Mindig is rajongtam Vera Farmiga színészi munkásságáért. Először az Árvában láttam, és azóta is bármiben feltűnt, azonnal levett a lábamról. Van benne valami megfoghatatlan, ami egyszerre sebezhető és elképesztően erős. Aztán jött a nagy meglepetés: két éve alapított egy rockbandát, The Yagas néven.

És hogy a sztori még inspirálóbb legyen: a művésznő idén már 52 éves lesz, de lazán belevágott egy új álom megvalósításába. Mert hát ki a büdös franc mondta, hogy bármihez is késő lenne? A The Yagas létezése önmagában is egy igen erős üzenet: merj élni, merj újrakezdeni, merj kilépni a komfortzónából. A névválasztás pedig maga a varázslat – a banda a legendás szláv boszorkány, Baba Yaga nevét viseli. Ő az a mitikus figura, aki egy csirkelábakon járó kunyhóban lakik valahol az erdő mélyén. Aki odatéved, arra vagy egy boszorkányvacsora, vagy egy teljesen random segítség vár, attól függően, milyen napja van éppen. Kiszámíthatatlan, sötét, bölcs, és félelmetes, pont mint a jó zene. Vera, akinek ukrán gyökerei vannak, nyilván nem egy sablonos zenekarnevet akart - a The Yagas elnevezés egyszerre tükrözi a színész-énekesnő származását és a horror-vonalat.

A ma megjelent debütalbum, a "Midnight Minuet" már hónapok óta borzolta a kedélyeket - három kislemez vezette fel 2024 októbere és 2025 áprilisa között a korongot. Az első, a The Crying Room egy lírai utazás a sebezhetőség témájába. Utána jött a She's Walking Down, amely a mérgező, traumatizáló kapcsolatok árnyait idézi meg. Végül a Life of a Widow, ami szívfacsaróan mesél egy özvegy kétségbeesett kísérletéről, hogy valamilyen módon újra kapcsolatba lépjen a halott szerelmével. A The Yagas zenéje és szövegvilága hű maradt Vera jól ismert világához – ott van benne a sötétség, a horror, a pszichológiai mélység, mintha a vászonról egyenesen a mikrofon mögé lépett volna, hozva magával az összes karaktert, amit valaha megformált.

Tíz tételből álló utazást jelent ez a lemez az alternatív rock sötétebb, árnyaltabb világába. Bár az alapokat ez a vonal adja, azért bőven felbukkannak benne még a gótikus rock jól ismert jegyei is, a borongós atmoszféra, a baljós hangulat, és az az édes-melankólikus vibrálás, amit csak ez a műfaj tud. Ha be kéne lőnünk a hangzást, valahol a Type O Negative, a The Cure és a Perfect Circle metszéspontján mozog – sötét, érzéki, mégis erőteljes. Na és Vera hangja… az egy külön univerzum. Mély, érett alt hangszín, amitől futkos a hátadon a hideg. Őszintén szólva csodálkozom is azon, hogy miért nem vágott bele előbb a zenélésbe? Ritka az ilyen kifejező, érzelmes, drámai és súlyos hang manapság, amit ráadásul igen sokoldalúan és profin tud használni a tulajdonosa. Ha párhuzamot kéne vonni a mai alternatív rockénekesnők között, akkor Vera hangját leginkább Shirley Mansonhoz, a Garbage frontasszonyához tudnám hasonlítani. Ugyanaz az ösztönös, ősi erő, ugyanaz a sötét lüktetés és karizma. 

A szerzeményekben tökéletes egységet alkot a színpadias teatralitás és a minden porcikát átjáró szenvedély. Ez a kettősség olyan elemi erővel szövi át a dalokat, mint vérerek a testet -láthatatlanul, mégis élettel telítve minden hangot. Az egész lemezt áthatja a horrorfilmes atmoszféra, amely nem idegenkedik a komor szépség felfedezésétől. Mintha Edward Gorey rajzai keltek volna életre hangokban, groteszk, mégis lebilincselően gyönyörű formában.

Az I Am és a Pendulum a lemez legsúlyosabb oszlopai között magasodnak, míg a Charade, a Pullover és az Anhedonia könnyedebb, világosabb árnyalatokat hoznak a dalok közé. A Bridle dallamai különös időutazást kínálnak, vissza a klasszikus rock aranykorába, az album címadó darabja pedig, a misztikus Midnight Minuet - mely egyúttal a dalcsokor záróakkordja is – olyan, mint egy zenei epilógus. Nem egyszerűen lezárja, hanem inkább összefoglalja, esszenciává sűríti mindazt, amit ez a kilenc előző szerzemény felajánlott. Egy sejtelmes, éjféli tánc a sötétség és fény örök határmezsgyéjén. 

A kimondottan alternatív rockot játszó bandák közül mindig is a Garbage állt hozzám a legközelebb; az a nyers érzelem, a lüktető energia és Shirley jellegzetes hangja mindig ott van. Ugyanakkor a szívemben mindig volt hely a klasszikus, hamisítatlan gótikus hangzásnak, rajongok a sötét atmoszféráért, a melankóliáért, a misztikus mélységekért is. Régóta vágytam egy olyan formáció megjelenésére, amely ezt a két világot összehozza, és most végre itt van a The Yagas. Ők nemcsak egyszerűen zenét csinálnak, hanem pontosan azt az űrt töltötték be a szívemben, amiről már azt hittem, örökre üres marad.

Ami igazán tiszteletre méltó, hogy a banda teljesen függetlenül, minden lemezkiadó vagy külső anyagi támogatás nélkül valósította meg ezt a projektet. Ez egy valódi DIY-alkotás, egy szívből jövő barkácsolás, ahol barátok segítő kezei, lelkes önkéntesek és a közös hit kovácsolta össze a végeredményt. Minden egyes hang, minden dal a zenekar saját tollából származik. Ez a zene az övék, testből és lélekből született. A produceri munkát a zenekar egyik tagja, a billentyűs Renn Hawkey vállalta magára, míg a keverést Brian Virtue végezte, aki olyan nevekkel dolgozott korábban, mint a Deftones vagy a 30 Seconds to Mars. A végső simításokat pedig a Grammy-díjas Emily Lazar keze tette teljessé, akinek neve olyan előadók mellett szerepel, mint Beck vagy a Coldplay. Minden részlet egy tudatos, szenvedélyes építkezés része – és ez az, amitől az egész nemcsak zene, hanem valódi műalkotás. 

