Harmadik nagylemezét szabadította a világra Anette Olzon. A svéd művésznő az elmúlt években szépen felépítette szólókarrierjét, a három évvel ezelőtti "Strong" (kritika ITT) aratott, ellentétben elődjével, a 2014-es "Shine"-nal, amely csak mérsékelt sikereket ért el. Első korongja után Nettie, aki akkor 44 éves volt, visszaült az iskolapadba, hogy ápolónőnek tanuljon, 2021 tavaszán elkezdte szülésznői tanulmányait is. Még a Nightwish tagjaként eldöntötte, ha lehetősége adódik rá, elvégzi a mindkét képzést, így amikor nem zenével foglalkozik, egy helsingborgi kórház betegeit támogatja a gyógyulás útján Anette, vagy éppen kisbabákat segít a világra.
Februárban jelentette be az énekesnő, hogy a mai nappal megjelenik harmadik albuma, amely a "Rapture" címet fogja viselni, illetve három dalt már hallhattunk felvezetőként: elsőként kijött a Heed The Call, másodikként érkezett a Day of Wrath, majd a lemez címadó dala, amelyek kellő erősséggel bírtak ahhoz, hogy a rajongótábor belelkesüljön és tűkön ülve várja a kiadványt.
Magnus Karlsson, akivel Anette "Strong" című albumát is rögzítette, nagy név a svéd könnyűzenében, rengeteg zenekar és művész lemezeinél ő látta el a produceri feladatokat, és a "Rapture" esetében is ő felügyelte a folyamatokat. Védjegye többek közt a könnyen emészthető, dallamos zene, ugyanakkor a minőségi munka is.
Ami a zenét illeti, a "Strong" által elkezdett keménykedés folytatódik, szerencsére. Érdekes megoldás, hogy több dalban hallható kórus, ám a címadó Rapture-ben egyedül Anette oldja meg ezt a feladatot a karcosabb hangjával. Meglepő, de nagyszerű ötlet volt ezt kipróbálni. A gitárokra sem lehet panasz, említeném itt gyorsan a Greedy World-öt, amelynek közepén egy bitang erős szólót hallani.
Kapunk egy lassabb tempójú, balladisztikus dalt is a Hear My Song képében, ám mégsem válik nyálassá, hanem őrzi azt a dinamikát, amelyet az album többi tételében is hallhatunk. Nagy személyes kedvencek a Requiem, a Head Up High, az Arise és a Cast Evil Out, de igazából mindegyik dalban megvan az az igényesség és izgalom, amely miatt újra és újra fogom pörgetni ezt a lemezt. Az énekesnő férje, a Pain ex-basszerosa, Johan Husgafvel ismét besegít a hörgést illetően, de a Heed The Call-ban a pár kisebbik fia, a 11 éves Mio is énekel pár sort.
A zene vérprofi, a szövegek elgondolkodtatóak, Anette pedig újfent bebizonyította, hogy igenis tud énekelni. Akik a Nightwish-ból való távozásakor leírták az énekesnőt, hallgassák csak meg ezt a lemezt és a "Strong"-ot is. Nem lehet mindenki Tarja Turunen, nem akar mindenki operát énekelni, és azt mondom, minden énekes magához mérten legyen a legjobb, használja ki a azt a hangi adottságot, amivel meg lett áldva. Anette-nek ez sikerült, mind ő, mind a zenészek, mind Magnus Karlsson odatette magát ezen a korongon. Tarja Turunen szólóban már túlnőtte a Nightwisht, Floor Jansen szólóalbuma is nagyon erősre sikeredett, és azt hiszem, most már Anette-ről is elmondhatjuk, hogy túlszárnyalta volt zenekarát.
9/10
1.Heed the Call 2.Rapture 3.Day of Wrath 4.Requiem 5.Arise 6.Take a Stand 7.Cast Evil Out 8.Greedy World 9.Hear My Song 10.Head Up High 11.We Search for Peace
2010. szeptember elsején adta ki második rocklemezét Tarja Turunen, majdnem három évvel a "My Winter Storm" után (kritika a testvérblogon olvasható), április 12-ével pedig remaszterizált változatban, teljesen felújítva került boltokba ez a csoda.
Bár Tarja klasszikusan képzett énekes, és többször elmondta, hogy ez a műfaj az igazi szerelme, a Nightwish tagjaként eltöltött kilenc hosszú év mégis otthagyta lenyomatát a művésznő munkásságán, ez pedig éppen a "What Lies Beneath"-en volt igazán először érezhető, miután elkezdte építgetni szólókarrierjét, amely immár 18 éve tart - ez pedig dupla annyi idő, mint amit a zenekarban töltött.
Miközben a Nightwish éppen pihenőre vonult Anette Olzon szülési szabadsága okán, addig Tarja kiadta ezt a korongot, amely telis-tele van meglepetésekkel. Ott van például az albumnyitó Anteroom of Death, amelyben a német van Canto vendégeskedik, az amúgy is sejtelmes, atmoszférateremtő jelleggel bíró szerzeményt színesítik énekükkel, maga a dal pedig hol szökkenő, hol erőteljes fejezeteket vonultat fel a négy perces hossza alatt. A kislemezként is megjelent Until My Last Breath-ről Tarja elmondta: nem más ihlette a dalszöveget, mint Michael Jackson, a pop királyának halála körüli hihetetlen felfordulás, médiacirkusz és a személye ellen irányuló mocskolódások.
Akadnak még meglepetések, például a Falling Awake, amely dalban Joe Satriani -akit szerintem nem sokaknak kell bemutatni- gitározik, igen erős szólókkal kiemelve a szenvedélyben amúgy sem szűkölködő tételt, a Dark Starban pedig Phil Labonte (All That Remains) is közreműködik.
A rock elemei jóval több szerephez jutnak ezen az albumon, noha a szimfonikus részek is igen erőteljesek, gondoljunk csak például az In For A Killre, amelyben a horrorfilmek zenéjét idéző megoldásokkal találkozhatunk, a refrénben pedig egy ponton Tarja a csillagokat is leénekli az égről, de a Little Lies pattogós ritmusa is ugrálásra készteti az embert. Az I Feel Immortal hallatán mi is elhisszük, hogy sosem halunk meg, a gyönyörű, lírai Rivers Of Lust a végére tartogatja a zúzást, a Crimson Deep pedig nagyon erősen idézi a klasszikus rock hangzásvilágát. És ott van a The Archive of Lost Dreams, amely álomszerű dallamaival és Tarja végtelenül érzelmes énekével könnyeket képes fakasztani.
Több különböző változatban hódította meg a rajongókat a kiadvány, a deluxe változaton a We Are, a Naiad és a Still Of The NightWhitesnake-cover is szerepelnek. A We Are nagy személyes kedvencem, akárcsak a Naiad, de a Still Of The Night sem sikerült olyan rosszul, mint azt néhányan írták. Talán inkább csak szokatlan egy picit.
A "What Lies Beneath" valóban egy érettebb műve lett Tarjának, bár én a "My Winter Storm"-ot is imádtam. A finn tehetség második rockalbuma viszont egyértelműen kidolgozottabb és erőteljesebb. Mégis, nem tudnék dönteni, hogy a kettő közül melyik a jobb, mert a "My Winter Storm" által bemutatott ártatlan szárnypróbálgatás legalább annyira tetszik, mint a "What Lies Beneath" keménykedése.
