Leaves' Eyes - Myths Of Fate (2024)

2024. március 23. 20:45 - Jurancsik Eszter

 le.jpg

A német illetőségű Leaves' Eyes mindig is nagyon komolyan tolta ezt a viking-témát - az alapító énekesnő, Liv Kristine klasszikusan képzett hangja tökéletesen illett a témához, és természetesen a frontasszony norvég származása is hozzáadódott az irányhoz.

A 2003-ban, Ludwigsburgban alakult banda ténykedését első albumuk, a "Lovelorn" (2004) óta kísérem figyelemmel, és bár a Liv-éra minden albumán voltak felejtős dalok, a többség szépen átitatódott az operás-szimfonikus műfaj minden manírjával. A Leaves' Eyes-nak mindig is volt egy nagyon sajátos, nagyon egyedi hangzásvilága, mely azonnal felismerhetővé tette a zenekart, ehhez persze sokban hozzájárult Liv Kristine hangszíne is.

2016-ban aztán drasztikus változások mentek végbe a formáció életében. Liv Kristine távozott a zenekarból, amelynek legfőbb oka a másik alapítóval, Alexander Krullal való, 13 évig tartó házasságának tönkremenetele volt. Hónapokig cikkeztek a botrányos szétválásról a metalmagazinok, eközben Liv utódja is megérkezett, az addig kevéssé ismert Angel Nation énekesnőjének, a finn születésű, de közel 16 éve Londonban élő Elina Siirala személyében (aki nem mellesleg a Nightwish agytrösztjének, Tuomas Holopainennek az unokatestvére), aki egy kedves, cuki, tehetséges lány, közvetlen és barátságos attitűdjével hamar be is lopta magát a legelkötelezettebb Liv-fanok szívébe is.

Mint azt egy internetes magazinnak kijelentette: esze ágában sincs utánozni Livet, tiszteli a munkásságát és mindazt, amit a norvég szőkeség a zenekar asztalára tett. Az együttes utolsó Liv Kristine-nel rögzített anyaga a "King Of Kings" volt 2015-ben, amelyet 2016-ban Elinával is felvettek, de ezt megelőzően "Fires In The North" címmel egy középlemez is született. Az első, teljes mértékben Elina hangjára íródott "Sign Of The Dragonhead" 2018-ban került boltokba (kritika ITT), amely egy bátortalan próbálkozás volt, de persze, akadtak rajta érdekes fejezetek. Bár Elina hangja eléggé más, mint elődjéé, élőben hihetetlenül jó hangulatot csinál, végig kapcsolódik a közönséghez, lelkesíti a rajongókat, mosolyog és szívét-lelkét beleadja az előadásba, tehát egy igazi showgirl. A 2020-ban megjelent "The Last Viking" már egy határozottabb és összeszedettebb kiadvány lett, alapját adva jó néhány sikeres turnénak és a rajongótábor duzzadásának. 

"Myths Of Fate" címmel jelent meg a banda új lemeze, amely szintén a skandináv mitológiát veszi témájául. Előfutárként hallhattuk a Forged By Fire, a Realm Of Dark Waves, a Who Wants To Live Forever és az In Eternity című dalokat, nem fukarkodott tehát a felvezetőkkel a csapat. A szerzemények megmutatták a korong fő irányvonalát, a videoklipek pedig hihetetlenül látványosra sikerültek. Az igen bőséges ízelítő után egy kellemes csemegére számítva indítottam el a lemezt, amelynek az első fele hozza is a hangulatot, a dinamikát és minden mást, amit az együttestől eddig is megszokhattunk és várunk. 

Nincs hiány epikus, magasztos kórusokkal megtámogatott refrénekben, ennek egyik kitűnő példája a Fear The Serpent, a power metalos alapokra felhúzott Einherjar pedig állandó darab lesz a fellépéseken, ezt biztosra veszem. A Leaves' Eyes abban különbözik a hasonló csapatoktól (Nightwish, Epica, Within Temptation, Sirenia), hogy zenéjükben bátran szerepeltetik a folkos elemeket is, mindezt úgy, hogy nem nyomja el a gitárokat a köcsögduda, a nyenyere és hasonló népi hangszerek. 

A fent említett, kislemezekként is megjelent számok egytől-egyig hozzák az elvárásokat, ám az albumon vannak töltelékszerű darabok is, és ez időnként megtöri azt a bizonyos varázst, mely simán végigkísérhette volna a dalokat, ha ezek a részek nem kerülnek fel a lemezre. Az Elder Spirit és a Sail With The Dead véleményem szerint feleslegesen foglalják a helyet - Alex Krull feláldozhatott volna még pár munkaórát, hogy néhány erősebb szerzemény szülessen. A lemez második fele - leszámítva a fent említett Einherjart - már nem tartja fenn annyira az érdeklődést, mint a kezdés, Elina egyébként teljesen rendben lévő hangja nincs kihasználva, Alex hörgése pedig afféle fáradt károgásnak hat. Egy kicsivel alaposabb dalszerzői folyamat sokkal többet adhatott volna Elina ragyogásához, Alex pedig vehetne még pár leckét, ami a hörgést illeti.

A gitárokkal nincs gond, Luc Gebhardt és Micki Richter a húrok mágusai, a dobtémákat illetően viszont a dalok elbírtak volna egy kicsivel több változatosságot. A "Myths Of Fate" nem lett rossz lemez, mert ezt egyáltalán nem mondhatjuk, de ha már így is közel négy év telt el a "The Last Viking" óta, igazán rászánhatott volna a zenekar egy kis plusz időt arra, hogy a kiadvány vége felé is megmaradjon az a dinamika, ötletesség és hangulat, ami az elején igen erőteljesen érezhető. Alapjáraton egy tisztességes iparosmunkát tarthatunk a kezünkben, ami ízig-vérig a csapat stílusát tükrözi, de lehetett volna egy kicsit jobban kidolgozottabb és összeszedettebb. 

8/10

le_band_4.jpg

komment

Amaranthe - The Catalyst (2024)

2024. február 24. 20:47 - Jurancsik Eszter

amaranthe-the-catalyst-artwork-1024x1024.jpg

A 16 éve aktív, svéd és dán tagokból álló Amaranthe nem bánik szűkmarkúan a nagylemezekkel. Rendszerint két-háromévente jelentkeznek új koronggal, nem lazsálnak tehát. A 2018-as "Helix" album megjelenése előtt az Elize Ryd énekesnő vezette csapat a Spinefarm szárnyai alól a Nuclear Blast kiadóhoz igazolt, így a szóban forgó kiadvány már az egyik legnagyobb metalistálló felügyelete alatt jelent meg, ráadásul menedzserük nem más lett, mint az egykori Arch Enemy-frontasszony, Angela Gossow. 