A "Midnight Minuet" egy igen erőteljes debütálás, nemcsak hangzásában, hanem érzelmi mélységében is. Őszintén remélem, hogy ez nem csupán egy egyszeri kísérlet, hanem egy hosszú távú, tudatos alkotói út első lépése. Vera Farmiga már eddig is bámulatos színésznőként él a fejünkben, de most új oldaláról mutatkozik be - egy olyan hanggal, amely hol sebezhetően gyengéd, hol dacosan erőteljes, és mindig pontosan ott talál célba, ahol a leginkább kell.

Egy sötét, mégis gyönyörű utazásra hívnak a dalok, egy olyan ösvényre, ahol a zene révén szembenézhetünk saját démonainkkal. Toxikus kapcsolatok, hangulatingadozások, a gyász mélységei - mindezek nemcsak témák itt, hanem kapuk az önismerethez. Ez az album azoknak szól, akik nem félnek belenézni a mélységbe, és közben valami szépséget találni benne, így a korong nemcsak egy zenei kiadvány, hanem egy sötét tükör, amelyben végre megláthatjuk magunkat, és talán egy kicsit meg is értjük, kik vagyunk valójában.

10/10

"Midnight Minuet"

Megjelenés: 2025.04.25.

Dallista:

01. The Crying Room
02. I Am
03. Life Of A Widow
04. Anhedonia
05. Pendulum
06. Charade
07. Bridle
08. Pullover
09. She's Walking Down
10. Midnight Minuet

Zenészek:

Vera Farmiga - ének

Renn Hawkey - billentyűk

Mark Visconti - gitár

Mike Davis - basszusgitár

Jason Bowman - dob

Az európai szimfometal-színtér egyik megkérdőjelezhetetlenül legsikeresebb csapata a holland Epica. Bár a több, mint húsz esztendő alatt számtalan arc jött és ment a fedélzeten, három rendíthetetlen pillér dacolt az idő viharával: Mark Jansen hörgős-gitáros, a csodálatos hanggal megáldott Simone Simons énekesnő és a billentyűs Coen Janssen. A hárompontos alap mindig tökéletes egyensúlyt biztosít, hiszen három pont csakis egy síkban létezhet. Ez a geometria vastörvénye, a matematika rendíthetetlen szabálya, és ha valaki követi az Epica zenei utazását, tudja jól, hogy matematikai precizitásban sosem szenvedtek hiányt.

Ez idő alatt a csapat jelentős fejlődésen ment keresztül. Az első két album után - "The Phantom Agony" (2003) és "Consign to Oblivion" (2005) - a zenekar egyre inkább az összetettebb alkotás felé fordult. Ez a kristálytiszta, mérnöki pontossággal kimért hangzás legtöbbször telitalálatnak bizonyult, a "The Divine Conspiracy" (2007), a Design Your Universe (2009) és a "Requiem for the Indifferent" (2012) már ezen a vonalon menetelt tovább. A "The Quantum Enigma" (2014), de még inkább a "The Holographic Principle" (2016) jelentette nálam a csúcspontokat, úgy gondolom, ezek a kiadványok valóban mérföldkövek, és nem csupán technikai tökéletességükkel nyűgöznek le, hanem azzal a mélyről fakadó szenvedéllyel és érzelmi intenzitással is, amely ritka kincs a metál színterén. Igazi mesterművek, amelyek egyszerre dörrennek és simogatnak.

Az "Omega" (2021) viszont mintha más irányt vett volna. Bár szakmailag kifogástalan, mégis hiányzik belőle valami esszenciális. Az a bizonyos plusz, ami az előző két albumot felröpítette a magaslatokba. A lemez túlzottan steril lett, mintha a zenekar tagjai laboratóriumi körülmények között, fehér köpenyben és védőszemüvegben komponálták volna a dalokat. Technikai oldalról nézve nincs miért kritizálni, de az a mágikus energia és különleges atmoszféra, ami korábban jellemezte a zenekart, ezúttal valahogy háttérbe szorult. Nem lett tehát rossz album, csak érzésem szerint nem képes azt a katarzist nyújtani, amit elődei olyan könnyedén megteremtettek.

Jelen kritika tárgya, az "Aspiral" éppen ma jelent meg, rajta tizenegy szerzeménnyel. A korábbi módszerekhez képest jelentős változást hozott az alkotási folyamat, ahogy Simone is elárulta, ezúttal sokkal több személyes találkozóra került sor a zenekaron belül, a turné már nem volt egyszerre koncertezés és dalszerzés keveréke – tisztán szétválasztották a két tevékenységet. Az utazások során kizárólag a fellépésekre összpontosítottak, a kreatív munkát pedig erre szánt, nyugodt időszakokra tartogatták. Ez a fajta tudatos jelenlét és fókuszált alkotómunka egyértelműen tükröződik az új albumon. A számok egy magasabb szintű tudatosság jegyében születtek, ami talán éppen azt a pluszt hozhatta vissza, ami az "Omega" esetében hiánycikk volt. Az "Aspiral" így nem csupán egy újabb Epica-album, hanem egy átgondoltabb, koncentráltabb zenei víziót képvisel.

A bevezető klipes dalok – Arcana, Cross The Divide, T.I.M.E. – valóban azonnal megragadják a hallgatót azzal az energiával, ami első pillanattól libabőrt okoz. Igaz, kezdetben úgy tűnhet, mintha az Epica slágerekkel teli lemezt készített volna, de ez egyáltalán nem hátrány – valóban időszerű volt már egy kis frissítés és fokozott dallamosság a zenekar repertoárjában. Az Arcana varázslatos, földöntúli dallamvilága tökéletesen vegyíti az Epica jellegzetes hangzását a 80-as évek heavy metal elemeivel, miközben az önmegismerés mély témakörét járja körül. A Cross The Divide pedig elsöprő dinamikájával hódítja meg hallgatóit. Simone hangja továbbra is kifogástalan – talán most még az eddigieknél is dögösebb és játékosabb árnyalatokat mutat. Az album koncepciója az önreflexióra épül, amit tökéletesen példáz a T.I.M.E. című dal is, amely valójában egy mozaikszó (Transformation, Integration, Metamorphosis, Evolution). A szám az egó haláláról és a megvilágosodás lehetőségéről elmélkedik. Az Obsidian Heart egy igazi atmoszférikus gyöngyszem, helyenként már-már balladaszerű érzést kelt, miközben megőrzi a szükséges súlyosságot is. A tempó ezután újra felpörög a Fight to Survive – The Overview Effect című kompozícióval. Ez a dal vidámabb hangvételű, játékos zenekari elemeket elegyít. A szám lendülete magával ragadó – néhol technikai gitármunkával fűszerezve –, miközben kellemesen lágy, énekcentrikus szakaszok oldják a feszültséget. A refrén különösen energikus, a dal vége felé pedig igazán intenzív, epikus magasságokba emelkedik. Bár a dal felépítése egyszerű, mégis rendkívül magával ragadó.

