A szimfometal-színtér egyik különleges szereplője, a Visions of Atlantis hosszú utat járt be az elmúlt 24 évben. Az együttes eddigi története azonban nem csak a zenei fejlődésről, de emberi drámákról és a művészi identitás kereséséről is szólt.
A 2000-ben alakult osztrák zenekar pályafutása Nicole Bogner énekesnővel indult. Az első öt év ígéretes kezdetet hozott, azonban Bogner 2005-ös távozása után egy turbulens időszak következett. A tragédia sem kerülte el a zenekart: Nicole 2012-ben, mindössze 27 évesen hunyt el súlyos betegség következtében. A következő években a Visions of Atlantis több énekest is "elfogyasztott", hasonlóan néhány pályatárshoz, mint a Xandria vagy a Sirenia. Melissa Ferlaak, Joanna Nieniewska és Maxi Nil mind megfordultak a zenekarban, de egyikükkel sem sikerült igazán emlékezeteset alkotni. 2013-ban aztán megérkezett a francia Clémentine Delauney, akinek személyében végre megtalálták a tökéletes frontasszonyt. Ennek ellenére a zenekar még évekig küzdött az egyedi hangzás megtalálásával.
A 2018-as "The Deep & The Dark" és a 2019-es "Wanderers" albumok még nem hozták meg az áttörést. Ezek a lemezek számomra langyos víznek tűntek, nem tudták igazán megragadni a figyelmemet. Nyilván a zenekar nem nem akart kockáztatni, ezért megmaradtak az úgynevezett biztonsági játékos kategóriában. Azonban ekkor bejelentették szándékukat a szimfonikus metal újradefiniálására, bár akkor még nem volt világos, mit is jelent ez pontosan. Afféle porhintésnek tűnt. Most, visszatekintve, láthatjuk, hogy ez a nyilatkozat előrevetítette azt a jelentős változást, ami a "Pirates" albummal kezdődött 2022-ben. Clémentine, akit korábban méltatlanul alulértékeltek, végre megmutathatta kivételes tehetségét. Az új albumokon minden hang őszinteséget sugároz, a dalok a legmélyebb érzelmeket hozzák felszínre. Ez a hitelesség és a zenekar tagjai között érezhető összhang teszi igazán kiemelkedővé az új anyagot.
Július 5-én került boltokba a formáció kilencedik stúdiókorongja, a "Pirates II - Armada", amely korongot három videoklipes dal vezetett fel, az Armada, a Monstersés a Tonight I'm Alive. Nemcsak a kalóz-tematika felbukkanása, hanem a dallamos refrének, az erőteljes gitárriffek és a kifogástalan hangszerelés harmonikus ötvözete egy teljesen új szintre emelte a zenekart. Nem beszéltek tehát mellé, amikor 2019-ben kijelentették, hogy újjászülik a szimfonikus metalt. A banda koncertjein is érezhető az egységesség, a tagok közötti kémia, volt szerencsém látni őket. Itt kell megemlítenem a férfi énekért felelős Michele Guaitoli-t, akinek hangja tökéletesen passzol Clémentine szopránjához.
Jómagam hatalmas elkötelezettje vagyok a szimfonikus metalnak, azonban az utóbbi években sok zenekar lemezein azt éreztem, hogy egyszerűen kifulladtak. Gondolok itt például a Nightwishra, amely banda Anette Olzon távozása óta nem tudott erős anyagot piacra dobni, hiába áll egy Floor Jansen a mikrofon mögött. Éppen ezért megkönnyebbülés hallani az olyan csapatokat, mint a Visions of Atlantis, akik hihetetlen fejlődést hajtottak végre. A "Pirates II - Armada" elődje magabiztos léptekkel halad elődje nyomdokain, az olyan dalok, mint a Hellfire, a Magic of the Night vagy a The Dead of the Sea biztosan állandó darabok lesznek a fellépéseken, amelyekre lehet tombolni.
A Visions of Atlantis remekül példázza, hogy egy zenekar művészi érése és igazi hangzásának megtalálása a legtöbb esetben nem egy lineáris folyamat, hanem bukkanókkal teli és hosszú. Az együttes ma már nem "tizenkettő egy tucat" csapat, hanem a szimfonikus metal műfaj egyik legizgalmasabb képviselője. A "Pirates" és "Pirates II Armada" albumokkal megtalált egyedi hangzás és koncepció végre kiemeli őket a műfaj többi képviselője közül. Bár sok kalózmetalos zenekar létezik, de egyik sem képes ezt olyan szenvedéllyel és egyediséggel művelni, mint a Visions of Atlantis.
Egy zenekar visszatérésének megszervezése nem egyszerű feladat, különösen akkor, ha közel 13 év telt el azóta, hogy a tagok utoljára együtt dolgoztak. A Kittie 1996-ban alakult Kanadában, két 14 éves gimnazista lány, Morgan Lander és Fallon Bowman kezdeményezésére – előbbi énekesként, utóbbi gitárosként vett részt a zenekarban. Hozzájuk csatlakozott Morgan húga, az akkor mindössze 12 éves Mercedes, mint dobos, valamint a 13 éves Tanya Candler basszusgitárosként..
Első albumuk, a "Spit", 1999 novemberében jelent meg, ekkor már Talena Atfield basszusgitárossal, aki Tanya Candler helyét vette át a csapatban. A zenekar főként a nu metal műfajban alkotott, és az évek során számos tagcsere, távozás, valamint egy tragikus haláleset is beárnyékolta pályafutásukat. 2017-ben váratlanul elhunyt Trish Doan, a koreai származású basszusgitáros, mindössze 31 évesen, ami megrázta az egész rock- és metalszcénát. Morgan nem sokkal később úgy nyilatkozott: nem tartja valószínűnek, hogy szeretett zenésztársuk nélkül új lemez készülne.
Három évvel ezelőtt egy interjúban Morgan Lander énekesnő kijelentette: a Kittie nem hal meg, de jelen pillanatban minden bizonytalan. Ezért is keltett nagy meglepetést, hogy a zenekar 2022-ben több fesztiválkoncertet is adott. Az igazi szenzáció azonban tavaly történt: a banda megkezdte hetedik stúdióalbumának felvételeit. Mivel technikailag csak Morgan, Mercedes és a gitáros Tara McLeod voltak jelen, visszahívták Ivana "Ivy" Jenkinst (leánykori nevén Vujic), aki 2008 és 2012 között már egy ciklusban erősítette a csapatot.
Februárban hallhattuk az Eyes Wide Open című dalt, amelyet további három kislemez követett: We Are Shadows, Vultures és az One Foot In The Grave, ma pedig, az album megjelenésének napján a címadó dalhoz is klip érkezett.
