2001-ben Martijn Westerholt kivált a holland Within Temptationből, egy évvel később pedig saját projektet indított Delain név alatt, amely csapat igen komoly változásokat élt meg az elmúlt 20 év során. Több tagcsere tarkította pályafutásukat, hol a dobos, hol a gitáros poszton, ám két ember végig fix maradt: a fent említett Martijn és Charlotte Wessels énekesnő.
A "Lucidity" (2006) megjelenésekor a Delain még teljes mértékben a klasszikus szimfonikus metal vonalon mozgott, de a zenekar nem ragadt le ezen a terepen. Idővel egyre bátrabban kezdtek kísérletezni, és fokozatosan beengedték a poposabb, könnyedebb elemeket is a hangzásukba. A "April Rain" (2009) és a "We Are The Others" (2012) már egyértelműen megmutatta, hogy a Delain nem fél saját maga lenni, és ez jót is tett nekik.
A későbbi lemezeken – "The Human Contradiction" (2014), "Moonbathers" (2016, kritikánk ITT), valamint az "Apocalypse & Chill" (2020) – ez az irányvonal még határozottabban érezhető. A sokáig csak előzenekarként fellépő formáció az elmúlt években végre igazi főzenekarrá nőtte ki magát, és mindezt úgy, hogy közben a szimfonikus gyökereket sem dobták el. Megmaradt a látvány és az a bizonyos "Delain-feeling",és ez így teljesen rendben is volt.
2021 februárjában látott napvilágot a bejelentés, miszerint az együttes addig ismert felállásában megszűnik létezni - távozott Charlotte, Timo Somers és Otto Schimmelpenninck van der Oije. A zenekaron belüli ellentétek elérték a kibékíthetetlenség szintjét, így a három zenész a kilépés mellett döntött, Martijn viszont megnyugtatta a rajongókat: a Delain nem hal meg. 2022 nyarán, a The Quest And The Curse című új dalukban mutatták be az új tagokat, az énekesnő pedig az erdélyi Gyulafehérvárról származó, de 15 éves kora óta Olaszországban élő Diana Leah lett, aki rengeteg feldolgozás-videóban mutatta meg tehetségét, énekelt többek közt Within Temptationt, Nightwish-t, de még Christina Aguilerát is. Érdekesség, hogy a dobok mögé az a Sander Zoer került vissza, aki egy ciklusban már erősítette a bandát 2006 és 2014 között.
Még három videoklipes szerzeménnyel jelentkezett a csapat, ezek a Beneath, a Moth To A Flame és a Queen Of Shadow voltak, február 10-én pedig boltokba került az új felállású Delain új, sorban hetedik stúdióalbuma, a "Dark Waters".
A csapat szinte minden lemezén akadt egy-egy dal, amely kevésbé talált nálam célba, ezek a gyengébb pillanatok azonban rendszerint eltörpültek a sok erős szerzemény mellett. A Dark Waters hallgatása közben viszont hamar feltűnik, hogy a dalok között alig vannak valódi átmenetek: a közel ötvenperces játékidő egyetlen, túlnyújtott, rétestészta-hosszúságú eposszá olvad össze. A számok többsége hasonló szerkezetre épül, miközben fájóan hiányoznak azok a merészebb, kísérletező megoldások, amelyek korábban izgalmassá tették a Delain világát. Lehet, hogy ezzel sokan nem fognak egyetérteni, de érzésem szerint Charlotte-ban megvolt az a fajta belső lázadás és karizmatikus kiszámíthatatlanság, amely annak idején nemcsak megkülönböztette a zenekart a mezőnytől, hanem jelentősen hozzájárult ahhoz is, hogy a Delain rajongótábora ilyen látványosan megnőjön. Nem félt kockáztatni, a hangjával is bátran játszott; elég csak a 2019-es Masters Of Destiny epikus refrénjére gondolni. Diana tehetségét természetesen nem vitatom. Szépen énekel, technikailag biztos lábakon áll, és személyiségéből is egy kedves, szerethető előadó képe rajzolódik ki. Mégis hiányzik belőle az az átütő erő, az a színpadi karakter, amely Charlotte-ot igazán emlékezetessé tette. A Dark Waters így nem rossz lemez, de számomra túlságosan a jól végzett iparosmunka-kategória: korrekt, szépen kivitelezett, de kevés benne az a szikra, amelytől igazán nagyot tudna ütni.