Tinédzserkoromig - a két Depeche Mode-rajongó testvéremnek köszönhetően - főleg elektronikus zenét (és némi klasszikus rockot) hallottam otthon, így az első találkozásom az Amaranthe munkásságával 2014-ben felejthetetlen volt, tisztán emlékszem, hogy a Drop Dead Cynical című szerzeményüket hallottam először. Aztán megtudtam, hogy addigra már két albumuk is megjelent, ciki vagy nem, de azokról lemaradtam. A "Massive Addictive" korong viszont azóta is nagy kedvencem, és innentől kezdve követem az együttest. 

A mai napon került boltokba a sorban hetedik sorlemez, a "The Catalyst". A négy évvel ezelőtti "Manifest" (kritika ITT) visszaadta a reményt számomra, hogy az Amaranthe képes a "Massive Addictive"-hez hasonló, erős albumot készíteni, ugyanis a "Manifest" az akkor tomboló koronavírus-járvány közepén született meg, ennek ellenére nekem nagyon is bejött. Nemcsak a zenét éreztem kellőképpen változatosnak, de a szövegekben is volt mondanivaló - érdemes például a Battle Beast-énekesnő Noora Louhimóval rögzített Strongra gondolni, amelynek videoklipje Elize piros kezeslábasa és a dal tempója miatt is erősen emlékeztetett Britney Spears Oops!...I Did It Again című számára, de sebaj, az Amaranthe egy popmetal zenekar. Amíg a rádióból való inspirálódás nem megy a metal rovására, addig semmi baj nincs, több formáció is bevallottan építkezik a slágerzene elemeiből.

A "The Catalyst"-ról a zenekar azt nyilatkozta korábban, hogy az eddigi legkeményebb anyagukra számíthatunk, bár ezt a "Manifest"-nél is elhintették. A különbség annyi, hogy míg utóbbinál ez igaz is volt, addig a "The Catalyst" pattogós, tempós szerzeményei ellenére nem nevezhető fenevadnak, ahogy a "Manifest"-et is nevezte a zenekar. A fanatikus rajongóknak minden bizonnyal igazi csemege lesz ez az album is, de számomra nem sok újdonságot vonultat fel - sem a zenét, sem a szövegeket illetően. 

Talán a Damnation Flame-ben hallható szimfonikus részek jelentik az újítást, hiszen ilyesmit korábban nem csinált az együttes. Elize hangja teljesen rendben van, de sajnos nem menti meg a dalcsokrot, amelyekben vannak érdekes zenei megoldások, de egyik sem elég erős ahhoz, hogy megragadjon az ember agyában. Alaposan megmosolyogtam az Outer Dimensions refrénjét, amelynek vége erősen hajaz a mai napig hihetetlen népszerűségnek örvendő honfitárs, az ABBA S.O.S. című klasszikusára.

A férfiénekért felelős Nils Molin tehetsége vitathatatlan, ahogyan Henrik Englund is kitesz magáért, ami a hörgést illeti. Van három remek énekes - egy lány, két fiú, tiszta hangok és hörgés, nem sok zenekarnál találkozhatunk hasonlóval, tehát egyfajta kuriózumként színesíthetné a palettát a csapat, ám egy-két erőteljesebb fellángolás után a "The Catalyst" dalaiban is visszatérnek a megszokott, tüc-tüc alapú, végtelenül unalmas zakatoláshoz. Az új albumon az eddigieknél is kevesebb keménységet kapunk, a Resistance-ban még úgy-ahogy jelen van a zúzás, de a lemezen hallható tizenkét dal többsége nem túl sokban tér el az előző műveiktől. Ha pár pillanat erejéig fel is kaptam a fejem egy-egy érdekesebb hangzásra, olyan hamar el is apadt az endorfin belőlem. 

Mi lehet a probléma? Hiszen három remek frontember - Elize, Nils, Henrik - , remek zenésztársak - Olof Mörck, Morten Løwe Sørensen, Johan Andreassen - alkotják az Amaranthe jelenlegi felállását, ez a nagy csinnadrattával beharangozott album viszont semmi fejlődést vagy jelentős újítást nem mutat. Amikor 2018-ban Angela Gossow lett a csapat menedzsere, titkon azt reméltem, hogy végre kicsit talán keményebb és érettebb lesz az Amaranthe zenéje, és a fent többször említett "Manifest" számomra hozta a szintet, ráadásul Angela is vendégszerepel egy dalban.

A "The Catalyst" viszont nem több, mint egy izzadságszagú, erőltetett próbálkozás: hiába a három remek énekes, a lelkiismeretes zenészek, mégsem éreztem azt, hogy igen, ezt az albumot a végtelenségig tudnám pörgetni. Mi lehet a baj? Talán a producerek? A menedzsment? Nem tudni, mindenesetre a "The Catalyst" nem hagyott bennem mély nyomot: háttérzajnak tökéletes, de nem ez a kiadvány lesz az Amaranthe karrierjében a jéghegy csúcsa.

6,5/10

ezgif_com-webp-to-jpg_2_1.jpg

komment

Exit Eden - Femmes Fatales (2024)

2024. január 13. 22:20 - Jurancsik Eszter

exit-eden-femmes-fatales-ezgif_com-webp-to-jpg-converter.webp

Vegyél néhány szemrevaló csajt, állítsd ki őket a színpadra - kész a siker. Igen ám, de mi van akkor, ha ezek a csajok nemcsak előnyös külsővel rendelkeznek, hanem énekelni is tudnak? Az Exit Eden esetében pontosan ez a helyzet, és most kiderítjük, hogyan is áll össze ez a nem mindennapi egyenlet.

Az Exit Edent az az Amanda Somerville alapította, akit főként a HDK, a Trillium, valamint a Kiske/Somerville projektek kapcsán ismerhetünk. Csatlakozott hozzá a Visions of Atlantis szirénje, Clémentine Delauney, a brazil Marina La Torraca (Phantom Elite), valamint az addig relatíve ismeretlen Anna Brunner, aki később League of Distortion elnevezés alatt egy másik projektet is életre hívott. "Rhapsodies In Black" címmel, megalakulásuk évében (2017) ki is adták első albumukat, amely ismert popslágerek metalosított verzióját tartalmazta, rajta olyan előadók dalaival, mint a Depeche Mode, Lady Gaga vagy a Backstreet Boys. 

A kiadvány hatalmas sikert aratott, hiszen a korongon szereplő legtöbb dal eredetije bizony még a metalrajongók egy részéhez is utat talált, plusz négy bitang erős torokkal megáldott, csinos lány énekelte őket. 2018-ban Clemi, Anna és Marina felléptek a Wackenen is, Amanda pedig otthon volt az akkor alig hat hónapos ikerlányaival. 