A nu metal a 90-es évek végétől a 2000-es évek közepéig élte virágkorát, köszönhetően az olyan bandáknak, mint a Limp Bizkit, a Korn, a P.O.D. vagy a Mudvayne. Sokak szerint ez a műfaj nem is igazi metal, hiszen egy eléggé leegyszerűsített formája annak, és rengeteg rajongó afféle "divatzenének" tartotta, ahogy jómagam is. A Kittie viszont különleges helyet foglalt el a szívemben, amióta ismerem őket (ez kb. 2006-2007 környékén történt). Morgan tiszta hangja mindig rendben volt, de a hörgéseket már nehezebben vette. Ezt nemcsak én láttam így. A frontlány sokat járhatott énektanárhoz az elmúlt években, ugyanis a "Fire"-ön nyoma sincs a bizonytalan erőlködésnek, a hörgés és éppoly természetesen hagyja el Morgan torkát, mint a tiszta hangok. Büszke lehet magára, hiszen sokan megrekednek egy szinten és nem fejlődnek tovább. Mondjuk ez talán annak is köszönhető, hogy 2019 augusztusában Morgan csatlakozott a honfitárs Karkaoshoz, mint frontember, a 2003 óta létező társulat zenéjében pedig a death metal, a power metal és a hard rock elemei keverednek.
A Kittie zenéjében a legfeltűnőbb változás, hogy bár még mindig hallani nu metalos elemeket az új lemez dalaiban, az egész lemez sokkal keményebb hangzásra épül, groove-os, néhol már-már djentes alapokra, masszív dobokkal és mélyre hangolt gitárokkal. Morgan nemrégiben kijelentette, hogy már nem nu metal zenekarnak tekintik magukat, és az új korong számos műfajban megállja majd a helyét. Az album meghallgatása után csak megerősíteni tudom ezt a kijelentést. A dalok mindegyike könnyen emészthető, nincsenek hosszú, elnyújtott szerzemények a korongon, ám mégsem fulladnak érdektelenségbe. A szövegek és a dalok témái változatosak, amelyekkel sokan tudunk azonosulni.
A Kittie tagjai a közönség szeme láttára nőttek fel: kislányokból nagylányokká, majd érett nőkké váltak. Minden érzésüket, fájdalmukat és örömüket megosztották a rajongóikkal. Amikor a zenekar pihenőpályán volt, a tagok akkor sem ültek tétlenül. Morgan fitneszterem marketingeseként dolgozott, míg Mercedes ingatlanügynökként és szoftverfejlesztőként is kipróbálta magát.
Nyilván egyetlen művésztől vagy együttestől nem fogjuk azt hallani, hogy "a következő lemezünk lesz a legszarabb", mindenki kivétel nélkül azt mondja, hogy a készülő kiadvány lesz a legerősebb, legsúlyosabb, leg-leg-leg.... De a Kittie nem beszélt mellé, amikor ezt elhintette. Mondjuk az Eyes Wide Opent és a We Are Shadows-ot hallva tudtam, hogy nem egy lepkefing-kategóriájú anyagot hallok majd.
Egy igen erős, változatos albummal tért vissza 13 éves kihagyása után a Kittie, reméljük, hogy folytatják a zenélést, és hogy a következő anyag is hozza ezt a szintet.
9,5/10
"Fire"
Megjelenés: 2024.06.21.
Kiadó: Sumerian Records
Zenészek:
Morgan Lander - ének, gitár
Ivana Jenkins - basszusgitár
Mercedes Lander - dob
Tara McLeod - gitár
Dallista:
01. Fire 02. I Still Wear This Crown 03. Falter 04. Vultures 05. We Are Shadows 06. Wound 07. One Foot In The Grave 08. Are You Entertained 09. Grime 10. Eyes Wide Open
Harmadik nagylemezét szabadította a világra Anette Olzon. A svéd művésznő az elmúlt években szépen felépítette szólókarrierjét, a három évvel ezelőtti "Strong" (kritika ITT) aratott, ellentétben elődjével, a 2014-es "Shine"-nal, amely csak mérsékelt sikereket ért el. Első korongja után Nettie, aki akkor 44 éves volt, visszaült az iskolapadba, hogy ápolónőnek tanuljon, 2021 tavaszán elkezdte szülésznői tanulmányait is. Még a Nightwish tagjaként eldöntötte, ha lehetősége adódik rá, elvégzi a mindkét képzést, így amikor nem zenével foglalkozik, egy helsingborgi kórház betegeit támogatja a gyógyulás útján Anette, vagy éppen kisbabákat segít a világra.
Februárban jelentette be az énekesnő, hogy a mai nappal megjelenik harmadik albuma, amely a "Rapture" címet fogja viselni, illetve három dalt már hallhattunk felvezetőként: elsőként kijött a Heed The Call, másodikként érkezett a Day of Wrath, majd a lemez címadó dala, amelyek kellő erősséggel bírtak ahhoz, hogy a rajongótábor belelkesüljön és tűkön ülve várja a kiadványt.
Magnus Karlsson, akivel Anette "Strong" című albumát is rögzítette, nagy név a svéd könnyűzenében, rengeteg zenekar és művész lemezeinél ő látta el a produceri feladatokat, és a "Rapture" esetében is ő felügyelte a folyamatokat. Védjegye többek közt a könnyen emészthető, dallamos zene, ugyanakkor a minőségi munka is.
Ami a zenét illeti, a "Strong" által elkezdett keménykedés folytatódik, szerencsére. Érdekes megoldás, hogy több dalban hallható kórus, ám a címadó Rapture-ben egyedül Anette oldja meg ezt a feladatot a karcosabb hangjával. Meglepő, de nagyszerű ötlet volt ezt kipróbálni. A gitárokra sem lehet panasz, említeném itt gyorsan a Greedy World-öt, amelynek közepén egy bitang erős szólót hallani.
Kapunk egy lassabb tempójú, balladisztikus dalt is a Hear My Song képében, ám mégsem válik nyálassá, hanem őrzi azt a dinamikát, amelyet az album többi tételében is hallhatunk. Nagy személyes kedvencek a Requiem, a Head Up High, az Arise és a Cast Evil Out, de igazából mindegyik dalban megvan az az igényesség és izgalom, amely miatt újra és újra fogom pörgetni ezt a lemezt. Az énekesnő férje, a Pain ex-basszerosa, Johan Husgafvel ismét besegít a hörgést illetően, de a Heed The Call-ban a pár kisebbik fia, a 11 éves Mio is énekel pár sort.
A zene vérprofi, a szövegek elgondolkodtatóak, Anette pedig újfent bebizonyította, hogy igenis tud énekelni. Akik a Nightwish-ból való távozásakor leírták az énekesnőt, hallgassák csak meg ezt a lemezt és a "Strong"-ot is. Nem lehet mindenki Tarja Turunen, nem akar mindenki operát énekelni, és azt mondom, minden énekes magához mérten legyen a legjobb, használja ki a azt a hangi adottságot, amivel meg lett áldva. Anette-nek ez sikerült, mind ő, mind a zenészek, mind Magnus Karlsson odatette magát ezen a korongon. Tarja Turunen szólóban már túlnőtte a Nightwisht, Floor Jansen szólóalbuma is nagyon erősre sikeredett, és azt hiszem, most már Anette-ről is elmondhatjuk, hogy túlszárnyalta volt zenekarát.
9/10
1.Heed the Call 2.Rapture 3.Day of Wrath 4.Requiem 5.Arise 6.Take a Stand 7.Cast Evil Out 8.Greedy World 9.Hear My Song 10.Head Up High 11.We Search for Peace
2010. szeptember elsején adta ki második rocklemezét Tarja Turunen, majdnem három évvel a "My Winter Storm" után (kritika a testvérblogon olvasható), április 12-ével pedig remaszterizált változatban, teljesen felújítva került boltokba ez a csoda.
