után vártam.

"Duél" címmel, ma jelent meg a formáció legfrissebb műve, amelyet öt kislemezzel vezettek fel. E dalok minden korábbinál mélyebbre ásnak az emberi lélek rétegeiben, új dimenziókat nyitva a zenekar expresszív palettáján.

Tavaly nyáron a Someone's Daughter váratlan megjelenése nyitotta meg ezt az új fejezetet: a történelem kiemelkedő női alakjainak állít méltó emléket - Kleopátrától Szent Johannán át Marie Curie-ig és Frida Kahlóig -, afféle girl power-himnusszá nemesítve a metalt. A Rogue korunk társadalmi keresztmetszetét rajzolja meg, míg a Kafka a művészlét árnyékos oldalait boncolgatja. Különleges helyet foglal el az albumon a Green Serpent, mely egyszerre szolgál a Jinjer jelenlegi esszenciájaként és Tatiana személyes vallomásaként az alkoholfüggőséggel vívott harcáról. E dal jelentőségét Eugene Abdukhanov basszusgitáros - aki maga is megvívta csatáját az alkohol démonával - és Tatiana is a zenekar eddigi legkiemelkedőbb alkotásaként definiálta egy interjúban. Utolsó beharangozóként a címadó dal érkezett január végén, amelynek mondanivalója a felelősségvállalás és a fájdalom által történő fejlődés.

Az album egészét áthatja az az intenzív érzelmi töltet, mely oly fájóan hiányzott a "Wallflowers"-ről. Tatiana egy őszinte pillanatában feltárta: a dalszövegek hosszú és fájdalmas vajúdás eredményeként születtek meg - ám e kreatív szenvedés gyümölcse vitathatatlanul egy érett művészi önkifejezés lett. Az albumnyitó Tantrum mindenféle felvezető nélkül robban az ember arcába és le is tépi azt, a tiszta énekes részeknél talán még soha nem hallhattuk ennyire sokoldalúan Tatiana hangját, a szöveg pedig egyszerre kritizálja a társadalmi hierarchiát és hirdeti a művészi-személyes szabadságot, mindezt egy provokatív, forradalmi hangnemben. A Dark Bile ("sötét epe") minden sorát áthatja az epére is jellemző végtelen keserűség, erőteljes metaforikus dal a melankóliáról és a mentális egészségről, döbbenetes hasonlatokkal. A mentális zavarok fekete lyukában magam is tévelyegtem egykoron, így különös rezonanciával hat rám e költői vallomás. A záróakkordként felcsendülő "I bathe in anxiety" - mintegy végső reveláció - nem pusztán költői kép, hanem azt a pontot mutatja be, ahol a szorongás és a pánik már nem csupán egy alkalmi vendég a lélek házában, hanem annak szerves részévé válik. És azt hiszem, ezzel igen sok ember tud azonosulni.

A kísérletező attitűd, mely áthatja az számcsokrot, nem pusztán ötletelés, hanem egy mélyebb művészi vízió manifesztációja - akár egy filmrendező átlépése a kommersz világából az artisztikus kifejezésmód felé. Ezen átlényegülés különös érdemének tekinthető, hogy miközben új területeket hódít meg, egy pillanatra sem veszít zenei integritásából. A művészi evolúció e magasabb szintjének megértése kétségtelenül egy érettebb mentalitást követel, ám a Jinjer rajongótábora - mely túlmutat a műfaj olykor felszínesebb befogadói rétegén - képes magáévá tenni e komplexebb kifejezésmódot.

A Jinjer legújabb műve sajátos hidat épít a 19. századi romantika és a fémzene között. Amit Tatiana mondott a romantikus hatásokról, az nem puszta művészettörténeti érdekesség - az album tényleg magába szívta a korszak szellemiségét. Érdekes látni, ahogy a francia forradalom és a napóleoni háborúk ihlette romantikus művészet visszaköszön a mai válságok tükrében. A személyes szabadság és önkifejezés vágya új értelmet nyer ezekben a dalokban. Az érzelmi hullámvasút - a teljes letargiától a kirobbanó életörömig - pont olyan intenzitással jelenik meg, mint a nagy romantikus művekben.

Tökéletes példája ennek a Hedonist, amely  egy igen erőteljes alkotás az élvezetek és a fájdalom kettősségéről, valamint a hedonista életfelfogás belső ellentmondásairól. A hedonizmus egyszerre áldás és átok ("A blessing! A grand curse!"), hiszen az állandó vágyakozás és az újdonság keresése ("I've been searching for something new") sosem hoz tartós beteljesülést. Természetesen a banda hazáját sújtó háborúra és az attól való menekülésre is vannak utalások - a Tumbleweed sorai a a gyökértelenségről, hontalanságról és identitáskeresésről szólnak, míg az A Tongue So Sly a pletykás embereket veszi górcső alá. A Fast Draw témája pedig a belső konfliktusok és az önvizsgálat, amelyet a western-filmek párbaj-motívumával jelenít meg a csapat.