Amandának már van egy nyolcéves lánya, és az ikrek születésével magánélete teljesen kiteljesedett. Férjével, Sander Gommans-szel 2014 óta élnek boldog házasságban. Az amerikai születésű énekesnő belátta, hogy a család mellett nem sok ideje jut a zenére, így tavaly bejelentette, hogy kiszáll az Exit Edenből. Ezzel egy időben látott napvilágot a hír, miszerint a trióra fogyatkozott együttes második lemezét készíti.

Az új felállás Run! című kislemeze futott be elsőként, amelyben vendégként közreműködött Marko Hietala, a Nightwish egykori tagja is. Ezt követte a Journey-klasszikus Separate Ways című dalának feldolgozása, néhány napja megérkezett a kiadvány címadó tétele, a Femme Fatale is.

 

Amanda hiánya rendkívül érződik a számokban. Bár a három énekesnő is piszok tehetséges, Amanda hihetetlenül széles hangterjedelme az előző lemezen komoly húzóerő volt. Erős, egyedi hangja ezer közül is felismerhető volt, és ha kellett, kemény, ha kellett, lágyabb. Őrá figyeltem fel leginkább. Mindezek ellenére, fontos kiemelni, hogy Anna, Clemi és Marina is remekül énekelnek!

Mivel az Exit Eden nem túl gyakran turnézik és ad koncerteket, lévén hogy Cleminek ott a Visions of Atlantis, Marinának a Phantom Elite, Annának a League of Distortion, meg lehetett volna oldani, hogy Amanda a házi stúdiójában, akár a gyerekeivel a karjában is felvehesse az ő éneksávjait és elküldje őket a lányoknak. Remekül sikerült a Heart 1986-os klasszikusának, az Alone-nak a feldolgozása, nagy kedvencem lett már elsőre, de elképzeltem, milyen lehet Amanda hangjával, és az még jobban tetszett volna. Tudom, ne legyek már telhetetlen, és nem is vagyok, csak az Exit Eden nekem annyira összeforrt Amanda nevével és hangjával, hogy egy kissé szokatlan nélküle az új album.

instasave_2_1.jpg

A korong még számos meglepetést tartogat, például a Pet Shop Boys 1987-es bombaslágerének, az It's A Sin-nek az újraértelmezését, amely az egyik húzódal lett. Emellett a kanadai Mylène Farmer által 1991-ben felénekelt, teljes egészében francia nyelvű Désenchantée (amit 2003-ban Kate Ryan is feldolgozott) is megugrotta a lécet. Természetesen, ki más énekelné a fő részeket, mint a francia származású Clemi? Alice Cooper Poison-ját is rengetegen előrántották már a fiókból, és a három lány is feltette a lemezre. Nem lett rossz, de egy kis plusz keménységet még elbírt volna a dal.

A saját szerzemények hihetetlenül energikusra sikeredtek, nemcsak a fent említett Run! és a Femme Fatale, de a Dying in my Dream is, amelynek refrénje egyszerre képviseli a mély érzéseket és a dinamikát, vagy éppen a Buried in the Past, amely egy tipikus bulisláger, akárcsak az epikus és magasztos Hold Back Your Fear. Remek dalokat hoztak össze saját kútfőből a csajok, az biztos. 

A "Rhapsodies In Black" albumra erőteljesen emlékeztető hangszerelés jellemzi ezt a lemezt, ami panaszra semmilyen okot nem ad. A zenei alapok összeállításában profi stáb vett részt, ami a végeredményen is tökéletesen hallatszik. A dobok, a gitárok és a szimfonikus részek harmóniája kifogástalan, utóbbiak kevésbé filmzenések, mint az előző albumon, de ez inkább előnyükre válik. 

A vokális teljesítmény is kiváló: Clemi lágy szopránja, Marina drámai hangja és Anna rockos, karcos éneke tökéletes összhangot teremt, és minden dalban érződik, hogy a lányok mindent beleadtak. Bár Amanda hiánya érzékelhető, a három lány így is egy erős lemezt alkotott, ami remélhetőleg a jövőben is hasonló színvonalú meglepetéseket tartogat számunkra.

 

9/10

Dátum: 2024.01.12.

Kiadó: Napalm Records

Dallista:

01. Femme Fatale
02. It's A Sin (PET SHOP BOYS cover)
03. Run! (feat. Marko Hietala)
04. Separate Ways (JOURNEY cover)
05. Buried In The Past
06. Désenchantée (MYLÈNE FARMER cover)
07. Dying In My Dreams
08. Poison (ALICE COOPER cover)
09. Alone (HEART cover)
10. Hold Back Your Fear
11. Kayleigh (MARILION cover)
12. Elysium

nevtelen_1.png

komment

Within Temptation - Bleed Out (2023)

2023. október 20. 20:49 - Jurancsik Eszter

367434824_851970029622154_4358696898246979606_n_1.jpg

Az idén 27 éve aktív Within Temptation eddigi pályafutása során elég sokat tett le arra a bizonyos asztalra. A karrierje kezdetén szimfonikus-gótikus metalt játszó zenekar gondolt egyet, és merészen letért a jól kitaposott ösvényről. Első négy albumuk után, 2010-ben megjelent a "The Unforgiving", amellyel a banda finoman jelezte, hogy nem a szimfonikus-áriázós futószalag mellől óhajt nyugdíjba vonulni.

A korong viszont aratott, ahogyan az azt követő "Hydra" is. A 2014-ben kiadott lemez igencsak meghökkentette a nagyérdeműt, nemcsak a még változatosabb hangzás miatt, hanem azért is, mert rengeteg vendégzenész tette tiszteletét rajta: Tarja Turunen a Paradise (What About Us?) című dalban, Dave Pirner bukkant fel a Whole World Is Watchingben, de még az autótuningolós műsorból ismert amerikai rapper, Xzibit is darált pár sort az And We Run című tételben. Sokszínű album lett, és be is jött a recept, így nem volt nagy meglepetés, hogy a holland brigád végleg lerakta a varázspálcát, levette a fűzőt, és integetve búcsút intett a tündér a kastélytoronyban áriázik-korszaknak.

2019-ben került boltokba a "Resist", amely korong már teljes egészében a modern metal jegyében született és szintén szép sikerekkel gazdagította a bandát.  Az énekesnő, Sharon den Adel több korábbi interjúban kifejtette: a mai könnyűzenével szerinte a legnagyobb baj az, hogy teljes mértékben nélkülözi a lázadás érzését.