Az Apparition közepén lenyűgöző gitárszólóban gyönyörködhetünk Isaac Delahaye mesteri játékának köszönhetően. A dinamikát tökéletesen folytatja az Eye of the Storm, ami ismét a slágeresebb vonalat erősíti – de ez egyáltalán nem negatívum. Épp ellenkezőleg: fülbemászó, igazi bulizós-fejrázós szerzemény, amely minden bizonnyal állandó eleme lesz a koncertprogramnak. 

Különösen örömteli meglepetés, hogy folytatódik az A New Age Dawns-sorozat, méghozzá rögtön három tétel is ezt a címet jegyzi. A Darkness Dies in Light - A New Age Dawns Part VII és a Metanoia - A New Age Dawns Part VIII – mindkettő túllépi a hétperces határt – igazi Epica-himnuszok. Az előbbi erőssége a dallamos refrén és a fenséges kórusok kombinációja, míg utóbbi egy nyugodt, melankolikus kezdés után merészen kalandozik a death és prog metal irányába. A Metanoia különleges értéke még Simone és Mark dialógusszerű előadásmódja, ami a klasszikus "szépség és szörnyeteg" felállást idézi.

A The Grand Saga of Existence – A New Age Dawns Part IX című dalban pedig masszív: súlyos gitárfalak emelkednek, majd a kompozíció egy hipnotikus groove-ba olvad – erőteljes húrpengések és kórusok örvényében, a refrénje pedig remekül egyensúlyoz a partizósabb hangulat és az Epicára oly jellemző pátosz között. Ekkor érkezik a nyugalom szigete: egy akusztikus gitárral vezetett rész, majd ez a tétel szépen átvezet minket az albumzáró Aspiral című balladába. Méltó lezárása a korongnak, miközben a végére még tartogat egy felemelő, katartikus pillanatot – tökéletes keretbe foglalva az egész lemezt.

Az Epica azon kevés zenekarok egyike, akik szinte bármilyen művészi döntésükkel képesek teljes elégedettséget kiváltani rajongóikból. Az "Aspiral" meghallgatása után könnyű megbocsátani az "Omega" helyenkénti kiszámíthatóságát és túlzottan steril hangzását. Kétségtelen, hogy ez az album néhol egyszerűbbnek, visszafogottabbnak tűnhet korábbi munkáikhoz képest, és észrevehetően nagyobb hangsúlyt fektet a könnyen befogadható, fülbemászó szerzeményekre, továbbra is bővelkedik azokban a magasztos pillanatokban, amelyeket a régi rajongók elvárnak a zenekartól. A csapat minden tagja csúcsformában van, Simone hangja sokoldalú, a zenésztársak pedig kreatívak.

A repertoár rendkívül változatos: vaskosabb, nehezebb darabok váltakoznak a könnyedebb, lazább, dallamosabb számokkal. A három hosszabb kompozíció komplexitása lehengerlő, és azt a klasszikus Epica-hangzást képviseli, amely már -szerintem- régóta hiányzott a rajongók életéből. Összegezve: ismét egy album, amely kiváló minőséget képvisel. Az Epica továbbra is szilárdan őrzi helyét műfajának legjobbjai között, és semmi jel nem utal arra, hogy ez a közeljövőben változna.

10/10

"Aspiral"

Megjelenés: 2025.04.11.

Kiadó: Nuclear Blast

Dallista:

1. Cross the Divide

2. Arcana

3. Darkness Dies in Light - A New Age Dawns Part VII -

4. Obsidian Heart

5. Fight to Survive - The Overview Effect -

6. Metanoia - A New Age Dawns Part VIII -

7. T.I.M.E.

8. Apparition

9. Eye of the Storm

10. The Grand Saga of Existence - A New Age Dawns Part IX -

11. Aspiral

Zenészek:

Simone Simons - ének

Coen Janssen - billentyűk

Mark Jansen - gitár, ének

Ariën van Weesenbeek - dob

Isaac Delahaye - gitár

Rob van der Loo - basszusgitár

Mindössze két és fél év telt el az Arch Enemy "Deceivers" albuma óta, de a formáció korántsem tétlenkedett. Miközben számtalan turnét ledaráltak, a stúdiómunkálatokra is kellő időt fordítottak, így születhetett meg a "Blood Dynasty", amely tegnap látott napvilágot. Tavaly októberben Michael Amott gitáros magabiztosan nyilatkozott: ez a lemez felülmúlja az eddigieket, és jóval többet kínál majd, mint amit a rajongók egyáltalán elvárhatnak a zenekartól. A felvezető kislemezek – Dream Stealer, Liars&Thieves, a címadó Blood Dynasty, Paper Tiger – valóban meggyőző erővel bírnak, maradéktalanul teljesítve az elvárásokat. És ez különösen figyelemreméltó egy olyan együttestől, amely immár közel három évtizede, igen, lassan HARMINC éve van jelen a metal színtéren, ami azért nem kis idő.

Nyilvánvaló, hogy egyetlen zenekar sem fogja azt kommunikálni, hogy a következő albumuk harmatgyenge lesz. Minden formáció a valaha készített legerősebb alkotásaként harangozza be az aktuális korongot – részben persze a közönség figyelmének megragadása érdekében, de úgy vélem, az Arch Enemy esetében ez sosem csupán marketingfogás volt a rajongók izgatására. Különösen kíváncsi voltam, mire képes mostantól a banda Jeff Loomis nélkül, hiszen a gitáros 2023 végén köszönt el a társaságtól, ami nem kis űrt hagyott maga után. Szerencsére az utánpótlás szinte azonnal megérkezett, az amerikai Joey Conception személyében, aki olyan bandákban játszott már, mint a Sanctuary, a The Absence vagy az Armageddon.