Kétségtelenül egy komoly mérföldkövet jegyez az együttes karrierjében a "Duél". Az album a legnyersebb, legexplicitebb nyíltsággal tárja fel a legmélyebb érzéseket, a lemeztelenített lelket, miközben művészi autenticitása olyan magasságokba emeli a zenekart, amit korábban még talán ők maguk sem mertek megcélozni. A félelemmel, szorongással való szembenézés, a történelmi reflexiók és a filozofikus mélységek olyan tökéletes egységgé állnak össze, ami valóban a zenekar eddigi legérettebb, leghitelesebb, legőszintébb megnyilatkozásává teszi ezt a művet.

Tatiana hangi és dalszerzői teljesítménye mellett zenésztársai is odatették magukat az albumon, Vlad dobtémái, Eugene és Roman gitárjai is rendben vannak. A "Duél" valódi katarzist kínál: olyan mélységekbe vezet, ahol a személyes démonokkal való találkozás elkerülhetetlen. Az album minden egyes hangja, minden rezdülése a kollektív és egyéni szorongások, ki nem mondott igazságok és elfojtott érzelmek labirintusában vezet minket. A zenekar tagjai által megélt fájdalom és küzdelem nem volt hiábavaló - olyan művet alkottak, amely egyszerre szolgál tükörként és lámpásként a lélek útvesztőjében, lehetőséget adva hallgatóinak, hogy szembenézzenek saját árnyékaikkal, legmélyebb félelmeikkel és legtitkosabb vágyaikkal.

10/10

Megjelenés: 2025.02.07.

Kiadó: Napalm Records

Dallista:

01.    Tantrum
02.    Hedonist
03.    Rogue
04.    Tumbleweed
05.    Green Serpent
06.    Kafka
07.    Dark Bile
08.    Fast Draw
09.    Someone's Daughter
10.    A Tongue So Sly
11.    Duél

Zenészek:

Tatiana Shmayluk - ének

Roman Ibramkhalilov - gitár

Eugene Abdukhanov - basszusgitár

Vladislav Ulasevish - dobok

Miután 2021 februárjában elhagyta a Delaint, a holland művésznő nem vesztegette az idejét. Charlotte Wessels még ugyanazon év őszén kiadta első szólóalbumát "Tales From Six Feet Under" címmel, majdnem pontosan egy évvel később pedig érkezett utódja, a "Tales From Six Feet Under Vol II".

Bár ezek a kiadványok nem kifejezetten metallemezek voltak, mégis igazán kellemes hallgatnivalónak tartom őket. Charlotte évekkel ezelőtt mesélte, hogy zenei ízlése mindig is sokrétű volt. Kamaszkorában gyakran készített magának válogatáskazettákat, amelyeken a Spice Girlstől a Metallicáig mindenféle stílus helyet kapott. Ez az eklektikus ízlés mindkét albumon érzékelhető volt, és tökéletesen működött is.

Az énekesnő idén tavasszal jelentette be, hogy érkezik harmadik albuma, amely ma "The Obsession" címmel került boltokba. Még az első klipes dal, a The Exorcism debütálása előtt Charlotte elárulta, hogy ez az album sokkal keményebb hangzást képvisel majd, mint az előzőek. És valóban, a fent említett dal rendkívül erőteljes lett, amelyet követtek a látványos videóval bemutatott Chasing Sunsets, a honfitárs Epica-frontasszony Simone Simons-szal közösen készített Dopamine, a The Crying Room, és tegnap felkerült a YouTube-ra az Ode To The West Wind is, amely különlegessége, hogy Alissa White-Gluz, az Arch Enemy énekesnője is szerepel benne.

Charlotte felfedte, hogy az album komoly érzelmi témákat feszeget, mint a menekülés, a félelem, a megszállottság, a kényszerbetegségek és a szomorúság – érzések, amelyeket ő maga is átélt. A Dopamine például az antidepresszánsok mellékhatásairól szól, amivel az énekesnő is szembesült, míg a The Crying Room az első koncertje után íródott a Covid-járványt követően, amikor egy külön szobában sírhatta ki magát, anélkül, hogy a többiek kedvét hazavágta volna. Apropó, többiek: Charlotte zenésztársai nem mások, mint Otto Schimmelpenninck Van Der Oije basszeros, Timo Somers gitáros, Joey de Boer dobos és Sophia Vernikov billentyűs, akik közül Otto és Timo egy időben dobbantottak az énekesnővel a Delain fedélzetéről. Az album társadalmi és környezetvédelmi kérdéseket is boncolgat: a Chasing Sunsets-ben a pazarló életmód és a nélkülözés egyaránt jelen van, és Charlotte a világ jelenlegi helyzetét az Éhezők viadala című filmhez hasonlította.

A lemezt rengeteg mély érzelem járja át – szerelem, elmúlás, emlékek és bátorság. Olyan érzések, amelyekkel bárki azonosulhat. Charlotte nem fél megénekelni, hogy az élet néha sötét vizekre sodor bennünket, de ez nem a vég, hanem inkább lehetőség az önismeret mélyítésére, amely végül javunkra válhat.