A német illetőségűLeaves' Eyesmindig is nagyon komolyan tolta ezt a viking-témát - az alapító énekesnő,Liv Kristineklasszikusan képzett hangja tökéletesen illett a témához, és természetesen a frontasszony norvég származása is hozzáadódott az irányhoz.
A 2003-ban, Ludwigsburgban alakult banda ténykedését első albumuk, a "Lovelorn" (2004) óta kísérem figyelemmel, és bár a Liv-éra minden albumán voltak felejtős dalok, a többség szépen átitatódott az operás-szimfonikus műfaj minden manírjával. A Leaves' Eyes-nak mindig is volt egy nagyon sajátos, nagyon egyedi hangzásvilága, mely azonnal felismerhetővé tette a zenekart, ehhez persze sokban hozzájárult Liv Kristine hangszíne is.
2016-ban aztán drasztikus változások mentek végbe a formáció életében. Liv Kristine távozott a zenekarból, amelynek legfőbb oka a másik alapítóval,Alexander Krullal való, 13 évig tartó házasságának tönkremenetele volt. Hónapokig cikkeztek a botrányos szétválásról a metalmagazinok, eközben Liv utódja is megérkezett, az addig kevéssé ismertAngel Nationénekesnőjének, a finn születésű, de közel 16 éve Londonban élőElina Siirala személyében (aki nem mellesleg aNightwishagytrösztjének,Tuomas Holopainennek az unokatestvére), aki egy kedves, cuki, tehetséges lány, közvetlen és barátságos attitűdjével hamar be is lopta magát a legelkötelezettebb Liv-fanok szívébe is.
Mint azt egy internetes magazinnak kijelentette: esze ágában sincs utánozni Livet, tiszteli a munkásságát és mindazt, amit a norvég szőkeség a zenekar asztalára tett. Az együttes utolsó Liv Kristine-nel rögzített anyaga a "King Of Kings" volt 2015-ben, amelyet 2016-ban Elinával is felvettek, de ezt megelőzően "Fires In The North" címmel egy középlemez is született. Az első, teljes mértékben Elina hangjára íródott "Sign Of The Dragonhead" 2018-ban került boltokba (kritikaITT), amely egy bátortalan próbálkozás volt, de persze, akadtak rajta érdekes fejezetek. Bár Elina hangja eléggé más, mint elődjéé, élőben hihetetlenül jó hangulatot csinál, végig kapcsolódik a közönséghez, lelkesíti a rajongókat, mosolyog és szívét-lelkét beleadja az előadásba, tehát egy igazi showgirl. A 2020-ban megjelent "The Last Viking" már egy határozottabb és összeszedettebb kiadvány lett, alapját adva jó néhány sikeres turnénak és a rajongótábor duzzadásának.
"Myths Of Fate" címmel jelent meg a banda új lemeze, amely szintén a skandináv mitológiát veszi témájául. Előfutárként hallhattuk aForged By Fire, aRealm Of Dark Waves, aWho Wants To Live Foreverés azIn Eternitycímű dalokat, nem fukarkodott tehát a felvezetőkkel a csapat. A szerzemények megmutatták a korong fő irányvonalát, a videoklipek pedig hihetetlenül látványosra sikerültek. Az igen bőséges ízelítő után egy kellemes csemegére számítva indítottam el a lemezt, amelynek az első fele hozza is a hangulatot, a dinamikát és minden mást, amit az együttestől eddig is megszokhattunk és várunk.
Nincs hiány epikus, magasztos kórusokkal megtámogatott refrénekben, ennek egyik kitűnő példája aFear The Serpent, a power metalos alapokra felhúzott Einherjarpedig állandó darab lesz a fellépéseken, ezt biztosra veszem. A Leaves' Eyes abban különbözik a hasonló csapatoktól (Nightwish,Epica,Within Temptation,Sirenia), hogy zenéjükben bátran szerepeltetik a folkos elemeket is, mindezt úgy, hogy nem nyomja el a gitárokat a köcsögduda, a nyenyere és hasonló népi hangszerek.
A fent említett, kislemezekként is megjelent számok egytől-egyig hozzák az elvárásokat, ám az albumon vannak töltelékszerű darabok is, és ez időnként megtöri azt a bizonyos varázst, mely simán végigkísérhette volna a dalokat, ha ezek a részek nem kerülnek fel a lemezre. AzElder Spirités aSail With The Deadvéleményem szerint feleslegesen foglalják a helyet - Alex Krull feláldozhatott volna még pár munkaórát, hogy néhány erősebb szerzemény szülessen. A lemez második fele - leszámítva a fent említettEinherjart - már nem tartja fenn annyira az érdeklődést, mint a kezdés, Elina egyébként teljesen rendben lévő hangja nincs kihasználva, Alex hörgése pedig afféle fáradt károgásnak hat. Egy kicsivel alaposabb dalszerzői folyamat sokkal többet adhatott volna Elina ragyogásához, Alex pedig vehetne még pár leckét, ami a hörgést illeti.
A gitárokkal nincs gond,Luc GebhardtésMicki Richter a húrok mágusai, a dobtémákat illetően viszont a dalok elbírtak volna egy kicsivel több változatosságot. A "Myths Of Fate" nem lett rossz lemez, mert ezt egyáltalán nem mondhatjuk, de ha már így is közel négy év telt el a "The Last Viking" óta, igazán rászánhatott volna a zenekar egy kis plusz időt arra, hogy a kiadvány vége felé is megmaradjon az a dinamika, ötletesség és hangulat, ami az elején igen erőteljesen érezhető. Alapjáraton egy tisztességes iparosmunkát tarthatunk a kezünkben, ami ízig-vérig a csapat stílusát tükrözi, de lehetett volna egy kicsit jobban kidolgozottabb és összeszedettebb.
A 16 éve aktív, svéd és dán tagokból állóAmaranthenem bánik szűkmarkúan a nagylemezekkel. Rendszerint két-háromévente jelentkeznek új koronggal, nem lazsálnak tehát. A 2018-as "Helix" album megjelenése előtt azElize Rydénekesnő vezette csapat aSpinefarmszárnyai alól aNuclear Blast kiadóhoz igazolt, így a szóban forgó kiadvány már az egyik legnagyobb metalistálló felügyelete alatt jelent meg, ráadásul menedzserük nem más lett, mint az egykoriArch Enemy-frontasszony,Angela Gossow.
Tinédzserkoromig - a kétDepeche Mode-rajongó testvéremnek köszönhetően - főleg elektronikus zenét (és némi klasszikus rockot) hallottam otthon, így az első találkozásom az Amaranthe munkásságával 2014-ben felejthetetlen volt, tisztán emlékszem, hogy aDrop Dead Cynicalcímű szerzeményüket hallottam először. Aztán megtudtam, hogy addigra már két albumuk is megjelent, ciki vagy nem, de azokról lemaradtam. A "Massive Addictive" korong viszont azóta is nagy kedvencem, és innentől kezdve követem az együttest.