A Dream Stealer erőteljes zúzása után az Illuminate the Path-ben kellemes meglepetésként bukkan fel Alissa White-Gluz tiszta éneke is, ami slágeresebb irányba tereli a számot anélkül hogy feláldozná a metalt. Bevallom, mindig is nagy rajongója voltam a fronthölgy mesés mezzoszoprán hangjának, amely közel öt oktávnyi tartományt ölel fel – így aztán nem tagadom, valósággal felderültem, amikor meghallottam tiszta vokálját. És nemcsak ebben a tételben csillogtatja meg ezt a képességét – a Blaspheme-feldolgozás, a Vivre Libre például teljes egészében az ő kristálytiszta énekhangjára épül, és e nagyjából négy perces darabban hangtartományának minden ragyogó magaslatát és bársonyos mélységét élvezhetjük.

Nem fukarkodik a dalcsokor a váratlan, meglepően innovatív zenei megoldásokkal sem – ebből a szempontból a Merch of the Miscreants határozottan kiemelkedik, számomra az album egyik legmarkánsabb darabja. A videoklipes formában is napvilágot látott Paper Tiger klasszikus metal elemeket vonultat fel, míg az A Million Suns lélekemelő hangzásvilága és a Don't Look Down lendületes dinamikája kimondottan élvezetes hallgatási élményt nyújt. A korong címadó szerzeménye, a Blood Dynasty pedig maga a tökéletes epikus death metal himnusz – gyakorlatilag a zenekar stílusának és művészi hitvallásának kvintesszenciája, sűrítménye mindannak, amit az Arch Enemy képvisel, de a Liars&Thieves is ezt az irányt erősíti.

Az Arch Enemy ezúttal is maradéktalanul bizonyította kvalitásait. Alissa továbbra is lenyűgöző teljesítményt nyújt, de a hangszeres szekció is minden elismerést megérdemel a kreatív megoldásokért. A formáció sikeresen demonstrálta, hogy igenis lehetséges olyan death metal albumot alkotni, amelyen a fülbemászóbb tételek nem kényszerítik sekélyesebb vizekre a zenei koncepciót. Ez a korong kétségtelenül dallamosabb és slágeresebb hangzásvilágot képvisel, mint a "Deceivers", de meggyőződésem, hogy amíg a csapat képes fenntartani ezt a színvonalat, addig semmi okunk az aggodalomra – sőt, inkább az örvendezésre van okunk.

10/10

"Blood Dynasty"

2025.03.28.

Kiadó: Century Media Records

Dallista:

1. Dream Stealer
2. Illuminate The Path
3. March Of the Miscreants
4. A Million Suns
5. Don’t Look Down
6. Presage
7. Blood Dynasty
8. Paper Tiger
9. Vivre Libre
10. The Pendulum
11. Liars & Thieves

Zenészek:

Alissa White-Gluz - ének

Michael Amott - gitár

Daniel Erlandsson - dob

Joey Conception - gitár

Sharlee D'Angelo - basszusgitár

Sokáig úgy kerültem a nu metalt, mint ateista macska a templom egerét. A 2000-es évek elején, amikor a műfaj igazán menő volt, mindenki őrjöngött a Limp Bizkit, Korn, System of a Down és Linkin Park miatt – de én valahogy kimaradtam ebből a hullámból. A Linkin Parkot is csak akkor kezdtem igazán értékelni, amikor Emily Armstrong lett az énekesük. Nemigen volt a frontcsajos zenekarok között sem olyan banda, akiket szívesen hallgattam, kivéve a Kittie-t és az Infected Raint.

Aztán 2023 májusában, amikor a The Agonist feloszlott, az akkor már 9 éve a bandában éneklő Vicky Psarakis bejelentette: mostantól a másik projektjére, a Sicksense-re koncentrál, ami – meglepetés – nu metalt játszik, "Cross Me Twice" címmel pedig ma jelent meg a formáció első albuma.

2023-ban két erőteljes dallal robbant be a formáció: a Fools Tomorrow és a Feed Them To The Wolves már előrevetítette az új irányt. Az igazi áttörés azonban 2024 őszén jött el, amikor három dinamikus szerzeménnyel – Wildfires, Masquerade Parade és On Repeat – jelentkeztek. A Sicksense zenei világában vagányul keverednek a nu metal alapok az elektronikus elemekkel és modern melódiákkal, megteremtve egy igazán egyedi hangzást. A Killer V néven színpadra lépő Vicky pedig olyan vokális magaslatokba tör, amiket a The Agonist idején egyszer nem hallhattunk tőle. Ezek a dalok valami elképesztő erővel tapadtak meg a fülemben, mintha tüzesvassal égették volna bele őket. 

Ám nemcsak Vicky okoz meglepetést – Robby J. Fonts, aki a rap-részekért felel, szintén kellemes orgánummal áldotta meg a sors. Tökéletesen kiegészítik egymást az énekesnővel. 

A dallamok sokszínűek és baromi fülbemászóak. Ebből a szempontból nekem az In This Carousel a legnagyobb kedvencem. Ez a szám amúgy a depresszióról szól, de nem az a szokásos lehúzós stílusban, hanem egy zseniális dallamérzékkel megkomponált szerzeményként talál utat a hallgató szívéhez.

"Bármennyire is beszélnek az emberek a depresszióval való küzdelemről, a perspektíva gyakran az, hogy ez egy bénító érzés. Nem hiszem, hogy ez így van, vagy talán csak személyenként eltérő. Én magam mindig úgy éreztem, hogy ennek az ellenkezője. Folyamatosan mozogsz, dolgozol, végigcsinálod az élet minden mozzanatát, de sosem érzed úgy, hogy fejlődnél. A pontból B pontba olyan, mint egy kör, és nem számít, mennyit mész, mindig a startvonalnál találod magad."

- mesélte korábban Vicky a számról.