Bár ez az album sem kifejezetten metal, tény, hogy keményebb hangzást kapott az előzőeknél. Természetesen a lágyabb, líraibb, érzelgősebb, olykor kimondottan melankolikusabb dallamok sem hiányoznak – mint például a Serpentine vagy a Praise –, de a Vigor+Valor az album egyik legerőteljesebb darabja. Az instrumentális Breathe pedig gyönyörűen vezeti át a hallgatót a Soft Revolution 2024-es verziójába, amely a korong záró tétele.

Charlotte-ot nincs értelme beskatulyázni. Aki kőkemény metalt vár az albumtól, lehet, hogy csalódni fog, de aki készen áll arra, hogy szembesüljön saját félelmeivel és démonaival, mindezt egyedi és kellemes zenével kísérve, az biztosan imádni fogja ezt a lemezt – ahogyan én is. Charlotte albuma sokszínű, kísérletező, de nem fullad unalomba. Mindig is közel álltak hozzám a pszichológiai és önismereti témák, ez a dalcsokor pedig valóban végigvezet a különféle mentális állapotokon. Nemcsak a bátorság és a hősiesség jelenik meg a szövegekben, hanem a csontig hatoló félelem, a pánik és az összeomlás is. Mégis, a dalok végső soron pozitív üzenetet hordoznak, segítve megtalálni a fényt a sötétségben.

9/10

"The Obsession"

Megjelenés: 2024.09.20.

Kiadó: Napalm Records

1. Chasing Sunsets

2. Dopamine (ft. Simone Simons)

3. The Exorcism

4. Soulstice

5. The Crying Room

6. Ode To The West Wind (ft. Alissa White-Gluz)

7. Serpentine

8. Praise

9. All You Are

10. Vigor+Valor

11. Breathe

12. Soft Revolution (2024)

A mai napon megjelent a Kobra And The Lotus énekesnőjének első szólóalbuma, ám ennek a 2020 óta dédelgetett álomnak a megvalósulását komoly krízis előzte meg. A kanadai zenekar 2019 óta pénzügyi problémák miatt inaktív, Kobra pedig nem sokkal az "Evolution" album megjelenése után kifejtette: nem tudja mi vár az együttesre a jövőben.

A művésznő 2023 őszén kezdte csepegtetni a dalokat. Először a Love What I Hate érkezett, majd az Under One Sun, amit karácsony tájékán a varázslatos Thank You követett. Márciusban a frissítő hangulatú Freedom-mal jelentkezett, májusban a HOTT.-tal lepte meg rajongóit, június elején a Timo Somers-szel közösen felvett Dreamer látott napvilágot, legutóbb pedig a Like No Other-t hallhattuk, amely a korong címadója is.

Kobra nem fukarkodott a kislemezekkel, imádja elkápráztatni a rajongókat, és ez a videoklipekben is tükröződött - elég csak a HOTT.-ra gondolni.

Kobra dalai nem csak dallamok, hanem őszinte érzések is. Minden dalban a saját élményei és gondolatai köszönnek vissza. Találkozhatunk hétköznapi, de mély érzésekkel, mint a gyermeki álmodozás (Dreamer), a magány (Like No Other), a társadalmi nyomás (HOTT.) vagy a belső erő visszaszerzése (Freedom). Ezek az érzések mindenkiben megvannak, de nem mindig könnyű beszélni róluk. Például, ki meri bevallani, hogy az Instagram-modelleket látva rosszul érzi magát, vagy hogy hiába van sok ismerőse, mégis magányos? Kobra lerántja a leplet a tabukról, hogy szembesítsen minket a démonainkkal.

Mindehhez igen változatos zene társul. A Like No Other-t az indiai szitár teszi egzotikussá, az Unbreakable kicsit visszarepít 80-as évekbe, míg a Thank You egy igazi varázslatos ballada. A Freedom egyszerre emlékeztet Michael Jackson munkásságára és a klasszikus rock elemeire, adva egy nagyon érdekes hangzást, de nekem az It's No Bluegrass Anymore a legnagyobb kedvencem. Az ír dallamvilág hihetetlen energiát és hangulatot ad, és Kobra éneke is tökéletesen passzol hozzá.

A "Like No Other" nem metallemez. Sőt, nehéz is lenne műfajilag beskatulyázni, mert minden dalnak olyan egyedi hangzása van, hogy lehetetlen egy fiókba bezárni őket. Még az instrumentális, rövid átvezetőket is, mint a Liberation, a Genesis vagy az Epiphany.

Őszinte leszek, a Kobra And The Lotus zenéje tetszik, de Kobra első saját "gyermeke", a "Like No Other" azt az érzést hozza magával, hogy az énekesnő az eddigieknél sokkal jobban kiteljesedett. Egyelőre senki nem tudja, mi lesz a zenekarral, de addig is itt van ez a csoda, tele meglepetésekkel. Ha nem vad zúzásra vágysz, de nyitott vagy az alternatív megoldások, a váratlan fordulatok és az újítások iránt, akkor garantáltan beleszeretsz ebbe a dalcsokorba.