Bár Tarja klasszikusan képzett énekes, és többször elmondta, hogy ez a műfaj az igazi szerelme, a Nightwish tagjaként eltöltött kilenc hosszú év mégis otthagyta lenyomatát a művésznő munkásságán, ez pedig éppen a "What Lies Beneath"-en volt igazán először érezhető, miután elkezdte építgetni szólókarrierjét, amely immár 18 éve tart - ez pedig dupla annyi idő, mint amit a zenekarban töltött.
Miközben a Nightwish éppen pihenőre vonult Anette Olzon szülési szabadsága okán, addig Tarja kiadta ezt a korongot, amely telis-tele van meglepetésekkel. Ott van például az albumnyitó Anteroom of Death, amelyben a német van Canto vendégeskedik, az amúgy is sejtelmes, atmoszférateremtő jelleggel bíró szerzeményt színesítik énekükkel, maga a dal pedig hol szökkenő, hol erőteljes fejezeteket vonultat fel a négy perces hossza alatt. A kislemezként is megjelent Until My Last Breath-ről Tarja elmondta: nem más ihlette a dalszöveget, mint Michael Jackson, a pop királyának halála körüli hihetetlen felfordulás, médiacirkusz és a személye ellen irányuló mocskolódások.
Akadnak még meglepetések, például a Falling Awake, amely dalban Joe Satriani -akit szerintem nem sokaknak kell bemutatni- gitározik, igen erős szólókkal kiemelve a szenvedélyben amúgy sem szűkölködő tételt, a Dark Starban pedig Phil Labonte (All That Remains) is közreműködik.
A rock elemei jóval több szerephez jutnak ezen az albumon, noha a szimfonikus részek is igen erőteljesek, gondoljunk csak például az In For A Killre, amelyben a horrorfilmek zenéjét idéző megoldásokkal találkozhatunk, a refrénben pedig egy ponton Tarja a csillagokat is leénekli az égről, de a Little Lies pattogós ritmusa is ugrálásra készteti az embert. Az I Feel Immortal hallatán mi is elhisszük, hogy sosem halunk meg, a gyönyörű, lírai Rivers Of Lust a végére tartogatja a zúzást, a Crimson Deep pedig nagyon erősen idézi a klasszikus rock hangzásvilágát. És ott van a The Archive of Lost Dreams, amely álomszerű dallamaival és Tarja végtelenül érzelmes énekével könnyeket képes fakasztani.
Több különböző változatban hódította meg a rajongókat a kiadvány, a deluxe változaton a We Are, a Naiad és a Still Of The NightWhitesnake-cover is szerepelnek. A We Are nagy személyes kedvencem, akárcsak a Naiad, de a Still Of The Night sem sikerült olyan rosszul, mint azt néhányan írták. Talán inkább csak szokatlan egy picit.
A "What Lies Beneath" valóban egy érettebb műve lett Tarjának, bár én a "My Winter Storm"-ot is imádtam. A finn tehetség második rockalbuma viszont egyértelműen kidolgozottabb és erőteljesebb. Mégis, nem tudnék dönteni, hogy a kettő közül melyik a jobb, mert a "My Winter Storm" által bemutatott ártatlan szárnypróbálgatás legalább annyira tetszik, mint a "What Lies Beneath" keménykedése.
Vegyél néhány szemrevaló csajt, állítsd ki őket a színpadra - kész a siker. Igen ám, de mi van akkor, ha ezek a csajok nemcsak előnyös külsővel rendelkeznek, hanem énekelni is tudnak? Az Exit Eden esetében pontosan ez a helyzet, és most kiderítjük, hogyan is áll össze ez a nem mindennapi egyenlet.
Az Exit Edent az az Amanda Somerville alapította, akit főként a HDK, a Trillium, valamint a Kiske/Somerville projektek kapcsán ismerhetünk. Csatlakozott hozzá a Visions of Atlantis szirénje, Clémentine Delauney, a brazil Marina La Torraca (Phantom Elite), valamint az addig relatíve ismeretlen Anna Brunner, aki később League of Distortion elnevezés alatt egy másik projektet is életre hívott. "Rhapsodies In Black" címmel, megalakulásuk évében (2017) ki is adták első albumukat, amely ismert popslágerek metalosított verzióját tartalmazta, rajta olyan előadók dalaival, mint a Depeche Mode, Lady Gaga vagy a Backstreet Boys.
A kiadvány hatalmas sikert aratott, hiszen a korongon szereplő legtöbb dal eredetije bizony még a metalrajongók egy részéhez is utat talált, plusz négy bitang erős torokkal megáldott, csinos lány énekelte őket. 2018-ban Clemi, Anna és Marina felléptek a Wackenen is, Amanda pedig otthon volt az akkor alig hat hónapos ikerlányaival.
Amandának már van egy nyolcéves lánya, és az ikrek születésével magánélete teljesen kiteljesedett. Férjével, Sander Gommans-szel 2014 óta élnek boldog házasságban. Az amerikai születésű énekesnő belátta, hogy a család mellett nem sok ideje jut a zenére, így tavaly bejelentette, hogy kiszáll az Exit Edenből. Ezzel egy időben látott napvilágot a hír, miszerint a trióra fogyatkozott együttes második lemezét készíti.
Az új felállás Run! című kislemeze futott be elsőként, amelyben vendégként közreműködött Marko Hietala, a Nightwish egykori tagja is. Ezt követte a Journey-klasszikus Separate Ways című dalának feldolgozása, néhány napja megérkezett a kiadvány címadó tétele, a Femme Fatale is.
Amanda hiánya rendkívül érződik a számokban. Bár a három énekesnő is piszok tehetséges, Amanda hihetetlenül széles hangterjedelme az előző lemezen komoly húzóerő volt. Erős, egyedi hangja ezer közül is felismerhető volt, és ha kellett, kemény, ha kellett, lágyabb. Őrá figyeltem fel leginkább. Mindezek ellenére, fontos kiemelni, hogy Anna, Clemi és Marina is remekül énekelnek!
Mivel az Exit Eden nem túl gyakran turnézik és ad koncerteket, lévén hogy Cleminek ott a Visions of Atlantis, Marinának a Phantom Elite, Annának a League of Distortion, meg lehetett volna oldani, hogy Amanda a házi stúdiójában, akár a gyerekeivel a karjában is felvehesse az ő éneksávjait és elküldje őket a lányoknak. Remekül sikerült a Heart 1986-os klasszikusának, az Alone-nak a feldolgozása, nagy kedvencem lett már elsőre, de elképzeltem, milyen lehet Amanda hangjával, és az még jobban tetszett volna. Tudom, ne legyek már telhetetlen, és nem is vagyok, csak az Exit Eden nekem annyira összeforrt Amanda nevével és hangjával, hogy egy kissé szokatlan nélküle az új album.
A korong még számos meglepetést tartogat, például a Pet Shop Boys 1987-es bombaslágerének, az It's A Sin-nek az újraértelmezését, amely az egyik húzódal lett. Emellett a kanadai Mylène Farmer által 1991-ben felénekelt, teljes egészében francia nyelvű Désenchantée (amit 2003-ban Kate Ryan is feldolgozott) is megugrotta a lécet. Természetesen, ki más énekelné a fő részeket, mint a francia származású Clemi? Alice CooperPoison-ját is rengetegen előrántották már a fiókból, és a három lány is feltette a lemezre. Nem lett rossz, de egy kis plusz keménységet még elbírt volna a dal.