A mai napon került boltokba a sorban hetedik sorlemez, a "The Catalyst". A négy évvel ezelőtti "Manifest" (kritikaITT) visszaadta a reményt számomra, hogy az Amaranthe képes a "Massive Addictive"-hez hasonló, erős albumot készíteni, ugyanis a "Manifest" az akkor tomboló koronavírus-járvány közepén született meg, ennek ellenére nekem nagyon is bejött. Nemcsak a zenét éreztem kellőképpen változatosnak, de a szövegekben is volt mondanivaló - érdemes például aBattle Beast-énekesnőNoora LouhimóvalrögzítettStrongra gondolni, amelynek videoklipje Elize piros kezeslábasa és a dal tempója miatt is erősen emlékeztetettBritney SpearsOops!...I Did It Againcímű számára, de sebaj, az Amaranthe egy popmetal zenekar. Amíg a rádióból való inspirálódás nem megy a metal rovására, addig semmi baj nincs, több formáció is bevallottan építkezik a slágerzene elemeiből.
A "The Catalyst"-ról a zenekar azt nyilatkozta korábban, hogy az eddigi legkeményebb anyagukra számíthatunk, bár ezt a "Manifest"-nél is elhintették. A különbség annyi, hogy míg utóbbinál ez igaz is volt, addig a "The Catalyst" pattogós, tempós szerzeményei ellenére nem nevezhető fenevadnak, ahogy a "Manifest"-et is nevezte a zenekar. A fanatikus rajongóknak minden bizonnyal igazi csemege lesz ez az album is, de számomra nem sok újdonságot vonultat fel - sem a zenét, sem a szövegeket illetően.
Talán aDamnation Flame-ben hallható szimfonikus részek jelentik az újítást, hiszen ilyesmit korábban nem csinált az együttes. Elize hangja teljesen rendben van, de sajnos nem menti meg a dalcsokrot, amelyekben vannak érdekes zenei megoldások, de egyik sem elég erős ahhoz, hogy megragadjon az ember agyában. Alaposan megmosolyogtam azOuter Dimensionsrefrénjét, amelynek vége erősen hajaz a mai napig hihetetlen népszerűségnek örvendő honfitárs, azABBAS.O.S. című klasszikusára.
A férfiénekért felelősNils Molintehetsége vitathatatlan, ahogyanHenrik Englundis kitesz magáért, ami a hörgést illeti. Van három remek énekes - egy lány, két fiú, tiszta hangok és hörgés, nem sok zenekarnál találkozhatunk hasonlóval, tehát egyfajta kuriózumként színesíthetné a palettát a csapat, ám egy-két erőteljesebb fellángolás után a "The Catalyst" dalaiban is visszatérnek a megszokott, tüc-tüc alapú, végtelenül unalmas zakatoláshoz. Az új albumon az eddigieknél is kevesebb keménységet kapunk, aResistance-ban még úgy-ahogy jelen van a zúzás, de a lemezen hallható tizenkét dal többsége nem túl sokban tér el az előző műveiktől. Ha pár pillanat erejéig fel is kaptam a fejem egy-egy érdekesebb hangzásra, olyan hamar el is apadt az endorfin belőlem.
Mi lehet a probléma? Hiszen három remek frontember - Elize, Nils, Henrik - , remek zenésztársak -Olof Mörck, Morten Løwe Sørensen, Johan Andreassen - alkotják az Amaranthe jelenlegi felállását, ez a nagy csinnadrattával beharangozott album viszont semmi fejlődést vagy jelentős újítást nem mutat. Amikor 2018-ban Angela Gossow lett a csapat menedzsere, titkon azt reméltem, hogy végre kicsit talán keményebb és érettebb lesz az Amaranthe zenéje, és a fent többször említett "Manifest" számomra hozta a szintet, ráadásul Angela is vendégszerepel egy dalban.
A "The Catalyst" viszont nem több, mint egy izzadságszagú, erőltetett próbálkozás: hiába a három remek énekes, a lelkiismeretes zenészek, mégsem éreztem azt, hogy igen, ezt az albumot a végtelenségig tudnám pörgetni. Mi lehet a baj? Talán a producerek? A menedzsment? Nem tudni, mindenesetre a "The Catalyst" nem hagyott bennem mély nyomot: háttérzajnak tökéletes, de nem ez a kiadvány lesz az Amaranthe karrierjében a jéghegy csúcsa.
Vegyél néhány szemrevaló csajt, állítsd ki őket a színpadra - kész a siker. Igen ám, de mi van akkor, ha ezek a csajok nemcsak előnyös külsővel rendelkeznek, hanem énekelni is tudnak? Az Exit Eden esetében pontosan ez a helyzet, és most kiderítjük, hogyan is áll össze ez a nem mindennapi egyenlet.
Az Exit Edent az az Amanda Somerville alapította, akit főként a HDK, a Trillium, valamint a Kiske/Somerville projektek kapcsán ismerhetünk. Csatlakozott hozzá a Visions of Atlantis szirénje, Clémentine Delauney, a brazil Marina La Torraca (Phantom Elite), valamint az addig relatíve ismeretlen Anna Brunner, aki később League of Distortion elnevezés alatt egy másik projektet is életre hívott. "Rhapsodies In Black" címmel, megalakulásuk évében (2017) ki is adták első albumukat, amely ismert popslágerek metalosított verzióját tartalmazta, rajta olyan előadók dalaival, mint a Depeche Mode, Lady Gaga vagy a Backstreet Boys.
A kiadvány hatalmas sikert aratott, hiszen a korongon szereplő legtöbb dal eredetije bizony még a metalrajongók egy részéhez is utat talált, plusz négy bitang erős torokkal megáldott, csinos lány énekelte őket. 2018-ban Clemi, Anna és Marina felléptek a Wackenen is, Amanda pedig otthon volt az akkor alig hat hónapos ikerlányaival.
Amandának már van egy nyolcéves lánya, és az ikrek születésével magánélete teljesen kiteljesedett. Férjével, Sander Gommans-szel 2014 óta élnek boldog házasságban. Az amerikai születésű énekesnő belátta, hogy a család mellett nem sok ideje jut a zenére, így tavaly bejelentette, hogy kiszáll az Exit Edenből. Ezzel egy időben látott napvilágot a hír, miszerint a trióra fogyatkozott együttes második lemezét készíti.
Az új felállás Run! című kislemeze futott be elsőként, amelyben vendégként közreműködött Marko Hietala, a Nightwish egykori tagja is. Ezt követte a Journey-klasszikus Separate Ways című dalának feldolgozása, néhány napja megérkezett a kiadvány címadó tétele, a Femme Fatale is.
Amanda hiánya rendkívül érződik a számokban. Bár a három énekesnő is piszok tehetséges, Amanda hihetetlenül széles hangterjedelme az előző lemezen komoly húzóerő volt. Erős, egyedi hangja ezer közül is felismerhető volt, és ha kellett, kemény, ha kellett, lágyabb. Őrá figyeltem fel leginkább. Mindezek ellenére, fontos kiemelni, hogy Anna, Clemi és Marina is remekül énekelnek!
Mivel az Exit Eden nem túl gyakran turnézik és ad koncerteket, lévén hogy Cleminek ott a Visions of Atlantis, Marinának a Phantom Elite, Annának a League of Distortion, meg lehetett volna oldani, hogy Amanda a házi stúdiójában, akár a gyerekeivel a karjában is felvehesse az ő éneksávjait és elküldje őket a lányoknak. Remekül sikerült a Heart 1986-os klasszikusának, az Alone-nak a feldolgozása, nagy kedvencem lett már elsőre, de elképzeltem, milyen lehet Amanda hangjával, és az még jobban tetszett volna. Tudom, ne legyek már telhetetlen, és nem is vagyok, csak az Exit Eden nekem annyira összeforrt Amanda nevével és hangjával, hogy egy kissé szokatlan nélküle az új album.