Korábban az énekesnő elmondta, hogy egy előadóművész rengeteg munkát fektet abba, hogy akár csak egy percnyi tartalmat megjelentessen a közösségi médiában. Ezzel arra utalt, hogy az algoritmusok uralta világában nehéz a figyelem középpontjában maradni. Ez az album is sokáig érett, de végül megszületett, és engem azonnal lenyűgözött. Kobra megosztotta a lelke egy darabját, annak egy csodálatos képét. Ha van egy lemez, ami biztosan ott lesz az idei top 3-ban, akkor a "Like No Other" dicsőséggel foglalja el a dobogó egyik fokát.

9,5/10

Megjelenés: 2024.08.30.

Tracklist:

1. Rebirth (Intro)

2. Under One Sun

3. Love What I Hate

4. HOTT.

5. Like No Other

6. Shakedown

7. Thank You

8. Unbreakable

9. Dreamer

10. Epiphany

11. It's Not Bluegrass Anymore

12. Liberation

13. Freedom

14. Genesis

Simone Simons, az Epica frontasszonya mostantól nem csak zenekarával kívánja meghódítani a rajongókat. A vörös hajú dívát számos más művésszel is összehozta a sors a több, mint húsz éve tartó pályafutása során - köztük a holland progresszív metal egyik legnagyobb nevével, Arjen Lucassennel. A két zenész közös albumot dobott piacra, ahol Simone végre megcsillogtathatta szólóképességeit is.

Simone és Arjen közös projektje három dallal vezette fel a korongot. Először az Aeterna csapott le ránk májusban - Simone szerint ez a szám olyan, mintha az Epica és az Ayreon zenei gyermeke lenne. Aztán jött az In Love We Rust, egy szívfacsaró ballada, végül a R.E.D. című szerzeményben az Epica gitárosa, Mark Jansen is beszállt a buliba. Ez a dal a mesterséges intelligencia témáját boncolgatja, mindezt egy igen látványos videoklippel.

Hogy őszinte legyek, az Epica legutóbbi albuma, az "Omega", számomra olyan volt, mint egy langyos sör egy forró napon - nem igazán hozott lázba. A szimfonikus részek továbbra is kifogástalanul szóltak, Simone hangja is rendben volt. De számomra a 2016-os "The Holographic Principle" (kritika ITT) után -ami rogyásig volt energikus dalokkal-, az "Omega" olyan sterilnek tűnt, mint egy kórházi műtő. Nem volt rossz, de valami nagyon hiányzott. Ezért is vártam kíváncsian, mit tud Simone szólóművészként.

Be kell vallanom, hogy az Aeterna és az In Love We Rust eleinte nem igazán ragadott meg. Kissé középszerűnek tűntek. Azonban a R.E.D.-re már felkaptam a fejem. Talán Mark miatt...? Nem tudom eldönteni.

Aztán végighallgattam az albumot, és meglepődtem. A Weight Of My World olyan érdekes megoldásokat vonultat fel, amiket az Epicától hiába vártunk volna. Kreatív dallamok, elektronikus elemek, de mindez úgy, hogy a metal hangzás nem szenved csorbát. A Vermillion Dreams szenvedélyes és nyugodt részei váltakoznak, kellemes egyveleget alkotva, a The Core igazán zúzósra sikeredett, itt ismét felbukkan Mark. De a legnagyobb meglepetést a Cradle To The Grave okozta, amelyben Alissa White-Gluz, az Arch Enemy énekesnője is közreműködik. Ez kétségtelenül az album egyik csúcspontja. A kapzsiságról szóló Dystopia dallamos-melankolikus hangulata nem nyomaszt, inkább elgondolkodtat, a gitárszóló pedig különösen megindító. A dal vége felé fokozódik a tempó, és egy igen dinamikus tétellé növi ki magát. Az albumzáró Dark Night Of The Soul ismét egy lassú, érzelmes szám, de Simone éneke annyira érdekes és gyönyörű, hogy végig leköti a figyelmet.

Arjen Lucassen, ez a 64 éves zenemágus, már évtizedek óta bizonyítja, hogy amihez hozzáér, az arannyá változik. Most Simone Simons-szal bútorozott össze egy album erejéig, és lássunk csodát, a "Vermillion" album sem okoz csalódást. Ez a lemez olyan, mint egy jól megkevert koktél: egy rész Arjen jellegzetes hangzásából, egy rész Simone egyedi stílusából, és máris kész a tökéletes keverék. Az eredmény? Egy igazán fülbemászó, izgalmas zenei utazás. Mint említettem, az Aeterna és az In Love We Rust első hallásra olyan volt, mintha langyos vízbe csobbantam volna - nem igazán hagyott mély nyomot. De ahogy végigpörgettem a teljes albumot, rá kellett jönnöm: ez a dalcsokor bizony telitalálat. 