A saját szerzemények hihetetlenül energikusra sikeredtek, nemcsak a fent említett Run! és a Femme Fatale, de a Dying in my Dream is, amelynek refrénje egyszerre képviseli a mély érzéseket és a dinamikát, vagy éppen a Buried in the Past, amely egy tipikus bulisláger, akárcsak az epikus és magasztos Hold Back Your Fear. Remek dalokat hoztak össze saját kútfőből a csajok, az biztos.
A "Rhapsodies In Black" albumra erőteljesen emlékeztető hangszerelés jellemzi ezt a lemezt, ami panaszra semmilyen okot nem ad. A zenei alapok összeállításában profi stáb vett részt, ami a végeredményen is tökéletesen hallatszik. A dobok, a gitárok és a szimfonikus részek harmóniája kifogástalan, utóbbiak kevésbé filmzenések, mint az előző albumon, de ez inkább előnyükre válik.
A vokális teljesítmény is kiváló: Clemi lágy szopránja, Marina drámai hangja és Anna rockos, karcos éneke tökéletes összhangot teremt, és minden dalban érződik, hogy a lányok mindent beleadtak. Bár Amanda hiánya érzékelhető, a három lány így is egy erős lemezt alkotott, ami remélhetőleg a jövőben is hasonló színvonalú meglepetéseket tartogat számunkra.
9/10
Dátum: 2024.01.12.
Kiadó: Napalm Records
Dallista:
01. Femme Fatale 02. It's A Sin (PET SHOP BOYS cover) 03. Run! (feat. Marko Hietala) 04. Separate Ways (JOURNEY cover) 05. Buried In The Past 06. Désenchantée (MYLÈNE FARMER cover) 07. Dying In My Dreams 08. Poison (ALICE COOPER cover) 09. Alone (HEART cover) 10. Hold Back Your Fear 11. Kayleigh (MARILION cover) 12. Elysium
Az utóbbi években vált megfigyelhetővé az a jelenség, hogy a rock és metal képviselői más-más műfajokban is kipróbálják magukat. Van, akinek ez bejött, van, akinek jobb lett volna a kemény zenénél maradni. A legnépszerűbb kísérleti terep a pop és az elektronikus zene lett, akadt, aki csak feldolgozásokat készített a maga szórakoztatására, és akadtak, akik a könnyedebb elemeket végleg a munkásságuk részévé tették - gondoljunk csak a Within Temptation-re, akik először csak lightosan nyergeltek át a modern metal műfajára, majd a 2019-es "Resist" album már teljes egészében ezt a vonalat hágta meg.
Tarja Turunent a Nightwish frontasszonyaként ismerhettük meg, a zenekarból történt távozása óta (2005) pedig egy gazdag és sikeres szólókarriert épített fel gyakorlatilag a semmiből. 2011-ben döntött úgy, hogy itt az ideje valami újszerűnek. Megálmodta és létrehozta az Outlanders nevű projektet, amelyben a német elektronikus zenei producer, Torsten Stenzel segíti őt.
Együttműködésük eredményeként megszületett az önmagukról elnevezett album, amely június 23-án jelent meg az üzletek polcain. A finn csodaszoprán és társa már 2021 óta adtak ki dalokat a lemezről, az első tétel a Closer To The Sky volt. Az álomszerű zongoradallamokra épülő szerzemény hihetetlen atmoszférateremtő erővel bírt. Úgy éreztem, mintha egy másik univerzumba csöppentem volna. Még a novemberi csípős hidegben is egy mediterrán vagy karib-tengeri partvidéken éreztem magam, és azonnal tudtam: ez valami mágikus dolog kezdete.
És nem tévedtem. A fent említett számot követő kislemezek ugyanazt a libabőrt váltották ki belőlem, amit a bemutatkozó dal. A zene a nyugodt, de lüktető elektronikus ütemeket Tarja érzelmes, klasszikusan képzett hangjával és egyedi gitárjátékkal ötvözi. A hangzás sejtelmes, gyengéd, mégis erőteljes, fülbemászó és álomszerű, egyszerre modern és klasszikus. A zene olyan ellentéteket tartalmaz, amelyek varázslatos módon mégis vonzzák egymást.
Különösen nagy kedvenc a Depeche Mode 1990-es klasszikusának, a World In My Eyes-nak a feldolgozása. Tarja korábban elmondta, hogy mindig is vonzotta a dal sötét szépsége, és 2014-ben éppen ezt a számot énekelve próbálgatta a hangját különböző oktávokban. Torsten, aki hatalmas rajongója a legendás szintipop-együttesnek, azonnal belelkesült, amikor Tarja felvetette, hogy alkossanak egy saját verziót.
Mint nagy Depeche Mode-rajongó, kritikus füllel hallgattam a feldolgozást, és örömmel tapasztaltam, hogy Tarja hangja és Torsten dallamkreációi sikeresen belevitték a fényt ebbe a sötéten gyönyörű slágerbe. A tempó lassú, a zene kifogástalanra sikerült, és Tarja saját stílusában énekli a dalt, ami együttvéve az eddigi egyik legjobb feldolgozást jelenti számomra.
Az album többi tétele is kiválóan alkalmas arra, hogy a hétköznapok rohanásában, a szakadásig tolt munkában, a személyes harcokban megfáradt lelket kiszakítsa ebből a világból és a problémákból, és feltöltse azt.
A The Sleeping Indian című tételben más különlegességet is kapunk; a Karib-térségben igen ismert rapper, Nkoye Zifah hallható benne, a We Own This Sky pedig a filmzene német mágusának, Hans Zimmernek egyik művén nyugszik - az alapok a Chappiecímű, 2015-ös sci-fi akciófilmben hallhatók, a gitárszólót Ron "Bumblefoot" Thal szolgáltatja, Tarja pedig néhányszor földöntúli hangon elénekli, hogy miénk az égbolt. És ez a bruttó egy sor elég is, a zene pedig hihetetlen érzékkel lett összerakva.
Az albumnyitó Outlanders című szerzeményben Tarja finnül idéz a brazil írótól, Paulo Coelhótól. Személy szerint nekem a Coelho-idézetek gyakran a közhelyek tengerét jelentik, különösen, ha olyan emberek profilján látom őket, akiknek láthatóan nincsenek saját gondolataik. Azonban Tarja esetében biztos vagyok benne, hogy megérti és értékeli a szavak súlyát és jelentését. Nem mellesleg, az író elmondása szerint Tarja a múzsája, ami csak tovább emeli a dal jelentőségét.
Külön meglepetést jelent Tarja Mystique Voyage című dala, amely a számcsokor részeként szerepel. Ez a tétel eredetileg az énekesnő 2013-as "Colours In The Dark" albumán volt megtalálható. Talán ez az egyetlen gyenge pont a korongon – lehet, hogy jobban jártunk volna, ha nem nyúlnak hozzá az eredetihez. De ennyi baj legyen, hiszen ez a kisebb gyengeség elvész a sok erős szám között. Nem mondanám, hogy rossz lett, csupán egy kicsit furcsán hangzik. De semmiképpen sem disszonánsan.