Ha a többi hasonszőrű csapatot nézem, egyre kevesebbszer szökik fel bennem az endorfin, ha új dal vagy album érkezik tőlük, és bevallom, ez kissé ijesztő érzés, hiszen tizenéves korom óta a műfaj elkötelezettje vagyok. A Nightwish utolsó két nagylemeze erőltetett, giccsel átitatott, lagymatag és érdektelenségbe fullad, hiába van egy bitangerős torokkal megáldott énekesnőjük, Floor Jansen csodás hangját inkább szólóalbumán, az idén megjelent "Paragon" címre keresztelt kiadványon eresztette csak ki teljesen. Igen, azon a lemezen, ahol popdalok vannak. A Nightwish zenéje - valljuk csak be - már csak nyomokban tartalmaz fémet, ráadásul kijelentették, hogy a 2024-re datált új albummal nem kívánnak turnézni. Ez lenne a vég kezdete...? Nem tudni, de annyi bizonyos, hogy sokak szerint Floor jobban tenné, ha szülési szabadsága után felmondana Tuomas Holopainennek, és inkább feltámasztaná az After Forevert, melyet rengeteg rajongó sír vissza 2009-es feloszlása óta, és amely csapat valóban metalt játszott.

Az Epica varázsa szerintem főként a dekoratív énekesnő, Simone Simons megjelenésében rejlik, de tény, hogy a 2016-os "The Holographic Principle" című albumukig én is odavoltam az együttesért, a 2021-es "Omega" (kritika ITT) azonban nálam valahogy nem ütött akkorát. A zenéjük hű maradt a szimfonikus vonalhoz, de hogy őszinte legyek, nekem sokszor már túl sterilnek és monotonnak tűnik az, amit csinálnak. Talán a Xandria és a Sirenia azok a klasszikus énekkel operáló szimfo-metalos bandák, melyek mindig hozzák a formájukat, annak ellenére, hogy mindkét társulatnál az elmúlt években több, olykor botrányosan lezajlott énekesnőcsere ment végbe. 

Ahogy az utóbbi időben eltávolodtam a Nightwish-tól és az Epicától, úgy kerültem egyre közelebb a Within Temptationhöz. Még közelebb, mint eddig. Az utóbbi három évben szorgalmasan adták ki a kislemezeket, így a frissen megjelent, 12 tételt felsorakoztató "Bleed Out"-on már csak négy dal szerepel újdonságként. A Sharon által emlegetett lázadásnak cseppet sincs híján a dalcsokor, az Entertain You 2020 májusában kiválóan megmutatta, mire is számíthatunk a jövőben a csapattól, a témák pedig igen változatosak. A Don't Pray For Me az egyik személyes kedvencem, a szövege pedig azt hivatott megértetni, hogy az emberek meglehetősen különböző, sokféle hitrendszerrel rendelkeznek és hagyni kell mindenkit az általa választott úton haladni - ahogyan a zenekar is teszi.

A Wireless egy katonáról szól, aki azzal a meggyőződéssel indul a háborúba, hogy egy jó ügyért cselekszik. A csatatéren azonban rádöbben arra, hogy a média és a kormány hazudott neki, hazatérve pedig hős helyett egy kegyetlen zsoldost látnak benne az emberek - tehát ő is a rossz oldalon találja magát. A Bleed Out, azaz a korong címadó dala pedig a közel-keleti nők helyzetére éleződött ki. Alapjául egy 22 éves iráni lány, Mahsa Amini története szolgált, akit tavaly szeptemberben azért tartóztattak le, mert nem viselt hidzsábot. A rendőrségen elszenvedett bántalmazás következtében életét vesztette, és emiatt világszerte forrtak az indulatok.

A Ritual sztorija szerint pedig egy nő a sarkára állva átveszi a hatalmat egy patriarchális társadalomban - a szöveget akár a Spice Girls is írhatta volna anno a girl power-mozgalom jegyében, már csak azért is, mert a dallamvilága erősen hajaz a popzenére, és már-már a rádióbarát kategóriába sorolható. De ez egyáltalán nem baj, sőt! A dalból áradó frissesség olyan, mint nyári kánikulában az üdítő szellő.

A Worth Dying For a lemez egyik új tétele, egyben az egyik húzódala is: pörgős, arcletépős, lehet majd rá fejet rázni és ugrálni a koncerteken. A Cyanide Love-ban kapunk pincemélyre hangolt gitárokat, dallamos refrént és német nyelvű sorokat is, közepes tempója ellenére pedig igencsak erősre és fülbemászóra sikerült. A We Go To War az album nyitódarabja, felépítésében és hangzásában emlékeztet egy kicsit arra az időszakra, amikor a zenekart még a gótikus bandák között tartották számon, míg az Unbroken igen érdekes zenei alapot kapott. Véleményem szerint utóbbi két szerzemény a lemez két gyenge pontja, kicsit olyan érzésem támadt a hallgatásuk közben, mintha siettek volna a stúdiózással, és hogy meglegyen a 12 tervezett szám, egy kávészünet alatt gyorsan megírták ezt a kettőt. 

Furcsa érzés kritikát írni egy olyan albumról, amelynek több, mint a fele már ismert a hallgatók előtt, ám így, egyben meghallgatva és vegyítve a már megjelent számokat az újakkal, azt kell mondanom, hogy a "Bleed Out" igencsak rendben van. Könnyen emészthető és énekelhető dalok, Sharon hangja ismét elbűvölő, a szövegeket pedig mindenki érteni fogja, aki képes a mélyebb gondolkodásra, és arra, hogy a dolgok mögé nézve a végső igazságot keresse.

A Within Temptation bebizonyította, hogy a szimfonikus metal után is van élet, de még milyen! Mertek újítani, mertek kísérletezni, az üstbe dobált ötletekből pedig egy igen erős lemez született, és ez valljuk be, nem mindenkinek jött össze, aki hasonló lépésre szánta el magát. A kiadvány méltó folytatása a "Resist"-nek, hiszen megvan benne a profizmus, a remek produceri munka, a szerzemények pedig nemcsak az újítást, hanem egyszerűségük és popos hatásuk ellenére az érettséget is tükrözik.

9/10

370301455_6651834614874126_6747703996315006012_n0.jpg

komment

OUTLANDERS - OUTLANDERS (2023)

2023. augusztus 19. 15:24 - Jurancsik Eszter

outlanders-outlanders-600x600.jpg

Az utóbbi években vált megfigyelhetővé az a jelenség, hogy a rock és metal képviselői más-más műfajokban is kipróbálják magukat. Van, akinek ez bejött, van, akinek jobb lett volna a kemény zenénél maradni. A legnépszerűbb kísérleti terep a pop és az elektronikus zene lett, akadt, aki csak feldolgozásokat készített a maga szórakoztatására, és akadtak, akik a könnyedebb elemeket végleg a munkásságuk részévé tették - gondoljunk csak a Within Temptation-re, akik először csak lightosan nyergeltek át a modern metal műfajára, majd a 2019-es "Resist" album már teljes egészében ezt a vonalat hágta meg.

