Ha van olyan formáció, amely a szimfonikus metal berkein belül úgyszólván megkerülhetetlen jelenséggé nőtte ki magát -a Nightwish, az Epica, a Therion és a korai Within Temptation mellett-, az kétségkívül a Sirenia. A zenekart Morten Veland hívta életre, akinek neve egybeforrt a ’90-es évek végi norvég gothic metal újjászületésével: ő volt a Tristania alapítója is, ám miután 2001-ben új irányt keresett, megszületett a Sirenia, az a formáció, amelyben a melankólia, a dráma és a dallamosság sajátos elegyet alkotva váltak védjeggyé.
Nem kevesebb, mint négy énekesnőt fogyasztott el a zenekar az elmúlt két évtizedben. A sort Fabienne Gondamin nyitotta, akinek hangját az első, 2002-es "At Sixes and Sevens" albumon hallhattuk, bár ő csupán session-énekesként működött közre. Egy évvel később Henriette Bordvik vette át a stafétát: az akkor mindössze 18 éves norvég lány a 2004-es "An Elixir for Existence" lemezen énekelt, ám 2006-ban távozott, helyét pedig a dán Monika Pedersen foglalta el. Ő azonban mindössze egyetlen korong erejéig, a 2007-es "Nine Destinies and a Downfall" idejére maradt, 2008-ban ő is kereket oldott.
2008 folyamán egy spanyol szépség, Ailyn került a mikrofon mögé, aki rekordhosszúságú ideig erősítette a bandát - 2016-ig dolgozott a srácokkal, majd személyes ellentétek miatt neki is távoznia kellett. Vele négy albumot ("The 13th Floor", "The Enigma Of Life", "Perils Of The Deep Blue", "The Seventh Life Path") rögzítettek, majd az ő kilépésével egy időben látott napvilágot a hír, miszerint a frontasszonyi posztot a zenekar egyik kóristája, Emmanuelle "Emma" Zoldan örökölte meg. Alig pár héttel a bejelentés után megjelent a "Dim Days Of Dolor", ezt követte a 2018-as "Arcane Astral Aeons", majd 2021-ben került boltokba a "Riddles, Ruins & Revelations" (recenziónk ITT olvasható).
Őszintén szólva, a Monikával készült album annyira nem ragadott magával – ahogy az Ailyn-korszak lemezei sem. Mindkét énekesnő kellemes, sőt, tehetséges hanggal bír, mégis… valami hiányzott. A francia Emma érkezése új energiákat hozott a csapatba: erőteljesebb, karakteresebb torok, magabiztosabb előadásmód, ami már önmagában is ígéretes volt. Ám a Dim Days Of Dolor nem aratott nálam osztatlan sikert.
Mintha kicsit elkapkodták volna a felvételeket, az egésznek volt egy enyhe gyomorrontás-feelingje. Előételként érkezett két erős klipes dal, de a főfogás már inkább tölteléknek érződött. Aztán 2018-ban jött az "Arcane Astral Aeons", ami mindent vitt: erő, szenvedély, katarzis egyértelműen a Sirenia addigi karrierjének csúcspontja, nem kérdés. Na, valami ilyesmit vártam a "Riddles, Ruins & Revelations"-től is… de ezúttal a receptből kimaradt a fűszer. Olyan volt, mint amikor a kedvenc kajádból kihagynak egy fontos összetevőt, és bármennyire is ismerős az íz, valahogy nem áll össze. Vicces módon pont a Desireless-feldolgozás, a Voyage Voyage lett a legélvezetesebb falat számomra. A zenekar tisztességgel odatette magát, de az a bizonyos szikra valahogy nem gyulladt be.
Május 26-án jelent meg a zenekar "1977" címre keresztelt új nagylemeze. Emma elmondta: mind ő, mind Morten ebben az évben születtek, és a kilométer hosszúságú albumcímek helyett most valami egyszerűbbet akartak. Előzetesként a Tanita Tikaram-feldolgozás Twist In My Sobriety jött ki, majd a Deadlight, harmadikként pedig a Wintry Heart.