Rogyásig van a korong meglepő és zseniális zenei húzásokkal. Ott van például a fent is említett Masquerade Parade, ahol a brutális zúzás és a lebegős refrén váltogatják egymást, valami egészen egyedi elegyet alkotva. Az érzelmesebb oldal sem maradt ki a buliból – ezt a Throwback hozza el, ahol Vicky lazán, mégis átütően tolja a nehéz refrént. Az album vége felé az In This Carousel a dinamikai váltásokkal játszik: lassan, szinte lopakodva építkezik, míg végül robban a magas és kemény énekekkel. Ebben a dalban is felcsendül egy elképesztő gitárszóló Phillip Lykostratis hangszeréből – itt tényleg megmutatja, mire képes. Néhány rövidebb átvezető tétel is hallható a dalcsokorban, amelyek kellemes melódiákkal vezetik át a hallgatót a következő tételre.

A "Cross Me Twice" valóban egy sokoldalú és kalandos alkotás, mely lebilincselő hangzású utazásra invitál tíz rendkívül változatos kompozíción keresztül. Az album méltón reprezentálja a banda figyelemreméltó sokoldalúságát és kreatív potenciálját.

Természetesen a középpontban Vicky és Robby állnak, akik elképesztő érzelmi mélységet és hangzásbeli gazdagságot hoznak a produkcióba. A hangjuk tökéletesen kiegészíti egymást – hol összefonódnak, hol éles kontrasztot alkotnak, miközben váltogatják a soraikat, harmóniáikat. Ez a dinamikus kettős még tovább emeli az amúgy is masszív album hangzásvilágát. Ez a zenei komplexitás teszi annyira különlegessé ezt a lemezt – minden egyes menetnél újabb hangszínek és hangulatok bukkannak fel. A mai metal szcénában, ahol sok produkció hajlamos sablonossá válni, ez az album igazi felüdülés. A "Cross Me Twice" simán befurakodik a műfaj legkiemelkedőbb lemezei közé, hiszen végig érezhető, hogy egy összeszokott, kreatív és vérprofi csapat dolgozott rajta.

9/10

"Cross Me Twice"

Megjelenés: 2025.03.28.

Kiadó: Earache Records

Dallista:

1. Sellout
2. Wildfires
3. Throwback
4. Fever Dream
5. Invisible
6. On Repeat
7. Masquerade Parade
8. In This Carousel
9. Here Come All The Memories
10. Follow Me

Zenészek:

Vicky Psarakis - ének

Robby J. Fonts - rap

Phillip Lykostratis - gitár

Richard Regier - basszusgitár

Joseph Polizzi - dob

Vannak dallamok, amelyek már az első pillanatban úgy vésődnek az ember agyába, mintha tüzesvassal égetnék bele. A Spiritbox zenéje éppen ilyen: műfaji határokon túlívelő, merész és kiszámíthatatlan elegy, amelyet nehéz keretek közé szorítani. Már a 2021-es "Eternal Blue" (kritika ITT) is ezt bizonyította, miközben egyértelművé tette, hogy Courtney LaPlante frontasszony hangja nem csupán erőteljes, hanem lenyűgözően sokoldalú is.

Az elmúlt években a 2016-ban alakult kanadai banda rakétaként száguldott előre: egyik turné követte a másikat, fesztiválokat hódítottak meg, és közben elkészült második nagylemezük, a "Tsunami Sea", amely épp ma lát napvilágot. A lemezt több előfutár is megelőzte, köztük a Crystal Roses, amely merész fordulatot hoz – a nyers erő helyett ezúttal a dallamok és Courtney hipnotikus hangja kerülnek előtérbe, a nyitányban pedig drum and bass ihletésű elektronikus elemek tesznek róla, hogy meglepetés érje a hallgatót. A Soft Spine és a Perfect Soul viszont nem spórol a dühvel, könyörtelenül zúznak, míg a No Loss, No Love dalában végleg elszabadul az a démon, aki Courtney torkában lakozik.

Míg az "Eternal Blue" egyértelműen a progresszív és tech-metál területén mozgott, addig utódja bátran félredobja a műfaji korlátokat és még szélesebbre tárja a kapukat. Ezt bizonyítja a drum and bass és más elektronikus elemekkel gazdagított, érzelmi mélységeket feltáró és tömény fájdalommal átitatott Crystal Roses, vagy a traumák és elnyomás témáját feldolgozó Keep Sweet. Szinte minden dalban találni érdekes megoldásokat.

A dalszövegek is mélyre vágnak: az andalító Ride The Wave azt az érzést járja körbe, amikor az irányítás kicsúszik az ujjaid közül, míg a címadó Tsunami Sea djentes hullámok hátán mesél az érzelmek tomboló, pusztító erejéről. Nem véletlen a lemez címe – ahogy az Eternal Blue, úgy ez is egy érzelmi vihar, amely magával ragad és nem ereszt. 

A számokat egyszerre itatja át a sötétség hipnotikus gyönyörűsége és a nyugtalanító, már-már kísérteties atmoszféra. Talán az egyik legjobb példa erre a Deep End, amely az elszigeteltség és elveszettség mélyrétegeit boncolgatja, vagy a A Haven With Two Faces, amely azt az ellentmondásos igazságot tárja elénk, hogy egy menedék egyszerre lehet megnyugtató és romboló. Ebben a különös, kétarcú biztonságban pedig az elmúlt dolgok után sóvárgunk – egy fájdalmas, gyötrelmes vágyakozás, amely lassan felemészt.

Összegezve a "Tsunami Sea" egy elképesztő utazás az érzelmek szélsőséges tartományain keresztül, ami engem személyesen is mélyen megérintett. Ahogy az album végigsöpör a lélek viharos tájain, úgy mutatja meg a Spiritbox, hogy a zenei kísérletezés nem csapda, hanem lehetőség – amibe sok zenekar belebukik, ők azonban tökéletesen uralják. Bár a csapat az "Eternal Blue" utódjának nevezte az új lemezt, a nyilvánvaló különbségek egyértelműen előnyére válnak. A bátran alkalmazott új zenei elemek, a műfaji határok merész feszegetése, és Courtney hangjának még inkább kibontakozó sokoldalúsága olyan dimenziókat nyit meg, amelyek messze túlszárnyalják a debütlemezt.

A "Tsunami Sea" nem egyszerűen egy folytatás; sokkal inkább egy új fejezet, ami bizonyítja, hogy a Spiritbox készen áll a továbblépésre, miközben megőrzi mindazt, ami különlegessé teszi őket.