A korong még számos meglepetést tartogat, például a Pet Shop Boys 1987-es bombaslágerének, az It's A Sin-nek az újraértelmezését, amely az egyik húzódal lett. Emellett a kanadai Mylène Farmer által 1991-ben felénekelt, teljes egészében francia nyelvű Désenchantée (amit 2003-ban Kate Ryan is feldolgozott) is megugrotta a lécet. Természetesen, ki más énekelné a fő részeket, mint a francia származású Clemi? Alice CooperPoison-ját is rengetegen előrántották már a fiókból, és a három lány is feltette a lemezre. Nem lett rossz, de egy kis plusz keménységet még elbírt volna a dal.
A saját szerzemények hihetetlenül energikusra sikeredtek, nemcsak a fent említett Run! és a Femme Fatale, de a Dying in my Dream is, amelynek refrénje egyszerre képviseli a mély érzéseket és a dinamikát, vagy éppen a Buried in the Past, amely egy tipikus bulisláger, akárcsak az epikus és magasztos Hold Back Your Fear. Remek dalokat hoztak össze saját kútfőből a csajok, az biztos.
A "Rhapsodies In Black" albumra erőteljesen emlékeztető hangszerelés jellemzi ezt a lemezt, ami panaszra semmilyen okot nem ad. A zenei alapok összeállításában profi stáb vett részt, ami a végeredményen is tökéletesen hallatszik. A dobok, a gitárok és a szimfonikus részek harmóniája kifogástalan, utóbbiak kevésbé filmzenések, mint az előző albumon, de ez inkább előnyükre válik.
A vokális teljesítmény is kiváló: Clemi lágy szopránja, Marina drámai hangja és Anna rockos, karcos éneke tökéletes összhangot teremt, és minden dalban érződik, hogy a lányok mindent beleadtak. Bár Amanda hiánya érzékelhető, a három lány így is egy erős lemezt alkotott, ami remélhetőleg a jövőben is hasonló színvonalú meglepetéseket tartogat számunkra.
9/10
Dátum: 2024.01.12.
Kiadó: Napalm Records
Dallista:
01. Femme Fatale 02. It's A Sin (PET SHOP BOYS cover) 03. Run! (feat. Marko Hietala) 04. Separate Ways (JOURNEY cover) 05. Buried In The Past 06. Désenchantée (MYLÈNE FARMER cover) 07. Dying In My Dreams 08. Poison (ALICE COOPER cover) 09. Alone (HEART cover) 10. Hold Back Your Fear 11. Kayleigh (MARILION cover) 12. Elysium
Az idén 27 éve aktívWithin Temptation eddigi pályafutása során elég sokat tett le arra a bizonyos asztalra. A karrierje kezdetén szimfonikus-gótikus metalt játszó zenekar gondolt egyet, és merészen letért a jól kitaposott ösvényről. Első négy albumuk után, 2010-ben megjelent a "The Unforgiving", amellyel a banda finoman jelezte, hogy nem a szimfonikus-áriázós futószalag mellől óhajt nyugdíjba vonulni.
A korong viszont aratott, ahogyan az azt követő "Hydra" is. A 2014-ben kiadott lemez igencsak meghökkentette a nagyérdeműt, nemcsak a még változatosabb hangzás miatt, hanem azért is, mert rengeteg vendégzenész tette tiszteletét rajta:Tarja TurunenaParadise (What About Us?)című dalban,Dave Pirnerbukkant fel aWhole World Is Watchingben, de még az autótuningolós műsorból ismert amerikai rapper,Xzibitis darált pár sort azAnd We Runcímű tételben. Sokszínű album lett, és be is jött a recept, így nem volt nagy meglepetés, hogy a holland brigád végleg lerakta a varázspálcát, levette a fűzőt, és integetve búcsút intett a tündér a kastélytoronyban áriázik-korszaknak.
2019-ben került boltokba a "Resist", amely korong már teljes egészében a modern metal jegyében született és szintén szép sikerekkel gazdagította a bandát. Az énekesnő,Sharon den Adeltöbb korábbi interjúban kifejtette: a mai könnyűzenével szerinte a legnagyobb baj az, hogy teljes mértékben nélkülözi a lázadás érzését.
Ha a többi hasonszőrű csapatot nézem, egyre kevesebbszer szökik fel bennem az endorfin, ha új dal vagy album érkezik tőlük, és bevallom, ez kissé ijesztő érzés, hiszen tizenéves korom óta a műfaj elkötelezettje vagyok. ANightwishutolsó két nagylemeze erőltetett, giccsel átitatott, lagymatag és érdektelenségbe fullad, hiába van egy bitangerős torokkal megáldott énekesnőjük,Floor Jansencsodás hangját inkább szólóalbumán, az idén megjelent "Paragon" címre keresztelt kiadványon eresztette csak ki teljesen. Igen, azon a lemezen, ahol popdalok vannak. A Nightwish zenéje - valljuk csak be - már csak nyomokban tartalmaz fémet, ráadásul kijelentették, hogy a 2024-re datált új albummal nem kívánnak turnézni. Ez lenne a vég kezdete...? Nem tudni, de annyi bizonyos, hogy sokak szerint Floor jobban tenné, ha szülési szabadsága után felmondanaTuomas Holopainennek, és inkább feltámasztaná azAfter Forevert, melyet rengeteg rajongó sír vissza 2009-es feloszlása óta, és amely csapat valóban metalt játszott.
AzEpicavarázsa szerintem főként a dekoratív énekesnő, Simone Simonsmegjelenésében rejlik, de tény, hogy a 2016-os "The Holographic Principle" című albumukig én is odavoltam az együttesért, a 2021-es "Omega" (kritikaITT) azonban nálam valahogy nem ütött akkorát. A zenéjük hű maradt a szimfonikus vonalhoz, de hogy őszinte legyek, nekem sokszor már túl sterilnek és monotonnak tűnik az, amit csinálnak. Talán aXandriaés aSireniaazok a klasszikus énekkel operáló szimfo-metalos bandák, melyek mindig hozzák a formájukat, annak ellenére, hogy mindkét társulatnál az elmúlt években több, olykor botrányosan lezajlott énekesnőcsere ment végbe.
Ahogy az utóbbi időben eltávolodtam a Nightwish-tól és az Epicától, úgy kerültem egyre közelebb a Within Temptationhöz. Még közelebb, mint eddig. Az utóbbi három évben szorgalmasan adták ki a kislemezeket, így a frissen megjelent, 12 tételt felsorakoztató "Bleed Out"-on már csak négy dal szerepel újdonságként. A Sharon által emlegetett lázadásnak cseppet sincs híján a dalcsokor, azEntertain You 2020 májusában kiválóan megmutatta, mire is számíthatunk a jövőben a csapattól, a témák pedig igen változatosak. ADon't Pray For Meaz egyik személyes kedvencem, a szövege pedig azt hivatott megértetni, hogy az emberek meglehetősen különböző, sokféle hitrendszerrel rendelkeznek és hagyni kell mindenkit az általa választott úton haladni - ahogyan a zenekar is teszi.