Bár a zene láthatóan igyekszik követni az előző albumok által kijelölt irányt, mégsem képes igazán megidézni azt a pörgős, eleven Delain-életérzést, amely a régebbi lemezek sajátja volt. A tíz tételből álló anyag szinte végig ugyanarra a középtempós, kissé vérszegény alapra épül, így a dalok egy idő után nem különálló szerzeményekként, hanem egyetlen elnyújtott, steril hangulatfolyamként hatnak. Érezhető, hogy a zenekar egy letisztultabb, modernebb hangzás felé próbált elmozdulni, csakhogy ez a tisztaság ezúttal inkább klinikai jellegűre sikerült. A dalcsokor túlságosan simára csiszolt, túl óvatos; hiányzik belőle az a feszültség, amelytől a korábbi Delain-anyagok igazán éltek. Hiába vendégeskedik Marko Hietala az Invictus című szerzeményben, hiába bukkan fel Paolo Ribaldini több dalban is, és hiába színesítik az anyagot kórusokkal, a végeredményből mégis fájóan hiányzik valami: a lázadó vér. A The Quest And The Curse, a Tainted Hearts és a Mirror Of Night talán azok a szerzemények, amelyek valamelyest mernek kilógni a sorból. Ezekben legalább felvillan némi karakter és valamiféle halvány emléke annak, milyen is volt, amikor a Delain még nemcsak szépen szólt, hanem harapott is.
A tagcserék nem kevés kockázattal járnak, főleg, ha egy régóta létező zenekarról beszélünk. Van olyan csapat, ahol kimondottan előnyére változott a hangzás, gondoljunk csak például a Lacuna Coilra, ahonnan 2016-ban több alapító tag is kilépett, ám azóta két bitang erős albumot - "Delirium" (2016) és "Black Anima" (2019) - jelentettek meg (e két kiadvány kritikája ITT és ITT olvasható.)
A Dark Waters visszaszorítja a Delaint az úgynevezett biztonsági játékos kategóriába, abba a zónába, ahol a zenekar inkább a jól bevált sémákhoz nyúl vissza, miközben a kísérletezés és az újítás legfeljebb nyomokban fedezhető fel. Időnként még az az érzésem is támadt, mintha néhány, korábban fiókban maradt dalötletet poroltak volna le a mostani anyaghoz, majd egy egységesebb, modernebb hangzás kedvéért gyorsan összecsiszolták őket.
A kiadvány elvileg azt hivatott megmutatni, mire képes a banda az új zenészekkel és az új énekesnővel. Hasonló helyzetből indult a pályatárs Xandria is friss albumával, csakhogy míg utóbbi csapat újdonsága nálam, és az általam megkérdezett hallgatók többségénél is látványosan megugrotta a lécet, addig a Delain friss lemezétől nem érdemes hasonló áttörést várni. A Dark Waters nem vállal igazán nagy kockázatot, nem nyit új kapukat, és nem is próbálja újradefiniálni a zenekar helyét a modern szimfonikus metal mezőnyében. Inkább egy korrektül összerakott, profi módon megszólaló, de túlságosan óvatos album benyomását kelti. Olyan lemez, amely technikailag rendben van, mégsem hagy maga után igazán mély nyomot.
Nagyon várós volt ez a korong, ehhez képest az együttes talán eddigi legvérszegényebb munkáját izzadta össze. Az energikus, vibráló és ötletes zenét ezúttal egy háttérzaj-kategóriába sorolható anyag váltotta fel: takarításhoz tökéletes, de elmerülni benne szinte lehetetlen. A dalokban végig érezhető valamiféle görcsös bizonyítani akarás, egy igenis megmutatjuk, hogy így is jók vagyunk-attitűd, ám ez sajnos nem valódi erőként, inkább feszengésként csapódik le. Persze bizonyára lesznek olyan vélemények is, amelyek mesterműként ünneplik az albumot, de régi rajongóként én nyomát sem találtam annak az ötletességnek és lázadó szellemnek, amely a Charlotte Wessels nevével fémjelzett korszakot jellemezte. A Dark Waters korrektül szól, de nem gyújt lángot. Profi, de elővigyázatos, egységes, de olyan steril, mint egy laboratórium. Talán a következő lemezen sikerül újra visszatalálniuk ahhoz a tűzhöz, amely egykor felemelte őket.
7/10