A két holland tehetség együttműködése olyan, mint amikor két mesterszakács szabadul be egy konyhába - az eredmény nem lehet más, csak ínycsiklandó. A "Vermillion" tökéletesen ötvözi kettejük egyedi 'ízeit', létrehozva valamit, ami ismerős is, meg nem is - de mindenképpen szerethető. A két művész egyedi stílusának találkozása olyan zenei élményt eredményez, ami után nehéz visszatérni a megszokott kerékvágásba. Arjen tapasztalt produceri munkája és Simone kivételes hangi adottságai olyan kombinációt alkotnak, ami ritka a mai zenei palettán - álomszerű, varázslatos dallamok, elgondolkodtató szövegek és az a fajta precizitás, ami nem esik túlzásokba. 

9/10

Kiadó: Nuclear Blast

Zenészek:

Simone Simons - ének

Arjen Anthony Lucassen - gitár, billentyűk, dalszerzés

Rob van der Loo - basszusgitár

Koen Herfst - dob

Ben Mathot - hegedű

Vendégzenészek: Mark Jansen, Alissa White-Gluz, John Jaycee Cuijpers

Dallista:

01. Aeterna
02. In Love We Rust
03. Cradle To The Grave (feat. Alissa White-Gluz)
04. Fight Or Flight
05. Weight Of My World
06. Vermillion Dreams
07. The Core
08. Dystopia
09. R.E.D.
10. Dark Night Of The Soul

A szimfometal-színtér egyik különleges szereplője, a Visions of Atlantis hosszú utat járt be az elmúlt 24 évben. Az együttes eddigi története azonban nem csak a zenei fejlődésről, de emberi drámákról és a művészi identitás kereséséről is szólt.

A 2000-ben alakult osztrák zenekar pályafutása Nicole Bogner énekesnővel indult. Az első öt év ígéretes kezdetet hozott, azonban Bogner 2005-ös távozása után egy turbulens időszak következett. A tragédia sem kerülte el a zenekart: Nicole 2012-ben, mindössze 27 évesen hunyt el súlyos betegség következtében. A következő években a Visions of Atlantis több énekest is "elfogyasztott", hasonlóan néhány pályatárshoz, mint a Xandria vagy a Sirenia. Melissa Ferlaak, Joanna Nieniewska és Maxi Nil mind megfordultak a zenekarban, de egyikükkel sem sikerült igazán emlékezeteset alkotni. 2013-ban aztán megérkezett a francia Clémentine Delauney, akinek személyében végre megtalálták a tökéletes frontasszonyt. Ennek ellenére a zenekar még évekig küzdött az egyedi hangzás megtalálásával.

A 2018-as "The Deep & The Dark" és a 2019-es "Wanderers" albumok még nem hozták meg az áttörést. Ezek a lemezek számomra langyos víznek tűntek, nem tudták igazán megragadni a figyelmemet. Nyilván a zenekar nem nem akart kockáztatni, ezért megmaradtak az úgynevezett biztonsági játékos kategóriában. Azonban ekkor bejelentették szándékukat a szimfonikus metal újradefiniálására, bár akkor még nem volt világos, mit is jelent ez pontosan. Afféle porhintésnek tűnt. Most, visszatekintve, láthatjuk, hogy ez a nyilatkozat előrevetítette azt a jelentős változást, ami a "Pirates" albummal kezdődött 2022-ben. Clémentine, akit korábban méltatlanul alulértékeltek, végre megmutathatta kivételes tehetségét. Az új albumokon minden hang őszinteséget sugároz, a dalok a legmélyebb érzelmeket hozzák felszínre. Ez a hitelesség és a zenekar tagjai között érezhető összhang teszi igazán kiemelkedővé az új anyagot.

Július 5-én került boltokba a formáció kilencedik stúdiókorongja, a "Pirates II - Armada", amely korongot három videoklipes dal vezetett fel, az Armada, a Monsters és a Tonight I'm Alive. Nemcsak a kalóz-tematika felbukkanása, hanem a dallamos refrének, az erőteljes gitárriffek és a kifogástalan hangszerelés harmonikus ötvözete egy teljesen új szintre emelte a zenekart. Nem beszéltek tehát mellé, amikor 2019-ben kijelentették, hogy újjászülik a szimfonikus metalt. A banda koncertjein is érezhető az egységesség, a tagok közötti kémia, volt szerencsém látni őket. Itt kell megemlítenem a férfi énekért felelős Michele Guaitoli-t, akinek hangja tökéletesen passzol Clémentine szopránjához.

Jómagam hatalmas elkötelezettje vagyok a szimfonikus metalnak, azonban az utóbbi években sok zenekar lemezein azt éreztem, hogy egyszerűen kifulladtak. Gondolok itt például a Nightwishra, amely banda Anette Olzon távozása óta nem tudott erős anyagot piacra dobni, hiába áll egy Floor Jansen a mikrofon mögött. Éppen ezért megkönnyebbülés hallani az olyan csapatokat, mint a Visions of Atlantis, akik hihetetlen fejlődést hajtottak végre. A "Pirates II - Armada" elődje magabiztos léptekkel halad elődje nyomdokain, az olyan dalok, mint a Hellfire, a Magic of the Night vagy a The Dead of the Sea biztosan állandó darabok lesznek a fellépéseken, amelyekre lehet tombolni.