AWirelessegy katonáról szól, aki azzal a meggyőződéssel indul a háborúba, hogy egy jó ügyért cselekszik. A csatatéren azonban rádöbben arra, hogy a média és a kormány hazudott neki, hazatérve pedig hős helyett egy kegyetlen zsoldost látnak benne az emberek - tehát ő is a rossz oldalon találja magát. ABleed Out, azaz a korong címadó dala pedig a közel-keleti nők helyzetére éleződött ki. Alapjául egy 22 éves iráni lány,Mahsa Aminitörténete szolgált, akit tavaly szeptemberben azért tartóztattak le, mert nem viselt hidzsábot. A rendőrségen elszenvedett bántalmazás következtében életét vesztette, és emiatt világszerte forrtak az indulatok.
ARitualsztorija szerint pedig egy nő a sarkára állva átveszi a hatalmat egy patriarchális társadalomban - a szöveget akár aSpice Girlsis írhatta volna anno a girl power-mozgalom jegyében, már csak azért is, mert a dallamvilága erősen hajaz a popzenére, és már-már a rádióbarát kategóriába sorolható. De ez egyáltalán nem baj, sőt! A dalból áradó frissesség olyan, mint nyári kánikulában az üdítő szellő.
AWorth Dying Fora lemez egyik új tétele, egyben az egyik húzódala is: pörgős, arcletépős, lehet majd rá fejet rázni és ugrálni a koncerteken. ACyanide Love-ban kapunk pincemélyre hangolt gitárokat, dallamos refrént és német nyelvű sorokat is, közepes tempója ellenére pedig igencsak erősre és fülbemászóra sikerült. AWe Go To Waraz album nyitódarabja, felépítésében és hangzásában emlékeztet egy kicsit arra az időszakra, amikor a zenekart még a gótikus bandák között tartották számon, míg azUnbrokenigen érdekes zenei alapot kapott. Véleményem szerint utóbbi két szerzemény a lemez két gyenge pontja, kicsit olyan érzésem támadt a hallgatásuk közben, mintha siettek volna a stúdiózással, és hogy meglegyen a 12 tervezett szám, egy kávészünet alatt gyorsan megírták ezt a kettőt.
Furcsa érzés kritikát írni egy olyan albumról, amelynek több, mint a fele már ismert a hallgatók előtt, ám így, egyben meghallgatva és vegyítve a már megjelent számokat az újakkal, azt kell mondanom, hogy a "Bleed Out" igencsak rendben van. Könnyen emészthető és énekelhető dalok, Sharon hangja ismét elbűvölő, a szövegeket pedig mindenki érteni fogja, aki képes a mélyebb gondolkodásra, és arra, hogy a dolgok mögé nézve a végső igazságot keresse.
A Within Temptation bebizonyította, hogy a szimfonikus metal után is van élet, de még milyen! Mertek újítani, mertek kísérletezni, az üstbe dobált ötletekből pedig egy igen erős lemez született, és ez valljuk be, nem mindenkinek jött össze, aki hasonló lépésre szánta el magát. A kiadvány méltó folytatása a "Resist"-nek, hiszen megvan benne a profizmus, a remek produceri munka, a szerzemények pedig nemcsak az újítást, hanem egyszerűségük és popos hatásuk ellenére az érettséget is tükrözik.
Az utóbbi években vált megfigyelhetővé az a jelenség, hogy a rock és metal képviselői más-más műfajokban is kipróbálják magukat. Van, akinek ez bejött, van, akinek jobb lett volna a kemény zenénél maradni. A legnépszerűbb kísérleti terep a pop és az elektronikus zene lett, akadt, aki csak feldolgozásokat készített a maga szórakoztatására, és akadtak, akik a könnyedebb elemeket végleg a munkásságuk részévé tették - gondoljunk csak a Within Temptation-re, akik először csak lightosan nyergeltek át a modern metal műfajára, majd a 2019-es "Resist" album már teljes egészében ezt a vonalat hágta meg.
Tarja Turunent a Nightwish frontasszonyaként ismerhettük meg, a zenekarból történt távozása óta (2005) pedig egy gazdag és sikeres szólókarriert épített fel gyakorlatilag a semmiből. 2011-ben döntött úgy, hogy itt az ideje valami újszerűnek. Megálmodta és létrehozta az Outlanders nevű projektet, amelyben a német elektronikus zenei producer, Torsten Stenzel segíti őt.
Együttműködésük eredményeként megszületett az önmagukról elnevezett album, amely június 23-án jelent meg az üzletek polcain. A finn csodaszoprán és társa már 2021 óta adtak ki dalokat a lemezről, az első tétel a Closer To The Sky volt. Az álomszerű zongoradallamokra épülő szerzemény hihetetlen atmoszférateremtő erővel bírt. Úgy éreztem, mintha egy másik univerzumba csöppentem volna. Még a novemberi csípős hidegben is egy mediterrán vagy karib-tengeri partvidéken éreztem magam, és azonnal tudtam: ez valami mágikus dolog kezdete.
És nem tévedtem. A fent említett számot követő kislemezek ugyanazt a libabőrt váltották ki belőlem, amit a bemutatkozó dal. A zene a nyugodt, de lüktető elektronikus ütemeket Tarja érzelmes, klasszikusan képzett hangjával és egyedi gitárjátékkal ötvözi. A hangzás sejtelmes, gyengéd, mégis erőteljes, fülbemászó és álomszerű, egyszerre modern és klasszikus. A zene olyan ellentéteket tartalmaz, amelyek varázslatos módon mégis vonzzák egymást.
Különösen nagy kedvenc a Depeche Mode 1990-es klasszikusának, a World In My Eyes-nak a feldolgozása. Tarja korábban elmondta, hogy mindig is vonzotta a dal sötét szépsége, és 2014-ben éppen ezt a számot énekelve próbálgatta a hangját különböző oktávokban. Torsten, aki hatalmas rajongója a legendás szintipop-együttesnek, azonnal belelkesült, amikor Tarja felvetette, hogy alkossanak egy saját verziót.
Mint nagy Depeche Mode-rajongó, kritikus füllel hallgattam a feldolgozást, és örömmel tapasztaltam, hogy Tarja hangja és Torsten dallamkreációi sikeresen belevitték a fényt ebbe a sötéten gyönyörű slágerbe. A tempó lassú, a zene kifogástalanra sikerült, és Tarja saját stílusában énekli a dalt, ami együttvéve az eddigi egyik legjobb feldolgozást jelenti számomra.
Az album többi tétele is kiválóan alkalmas arra, hogy a hétköznapok rohanásában, a szakadásig tolt munkában, a személyes harcokban megfáradt lelket kiszakítsa ebből a világból és a problémákból, és feltöltse azt.
A The Sleeping Indian című tételben más különlegességet is kapunk; a Karib-térségben igen ismert rapper, Nkoye Zifah hallható benne, a We Own This Sky pedig a filmzene német mágusának, Hans Zimmernek egyik művén nyugszik - az alapok a Chappiecímű, 2015-ös sci-fi akciófilmben hallhatók, a gitárszólót Ron "Bumblefoot" Thal szolgáltatja, Tarja pedig néhányszor földöntúli hangon elénekli, hogy miénk az égbolt. És ez a bruttó egy sor elég is, a zene pedig hihetetlen érzékkel lett összerakva.