Tarja Turunent a Nightwish frontasszonyaként ismerhettük meg, a zenekarból történt távozása óta (2005) pedig egy gazdag és sikeres szólókarriert épített fel gyakorlatilag a semmiből. 2011-ben döntött úgy, hogy itt az ideje valami újszerűnek. Megálmodta és létrehozta az Outlanders nevű projektet, amelyben a német elektronikus zenei producer, Torsten Stenzel segíti őt.

torsten_tarja_1.jpg

Együttműködésük eredményeként megszületett az önmagukról elnevezett album, amely június 23-án jelent meg az üzletek polcain. A finn csodaszoprán és társa már 2021 óta adtak ki dalokat a lemezről, az első tétel a Closer To The Sky volt. Az álomszerű zongoradallamokra épülő szerzemény hihetetlen atmoszférateremtő erővel bírt. Úgy éreztem, mintha egy másik univerzumba csöppentem volna. Még a novemberi csípős hidegben is egy mediterrán vagy karib-tengeri partvidéken éreztem magam, és azonnal tudtam: ez valami mágikus dolog kezdete.

És nem tévedtem. A fent említett számot követő kislemezek ugyanazt a libabőrt váltották ki belőlem, amit a bemutatkozó dal. A zene a nyugodt, de lüktető elektronikus ütemeket Tarja érzelmes, klasszikusan képzett hangjával és egyedi gitárjátékkal ötvözi. A hangzás sejtelmes, gyengéd, mégis erőteljes, fülbemászó és álomszerű, egyszerre modern és klasszikus. A zene olyan ellentéteket tartalmaz, amelyek varázslatos módon mégis vonzzák egymást. 

Különösen nagy kedvenc a Depeche Mode 1990-es klasszikusának, a World In My Eyes-nak a feldolgozása. Tarja korábban elmondta, hogy mindig is vonzotta a dal sötét szépsége, és 2014-ben éppen ezt a számot énekelve próbálgatta a hangját különböző oktávokban. Torsten, aki hatalmas rajongója a legendás szintipop-együttesnek, azonnal belelkesült, amikor Tarja felvetette, hogy alkossanak egy saját verziót.

Mint nagy Depeche Mode-rajongó, kritikus füllel hallgattam a feldolgozást, és örömmel tapasztaltam, hogy Tarja hangja és Torsten dallamkreációi sikeresen belevitték a fényt ebbe a sötéten gyönyörű slágerbe. A tempó lassú, a zene kifogástalanra sikerült, és Tarja saját stílusában énekli a dalt, ami együttvéve az eddigi egyik legjobb feldolgozást jelenti számomra.

Az album többi tétele is kiválóan alkalmas arra, hogy a hétköznapok rohanásában, a szakadásig tolt munkában, a személyes harcokban megfáradt lelket kiszakítsa ebből a világból és a problémákból, és feltöltse azt. 

A The Sleeping Indian című tételben más különlegességet is kapunk; a Karib-térségben igen ismert rapper, Nkoye Zifah hallható benne, a We Own This Sky pedig a filmzene német mágusának, Hans Zimmernek egyik művén nyugszik - az alapok a Chappie című, 2015-ös sci-fi akciófilmben hallhatók, a gitárszólót Ron "Bumblefoot" Thal szolgáltatja, Tarja pedig néhányszor földöntúli hangon elénekli, hogy miénk az égbolt. És ez a bruttó egy sor elég is, a zene pedig hihetetlen érzékkel lett összerakva. 

tarja.png

Az albumnyitó Outlanders című szerzeményben Tarja finnül idéz a brazil írótól, Paulo Coelhótól. Személy szerint nekem a Coelho-idézetek gyakran a közhelyek tengerét jelentik, különösen, ha olyan emberek profilján látom őket, akiknek láthatóan nincsenek saját gondolataik. Azonban Tarja esetében biztos vagyok benne, hogy megérti és értékeli a szavak súlyát és jelentését. Nem mellesleg, az író elmondása szerint Tarja a múzsája, ami csak tovább emeli a dal jelentőségét.

Külön meglepetést jelent Tarja Mystique Voyage című dala, amely a számcsokor részeként szerepel. Ez a tétel eredetileg az énekesnő 2013-as "Colours In The Dark" albumán volt megtalálható. Talán ez az egyetlen gyenge pont a korongon – lehet, hogy jobban jártunk volna, ha nem nyúlnak hozzá az eredetihez. De ennyi baj legyen, hiszen ez a kisebb gyengeség elvész a sok erős szám között. Nem mondanám, hogy rossz lett, csupán egy kicsit furcsán hangzik. De semmiképpen sem disszonánsan.

Ha olyan lemezre vágysz, amely elegánsan ötvözi a lágyságot és a dinamikát, miközben lehetőséget ad a meditációra, álmodozásra, vizualizálásra és teljes elmélyülésre, akkor az Outlanders debütalbuma tökéletes választás számodra. Tarja ismét bebizonyította, hogy bármely műfajban képes maradandót alkotni. Olyan neves zenészekkel, mint Joe Satriani, Marty Friedman, Jennifer Batten és Mike Oldfield dolgozva, még ha akart volna, sem tudott volna mellényúlni.

A lemezen található 12 dal mindegyike különleges atmoszférával rendelkezik, amelyet eddig egyetlen, mostanában megjelent albumon sem tapasztaltam. Eddig is tisztában voltam vele, hogy amit Tarja megérint, arannyá válik, de ez a lemez valóban a színtiszta mágia megtestesülése.

10/10

Kiadó: earMUSIC

Dallista:

01. Outlanders feat. Walter Giardino
02. Closer To The Sky feat. Trevor Rabin
03. The Cruellest Goodbye feat. Al Di Meola
04. World In My Eyes feat. Vernon Reid
05. Mystique Voyage feat. Steve Rothery
06. The Sleeping Indian feat. Joe Satriani
07. Land of Sea and Sun feat. Marty Friedman
08. 1971 feat. Walter Giardino
09. We Own This Sky feat. Ron „Bumblefoot“ Thal
10. Never Too Far feat. Mike Oldfield
11. Echoes feat. Jennifer Batten
12. A Peaceful Place (Return To The Oasis) feat. Walter Giardino

644b49ee-tarja-turunen-torsten-stenzel-s-outlanders-share-new-track-a-peaceful-place-return-to-the-oasis-feat-guitarist-walter-giardino-audio-image.jpeg

komment

Sirenia - 1977 (2023)

2023. június 07. 20:52 - Jurancsik Eszter

sirenia_1977_1_1.png

Ha van olyan formáció, amely a szimfonikus metal berkein belül úgyszólván megkerülhetetlen jelenséggé nőtte ki magát -a Nightwish, az Epica, a Therion és a korai Within Temptation mellett-, az kétségkívül a Sirenia. A zenekart Morten Veland hívta életre, akinek neve egybeforrt a ’90-es évek végi norvég gothic metal újjászületésével: ő volt a Tristania alapítója is, ám miután 2001-ben új irányt keresett, megszületett a Sirenia, az a formáció, amelyben a melankólia, a dráma és a dallamosság sajátos elegyet alkotva váltak védjeggyé.