A Visions of Atlantis remekül példázza, hogy egy zenekar művészi érése és igazi hangzásának megtalálása a legtöbb esetben nem egy lineáris folyamat, hanem bukkanókkal teli és hosszú. Az együttes ma már nem "tizenkettő egy tucat" csapat, hanem a szimfonikus metal műfaj egyik legizgalmasabb képviselője. A "Pirates" és "Pirates II Armada" albumokkal megtalált egyedi hangzás és koncepció végre kiemeli őket a műfaj többi képviselője közül. Bár sok kalózmetalos zenekar létezik, de egyik sem képes ezt olyan szenvedéllyel és egyediséggel művelni, mint a Visions of Atlantis.

10/10

Kiadó: Napalm Records

1. To Those Who Choose to Fight

02. The Land of the Free

03. Monsters

04. Tonight I’m Alive

05.  Armada

06. The Dead of the Sea

07. Ashes to the Sea

08. Hellfire

09. Collide

10. Magic of the Night

11. Underwater

12. Where the Sky and Ocean Blend

Zenészek:

Clémentine Delauney - ének

Michele Guaitoli - ének

Christian Douscha - gitár

Herbert Gloss - basszusgitár

Thomas Caser - dob

Egy zenekar visszatérésének megszervezése nem egyszerű feladat, különösen akkor, ha közel 13 év telt el azóta, hogy a tagok utoljára együtt dolgoztak. A Kittie 1996-ban alakult Kanadában, két 14 éves gimnazista lány, Morgan Lander és Fallon Bowman kezdeményezésére – előbbi énekesként, utóbbi gitárosként vett részt a zenekarban. Hozzájuk csatlakozott Morgan húga, az akkor mindössze 12 éves Mercedes, mint dobos, valamint a 13 éves Tanya Candler basszusgitárosként..

Első albumuk, a "Spit", 1999 novemberében jelent meg, ekkor már Talena Atfield basszusgitárossal, aki Tanya Candler helyét vette át a csapatban. A zenekar főként a nu metal műfajban alkotott, és az évek során számos tagcsere, távozás, valamint egy tragikus haláleset is beárnyékolta pályafutásukat. 2017-ben váratlanul elhunyt Trish Doan, a koreai származású basszusgitáros, mindössze 31 évesen, ami megrázta az egész rock- és metalszcénát. Morgan nem sokkal később úgy nyilatkozott: nem tartja valószínűnek, hogy szeretett zenésztársuk nélkül új lemez készülne.

Három évvel ezelőtt egy interjúban Morgan Lander énekesnő kijelentette: a Kittie nem hal meg, de jelen pillanatban minden bizonytalan. Ezért is keltett nagy meglepetést, hogy a zenekar 2022-ben több fesztiválkoncertet is adott. Az igazi szenzáció azonban tavaly történt: a banda megkezdte hetedik stúdióalbumának felvételeit. Mivel technikailag csak Morgan, Mercedes és a gitáros Tara McLeod voltak jelen, visszahívták Ivana "Ivy" Jenkinst (leánykori nevén Vujic), aki 2008 és 2012 között már egy ciklusban erősítette a csapatot.

Februárban hallhattuk az Eyes Wide Open című dalt, amelyet további három kislemez követett: We Are Shadows, Vultures és az One Foot In The Grave, ma pedig, az album megjelenésének napján a címadó dalhoz is klip érkezett.

A nu metal a 90-es évek végétől a 2000-es évek közepéig élte virágkorát, köszönhetően az olyan bandáknak, mint a Limp Bizkit, a Korn, a P.O.D. vagy a Mudvayne. Sokak szerint ez a műfaj nem is igazi metal, hiszen egy eléggé leegyszerűsített formája annak, és rengeteg rajongó afféle "divatzenének" tartotta, ahogy jómagam is. A Kittie viszont különleges helyet foglalt el a szívemben, amióta ismerem őket (ez kb. 2006-2007 környékén történt). Morgan tiszta hangja mindig rendben volt, de a hörgéseket már nehezebben vette. Ezt nemcsak én láttam így. A frontlány sokat járhatott énektanárhoz az elmúlt években, ugyanis a "Fire"-ön nyoma sincs a bizonytalan erőlködésnek, a hörgés és éppoly természetesen hagyja el Morgan torkát, mint a tiszta hangok. Büszke lehet magára, hiszen sokan megrekednek egy szinten és nem fejlődnek tovább. Mondjuk ez talán annak is köszönhető, hogy 2019 augusztusában Morgan csatlakozott a honfitárs Karkaoshoz, mint frontember, a 2003 óta létező társulat zenéjében pedig a death metal, a power metal és a hard rock elemei keverednek.