Az albumnyitó Outlanders című szerzeményben Tarja finnül idéz a brazil írótól, Paulo Coelhótól. Személy szerint nekem a Coelho-idézetek gyakran a közhelyek tengerét jelentik, különösen, ha olyan emberek profilján látom őket, akiknek láthatóan nincsenek saját gondolataik. Azonban Tarja esetében biztos vagyok benne, hogy megérti és értékeli a szavak súlyát és jelentését. Nem mellesleg, az író elmondása szerint Tarja a múzsája, ami csak tovább emeli a dal jelentőségét.
Külön meglepetést jelent Tarja Mystique Voyage című dala, amely a számcsokor részeként szerepel. Ez a tétel eredetileg az énekesnő 2013-as "Colours In The Dark" albumán volt megtalálható. Talán ez az egyetlen gyenge pont a korongon – lehet, hogy jobban jártunk volna, ha nem nyúlnak hozzá az eredetihez. De ennyi baj legyen, hiszen ez a kisebb gyengeség elvész a sok erős szám között. Nem mondanám, hogy rossz lett, csupán egy kicsit furcsán hangzik. De semmiképpen sem disszonánsan.
Ha olyan lemezre vágysz, amely elegánsan ötvözi a lágyságot és a dinamikát, miközben lehetőséget ad a meditációra, álmodozásra, vizualizálásra és teljes elmélyülésre, akkor az Outlanders debütalbuma tökéletes választás számodra. Tarja ismét bebizonyította, hogy bármely műfajban képes maradandót alkotni. Olyan neves zenészekkel, mint Joe Satriani, Marty Friedman, Jennifer Batten és Mike Oldfield dolgozva, még ha akart volna, sem tudott volna mellényúlni.
A lemezen található 12 dal mindegyike különleges atmoszférával rendelkezik, amelyet eddig egyetlen, mostanában megjelent albumon sem tapasztaltam. Eddig is tisztában voltam vele, hogy amit Tarja megérint, arannyá válik, de ez a lemez valóban a színtiszta mágia megtestesülése.
10/10
Kiadó: earMUSIC
Dallista:
01. Outlanders feat. Walter Giardino 02. Closer To The Sky feat. Trevor Rabin 03. The Cruellest Goodbye feat. Al Di Meola 04. World In My Eyes feat. Vernon Reid 05. Mystique Voyage feat. Steve Rothery 06. The Sleeping Indian feat. Joe Satriani 07. Land of Sea and Sun feat. Marty Friedman 08. 1971 feat. Walter Giardino 09. We Own This Sky feat. Ron „Bumblefoot“ Thal 10. Never Too Far feat. Mike Oldfield 11. Echoes feat. Jennifer Batten 12. A Peaceful Place (Return To The Oasis) feat. Walter Giardino
Ha van olyan formáció, amely a szimfonikus metal berkein belül úgyszólván megkerülhetetlen jelenséggé nőtte ki magát -a Nightwish, az Epica, a Therion és a korai Within Temptation mellett-, az kétségkívül a Sirenia. A zenekart Morten Veland hívta életre, akinek neve egybeforrt a ’90-es évek végi norvég gothic metal újjászületésével: ő volt a Tristania alapítója is, ám miután 2001-ben új irányt keresett, megszületett a Sirenia, az a formáció, amelyben a melankólia, a dráma és a dallamosság sajátos elegyet alkotva váltak védjeggyé.
Nem kevesebb, mint négy énekesnőt fogyasztott el a zenekar az elmúlt két évtizedben. A sort Fabienne Gondamin nyitotta, akinek hangját az első, 2002-es "At Sixes and Sevens" albumon hallhattuk, bár ő csupán session-énekesként működött közre. Egy évvel később Henriette Bordvik vette át a stafétát: az akkor mindössze 18 éves norvég lány a 2004-es "An Elixir for Existence" lemezen énekelt, ám 2006-ban távozott, helyét pedig a dán Monika Pedersen foglalta el. Ő azonban mindössze egyetlen korong erejéig, a 2007-es "Nine Destinies and a Downfall" idejére maradt, 2008-ban ő is kereket oldott.
2008 folyamán egy spanyol szépség, Ailyn került a mikrofon mögé, aki rekordhosszúságú ideig erősítette a bandát - 2016-ig dolgozott a srácokkal, majd személyes ellentétek miatt neki is távoznia kellett. Vele négy albumot ("The 13th Floor", "The Enigma Of Life", "Perils Of The Deep Blue", "The Seventh Life Path") rögzítettek, majd az ő kilépésével egy időben látott napvilágot a hír, miszerint a frontasszonyi posztot a zenekar egyik kóristája, Emmanuelle "Emma" Zoldan örökölte meg. Alig pár héttel a bejelentés után megjelent a "Dim Days Of Dolor", ezt követte a 2018-as "Arcane Astral Aeons", majd 2021-ben került boltokba a "Riddles, Ruins & Revelations" (recenziónk ITT olvasható).
Őszintén szólva, a Monikával készült album annyira nem ragadott magával – ahogy az Ailyn-korszak lemezei sem. Mindkét énekesnő kellemes, sőt, tehetséges hanggal bír, mégis… valami hiányzott. A francia Emma érkezése új energiákat hozott a csapatba: erőteljesebb, karakteresebb torok, magabiztosabb előadásmód, ami már önmagában is ígéretes volt. Ám a Dim Days Of Dolornem aratott nálam osztatlan sikert.
Mintha kicsit elkapkodták volna a felvételeket, az egésznek volt egy enyhe gyomorrontás-feelingje. Előételként érkezett két erős klipes dal, de a főfogás már inkább tölteléknek érződött. Aztán 2018-ban jött az "Arcane Astral Aeons", ami mindent vitt: erő, szenvedély, katarzis egyértelműen a Sirenia addigi karrierjének csúcspontja, nem kérdés. Na, valami ilyesmit vártam a "Riddles, Ruins & Revelations"-től is… de ezúttal a receptből kimaradt a fűszer. Olyan volt, mint amikor a kedvenc kajádból kihagynak egy fontos összetevőt, és bármennyire is ismerős az íz, valahogy nem áll össze. Vicces módon pont a Desireless-feldolgozás, a Voyage Voyage lett a legélvezetesebb falat számomra. A zenekar tisztességgel odatette magát, de az a bizonyos szikra valahogy nem gyulladt be.
Május 26-án jelent meg a zenekar "1977" címre keresztelt új nagylemeze. Emma elmondta: mind ő, mind Morten ebben az évben születtek, és a kilométer hosszúságú albumcímek helyett most valami egyszerűbbet akartak. Előzetesként a Tanita Tikaram-feldolgozás Twist In My Sobriety jött ki, majd a Deadlight, harmadikként pedig a Wintry Heart.
Remekül hozza a szimfonikus metal minden ismertetőjegyét ez a dalcsokor, mégis frissnek hat. Most nincsenek grandiózus kórusok, ami ezúttal egyáltalán nem hiányzik, sőt. A hangsúly így sokkal inkább Emma lehengerlő hangján maradhat, és ez bizony jót tett a zenének, és itt kell megragadnom az alkalmat, hogy elmondjam, a Sireniának a büdös életben nem volt még ennyire jó énekesnője, aki mezzoszopránként egyaránt tud éteri magasságokba emelkedni és pokoli mélységbe is ereszkedni - utóbbira a Twist In My Sobriety a legjobb példa.