Ha olyan lemezre vágysz, amely elegánsan ötvözi a lágyságot és a dinamikát, miközben lehetőséget ad a meditációra, álmodozásra, vizualizálásra és teljes elmélyülésre, akkor az Outlanders debütalbuma tökéletes választás számodra. Tarja ismét bebizonyította, hogy bármely műfajban képes maradandót alkotni. Olyan neves zenészekkel, mint Joe Satriani, Marty Friedman, Jennifer Batten és Mike Oldfield dolgozva, még ha akart volna, sem tudott volna mellényúlni.
A lemezen található 12 dal mindegyike különleges atmoszférával rendelkezik, amelyet eddig egyetlen, mostanában megjelent albumon sem tapasztaltam. Eddig is tisztában voltam vele, hogy amit Tarja megérint, arannyá válik, de ez a lemez valóban a színtiszta mágia megtestesülése.
10/10
Kiadó: earMUSIC
Dallista:
01. Outlanders feat. Walter Giardino 02. Closer To The Sky feat. Trevor Rabin 03. The Cruellest Goodbye feat. Al Di Meola 04. World In My Eyes feat. Vernon Reid 05. Mystique Voyage feat. Steve Rothery 06. The Sleeping Indian feat. Joe Satriani 07. Land of Sea and Sun feat. Marty Friedman 08. 1971 feat. Walter Giardino 09. We Own This Sky feat. Ron „Bumblefoot“ Thal 10. Never Too Far feat. Mike Oldfield 11. Echoes feat. Jennifer Batten 12. A Peaceful Place (Return To The Oasis) feat. Walter Giardino
Igen izgalmas lépésre szánta el magát a Nightwish frontasszonya, amikor 2019-ben színpadra állt a Beste Zangerscímű zenés szórakoztató műsorban, amit szülőhazájában, Hollandiában vetítettek. Floor éppúgy énekelt reggaetont, mint latin popot, gyakorlatilag nem volt olyan műfaj szereplése során, amelyben ne állta volna meg a helyét, bebizonyítva, hogy mennyire sokoldalúan tudja használni a hangját.
E szereplés által kinyílt számára egy új ajtó, ennek eredménye a március 24-ével megjelent "Paragon" című nagylemez, amelyen Floor könnyedebb előadásmódja és az ahhoz alkalmazkodó dalok hallhatóak. Nem bánt szűkmarkúan a felvezető számokkal a nemrég mellrákon átesett, jelenleg pedig második gyermekével várandós énekesnő, hiszen tavaly elég szépen beindította szóló tevékenységét - Fire, a Storm ,a Me Without You, azInvincible és a Daydream után a hatodik kislemezt is kihozta néhány napja, a My Paragont.
Utóbbi dal egy igen dinamikus, erős kezdése a korongnak, a videoklip sztorija pedig Floor gyermekkorát idézi meg, amikor még csak álmodozott arról, hogy egy napon híres művész lesz. A Daydream című tételt az énekesnő a covid-19 pandémia sötét időszakában írta - üzenete nem más, mint az, hogy soha nem szabad feladni az álmainkat és haladjunk tovább az úton.
A "Paragon" Floor kristálytiszta hangjára épül, a zene pedig kiválóan illeszkedik ehhez a csodás torokhoz. A letisztult hangzással, érzelemdús szövegekkel megpakolt kiadvány valóban egy poplemezként definiálható, sok olyan énekesnő stílusát idézi, akiket kamaszként - és sokszor még most is - rendszeresen hallgattam, például Shania Twain, Lara Fabian vagy éppen Faith Hill.
Bevallom, a sok erős felvezető után kissé tartottam attól, hogy a többi szám lagymatag lesz és a végére az egész lemez érdektelenségbe fullad, de nem így történt. A "Paragon" egy érett lemez, amely teljes egészében Floor lelkének tájképe, az ő személyes megélésein, érzésein nyugszik. Mintha a korábbi traumáit most dolgozná fel, ezzel a dalcsokorral, mint ahogyan az Invincible is mutatja - a tétel ugyanis a poszttraumás stressz kényes témáját veszi alapul.
A My Paragon után a Come Full Circle a másik hasonlóan pattogós dal, tele élettel, amelynél biztosan nem hiányzik majd a headbangelés Floor szóló koncertjein, még akkor is, ha nem metal szerzeményről van szó. A Hope, mint ahogyan a címéből is sejthető, a reményről szól. Amikor először meghallattam, nem tudtam nem elsírni magam. Felszakadt jó néhány emlékem, a jövőre vonatkozó vágyaim, és vulkánként robbant ki belőlem a zokogás. Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom. Szerintem nem én leszek az egyetlen, akiből hasonló reakciót fog kiváltani.
Hallhatók a lemezen meglepő megoldások, a Me Without You-ban jelen lévő dobtéma nálam libabőrt váltott ki, Floor szenvedélyes éneke pedig éteri magasságokba emeli a dalt. Az album egyik húzódalaként jegyezhető.
Kellemes hangulatú és üdeséget áraszt a The Calm, az Armoured Wings-ben pedig több gitárt is kapunk. A lemezt a Fire zárja, amely Floor első kislemezeként látott napvilágot - méltó zárása egy remekül összerakott dalcsokornak.
Ahogyan az énekesnő is megmondta: ha fejest ugrasz az ismeretlenbe, az csak jobbá tehet téged. Ez tökéletesen leírja a "Paragon" vonalát is, amely merőben eltér attól a zenétől, amit eddig Floortól hallhattunk. Kapunk itt a Földi létben 70-80 évet, jobb esetben többet is, és az idő csak pörög. Meg kell élni minden pillanatot és kihasználni a lehetőségeket, élményeket gyűjteni és tapasztalni. Végső soron ez a "Paragon" üzenete, amely nálam akkor is ott lesz év végén a toplistámon, ha nem metal lemez. Ének tekintetében nem lehet belekötni, a hangszerelés kifogástalan, az összhang pedig nagyon is jelen van.
Gratulálok, Floor!
10/10
Számlista:
1. My Paragon 2. Daydream 3. Invincible 4. Hope 5. Come Full Circle 6. Storm 7. Me Without You 8. The Calm 9. Armoured Wings 10. Fire
17 évvel ezelőtt egy fiatal, finn lányt elbocsátottak a munkahelyéről - és az a nap (2005. október 21.) egyben egy új ajtót nyitott meg a lány számára. Elveszve érezte magát, de tudta: ha azon az ajtón belép, élete legjobb döntését hozza meg. És így is lett...
Ez a lány volt az akkor 28 éves Tarja Turunen, akinek operaszerű éneke tette világhírűvé a Nightwisht. Hősnőnk egy év múlva karácsonyi lemezzel(Henkäys Ikuisuudesta/Breath From Heaven) jelentkezett, majd újabb egy év múlva, 2007 novemberében kiadta első metal albumátMy Winter Storm címmel. Bár az anyagot rengetegen lehúzták, mert "nem Nightwish", Tarját nem érdekelte. A My Winter Storm ugyanis egy alapmű lett, habár ezt az énekesnő mindegyik lemezéről el lehet mondani, hiszen egymás után adta ki a jobbnál jobb korongokat, és mindegyiknél észre lehetett venni a progresszív irányt.