Nem kevesebb, mint négy énekesnőt fogyasztott el a zenekar az elmúlt két évtizedben. A sort Fabienne Gondamin nyitotta, akinek hangját az első, 2002-es "At Sixes and Sevens" albumon hallhattuk, bár ő csupán session-énekesként működött közre. Egy évvel később Henriette Bordvik vette át a stafétát: az akkor mindössze 18 éves norvég lány a 2004-es "An Elixir for Existence" lemezen énekelt, ám 2006-ban távozott, helyét pedig a dán Monika Pedersen foglalta el. Ő azonban mindössze egyetlen korong erejéig, a 2007-es "Nine Destinies and a Downfall" idejére maradt, 2008-ban ő is kereket oldott. 

2008 folyamán egy spanyol szépség, Ailyn került a mikrofon mögé, aki rekordhosszúságú ideig erősítette a bandát - 2016-ig dolgozott a srácokkal, majd személyes ellentétek miatt neki is távoznia kellett. Vele négy albumot ("The 13th Floor", "The Enigma Of Life", "Perils Of The Deep Blue", "The Seventh Life Path") rögzítettek, majd az ő kilépésével egy időben látott napvilágot a hír, miszerint a frontasszonyi posztot a zenekar egyik kóristája, Emmanuelle "Emma" Zoldan örökölte meg. Alig pár héttel a bejelentés után megjelent a "Dim Days Of Dolor", ezt követte a 2018-as "Arcane Astral Aeons", majd 2021-ben került boltokba a "Riddles, Ruins & Revelations" (recenziónk ITT olvasható).

Őszintén szólva, a Monikával készült album annyira nem ragadott magával – ahogy az Ailyn-korszak lemezei sem. Mindkét énekesnő kellemes, sőt, tehetséges hanggal bír, mégis… valami hiányzott. A francia Emma érkezése új energiákat hozott a csapatba: erőteljesebb, karakteresebb torok, magabiztosabb előadásmód, ami már önmagában is ígéretes volt. Ám a Dim Days Of Dolor nem aratott nálam osztatlan sikert.

Mintha kicsit elkapkodták volna a felvételeket, az egésznek volt egy enyhe gyomorrontás-feelingje. Előételként érkezett két erős klipes dal, de a főfogás már inkább tölteléknek érződött. Aztán 2018-ban jött az "Arcane Astral Aeons", ami mindent vitt: erő, szenvedély, katarzis egyértelműen a Sirenia addigi karrierjének csúcspontja, nem kérdés. Na, valami ilyesmit vártam a "Riddles, Ruins & Revelations"-től is… de ezúttal a receptből kimaradt a fűszer. Olyan volt, mint amikor a kedvenc kajádból kihagynak egy fontos összetevőt, és bármennyire is ismerős az íz, valahogy nem áll össze. Vicces módon pont a Desireless-feldolgozás, a Voyage Voyage lett a legélvezetesebb falat számomra. A zenekar tisztességgel odatette magát, de az a bizonyos szikra valahogy nem gyulladt be.

Május 26-án jelent meg a zenekar "1977" címre keresztelt új nagylemeze. Emma elmondta: mind ő, mind Morten ebben az évben születtek, és a kilométer hosszúságú albumcímek helyett most valami egyszerűbbet akartak. Előzetesként a Tanita Tikaram-feldolgozás Twist In My Sobriety jött ki, majd a Deadlight, harmadikként pedig a Wintry Heart. 

Remekül hozza a szimfonikus metal minden ismertetőjegyét ez a dalcsokor, mégis frissnek hat. Most nincsenek grandiózus kórusok, ami ezúttal egyáltalán nem hiányzik, sőt. A hangsúly így sokkal inkább Emma lehengerlő hangján maradhat, és ez bizony jót tett a zenének, és itt kell megragadnom az alkalmat, hogy elmondjam, a Sireniának a büdös életben nem volt még ennyire jó énekesnője, aki mezzoszopránként egyaránt tud éteri magasságokba emelkedni és pokoli mélységbe is ereszkedni - utóbbira a Twist In My Sobriety a legjobb példa. 

Nagyon nagy eltérés nincs a dalok szerkezetében vagy hangzásában az eddigiekhez képest, de a kórusok visszafogása kifejezetten jót tett az összképnek. Ami rögtön szembeötlő, hogy a "1977" jóval gitárcentrikusabb, mint elődje, ezúttal a húrok kapták a főszerepet, nem a szimfonikus rétegek vagy a szintetizátor. Persze, tudom: manapság menő lett a "modernizálás", a popos hatások kóstolgatása, csak hát ez a trend nem mindenkinek áll jól. A Sirenia esetében szerintem ez a kísérlet csúnyán félresiklott, a "Riddles, Ruins & Revelations"-ön legalábbis biztosan. Szerencsére a az új korongon mindez már csak halvány árnyékként kísért, és ez önmagában elég ok arra, hogy egy ponttal többre értékeljem a lemezt.

Kapunk viszont, mint írtam, rengeteg gitárt, erőteljes dobokat, még a könnyedebbnek szánt szerzemények sem hatnak üresnek, mert az ötletesség ott van bennük, ilyen például a Dopamine, a fent említett Deadlight vagy az ABBA-t idéző zongoradallamokkal megtűzdelt The Setting Darkness. A drámai felvezetővel induló Nomadic lesz az egyik legnagyobb bulisláger, ez biztos, amelynek a refrénjét egy emberként fogja üvölteni a tömeg. Apropó, a zenekar szeptember 17-én a Barba Negra vendége lesz a Dark Sarah és az Amberian Dawn társaságában. 

Keménykedésből sincs hiány: a Delirium végre visszahozza Morten jellegzetes hörgését – kár, hogy ebből nem kapunk többet, mert bizony jól áll a dalnak. Talán ez az album egyetlen gyenge pontja: a férfihangok túlságosan háttérbe szorulnak. De ha ez a legnagyobb gond, akkor tényleg nincs ok panaszra.