Nagyon nagy eltérés nincs a dalok szerkezetében vagy hangzásában az eddigiekhez képest, de a kórusok visszafogása kifejezetten jót tett az összképnek. Ami rögtön szembeötlő, hogy a "1977" jóval gitárcentrikusabb, mint elődje, ezúttal a húrok kapták a főszerepet, nem a szimfonikus rétegek vagy a szintetizátor. Persze, tudom: manapság menő lett a "modernizálás", a popos hatások kóstolgatása, csak hát ez a trend nem mindenkinek áll jól. A Sirenia esetében szerintem ez a kísérlet csúnyán félresiklott, a "Riddles, Ruins & Revelations"-ön legalábbis biztosan. Szerencsére a az új korongon mindez már csak halvány árnyékként kísért, és ez önmagában elég ok arra, hogy egy ponttal többre értékeljem a lemezt.
Kapunk viszont, mint írtam, rengeteg gitárt, erőteljes dobokat, még a könnyedebbnek szánt szerzemények sem hatnak üresnek, mert az ötletesség ott van bennük, ilyen például a Dopamine, a fent említett Deadlight vagy az ABBA-t idéző zongoradallamokkal megtűzdelt The Setting Darkness. A drámai felvezetővel induló Nomadic lesz az egyik legnagyobb bulisláger, ez biztos, amelynek a refrénjét egy emberként fogja üvölteni a tömeg. Apropó, a zenekar szeptember 17-én a Barba Negra vendége lesz a Dark Sarah és az Amberian Dawn társaságában.
Keménykedésből sincs hiány: a Delirium végre visszahozza Morten jellegzetes hörgését – kár, hogy ebből nem kapunk többet, mert bizony jól áll a dalnak. Talán ez az album egyetlen gyenge pontja: a férfihangok túlságosan háttérbe szorulnak. De ha ez a legnagyobb gond, akkor tényleg nincs ok panaszra.
A Fading To The Deepest Black hasonlóan erős darab: mesterien ötvözi a keménységet és a lágyságot, miközben végig megmarad az a sötét, melankolikus íz, ami a Sirenia védjegye. A másik emlékezetesebb, nyersebb tétel épp a Tanita Tikaram-feldolgozás, amelynek eredetijét évtizedeken át kultusz övezte, és a rádiók retró-rovatában minden bizonnyal ma is gyakran felcsendül.
Az epikus refrének sem hiányoznak: az A Thousand Scars, valamint a kislemezként is megjelent Deadlight és Wintry Heart egyaránt kiváló példák rá, hogyan lehet érzelmet, erőt és dallamot tökéletes arányban adagolni.
Morten ezúttal végre összeszedte magát, és egy kifejezetten korrekt albumot rakott össze, különösen a legutóbbi, érdektelenségbe fulladó "Riddles, Ruins & Revelations" után, amely inkább hatott pop-rock lemeznek, mint metalnak.
Ahogy korábban is említettem, a dalok szerkezete és felépítése most sem tér el drasztikusan az előző anyagoktól, mégis mindegyiket áthatja valami különleges atmoszféra. A 1977 nem dönt rekordokat, és nem is ez lesz a Sirenia életművének koronája, de senki nem is mondta, hogy annak lennie. Ez egy szerethető, kiegyensúlyozott és érzelmileg hiteles lemez, amely bizonyítja, hogy Mortenékben még mindig ott a tűz, ha épp nem próbálják túlgondolni.
Igen izgalmas lépésre szánta el magát a Nightwish frontasszonya, amikor 2019-ben színpadra állt a Beste Zangerscímű zenés szórakoztató műsorban, amit szülőhazájában, Hollandiában vetítettek. Floor éppúgy énekelt reggaetont, mint latin popot, gyakorlatilag nem volt olyan műfaj szereplése során, amelyben ne állta volna meg a helyét, bebizonyítva, hogy mennyire sokoldalúan tudja használni a hangját.
E szereplés által kinyílt számára egy új ajtó, ennek eredménye a március 24-ével megjelent "Paragon" című nagylemez, amelyen Floor könnyedebb előadásmódja és az ahhoz alkalmazkodó dalok hallhatóak. Nem bánt szűkmarkúan a felvezető számokkal a nemrég mellrákon átesett, jelenleg pedig második gyermekével várandós énekesnő, hiszen tavaly elég szépen beindította szóló tevékenységét - Fire, a Storm ,a Me Without You, azInvincible és a Daydream után a hatodik kislemezt is kihozta néhány napja, a My Paragont.
Utóbbi dal egy igen dinamikus, erős kezdése a korongnak, a videoklip sztorija pedig Floor gyermekkorát idézi meg, amikor még csak álmodozott arról, hogy egy napon híres művész lesz. A Daydream című tételt az énekesnő a covid-19 pandémia sötét időszakában írta - üzenete nem más, mint az, hogy soha nem szabad feladni az álmainkat és haladjunk tovább az úton.
A "Paragon" Floor kristálytiszta hangjára épül, a zene pedig kiválóan illeszkedik ehhez a csodás torokhoz. A letisztult hangzással, érzelemdús szövegekkel megpakolt kiadvány valóban egy poplemezként definiálható, sok olyan énekesnő stílusát idézi, akiket kamaszként - és sokszor még most is - rendszeresen hallgattam, például Shania Twain, Lara Fabian vagy éppen Faith Hill.
Bevallom, a sok erős felvezető után kissé tartottam attól, hogy a többi szám lagymatag lesz és a végére az egész lemez érdektelenségbe fullad, de nem így történt. A "Paragon" egy érett lemez, amely teljes egészében Floor lelkének tájképe, az ő személyes megélésein, érzésein nyugszik. Mintha a korábbi traumáit most dolgozná fel, ezzel a dalcsokorral, mint ahogyan az Invincible is mutatja - a tétel ugyanis a poszttraumás stressz kényes témáját veszi alapul.
A My Paragon után a Come Full Circle a másik hasonlóan pattogós dal, tele élettel, amelynél biztosan nem hiányzik majd a headbangelés Floor szóló koncertjein, még akkor is, ha nem metal szerzeményről van szó. A Hope, mint ahogyan a címéből is sejthető, a reményről szól. Amikor először meghallattam, nem tudtam nem elsírni magam. Felszakadt jó néhány emlékem, a jövőre vonatkozó vágyaim, és vulkánként robbant ki belőlem a zokogás. Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom. Szerintem nem én leszek az egyetlen, akiből hasonló reakciót fog kiváltani.
Hallhatók a lemezen meglepő megoldások, a Me Without You-ban jelen lévő dobtéma nálam libabőrt váltott ki, Floor szenvedélyes éneke pedig éteri magasságokba emeli a dalt. Az album egyik húzódalaként jegyezhető.
Kellemes hangulatú és üdeséget áraszt a The Calm, az Armoured Wings-ben pedig több gitárt is kapunk. A lemezt a Fire zárja, amely Floor első kislemezeként látott napvilágot - méltó zárása egy remekül összerakott dalcsokornak.
Ahogyan az énekesnő is megmondta: ha fejest ugrasz az ismeretlenbe, az csak jobbá tehet téged. Ez tökéletesen leírja a "Paragon" vonalát is, amely merőben eltér attól a zenétől, amit eddig Floortól hallhattunk. Kapunk itt a Földi létben 70-80 évet, jobb esetben többet is, és az idő csak pörög. Meg kell élni minden pillanatot és kihasználni a lehetőségeket, élményeket gyűjteni és tapasztalni. Végső soron ez a "Paragon" üzenete, amely nálam akkor is ott lesz év végén a toplistámon, ha nem metal lemez. Ének tekintetében nem lehet belekötni, a hangszerelés kifogástalan, az összhang pedig nagyon is jelen van.