A Kittie zenéjében a legfeltűnőbb változás, hogy bár még mindig hallani nu metalos elemeket az új lemez dalaiban, az egész lemez sokkal keményebb hangzásra épül, groove-os, néhol már-már djentes alapokra, masszív dobokkal és mélyre hangolt gitárokkal. Morgan nemrégiben kijelentette, hogy már nem nu metal zenekarnak tekintik magukat, és az új korong számos műfajban megállja majd a helyét. Az album meghallgatása után csak megerősíteni tudom ezt a kijelentést. A dalok mindegyike könnyen emészthető, nincsenek hosszú, elnyújtott szerzemények a korongon, ám mégsem fulladnak érdektelenségbe. A szövegek és a dalok témái változatosak, amelyekkel sokan tudunk azonosulni.

A Kittie tagjai a közönség szeme láttára nőttek fel: kislányokból nagylányokká, majd érett nőkké váltak. Minden érzésüket, fájdalmukat és örömüket megosztották a rajongóikkal. Amikor a zenekar pihenőpályán volt, a tagok akkor sem ültek tétlenül. Morgan fitneszterem marketingeseként dolgozott, míg Mercedes ingatlanügynökként és szoftverfejlesztőként is kipróbálta magát.

Nyilván egyetlen művésztől vagy együttestől nem fogjuk azt hallani, hogy "a következő lemezünk lesz a legszarabb", mindenki kivétel nélkül azt mondja, hogy a készülő kiadvány lesz a legerősebb, legsúlyosabb, leg-leg-leg.... De a Kittie nem beszélt mellé, amikor ezt elhintette. Mondjuk az Eyes Wide Opent és a We Are Shadows-ot hallva tudtam, hogy nem egy lepkefing-kategóriájú anyagot hallok majd. 

Egy igen erős, változatos albummal tért vissza 13 éves kihagyása után a Kittie, reméljük, hogy folytatják a zenélést, és hogy a következő anyag is hozza ezt a szintet. 

9,5/10

"Fire"

Megjelenés: 2024.06.21.

Kiadó: Sumerian Records

Zenészek:

Morgan Lander - ének, gitár

Ivana Jenkins - basszusgitár

Mercedes Lander - dob

Tara McLeod - gitár

Dallista:

01. Fire
02. I Still Wear This Crown
03. Falter
04. Vultures
05. We Are Shadows
06. Wound
07. One Foot In The Grave
08. Are You Entertained
09. Grime
10. Eyes Wide Open

Harmadik nagylemezét szabadította a világra Anette Olzon. A svéd művésznő az elmúlt években szépen felépítette szólókarrierjét, a három évvel ezelőtti "Strong" (kritika ITT) aratott, ellentétben elődjével, a 2014-es "Shine"-nal, amely csak mérsékelt sikereket ért el. Első korongja után Nettie, aki akkor 44 éves volt, visszaült az iskolapadba, hogy ápolónőnek tanuljon, 2021 tavaszán elkezdte szülésznői tanulmányait is. Még a Nightwish tagjaként eldöntötte, ha lehetősége adódik rá, elvégzi a mindkét képzést, így amikor nem zenével foglalkozik, egy helsingborgi kórház betegeit támogatja a gyógyulás útján Anette, vagy éppen kisbabákat segít a világra.

Februárban jelentette be az énekesnő, hogy a mai nappal megjelenik harmadik albuma, amely a "Rapture" címet fogja viselni, illetve három dalt már hallhattunk felvezetőként: elsőként kijött a Heed The Call, másodikként érkezett a Day of Wrath, majd a lemez címadó dala, amelyek kellő erősséggel bírtak ahhoz, hogy a rajongótábor belelkesüljön és tűkön ülve várja a kiadványt. 

Magnus Karlsson, akivel Anette "Strong" című albumát is rögzítette, nagy név a svéd könnyűzenében, rengeteg zenekar és művész lemezeinél ő látta el a produceri feladatokat, és a "Rapture" esetében is ő felügyelte a folyamatokat. Védjegye többek közt a könnyen emészthető, dallamos zene, ugyanakkor a minőségi munka is.

Ami a zenét illeti, a "Strong" által elkezdett keménykedés folytatódik, szerencsére. Érdekes megoldás, hogy több dalban hallható kórus, ám a címadó Rapture-ben egyedül Anette oldja meg ezt a feladatot a karcosabb hangjával. Meglepő, de nagyszerű ötlet volt ezt kipróbálni. A gitárokra sem lehet panasz, említeném itt gyorsan a Greedy World-öt, amelynek közepén egy bitang erős szólót hallani. 

Kapunk egy lassabb tempójú, balladisztikus dalt is a Hear My Song képében, ám mégsem válik nyálassá, hanem őrzi azt a dinamikát, amelyet az album többi tételében is hallhatunk. Nagy személyes kedvencek a Requiem, a Head Up High, az Arise és a Cast Evil Out, de igazából mindegyik dalban megvan az az igényesség és izgalom, amely miatt újra és újra fogom pörgetni ezt a lemezt. Az énekesnő férje, a Pain ex-basszerosa, Johan Husgafvel ismét besegít a hörgést illetően, de a Heed The Call-ban a pár kisebbik fia, a 11 éves Mio is énekel pár sort. 