A Fading To The Deepest Black hasonlóan erős darab: mesterien ötvözi a keménységet és a lágyságot, miközben végig megmarad az a sötét, melankolikus íz, ami a Sirenia védjegye. A másik emlékezetesebb, nyersebb tétel épp a Tanita Tikaram-feldolgozás, amelynek eredetijét évtizedeken át kultusz övezte, és a rádiók retró-rovatában minden bizonnyal ma is gyakran felcsendül.

Az epikus refrének sem hiányoznak: az A Thousand Scars, valamint a kislemezként is megjelent Deadlight és Wintry Heart egyaránt kiváló példák rá, hogyan lehet érzelmet, erőt és dallamot tökéletes arányban adagolni.

Morten ezúttal végre összeszedte magát, és egy kifejezetten korrekt albumot rakott össze, különösen a legutóbbi, érdektelenségbe fulladó "Riddles, Ruins & Revelations" után, amely inkább hatott pop-rock lemeznek, mint metalnak.

Ahogy korábban is említettem, a dalok szerkezete és felépítése most sem tér el drasztikusan az előző anyagoktól, mégis mindegyiket áthatja valami különleges atmoszféra. A 1977 nem dönt rekordokat, és nem is ez lesz a Sirenia életművének koronája, de senki nem is mondta, hogy annak lennie. Ez egy szerethető, kiegyensúlyozott és érzelmileg hiteles lemez, amely bizonyítja, hogy Mortenékben még mindig ott a tűz, ha épp nem próbálják túlgondolni.

8,5/10

sirenia2023promo.jpg

komment

Floor Jansen - Paragon (2023)

2023. március 25. 14:05 - Jurancsik Eszter

318876556_707673477386174_8596324691958527433_n.jpg

Igen izgalmas lépésre szánta el magát a Nightwish frontasszonya, amikor 2019-ben színpadra állt a Beste Zangers című zenés szórakoztató műsorban, amit szülőhazájában, Hollandiában vetítettek. Floor éppúgy énekelt reggaetont, mint latin popot, gyakorlatilag nem volt olyan műfaj szereplése során, amelyben ne állta volna meg a helyét, bebizonyítva, hogy mennyire sokoldalúan tudja használni a hangját.

E szereplés által kinyílt számára egy új ajtó, ennek eredménye a március 24-ével megjelent "Paragon" című nagylemez, amelyen Floor könnyedebb előadásmódja és az ahhoz alkalmazkodó dalok hallhatóak. Nem bánt szűkmarkúan a felvezető számokkal a nemrég mellrákon átesett, jelenleg pedig második gyermekével várandós énekesnő, hiszen tavaly elég szépen beindította szóló tevékenységét -  Fire, a Storm ,Me Without You, az Invincible és a Daydream után a hatodik kislemezt is kihozta néhány napja, a My Paragont. 

Utóbbi dal egy igen dinamikus, erős kezdése a korongnak, a videoklip sztorija pedig Floor gyermekkorát idézi meg, amikor még csak álmodozott arról, hogy egy napon híres művész lesz. A Daydream című tételt az énekesnő a covid-19 pandémia sötét időszakában írta - üzenete nem más, mint az, hogy soha nem szabad feladni az álmainkat és haladjunk tovább az úton. 

A "Paragon" Floor kristálytiszta hangjára épül, a zene pedig kiválóan illeszkedik ehhez a csodás torokhoz. A letisztult hangzással, érzelemdús szövegekkel megpakolt kiadvány valóban egy poplemezként definiálható, sok olyan énekesnő stílusát idézi, akiket kamaszként - és sokszor még most is - rendszeresen hallgattam, például Shania Twain, Lara Fabian vagy éppen Faith Hill

Bevallom, a sok erős felvezető után kissé tartottam attól, hogy a többi szám lagymatag lesz és a végére az egész lemez érdektelenségbe fullad, de nem így történt. A "Paragon" egy érett lemez, amely teljes egészében Floor lelkének tájképe, az ő személyes megélésein, érzésein nyugszik. Mintha a korábbi traumáit most dolgozná fel, ezzel a dalcsokorral, mint ahogyan az Invincible is mutatja - a tétel ugyanis a poszttraumás stressz kényes témáját veszi alapul. 

A My Paragon után a Come Full Circle a másik hasonlóan pattogós dal, tele élettel, amelynél biztosan nem hiányzik majd a headbangelés Floor szóló koncertjein, még akkor is, ha nem metal szerzeményről van szó. A Hope, mint ahogyan a címéből is sejthető, a reményről szól. Amikor először meghallattam, nem tudtam nem elsírni magam. Felszakadt jó néhány emlékem, a jövőre vonatkozó vágyaim, és vulkánként robbant ki belőlem a zokogás. Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom. Szerintem nem én leszek az egyetlen, akiből hasonló reakciót fog kiváltani.

Hallhatók a lemezen meglepő megoldások, a Me Without You-ban jelen lévő dobtéma nálam libabőrt váltott ki, Floor szenvedélyes éneke pedig éteri magasságokba emeli a dalt. Az album egyik húzódalaként jegyezhető. 

fj_6.jpg

Kellemes hangulatú és üdeséget áraszt a The Calm, az Armoured Wings-ben pedig több gitárt is kapunk. A lemezt a Fire zárja, amely Floor első kislemezeként látott napvilágot - méltó zárása egy remekül összerakott dalcsokornak.

Ahogyan az énekesnő is megmondta: ha fejest ugrasz az ismeretlenbe, az csak jobbá tehet téged. Ez tökéletesen leírja a "Paragon" vonalát is, amely merőben eltér attól a zenétől, amit eddig Floortól hallhattunk. Kapunk itt a Földi létben 70-80 évet, jobb esetben többet is, és az idő csak pörög. Meg kell élni minden pillanatot és kihasználni a lehetőségeket, élményeket gyűjteni és tapasztalni. Végső soron ez a "Paragon" üzenete, amely nálam akkor is ott lesz év végén a toplistámon, ha nem metal lemez. Ének tekintetében nem lehet belekötni, a hangszerelés kifogástalan, az összhang pedig nagyon is jelen van.

Gratulálok, Floor!

10/10

Számlista:

1. My Paragon
2. Daydream
3. Invincible
4. Hope
5. Come Full Circle
6. Storm
7. Me Without You
8. The Calm
9. Armoured Wings
10. Fire

floor-jansen-2.jpg

komment

Delain - Dark Waters (2023)

2023. február 14. 20:54 - Jurancsik Eszter

delain-dark-waters.jpg

2001-ben Martijn Westerholt kivált a holland Within Temptationből, egy évvel később pedig saját projektet indított Delain név alatt, amely csapat igen komoly változásokat élt meg az elmúlt 20 év során. Több tagcsere tarkította pályafutásukat, hol a dobos, hol a gitáros poszton, ám két ember végig fix maradt: a fent említett Martijn és Charlotte Wessels énekesnő.