A Best Of Tarja - Living The Dream nem csak egy összecsapott válogatáslemez. A finn tehetség a szívéhez legközelebb álló, legszemélyesebb dalait pakolta a kiadványra. Olyan dalokat, amelyek a legmélyebb érzésekből születtek, legyen az a boldogság, a keserűség, az útkeresés vagy bármi más. Hogyan is lehet elmerengés nélkül végighallgatni a Die Alive-ot, amely pontosan arról szól, amit mindenki megtapasztal élete során többször is: a totális padlóra kerülést és a nehézkes, de biztos feltápászkodást onnan. Gondolkodtál azon, hogy ki ihlette az Until My Last Breath-et? Michael Jackson, aki bár popzenész volt, de Tarja elmondta: Michael Jackson számára mindig e műfaj királya marad. Milyen érzés lenne, ha karácsonykor hirtelen ott állna az ünnepi díszbe öltözött fenyőfád előtt a művésznő, és az Ave Mariát énekelné, csak Neked? És ha eddig nem tudtad, hogy a nyers, kemény ritmusú Tears In Raint milyen esemény szülte, óhatatlanul elgondolkodsz azon, hogy akár egy pillanat alatt elveszíthetsz mindent. Tarja 2018 őszén ugyanis agyvérzésen esett át, szerencsés felépülése után kezdte el írni az In The Raw című album dalait, a kemény nóta pedig elsőre akár egy szakítós dalként maradhat meg benned, valójában azonban Tarja e tételben dolgozta fel betegségét. Azt, hogy milyen érzés volt magatehetetlenül feküdni a konyhapadlón, miközben nem tudta, mi történik vele, a kórházban töltött napokat és az azt követő rettegést, hogy megismétlődhet a szörnyűség, illetve hogy a betegség következtében akár a hangját is elveszíthette volna.
Tarja nem rocker, nem operaénekes és nem crossover művész, noha bebizonyította, hogy szinte minden műfajban feltalálja magát. Az Outlanders projekt, amelyet még 2011-ben hívott életre a német Torsten Stenzellel, egyáltalán nem metal zenét játszik. E projekttől a Depeche Mode-klasszikus World In My Eyest hallhatjuk az albumon, egy teljesen más aspektusból megközelítve. Jómagam nagy Depeche Mode-fan vagyok, és kevés olyan feldolgozásukra tudom azt mondani, hogy ez jó, de Tarjáék verziója nagyon, de nagyon ott van. Az énekesnő elmondta: évekkel ezelőtt ezt a dalt énekelve próbálgatta a hangját különböző oktávokban, és megtetszett neki a dal sötét szépsége. Ő pedig belevitte a fényt ebbe az örökzöld, ámde valóban sötét szerzeménybe.
Tarja egyszerűen csak Tarja, aki bebizonyította, hogy egyedül is megállja a helyét, szólókarrierje ugyanis már több ideje tart és áll stabilan a lábán, mint amennyit a Nightwish köreiben töltött - 15 éve.
Nem tudok még egy ilyen művészt megemlíteni, aki ennyire látványos fejlődést hajt végre albumról albumra, és akiben ennyi alázat lenne a zene iránt. Tarját a Teremtő is előadóművésznek teremtette, aki nemcsak a zene szerelmese, de tiszteli a rajongóit is. Amikor a színpadon van, árad belőle az az energia, amit akár gyógyítónak is nevezhetünk. Pánikbetegként a koncertje alatt az első sorban tomboltam, és eszembe sem jutott, hogy rosszul lehetek. Október 21-én Budapesten lépett fel a Barba Negra új, csepeli koncerttermében, és bár nem először láttam élőben, de a csodát ismét megteremtette. Az emberek a lassú számoknál sírtak (közöttük én is), az olyan pörgős daloknál, mint a Victim Of Ritual vagy a Demons In You, közös éneklés és tapsvihar töltötte meg a termet. Aznap debütált egyébként az Eye Of The Storm, amely tangós dallamaival és a metal elemeivel egyszerre idézi meg Északot és Délt. Ez nem is csoda, hiszen Tarja elmondta: e tételt két olyan ország ihlette, amelyek különösen fontosak számára: Finnország és Argentína. Ezt a szerzeményt egyébként a 2013-as Colours In The Dark című sorlemezére szánta, de úgy gondolta, hogy inkább egy különleges alkalommal mutatja meg rajongóinak. És milyen jól tette!
Tarja művész. Énekes, zenész. Az édesanya, a hétköznapi nő, akinek ugyanolyan ügyes-bajos dolgokkal kell megbirkóznia, mint bármelyikünknek. És bár padlóra kerülhet még párszor élete során, de felemelkedik, és mindig egyre erősebb verziójában - mint egy Főnix, amelyről a My Little Phoenixben is énekel. Mondhatjátok, hogy elfogult vagyok. És ezt nem is tagadom, és nem csak azért, mert Tarjáról van szó, aki nemcsak egy énekesnő, hanem egy jelenség. Majdnem mindegyik albuma olyan életszakaszomban jelent meg, amikor teljesen kilátástalannak éreztem az életemet. A My Winter Storm egy szakítás után húzott ki a gödörből, a What Lies Beneath megjelenésekor családi gondokkal kellett megküzdenem. A Colours In The Dark boltokba kerülésekor komoly munkahelyi stressznek voltam kitéve, a The Shadow Self akkor jött ki, amikor Édesapám két stroke után hazakerült a kórházból, és rettenetesen féltem, hogy elveszítem. Az In The Raw pedig egy olyan időszakban érkezett, amikor teljesen össze voltam zavarodva és nem tudtam, mit is kezdjek az életemmel. Ez akár egy filmes forgatókönyv is lehetne, amolyan out-of-age történet keretében, amelynek minden fejezetéhez tökéletesen illik egy Tarja-album. :D
Köszönjük ezt a csodát, Tarja. Te Magad is az vagy, a világ nyolcadik csodája.
Régen volt már 2002. Akkor voltam 17 éves, és akkoriban kezdtem a tucatzenétől a keményebb zene felé fordulni. Sok együttest felfedeztem és megszerettem, köztük az olasz Lacuna Coilt is, akiknek "Comalies" című, harmadik stúdióalbuma épp akkor jött ki.
Tarja Turunen operás lírai szoprán hangja és Sharon den Adel kellemes mezzoszopránja után Cristina Scabbia mélyebb, alt tartományban mozgó éneke is megbabonázott, azonnal megszerettem a bandát, akiknek minden lemezén találtam szerethető dalokat, még akkor is, ha az adott kiadvány nem is vált kimondott kedvencemmé. Utolsó nagylemezük a 2019-es "Black Anima" volt, amelyről a testvérblogon olvashattok kritikát.
Nyáron hintette el a formáció, miszerint dolgoznak a tizedik albumon, ám előtte egy meglepetéssel is készülnek a rajongóknak: a Comalies 20. születésnapja alkalmából a dalcsokrot áthozták 2022-es hangzásba, pedig csinálhattak volna egy remasterelt albumot. De nem, a derék olaszok nem aprózták el a dolgot, és teljesen felújították az albumot.