Gratulálok, Floor!
10/10
Számlista:
1. My Paragon 2. Daydream 3. Invincible 4. Hope 5. Come Full Circle 6. Storm 7. Me Without You 8. The Calm 9. Armoured Wings 10. Fire
2001-benMartijn Westerholtkivált a holland Within Temptationből, egy évvel később pedig saját projektet indítottDelainnév alatt, amely csapat igen komoly változásokat élt meg az elmúlt 20 év során. Több tagcsere tarkította pályafutásukat, hol a dobos, hol a gitáros poszton, ám két ember végig fix maradt: a fent említett Martijn ésCharlotte Wesselsénekesnő.
A "Lucidity" (2006) megjelenésekor a Delain még teljes mértékben a klasszikus szimfonikus metal vonalon mozgott, de a zenekar nem ragadt le ezen a terepen. Idővel egyre bátrabban kezdtek kísérletezni, és fokozatosan beengedték a poposabb, könnyedebb elemeket is a hangzásukba. A "April Rain" (2009) és a "We Are The Others" (2012) már egyértelműen megmutatta, hogy a Delain nem fél saját maga lenni, és ez jót is tett nekik.
A későbbi lemezeken – "The Human Contradiction" (2014), "Moonbathers" (2016, kritikánk ITT), valamint az "Apocalypse & Chill" (2020) – ez az irányvonal még határozottabban érezhető. A sokáig csak előzenekarként fellépő formáció az elmúlt években végre igazi főzenekarrá nőtte ki magát, és mindezt úgy, hogy közben a szimfonikus gyökereket sem dobták el. Megmaradt a látvány és az a bizonyos "Delain-feeling",és ez így teljesen rendben is volt.
2021 februárjában látott napvilágot a bejelentés, miszerint az együttes addig ismert felállásábanmegszűnik létezni- távozott Charlotte,Timo SomersésOtto Schimmelpenninck van der Oije. A zenekaron belüli ellentétek elérték a kibékíthetetlenség szintjét, így a három zenész a kilépés mellett döntött, Martijn viszont megnyugtatta a rajongókat: a Delain nem hal meg. 2022 nyarán, a The Quest And The Curse című új dalukban mutatták be az új tagokat, az énekesnő pedig az erdélyi Gyulafehérvárról származó, de 15 éves kora óta Olaszországban élő Diana Leah lett, aki rengeteg feldolgozás-videóban mutatta meg tehetségét, énekelt többek közt Within Temptationt, Nightwish-t, de még Christina Aguilerát is. Érdekesség, hogy a dobok mögé az a Sander Zoer került vissza, aki egy ciklusban már erősítette a bandát 2006 és 2014 között.
Még három videoklipes szerzeménnyel jelentkezett a csapat, ezek aBeneath, aMoth To A Flameés aQueen Of Shadowvoltak, február 10-én pedig boltokba került az új felállású Delain új, sorban hetedik stúdióalbuma, a "Dark Waters".
Tulajdonképpen a csapat minden lemezén volt olyan nóta, amely kevésbé nyerte el a tetszésemet, de igazából ezek a gyenge pontok elvesztek a rengeteg erős szám között. A "Dark Waters"-t hallgatva az első, ami feltűnt, hogy szinte nincsenek átmenetek a dalok között, mintha a közel 50 perces játékidő egyetlen, rétestészta-hosszúságú eposszá állna össze. A legtöbb dal ugyanarra a sémára épül, és hiányoznak belőlük a merészebb, kísérletező megoldások. Lehet, talán sokan nem értenek most egyet velem, de érzésem szerint Charlotte-ban megvolt az a lázadás, ami annak idején sikerre vitte ezt a csapatot, de legalábbis igen sokban hozzájárult ahhoz, hogy a Delain rajongótábora hatalmasra duzzadjon. Bátran kísérletezett a hangjával is, gondoljunk csak például a 2019-es Masters Of Destiny epikus refrénjére. Diana tehetséges, ez kétségtelen, szépen énekel, kedves lány benyomását kelti, ám nincs meg benne az az átütőerő, mely elődjében megvolt.
Bár a zene megpróbálja követni az előző albumok vonalát, nem igazán hozza azt a pörgős, igazi Delain-életérzést, amely a régebbieken jelen volt. Tíz tétel sorakozik fel a lemezen, és mindegyik ugyanazon a középtempós, lagymatag alapokon nyugszik. Érezhető, hogy egy letisztultabb hangzást szerettek volna elérni, de pont ettől hat teljesen sterilnek és monotonnak a dalcsokor. Hiába vendégénekelMarko Hietala(ex-Nightwish) azInvictuscímű szerzeményben, hiábaPaolo Ribaldinijelenléte több dalban is, és hiába hallhatunk kórusokat, valami nagyon hiányzik a számokból: ez pedig a lázadó vér. Talán aThe Quest And The Curse, aTainted Heartsés aMirror Of Nightazok a szerzemények, amelyek valamennyire mernek kilógni a sorból.
A tagcserék nem kevés kockázattal járnak, főleg, ha egy régóta létező zenekarról beszélünk. Van olyan csapat, ahol kimondottan előnyére változott a hangzás, gondoljunk csak például aLacuna Coilra, ahonnan 2016-ban több alapító tag is kilépett, ám azóta két bitang erős albumot - "Delirium" (2016) és "Black Anima" (2019) - jelentettek meg (e két kiadvány kritikájaITTésITTolvasható.)
A "Dark Waters" visszaszorítja a Delaint az úgynevezett biztonsági játékos kategóriába, abba a zónába, ahol a zenekar inkább a bevált sémáknál marad, és a kísérletezés vagy az újítás csak nyomokban fedezhető fel. Időnként még az az érzésem is támadt, mintha néhány, korábban fiókban maradt dalötletet poroltak volna le a mostani anyaghoz. A kiadvány elvileg azt hivatott megmutatni, mire képes a banda az új zenészekkel és énekesnővel. Éppúgy, mint a pályatársXandriaúj albuma esetén (kritikaITT) is, és míg utóbbi csapat újdonsága rendesen megugrotta a lécet (nemcsak nálam, hanem az általam megkérdezett emberek többségénél is), addig a Delain friss lemezétől ne várjunk hasonlót.
Várós volt nagyon a korong, ehhez képest az együttes az eddigi legvérszegényebb munkáját izzadta össze. Az energikus, vibráló és ötletes zenét felváltotta egy, a háttérzaj-kategóriába sorolható valami, ami takarításhoz tökéletes, de egyszerűen nem lehet elmerülni a számokban. Egyfajta görcsös bizonyítani akarás érezhető a dalokban, afféle "igenis, megmutatjuk, hogy így is jók vagyunk" - attitűd formájában. Persze ettől függetlenül biztosan lesznek olyan vélemények is, miszerint az album egy mestermű, de én, mint régi rajongó, az ötletességnek, a lázadásnak - ami a Charlotte Wessels nevével fémjelzett korszakot jellemezte - az írmagját sem találtam meg rajta. Talán majd a következő lemezen sikerül újra visszatalálniuk ahhoz a tűzhöz, ami egykor felemelte őket.