9,5/10

"Tsunami Sea"

Megjelenés: 2025.03.07.

Kiadó: Rise Records

Tracklist:

01. Fata Morgana
02. Black Rainbow
03. Perfect Soul
04. Keep Sweet
05. Soft Spine
06. Tsunami Sea
07. A Haven With Two Faces
08. No Loss, No Love
09. Crystal Roses
10. Ride The Wave
11. Deep End

 

 

Az olasz metalzene egyik legmeghatározóbb bandájának számító Lacuna Coil pályafutása sajátos ívet írt le az évtizedek során. Míg a korai albumaikon az erőteljes szerzemények mellett rendre felbukkantak kevésbé emlékezetes darabok is, a 2016-os "Delirium" igen komoly fordulópontot jelentett. A mentális egészség témáját körüljáró album nem csupán zeneileg mutatott újszerű keménységet, de személyes húrokat is megpendített bennem a pánikbetegséggel és depresszióval vívott küzdelmeim okán.

Amikor 2019 nyarán debütált a Layers of Time, már sejthető volt, hogy az októberben megjelenő "Black Anima" sem fog csalódást okozni. A várakozások be is igazolódtak - a több, mint három évtizedes karriert magáénak tudó együttes addigi legmasszívabb albumát készítette el, amelyen a jó és rossz örök konfliktusát dolgozták fel példás alapossággal és változatossággal. E két nagylemez kapcsán először éreztem úgy, hogy minden egyes dal megállja a helyét, nincs köztük súlytalan töltelék.

Nem is tudom, láttam-e valaha olyan metamorfózist a metalzene történetében, mely oly drámaian tükrözte volna alkotói sorsát, mint a Jinjer útja a háború sújtotta Ukrajnából a műfaj nemzetközi élvonalába...? 

Mint kritikus, aki végigkövette művészi fejlődésüket, sajátos kettősséget érzek a legutóbbi, 2021-ben megjelent "Wallflowers" albumuk kapcsán. Technikai virtuozitásuk, nyers erejük vitathatatlan - Tatiana Shmayluk vokális teljesítménye a korongon lenyűgöző, a hangszeres szekcióból áradó intenzitás pedig megkérdőjelezhetetlen. Mégis, mintha valami megfoghatatlan hiányzott volna a lemezről. Az a bizonyos esszencia, mely korábbi munkáikat, különösen a 2019-es "Macro"-t olyan emlékezetessé tette, mintha elhalványult volna. A dallamvezetés nem hagyott olyan mély nyomokat bennem, az atmoszférikus rétegek nem szőttek olyan gazdag hangszövetet, mint amit megszoktam tőlük. Bár minden alkotóelem a helyén volt - a súlyos riffek, a technikai bravúrok -, a végeredmény mégsem érte el azt a katartikus magasságot, amit a a "Macro" után vártam.

"Duél" címmel, ma jelent meg a formáció legfrissebb műve, amelyet öt kislemezzel vezettek fel. E dalok minden korábbinál mélyebbre ásnak az emberi lélek rétegeiben, új dimenziókat nyitva a zenekar expresszív palettáján.

Tavaly nyáron a Someone's Daughter váratlan megjelenése nyitotta meg ezt az új fejezetet: a történelem kiemelkedő női alakjainak állít méltó emléket - Kleopátrától Szent Johannán át Marie Curie-ig és Frida Kahlóig -, afféle girl power-himnusszá nemesítve a metalt. A Rogue korunk társadalmi keresztmetszetét rajzolja meg, míg a Kafka a művészlét árnyékos oldalait boncolgatja. Különleges helyet foglal el az albumon a Green Serpent, mely egyszerre szolgál a Jinjer jelenlegi esszenciájaként és Tatiana személyes vallomásaként az alkoholfüggőséggel vívott harcáról. E dal jelentőségét Eugene Abdukhanov basszusgitáros - aki maga is megvívta csatáját az alkohol démonával - és Tatiana is a zenekar eddigi legkiemelkedőbb alkotásaként definiálta egy interjúban. Utolsó beharangozóként a címadó dal érkezett január végén, amelynek mondanivalója a felelősségvállalás és a fájdalom által történő fejlődés.

Az album egészét áthatja az az intenzív érzelmi töltet, mely oly fájóan hiányzott a "Wallflowers"-ről. Tatiana egy őszinte pillanatában feltárta: a dalszövegek hosszú és fájdalmas vajúdás eredményeként születtek meg - ám e kreatív szenvedés gyümölcse vitathatatlanul egy érett művészi önkifejezés lett. Az albumnyitó Tantrum mindenféle felvezető nélkül robban az ember arcába és le is tépi azt, a tiszta énekes részeknél talán még soha nem hallhattuk ennyire sokoldalúan Tatiana hangját, a szöveg pedig egyszerre kritizálja a társadalmi hierarchiát és hirdeti a művészi-személyes szabadságot, mindezt egy provokatív, forradalmi hangnemben. A Dark Bile ("sötét epe") minden sorát áthatja az epére is jellemző végtelen keserűség, erőteljes metaforikus dal a melankóliáról és a mentális egészségről, döbbenetes hasonlatokkal. A mentális zavarok fekete lyukában magam is tévelyegtem egykoron, így különös rezonanciával hat rám e költői vallomás. A záróakkordként felcsendülő "I bathe in anxiety" - mintegy végső reveláció - nem pusztán költői kép, hanem azt a pontot mutatja be, ahol a szorongás és a pánik már nem csupán egy alkalmi vendég a lélek házában, hanem annak szerves részévé válik. És azt hiszem, ezzel igen sok ember tud azonosulni.

A kísérletező attitűd, mely áthatja az számcsokrot, nem pusztán ötletelés, hanem egy mélyebb művészi vízió manifesztációja - akár egy filmrendező átlépése a kommersz világából az artisztikus kifejezésmód felé. Ezen átlényegülés különös érdemének tekinthető, hogy miközben új területeket hódít meg, egy pillanatra sem veszít zenei integritásából. A művészi evolúció e magasabb szintjének megértése kétségtelenül egy érettebb mentalitást követel, ám a Jinjer rajongótábora - mely túlmutat a műfaj olykor felszínesebb befogadói rétegén - képes magáévá tenni e komplexebb kifejezésmódot.