Korábban Andrea Ferro, a zenekar férfi énekese elmondta: kockázatos dolog hozzányúlni egy ilyen régi és fontos albumhoz, hiszen lehet, hogy a rajongók már a gondolatát is utálni fogják, és azt már szerintem csak magában tehette hozzá, hogy esetleg nem azt a hatást váltja ki majd a hallgatóból a lemez, amilyet vár, vagy az együttes szeretne elérni.
Természetesen a pakkban megtalálhatjuk a régi dalokat is, így a nosztalgiázni vágyók akár egymás után is meghallgatjatják a szerzeményeket, összehasonlítva őket. Így tettem én is, amikor nekiültem meghallgatni az új korongokat.
Két klipes dalt tárt rajongói elé a csapat a lemez megjelenését megelőzően, a Tight Rope XX és a Swamped XX című tételeket. Letisztult hangzás, felfrissült zenei alapok, Cristina hangjával pedig soha nem volt gond, de mostanra beérett - hiába, egyes énekesnők a korral lesznek egyre kiforrottabbak, ami a torkukat illeti, ilyen nő Cristina is, aki 50 évesen is ugyanazzal az energiával tombol a színpadon, mint a húszas éveiben, amikor a Lacuna Coil karrierje beindult.
Andrea, aki az első néhány lemezen inkább énekelt, mostanra áttért a hörgésre, ami különösen a Black Animán üt nagyot. Mondjuk a dalok témája és az egész album keménysége meg is kívánta ezt!
A Tight Rope XX és a Swamped XX varázsa megmaradt húszévesen is, ezért tűkön ülve vártam a korong megjelenését. Viszont ezután kissé sokkot kaptam, amikor meghallottam a Heaven's A Lie új verzióját.
Erről a dalról tudni kell, hogy a Comalies talán legnépszerűbb dala, megjelenésekor csak az Egyesült Államokban 300.000 példányban talált gazdára, az évek során pedig annyira ikonikus szerzeménnyé nőtte ki magát, hogy azóta is majdnem minden koncerten felcsendül.
Eredetileg Cristina és Andrea énekeltek a refrénben, most viszont Cristina elnémul, és Andrea hörgését hallhatjuk. Néha Cristina egy-két dallammal besegít, "set me freeeee..", de Andreáé lett a főszerep. És ez sajnos teljesen elrontja a dalt, ami azért kár, mert a zenei alappal nincs probléma. Megmaradhatott volna az eredeti vonal, a két énekes éneke, és nem egy hörgés némi vokállal. Pedig ezt a dalt vártam legjobban, hiszen -mint sokaknak- nekem is ez az egyik legkedvesebb dal az eredeti lemezről.
A címadó dal viszont meglepően jól sikerült. A dallamos olasz nyelvű verzé az elején Cristina lágy hangjával, majd Andrea hörög. Ebbe a szerzeménybe KELLETT Andrea hörgése. Nem mondom, hogy überelni tudná az eredetit, de nagyon, nagyon nagyot ütött, elsőre is. Cristina és Andrea "dialógusa" ének formájában és a mai korhoz igazított zene megszerettette magát velem.
Nemrégiben Cristina kijelentette: nem szeretik, ha beskatulyázzák őket, hogy "gótikus" vagy bármilyen más műfajt játszó zenekar ők, ez kiválóan megmutatkozik a The Ghost Woman and the Hunter című dalban is. Míg eredeti formájában egy ízig-vérig gótikus hangulatú számot hallhatunk, addig az új változat egy bekeményített verziója a dalnak, és igencsak fülbemászóra sikeredett. A gótikus hangulat itt is megvan, de keményebb és érettebb formájában.
A The Prophet Said is kapott egy kis keménységet, és egy szerethető dal lett belőle. Andrea hörgése nélkül elképzelhetetlen a tétel, és itt kell megjegyeznem, hogy az úriember rengeteget fejlődött hörgés tekintetében, hatalmas csillagos ötös neki, grazie mille Andrea e forza!
Hasonlóképp az Angel's Punishment is erőteljesebb dobtémákkal és gitárokkal operál, nagyon jó lett.
Összegezve: nem lőttek mellé a Comalies felnőtté avatásával, mert szépen áthozták-áthúzták Cristináék a mai kor hangzásába a dalokat, igaz, van pár dolog, amivel személy szerint én nem tudtam kibékülni, például a cikk elején ecsetelt Heaven's A Lie, vagy a Daylight Dancer, amely valahogy nem fogott meg. De összességében szép munkát végzett a milánói csapat, akiket 20 éve szeretek, és eddig nem okoztak csalódást. Bár a fent említett gyenge pontokat kiszúrtam, de a Comalies XX rendben van.
8,5/10
Sarok Bettina gondolatai
Nem feltétlenül tartozik a kedvenc híreim közé, amikor egy klasszikust leporolnak, majd átültetik azt kortársba. Nem véletlenül mondjuk azt valamire, hogy klasszikus vagy örökzöld. Csakúgy mint a feldolgozáslemezek sokasága, úgy az átdolgozások is amolyan divatként robognak a boltokba, és az, hogy valamit új köntösbe bújtatnak az persze okkal hagy némi kívánni valót maga után. Az esetek többségében teljes mértékben jól működik a képlet, azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindig van egy de és mindig ott van az a fránya árnyoldal is.
Kicsit meglepett a Lacuna Coil lépése, noha bizonyos szempontból logikusnak tartom a döntésüket. Nemcsak hangzásban változott a húszév alatt a zenekar, hanem a felállás is itt-ott más, mint a Comalies eredetijén. Kíváncsian vártam hát, hogyan szólal meg 2022-ben a lemez, tekintve, hogy az utóbbi pár lemezük után rendesen keresgélni kellett az állunkat, olyannyira bekeményítettek. Beismerem először – és a sokadik alkalom után sem – nem tudtam hova tenni a Comalies XX tartalmát, pedig nem először hallom, az újabb verziók azonban nem kicsit leptek meg olyannyira, hogy szinte fel sem ismertem a korongot.
A Swamped és a Heaven’s A Lie már az eredetinek is húzódalai voltak, ez most sincs másként, a bibi mindösszesen az, hogy amióta Andrea Ferro megtanult hörögni, azzal egyetemben elfelejtett énekelni. Emlékszünk még, amikor a bandát azért tartottuk kivételesnek, mert két zseniális énekes adja elő a nótákat? Na ez veszett ki belőlük mára, és bár Andrea hörgése a dalok háromnegyedében már húszévvel ezelőtt is bőven elfértek volna, a Heaven’s A Lie-t igazán megkímélhették volna tőle, csakúgy mint a Swamped-et – ebből a szempontból egyáltalán nem volt érdemes hozzányúlni a lemezhez. Bevallom őszintén, az összes többi dal nekem sokkal jobban átjön a mai hangzásban; frissebb, érettebb és nem utolsó sorban olyan hatást keltenek, mintha egy teljesen új lemezt hallgatnék. Volt egy időszak, amikor kimaradt az életemből a csapat munkássága, ami valójában azért történhetett meg, mert folyton újdonságok, számomra még ismeretlen területek után kutattam, melyek aztán olyannyira bevonzottak, hogy egy jó ideig másra rá sem néztem. Ez az időszak alatt a Lacuna Coil stílust váltott, keményebb lett, Andrea áttért a hörgésre, és valahogy elveszett az a bizonyos varázs, ami miatt fülig beleszerettem a munkásságukba.
