2001-ben Martijn Westerholt kivált a holland Within Temptationből, egy évvel később pedig saját projektet indított Delain név alatt, amely csapat igen komoly változásokat élt meg az elmúlt 20 év során. Több tagcsere tarkította pályafutásukat, hol a dobos, hol a gitáros poszton, ám két ember végig fix maradt: a fent említett Martijn és Charlotte Wessels énekesnő.
A "Lucidity" (2006) megjelenésekor a Delain még teljes mértékben a klasszikus szimfonikus metal vonalon mozgott, de a zenekar nem ragadt le ezen a terepen. Idővel egyre bátrabban kezdtek kísérletezni, és fokozatosan beengedték a poposabb, könnyedebb elemeket is a hangzásukba. A "April Rain" (2009) és a "We Are The Others" (2012) már egyértelműen megmutatta, hogy a Delain nem fél saját maga lenni, és ez jót is tett nekik.
A későbbi lemezeken – "The Human Contradiction" (2014), "Moonbathers" (2016, kritikánk ITT), valamint az "Apocalypse & Chill" (2020) – ez az irányvonal még határozottabban érezhető. A sokáig csak előzenekarként fellépő formáció az elmúlt években végre igazi főzenekarrá nőtte ki magát, és mindezt úgy, hogy közben a szimfonikus gyökereket sem dobták el. Megmaradt a látvány és az a bizonyos "Delain-feeling",és ez így teljesen rendben is volt.
2021 februárjában látott napvilágot a bejelentés, miszerint az együttes addig ismert felállásában megszűnik létezni - távozott Charlotte, Timo Somers és Otto Schimmelpenninck van der Oije. A zenekaron belüli ellentétek elérték a kibékíthetetlenség szintjét, így a három zenész a kilépés mellett döntött, Martijn viszont megnyugtatta a rajongókat: a Delain nem hal meg. 2022 nyarán, a The Quest And The Curse című új dalukban mutatták be az új tagokat, az énekesnő pedig az erdélyi Gyulafehérvárról származó, de 15 éves kora óta Olaszországban élő Diana Leah lett, aki rengeteg feldolgozás-videóban mutatta meg tehetségét, énekelt többek közt Within Temptationt, Nightwish-t, de még Christina Aguilerát is. Érdekesség, hogy a dobok mögé az a Sander Zoer került vissza, aki egy ciklusban már erősítette a bandát 2006 és 2014 között.
Még három videoklipes szerzeménnyel jelentkezett a csapat, ezek a Beneath, a Moth To A Flame és a Queen Of Shadow voltak, február 10-én pedig boltokba került az új felállású Delain új, sorban hetedik stúdióalbuma, a "Dark Waters".
Tulajdonképpen a csapat minden lemezén volt olyan nóta, amely kevésbé nyerte el a tetszésemet, de igazából ezek a gyenge pontok elvesztek a rengeteg erős szám között. A "Dark Waters"-t hallgatva az első, ami feltűnt, hogy szinte nincsenek átmenetek a dalok között, mintha a közel 50 perces játékidő egyetlen, rétestészta-hosszúságú eposszá állna össze. A legtöbb dal ugyanarra a sémára épül, és hiányoznak belőlük a merészebb, kísérletező megoldások. Lehet, talán sokan nem értenek most egyet velem, de érzésem szerint Charlotte-ban megvolt az a lázadás, ami annak idején sikerre vitte ezt a csapatot, de legalábbis igen sokban hozzájárult ahhoz, hogy a Delain rajongótábora hatalmasra duzzadjon. Bátran kísérletezett a hangjával is, gondoljunk csak például a 2019-es Masters Of Destiny epikus refrénjére. Diana tehetséges, ez kétségtelen, szépen énekel, kedves lány benyomását kelti, ám nincs meg benne az az átütőerő, mely elődjében megvolt.
Bár a zene megpróbálja követni az előző albumok vonalát, nem igazán hozza azt a pörgős, igazi Delain-életérzést, amely a régebbieken jelen volt. Tíz tétel sorakozik fel a lemezen, és mindegyik ugyanazon a középtempós, lagymatag alapokon nyugszik. Érezhető, hogy egy letisztultabb hangzást szerettek volna elérni, de pont ettől hat teljesen sterilnek és monotonnak a dalcsokor. Hiába vendégénekel Marko Hietala (ex-Nightwish) az Invictus című szerzeményben, hiába Paolo Ribaldini jelenléte több dalban is, és hiába hallhatunk kórusokat, valami nagyon hiányzik a számokból: ez pedig a lázadó vér. Talán a The Quest And The Curse, a Tainted Hearts és a Mirror Of Night azok a szerzemények, amelyek valamennyire mernek kilógni a sorból.
A tagcserék nem kevés kockázattal járnak, főleg, ha egy régóta létező zenekarról beszélünk. Van olyan csapat, ahol kimondottan előnyére változott a hangzás, gondoljunk csak például a Lacuna Coilra, ahonnan 2016-ban több alapító tag is kilépett, ám azóta két bitang erős albumot - "Delirium" (2016) és "Black Anima" (2019) - jelentettek meg (e két kiadvány kritikája ITT és ITT olvasható.)
A "Dark Waters" visszaszorítja a Delaint az úgynevezett biztonsági játékos kategóriába, abba a zónába, ahol a zenekar inkább a bevált sémáknál marad, és a kísérletezés vagy az újítás csak nyomokban fedezhető fel. Időnként még az az érzésem is támadt, mintha néhány, korábban fiókban maradt dalötletet poroltak volna le a mostani anyaghoz. A kiadvány elvileg azt hivatott megmutatni, mire képes a banda az új zenészekkel és énekesnővel. Éppúgy, mint a pályatárs Xandria új albuma esetén (kritika ITT) is, és míg utóbbi csapat újdonsága rendesen megugrotta a lécet (nemcsak nálam, hanem az általam megkérdezett emberek többségénél is), addig a Delain friss lemezétől ne várjunk hasonlót.
Várós volt nagyon a korong, ehhez képest az együttes az eddigi legvérszegényebb munkáját izzadta össze. Az energikus, vibráló és ötletes zenét felváltotta egy, a háttérzaj-kategóriába sorolható valami, ami takarításhoz tökéletes, de egyszerűen nem lehet elmerülni a számokban. Egyfajta görcsös bizonyítani akarás érezhető a dalokban, afféle "igenis, megmutatjuk, hogy így is jók vagyunk" - attitűd formájában. Persze ettől függetlenül biztosan lesznek olyan vélemények is, miszerint az album egy mestermű, de én, mint régi rajongó, az ötletességnek, a lázadásnak - ami a Charlotte Wessels nevével fémjelzett korszakot jellemezte - az írmagját sem találtam meg rajta. Talán majd a következő lemezen sikerül újra visszatalálniuk ahhoz a tűzhöz, ami egykor felemelte őket.
7/10