A Jinjer legújabb műve sajátos hidat épít a 19. századi romantika és a fémzene között. Amit Tatiana mondott a romantikus hatásokról, az nem puszta művészettörténeti érdekesség - az album tényleg magába szívta a korszak szellemiségét. Érdekes látni, ahogy a francia forradalom és a napóleoni háborúk ihlette romantikus művészet visszaköszön a mai válságok tükrében. A személyes szabadság és önkifejezés vágya új értelmet nyer ezekben a dalokban. Az érzelmi hullámvasút - a teljes letargiától a kirobbanó életörömig - pont olyan intenzitással jelenik meg, mint a nagy romantikus művekben.

Tökéletes példája ennek a Hedonist, amely  egy igen erőteljes alkotás az élvezetek és a fájdalom kettősségéről, valamint a hedonista életfelfogás belső ellentmondásairól. A hedonizmus egyszerre áldás és átok ("A blessing! A grand curse!"), hiszen az állandó vágyakozás és az újdonság keresése ("I've been searching for something new") sosem hoz tartós beteljesülést. Természetesen a banda hazáját sújtó háborúra és az attól való menekülésre is vannak utalások - a Tumbleweed sorai a a gyökértelenségről, hontalanságról és identitáskeresésről szólnak, míg az A Tongue So Sly a pletykás embereket veszi górcső alá. A Fast Draw témája pedig a belső konfliktusok és az önvizsgálat, amelyet a western-filmek párbaj-motívumával jelenít meg a csapat.

Kétségtelenül egy komoly mérföldkövet jegyez az együttes karrierjében a "Duél". Az album a legnyersebb, legexplicitebb nyíltsággal tárja fel a legmélyebb érzéseket, a lemeztelenített lelket, miközben művészi autenticitása olyan magasságokba emeli a zenekart, amit korábban még talán ők maguk sem mertek megcélozni. A félelemmel, szorongással való szembenézés, a történelmi reflexiók és a filozofikus mélységek olyan tökéletes egységgé állnak össze, ami valóban a zenekar eddigi legérettebb, leghitelesebb, legőszintébb megnyilatkozásává teszi ezt a művet.

Tatiana hangi és dalszerzői teljesítménye mellett zenésztársai is odatették magukat az albumon, Vlad dobtémái, Eugene és Roman gitárjai is rendben vannak. A "Duél" valódi katarzist kínál: olyan mélységekbe vezet, ahol a személyes démonokkal való találkozás elkerülhetetlen. Az album minden egyes hangja, minden rezdülése a kollektív és egyéni szorongások, ki nem mondott igazságok és elfojtott érzelmek labirintusában vezet minket. A zenekar tagjai által megélt fájdalom és küzdelem nem volt hiábavaló - olyan művet alkottak, amely egyszerre szolgál tükörként és lámpásként a lélek útvesztőjében, lehetőséget adva hallgatóinak, hogy szembenézzenek saját árnyékaikkal, legmélyebb félelmeikkel és legtitkosabb vágyaikkal.

10/10

Megjelenés: 2025.02.07.

Kiadó: Napalm Records

Dallista:

01.    Tantrum
02.    Hedonist
03.    Rogue
04.    Tumbleweed
05.    Green Serpent
06.    Kafka
07.    Dark Bile
08.    Fast Draw
09.    Someone's Daughter
10.    A Tongue So Sly
11.    Duél

Zenészek:

Tatiana Shmayluk - ének

Roman Ibramkhalilov - gitár

Eugene Abdukhanov - basszusgitár

Vladislav Ulasevish - dobok

Miután 2021 februárjában elhagyta a Delaint, a holland művésznő nem vesztegette az idejét. Charlotte Wessels még ugyanazon év őszén kiadta első szólóalbumát "Tales From Six Feet Under" címmel, majdnem pontosan egy évvel később pedig érkezett utódja, a "Tales From Six Feet Under Vol II".

Bár ezek a kiadványok nem kifejezetten metallemezek voltak, mégis igazán kellemes hallgatnivalónak tartom őket. Charlotte évekkel ezelőtt mesélte, hogy zenei ízlése mindig is sokrétű volt. Kamaszkorában gyakran készített magának válogatáskazettákat, amelyeken a Spice Girlstől a Metallicáig mindenféle stílus helyet kapott. Ez az eklektikus ízlés mindkét albumon érzékelhető volt, és tökéletesen működött is.

Az énekesnő idén tavasszal jelentette be, hogy érkezik harmadik albuma, amely ma "The Obsession" címmel került boltokba. Még az első klipes dal, a The Exorcism debütálása előtt Charlotte elárulta, hogy ez az album sokkal keményebb hangzást képvisel majd, mint az előzőek. És valóban, a fent említett dal rendkívül erőteljes lett, amelyet követtek a látványos videóval bemutatott Chasing Sunsets, a honfitárs Epica-frontasszony Simone Simons-szal közösen készített Dopamine, a The Crying Room, és tegnap felkerült a YouTube-ra az Ode To The West Wind is, amely különlegessége, hogy Alissa White-Gluz, az Arch Enemy énekesnője is szerepel benne.

Charlotte felfedte, hogy az album komoly érzelmi témákat feszeget, mint a menekülés, a félelem, a megszállottság, a kényszerbetegségek és a szomorúság – érzések, amelyeket ő maga is átélt. A Dopamine például az antidepresszánsok mellékhatásairól szól, amivel az énekesnő is szembesült, míg a The Crying Room az első koncertje után íródott a Covid-járványt követően, amikor egy külön szobában sírhatta ki magát, anélkül, hogy a többiek kedvét hazavágta volna. Apropó, többiek: Charlotte zenésztársai nem mások, mint Otto Schimmelpenninck Van Der Oije basszeros, Timo Somers gitáros, Joey de Boer dobos és Sophia Vernikov billentyűs, akik közül Otto és Timo egy időben dobbantottak az énekesnővel a Delain fedélzetéről. Az album társadalmi és környezetvédelmi kérdéseket is boncolgat: a Chasing Sunsets-ben a pazarló életmód és a nélkülözés egyaránt jelen van, és Charlotte a világ jelenlegi helyzetét az Éhezők viadala című filmhez hasonlította.