Beletelt egy kis időbe, mire pótolni tudtam a lemaradásom, a Delirium című lemezük pedig aztán feledtette velem minden sérelmemet, és újfent megtaláltam a szépet, a jót, a hiányzó pluszt, ami miatt továbbra is értékelem a zenekar munkáját. A fentebb, Eszti által már említett Black Anima egy teljesen új fejezetet nyitott mind a csapatnak, mind a fanoknak egyaránt, hiszen aki eddig esetleg kételkedett volna bennük, az megtért, a régi fanok pedig belátták, hogy még a legstabilabb banda is képes valami egészen újat mutatni önmagából. Hogy milyen metált is játszanak pontosan az tulajdonképpen a kutyát sem érdekli, hiszen mindaddig, amig a dalaik elérnek az emberekhez, és érzelmeket váltanak ki belőlük, a dalok üzenete lesz az, ami miatt továbbra is kitartunk a srácok mellett, nem pedig az elemzés, hogy „ez most akkor gótikus vagy nem gótikus?”. Részemről jó ötlet volt meglépni a változást, viszont nagyon remélem, hogy a többi lemezük most már tényleg megmarad klasszikusnak, kell valami emlék arról, hogyan is szóltak egykoron, mielőtt azok lettek akik!
8/10
Kiadó: Century Media
Zenészek:
Cristina Scabbia - ének
Andrea Ferro - ének, hörgés
Marco Coti Zelati - basszusgitár, billentyűk
Diego Cavallotti - gitár
Richard Meiz - dob
Tracklist:
CD 1:
01. Swamped XX 02. Heaven's A Lie XX 03. Daylight Dancer XX 04. Humane XX 05. Self Deception XX 06. Aeon XX 07. Tight Rope XX 08. The Ghost Woman And The Hunter XX 09. Unspoken XX 10. Entwined XX 11. The Prophet Said XX 12. Angel's Punishment XX 13. Comalies XX
CD 2:
01. Swamped 02. Heaven's A Lie 03. Daylight Dancer 04. Humane 05. Self Deception 06. Aeon 07. Tight Rope 08. The Ghost Woman And The Hunter 09. Unspoken 10. Entwined 11. The Prophet Said 12. Angel's Punishment 13. Comalies
Jó pár év eltelt 2016 óta, amikor is Pilar Gimenez Garciát, művésznevén Ailynt kidobták a norvég Sireniából, amely zenekart 9 évig erősített énekével.
A bájos hölgy ezzel kapcsolatban terjedelmes interjút adott magazinunknak, majd kilábalva édesanyja elvesztése okozta depressziójából, dolgozott több zenekarral és énekessel is - Débler, Secret Rule, Melted Space, hogy néhány nevet említsünk. 2020-ban jelentette be, hogy a Trail of Tears frontasszonyává választották, ám a zenekar még nem jelentkezett új anyaggal az énekesnő csapatba kerülése óta.
2019-ben pedig nem kisebb névvel alapította meg Her Chariot Awaits nevű projektjét, mint az Adrenaline Mob-os Mike Orlando. Első közös lemezük 2020 tavaszán jelent meg, amely a csapat nevét viselte, és Ailyn hangjának egy teljesen más aspektusát hallhattuk - míg a Sireniában főként az operás vonalat erősítette, addig a Mike-kal való közös munka során feltárult a spanyol szépség dögösebb, rockosabb hangja. Kritika ITT olvasható!
Nemrégiben újabb meglepetéssel rukkolt elő a 40 éves, ám kislányos külsejű énekesnő: Lunarian név alatt újabb csapatban csillogtatja a tehetségét, amely formáció a szimfonikus metalt erősíti, két dal (Burn The Beauty, Dream Cathcer) után pedig tegnap elérhetővé vált a csapat első albuma, "Burn the Beauty" címmel.
Igazi hamisítatlan szimfonikus metalt játszik a Lunarian, ám nemigen hasonlít pl. a Sirenia által játszott szimfonikus metalra, annál vaskosabb, keményebb és kiforrottabb és Ailyn is jobban kihasználja a hangját, mint ex-együttesében. A zene is más; sokkal gitár-orientáltabb, arcletépőbb. Itt-ott a dalok idézik egy picit az Epicát, egy csepp Nightwisht és Theriont is, ám valahogy mégis egyedit tudott alkotni a zenekar, Ailyn pedig merészen játszik a hangjával, éteri magasságokba emelve azt és a hallgatót is, például a fent említett Dream Catcherben vagy a Bleeding Out-ban.
Meglepetés az Embers című tétel, amely elektronikus alapokat is felvonultat az elején, és talán ez a dal a legkevésbé szimfonikus szerzemény a lemezen, már-már heavy és talán kicsit power metalba hajlik, de ez cseppet sem baj, sőt! Pofátlan, kemény nóta, amely elsőre megszerettette magát velem. Ailyn valahogy bármit énekel, minden jól áll neki. Mint egy tökéletes alakú modell, akire bármilyen ruhát adhatsz, nem lősz mellé.
Kellemes számcsokor, patikamérlegen kimért dallamok jellemzik az egész korongot, ám mégsem válik unalmassá, amihez nagyban hozzájárul Ailyn hangja és a dalszövegek is. Nagy személyes kedvenc lett például az Endless Sleep és a lassabb tempójú Invincible, amelyben az énekesnő szokatlan énektémái elsőre talán furcsának tűnnek, de megszereted. Mint amikor egy új, egzotikus ételt kóstolsz. Ailynnek nem áll rosszul, ha olykor keleties dallamokat hallat, nos ebben a dalban is kapunk belőle.
A Never Ending Circle parádés dobtémákkal operál, dallamos, szinte már táncolható darab, a Scarlet pedig amilyen nyugisan kezdődik, olyan erőteljesen folytatódik, és Ailyn áriázása hallatán libabőrös lettem. Az albumzáró Sacrifice-ban pedig a lehengerlő gitárok és a szimfonikus dallamok egyszerre teszik túlvilágivá a szerzeményt.
Bevallom, kicsit tartottam attól, hogy nem sikerül üde színfoltot csempésznie a zenekarnak a szimfo-metal igencsak telített piacára, de az album egy nagyon kellemes csalódás, szerethető, kellemes, fülbemászó dalokkal és Ailyn végre kiengedi azt, ami a torkában van. A hangszerelésre sem lehet panasz, a gitárok ha kell, sírnak, ha kell, lezúzzák az ember arcát. Ugyanígy dicséret illeti a szimfonikus hangszerelését felelős Antonio Agate-t is.
Összességében teljesen rendben van az album. Itt-ott talán több extra újítás elfért volna, de alapjáraton egy igen erős lemezt tarthatnak a kezükben Ailyn rajongói.
Szép munka!
9.5/10
Kiadó: Frontiers Records S.R.L.
Zenészek:
Ailyn - ének
Aldo Lonibile - gitár
Mattia Gosetti - basszusgitár
Michele Sanna - dobok
Antonio Agate - billentyűk, szimfonikus hangszerelés
Dallista:
1. Don't Wait Until I'm Gone 2. Dream Catcher 3. Embrace 4. Bleeding Out 5. Embers 6. Burn The Beauty 7. Endless Sleep 8. Invincible 9. Never Ending Circle 10. Scarlet 11. Sacrifice