A zene vérprofi, a szövegek elgondolkodtatóak, Anette pedig újfent bebizonyította, hogy igenis tud énekelni. Akik a Nightwish-ból való távozásakor leírták az énekesnőt, hallgassák csak meg ezt a lemezt és a "Strong"-ot is. Nem lehet mindenki Tarja Turunen, nem akar mindenki operát énekelni, és azt mondom, minden énekes magához mérten legyen a legjobb, használja ki a azt a hangi adottságot, amivel meg lett áldva. Anette-nek ez sikerült, mind ő, mind a zenészek, mind Magnus Karlsson odatette magát ezen a korongon. Tarja Turunen szólóban már túlnőtte a Nightwisht, Floor Jansen szólóalbuma is nagyon erősre sikeredett, és azt hiszem, most már Anette-ről is elmondhatjuk, hogy túlszárnyalta volt zenekarát.

9/10

1.Heed the Call
2.Rapture
3.Day of Wrath
4.Requiem
5.Arise
6.Take a Stand
7.Cast Evil Out
8.Greedy World
9.Hear My Song
10.Head Up High
11.We Search for Peace

2010. szeptember elsején adta ki második rocklemezét Tarja Turunen, majdnem három évvel a "My Winter Storm" után (kritika a testvérblogon olvasható), április 12-ével pedig remaszterizált változatban, teljesen felújítva került boltokba ez a csoda.

Bár Tarja klasszikusan képzett énekes, és többször elmondta, hogy ez a műfaj az igazi szerelme, a Nightwish tagjaként eltöltött kilenc hosszú év mégis otthagyta lenyomatát a művésznő munkásságán, ez pedig éppen a "What Lies Beneath"-en volt igazán először érezhető, miután elkezdte építgetni szólókarrierjét, amely immár 18 éve tart - ez pedig dupla annyi idő, mint amit a zenekarban töltött. 

Miközben a Nightwish éppen pihenőre vonult Anette Olzon szülési szabadsága okán, addig Tarja kiadta ezt a korongot, amely telis-tele van meglepetésekkel. Ott van például az albumnyitó Anteroom of Death, amelyben a német van Canto vendégeskedik, az amúgy is sejtelmes, atmoszférateremtő jelleggel bíró szerzeményt színesítik énekükkel, maga a dal pedig hol szökkenő, hol erőteljes fejezeteket vonultat fel a négy perces hossza alatt. A kislemezként is megjelent Until My Last Breath-ről Tarja elmondta: nem más ihlette a dalszöveget, mint Michael Jackson, a pop királyának halála körüli hihetetlen felfordulás, médiacirkusz és a személye ellen irányuló mocskolódások. 

Akadnak még meglepetések, például a Falling Awake, amely dalban Joe Satriani -akit szerintem nem sokaknak kell bemutatni- gitározik, igen erős szólókkal kiemelve a szenvedélyben amúgy sem szűkölködő tételt, a Dark Starban pedig Phil Labonte (All That Remains) is közreműködik. 

A rock elemei jóval több szerephez jutnak ezen az albumon, noha a szimfonikus részek is igen erőteljesek, gondoljunk csak például az In For A Killre, amelyben a horrorfilmek zenéjét idéző megoldásokkal találkozhatunk, a refrénben pedig egy ponton Tarja a csillagokat is leénekli az égről, de a Little Lies pattogós ritmusa is ugrálásra készteti az embert. Az I Feel Immortal hallatán mi is elhisszük, hogy sosem halunk meg, a gyönyörű, lírai Rivers Of Lust a végére tartogatja a zúzást, a Crimson Deep pedig nagyon erősen idézi a klasszikus rock hangzásvilágát. És ott van a The Archive of Lost Dreams, amely álomszerű dallamaival és Tarja végtelenül érzelmes énekével könnyeket képes fakasztani.

Több különböző változatban hódította meg a rajongókat a kiadvány, a deluxe változaton a We Are, a Naiad és a Still Of The Night Whitesnake-cover is szerepelnek. A We Are nagy személyes kedvencem, akárcsak a Naiad, de a Still Of The Night sem sikerült olyan rosszul, mint azt néhányan írták. Talán inkább csak szokatlan egy picit. 

A "What Lies Beneath" valóban egy érettebb műve lett Tarjának, bár én a "My Winter Storm"-ot is imádtam. A finn tehetség második rockalbuma viszont egyértelműen kidolgozottabb és erőteljesebb. Mégis, nem tudnék dönteni, hogy a kettő közül melyik a jobb, mert a "My Winter Storm" által bemutatott ártatlan szárnypróbálgatás legalább annyira tetszik, mint a "What Lies Beneath" keménykedése.

10/10