A lemezt rengeteg mély érzelem járja át – szerelem, elmúlás, emlékek és bátorság. Olyan érzések, amelyekkel bárki azonosulhat. Charlotte nem fél megénekelni, hogy az élet néha sötét vizekre sodor bennünket, de ez nem a vég, hanem inkább lehetőség az önismeret mélyítésére, amely végül javunkra válhat.

Bár ez az album sem kifejezetten metal, tény, hogy keményebb hangzást kapott az előzőeknél. Természetesen a lágyabb, líraibb, érzelgősebb, olykor kimondottan melankolikusabb dallamok sem hiányoznak – mint például a Serpentine vagy a Praise –, de a Vigor+Valor az album egyik legerőteljesebb darabja. Az instrumentális Breathe pedig gyönyörűen vezeti át a hallgatót a Soft Revolution 2024-es verziójába, amely a korong záró tétele.

Charlotte-ot nincs értelme beskatulyázni. Aki kőkemény metalt vár az albumtól, lehet, hogy csalódni fog, de aki készen áll arra, hogy szembesüljön saját félelmeivel és démonaival, mindezt egyedi és kellemes zenével kísérve, az biztosan imádni fogja ezt a lemezt – ahogyan én is. Charlotte albuma sokszínű, kísérletező, de nem fullad unalomba. Mindig is közel álltak hozzám a pszichológiai és önismereti témák, ez a dalcsokor pedig valóban végigvezet a különféle mentális állapotokon. Nemcsak a bátorság és a hősiesség jelenik meg a szövegekben, hanem a csontig hatoló félelem, a pánik és az összeomlás is. Mégis, a dalok végső soron pozitív üzenetet hordoznak, segítve megtalálni a fényt a sötétségben.

9/10

"The Obsession"

Megjelenés: 2024.09.20.

Kiadó: Napalm Records

1. Chasing Sunsets

2. Dopamine (ft. Simone Simons)

3. The Exorcism

4. Soulstice

5. The Crying Room

6. Ode To The West Wind (ft. Alissa White-Gluz)

7. Serpentine

8. Praise

9. All You Are

10. Vigor+Valor

11. Breathe

12. Soft Revolution (2024)

A mai napon megjelent a Kobra And The Lotus énekesnőjének első szólóalbuma, ám ennek a 2020 óta dédelgetett álomnak a megvalósulását komoly krízis előzte meg. A kanadai zenekar 2019 óta pénzügyi problémák miatt inaktív, Kobra pedig nem sokkal az "Evolution" album megjelenése után kifejtette: nem tudja mi vár az együttesre a jövőben.

A művésznő 2023 őszén kezdte csepegtetni a dalokat. Először a Love What I Hate érkezett, majd az Under One Sun, amit karácsony tájékán a varázslatos Thank You követett. Márciusban a frissítő hangulatú Freedom-mal jelentkezett, májusban a HOTT.-tal lepte meg rajongóit, június elején a Timo Somers-szel közösen felvett Dreamer látott napvilágot, legutóbb pedig a Like No Other-t hallhattuk, amely a korong címadója is.

Kobra nem fukarkodott a kislemezekkel, imádja elkápráztatni a rajongókat, és ez a videoklipekben is tükröződött - elég csak a HOTT.-ra gondolni.

Kobra dalai nem csak dallamok, hanem őszinte érzések is. Minden dalban a saját élményei és gondolatai köszönnek vissza. Találkozhatunk hétköznapi, de mély érzésekkel, mint a gyermeki álmodozás (Dreamer), a magány (Like No Other), a társadalmi nyomás (HOTT.) vagy a belső erő visszaszerzése (Freedom). Ezek az érzések mindenkiben megvannak, de nem mindig könnyű beszélni róluk. Például, ki meri bevallani, hogy az Instagram-modelleket látva rosszul érzi magát, vagy hogy hiába van sok ismerőse, mégis magányos? Kobra lerántja a leplet a tabukról, hogy szembesítsen minket a démonainkkal.

Mindehhez igen változatos zene társul. A Like No Other-t az indiai szitár teszi egzotikussá, az Unbreakable kicsit visszarepít 80-as évekbe, míg a Thank You egy igazi varázslatos ballada. A Freedom egyszerre emlékeztet Michael Jackson munkásságára és a klasszikus rock elemeire, adva egy nagyon érdekes hangzást, de nekem az It's No Bluegrass Anymore a legnagyobb kedvencem. Az ír dallamvilág hihetetlen energiát és hangulatot ad, és Kobra éneke is tökéletesen passzol hozzá.

A "Like No Other" nem metallemez. Sőt, nehéz is lenne műfajilag beskatulyázni, mert minden dalnak olyan egyedi hangzása van, hogy lehetetlen egy fiókba bezárni őket. Még az instrumentális, rövid átvezetőket is, mint a Liberation, a Genesis vagy az Epiphany.

Őszinte leszek, a Kobra And The Lotus zenéje tetszik, de Kobra első saját "gyermeke", a "Like No Other" azt az érzést hozza magával, hogy az énekesnő az eddigieknél sokkal jobban kiteljesedett. Egyelőre senki nem tudja, mi lesz a zenekarral, de addig is itt van ez a csoda, tele meglepetésekkel. Ha nem vad zúzásra vágysz, de nyitott vagy az alternatív megoldások, a váratlan fordulatok és az újítások iránt, akkor garantáltan beleszeretsz ebbe a dalcsokorba.

Korábban az énekesnő elmondta, hogy egy előadóművész rengeteg munkát fektet abba, hogy akár csak egy percnyi tartalmat megjelentessen a közösségi médiában. Ezzel arra utalt, hogy az algoritmusok uralta világában nehéz a figyelem középpontjában maradni. Ez az album is sokáig érett, de végül megszületett, és engem azonnal lenyűgözött. Kobra megosztotta a lelke egy darabját, annak egy csodálatos képét. Ha van egy lemez, ami biztosan ott lesz az idei top 3-ban, akkor a "Like No Other" dicsőséggel foglalja el a dobogó egyik fokát.

9,5/10

Megjelenés: 2024.08.30.

Tracklist:

1. Rebirth (Intro)

2. Under One Sun

3. Love What I Hate

4. HOTT.

5. Like No Other

6. Shakedown

7. Thank You

8. Unbreakable

9. Dreamer

10. Epiphany

11. It's Not Bluegrass Anymore

12. Liberation

13. Freedom

14. Genesis