Remekül hozza a szimfonikus metal minden ismertetőjegyét ez a dalcsokor, mégis frissnek hat. Most nincsenek grandiózus kórusok, ami ezúttal egyáltalán nem hiányzik, sőt. A hangsúly így sokkal inkább Emma lehengerlő hangján maradhat, és ez bizony jót tett a zenének, és itt kell megragadnom az alkalmat, hogy elmondjam, a Sireniának a büdös életben nem volt még ennyire jó énekesnője, aki mezzoszopránként egyaránt tud éteri magasságokba emelkedni és pokoli mélységbe is ereszkedni - utóbbira a Twist In My Sobriety a legjobb példa.
Nagyon nagy eltérés nincs a dalok szerkezetében vagy hangzásában az eddigiekhez képest, de a kórusok visszafogása kifejezetten jót tett az összképnek. Ami rögtön szembeötlő, hogy a "1977" jóval gitárcentrikusabb, mint elődje, ezúttal a húrok kapták a főszerepet, nem a szimfonikus rétegek vagy a szintetizátor. Persze, tudom: manapság menő lett a "modernizálás", a popos hatások kóstolgatása, csak hát ez a trend nem mindenkinek áll jól. A Sirenia esetében szerintem ez a kísérlet csúnyán félresiklott, a "Riddles, Ruins & Revelations"-ön legalábbis biztosan. Szerencsére a az új korongon mindez már csak halvány árnyékként kísért, és ez önmagában elég ok arra, hogy egy ponttal többre értékeljem a lemezt.
Kapunk viszont, mint írtam, rengeteg gitárt, erőteljes dobokat, még a könnyedebbnek szánt szerzemények sem hatnak üresnek, mert az ötletesség ott van bennük, ilyen például a Dopamine, a fent említett Deadlight vagy az ABBA-t idéző zongoradallamokkal megtűzdelt The Setting Darkness. A drámai felvezetővel induló Nomadic lesz az egyik legnagyobb bulisláger, ez biztos, amelynek a refrénjét egy emberként fogja üvölteni a tömeg. Apropó, a zenekar szeptember 17-én a Barba Negra vendége lesz a Dark Sarah és az Amberian Dawn társaságában.
Keménykedésből sincs hiány: a Delirium végre visszahozza Morten jellegzetes hörgését – kár, hogy ebből nem kapunk többet, mert bizony jól áll a dalnak. Talán ez az album egyetlen gyenge pontja: a férfihangok túlságosan háttérbe szorulnak. De ha ez a legnagyobb gond, akkor tényleg nincs ok panaszra.
A Fading To The Deepest Black hasonlóan erős darab: mesterien ötvözi a keménységet és a lágyságot, miközben végig megmarad az a sötét, melankolikus íz, ami a Sirenia védjegye. A másik emlékezetesebb, nyersebb tétel épp a Tanita Tikaram-feldolgozás, amelynek eredetijét évtizedeken át kultusz övezte, és a rádiók retró-rovatában minden bizonnyal ma is gyakran felcsendül.
Az epikus refrének sem hiányoznak: az A Thousand Scars, valamint a kislemezként is megjelent Deadlight és Wintry Heart egyaránt kiváló példák rá, hogyan lehet érzelmet, erőt és dallamot tökéletes arányban adagolni.
Morten ezúttal végre összeszedte magát, és egy kifejezetten korrekt albumot rakott össze, különösen a legutóbbi, érdektelenségbe fulladó "Riddles, Ruins & Revelations" után, amely inkább hatott pop-rock lemeznek, mint metalnak.
Ahogy korábban is említettem, a dalok szerkezete és felépítése most sem tér el drasztikusan az előző anyagoktól, mégis mindegyiket áthatja valami különleges atmoszféra. A 1977 nem dönt rekordokat, és nem is ez lesz a Sirenia életművének koronája, de senki nem is mondta, hogy annak lennie. Ez egy szerethető, kiegyensúlyozott és érzelmileg hiteles lemez, amely bizonyítja, hogy Mortenékben még mindig ott a tűz, ha épp nem próbálják túlgondolni.
8,5/10