A "Lucidity" (2006) megjelenésekor a Delain még teljes mértékben a klasszikus szimfonikus metal vonalon mozgott, de a zenekar nem ragadt le ezen a terepen. Idővel egyre bátrabban kezdtek kísérletezni, és fokozatosan beengedték a poposabb, könnyedebb elemeket is a hangzásukba. A "April Rain" (2009) és a "We Are The Others" (2012) már egyértelműen megmutatta, hogy a Delain nem fél saját maga lenni, és ez jót is tett nekik.

A későbbi lemezeken – "The Human Contradiction" (2014), "Moonbathers" (2016, kritikánk ITT), valamint az "Apocalypse & Chill" (2020) – ez az irányvonal még határozottabban érezhető. A sokáig csak előzenekarként fellépő formáció az elmúlt években végre igazi főzenekarrá nőtte ki magát, és mindezt úgy, hogy közben a szimfonikus gyökereket sem dobták el. Megmaradt a látvány és az a bizonyos "Delain-feeling",és ez így teljesen rendben is volt.

2021 februárjában látott napvilágot a bejelentés, miszerint az együttes addig ismert felállásában megszűnik létezni - távozott Charlotte, Timo Somers és Otto Schimmelpenninck van der Oije. A zenekaron belüli ellentétek elérték a kibékíthetetlenség szintjét, így a három zenész a kilépés mellett döntött, Martijn viszont megnyugtatta a rajongókat: a Delain nem hal meg. 2022 nyarán, a The Quest And The Curse című új dalukban mutatták be az új tagokat, az énekesnő pedig az erdélyi Gyulafehérvárról származó, de 15 éves kora óta Olaszországban élő Diana Leah lett, aki rengeteg feldolgozás-videóban mutatta meg tehetségét, énekelt többek közt Within Temptationt, Nightwish-t, de még Christina Aguilerát is. Érdekesség, hogy a dobok mögé az a Sander Zoer került vissza, aki egy ciklusban már erősítette a bandát 2006 és 2014 között.


Még három videoklipes szerzeménnyel jelentkezett a csapat, ezek a Beneath, a Moth To A Flame és a Queen Of Shadow voltak, február 10-én pedig boltokba került az új felállású Delain új, sorban hetedik stúdióalbuma, a "Dark Waters".

Tulajdonképpen a csapat minden lemezén volt olyan nóta, amely kevésbé nyerte el a tetszésemet, de igazából ezek a gyenge pontok elvesztek a rengeteg erős szám között. A "Dark Waters"-t hallgatva az első, ami feltűnt, hogy szinte nincsenek átmenetek a dalok között, mintha a közel 50 perces játékidő egyetlen, rétestészta-hosszúságú eposszá állna össze. A legtöbb dal ugyanarra a sémára épül, és hiányoznak belőlük a merészebb, kísérletező megoldások. Lehet, talán sokan nem értenek most egyet velem, de érzésem szerint Charlotte-ban megvolt az a lázadás, ami annak idején sikerre vitte ezt a csapatot, de legalábbis igen sokban hozzájárult ahhoz, hogy a Delain rajongótábora hatalmasra duzzadjon. Bátran kísérletezett a hangjával is, gondoljunk csak például a 2019-es Masters Of Destiny epikus refrénjére. Diana tehetséges, ez kétségtelen, szépen énekel, kedves lány benyomását kelti, ám nincs meg benne az az átütőerő, mely elődjében megvolt. 

Bár a zene megpróbálja követni az előző albumok vonalát, nem igazán hozza azt a pörgős, igazi Delain-életérzést, amely a régebbieken jelen volt. Tíz tétel sorakozik fel a lemezen, és mindegyik ugyanazon a középtempós, lagymatag alapokon nyugszik. Érezhető, hogy egy letisztultabb hangzást szerettek volna elérni, de pont ettől hat teljesen sterilnek és monotonnak a dalcsokor. Hiába vendégénekel Marko Hietala (ex-Nightwish) az Invictus című szerzeményben, hiába Paolo Ribaldini jelenléte több dalban is, és hiába hallhatunk kórusokat, valami nagyon hiányzik a számokból: ez pedig a lázadó vér. Talán a The Quest And The Curse, a Tainted Hearts és a Mirror Of Night azok a szerzemények, amelyek valamennyire mernek kilógni a sorból.

A tagcserék nem kevés kockázattal járnak, főleg, ha egy régóta létező zenekarról beszélünk. Van olyan csapat, ahol kimondottan előnyére változott a hangzás, gondoljunk csak például a Lacuna Coilra, ahonnan 2016-ban több alapító tag is kilépett, ám azóta két bitang erős albumot - "Delirium" (2016) és "Black Anima" (2019) - jelentettek meg (e két kiadvány kritikája ITT és ITT olvasható.)

A "Dark Waters" visszaszorítja a Delaint az úgynevezett biztonsági játékos kategóriába, abba a zónába, ahol a zenekar inkább a bevált sémáknál marad, és a kísérletezés vagy az újítás csak nyomokban fedezhető fel. Időnként még az az érzésem is támadt, mintha néhány, korábban fiókban maradt dalötletet poroltak volna le a mostani anyaghoz. A kiadvány elvileg azt hivatott megmutatni, mire képes a banda az új zenészekkel és énekesnővel. Éppúgy, mint a pályatárs Xandria új albuma esetén (kritika ITT) is, és míg utóbbi csapat újdonsága rendesen megugrotta a lécet (nemcsak nálam, hanem az általam megkérdezett emberek többségénél is), addig a Delain friss lemezétől ne várjunk hasonlót.

Várós volt nagyon a korong, ehhez képest az együttes az eddigi legvérszegényebb munkáját izzadta össze. Az energikus, vibráló és ötletes zenét felváltotta egy, a háttérzaj-kategóriába sorolható valami, ami takarításhoz tökéletes, de egyszerűen nem lehet elmerülni a számokban. Egyfajta görcsös bizonyítani akarás érezhető a dalokban, afféle "igenis, megmutatjuk, hogy így is jók vagyunk" - attitűd formájában. Persze ettől függetlenül biztosan lesznek olyan vélemények is, miszerint az album egy mestermű, de én, mint régi rajongó, az ötletességnek, a lázadásnak - ami a Charlotte Wessels nevével fémjelzett korszakot jellemezte - az írmagját sem találtam meg rajta. Talán majd a következő lemezen sikerül újra visszatalálniuk ahhoz a tűzhöz, ami egykor felemelte őket.

7/10

297632846_609998100497788_8593077626679579300_n.jpg

komment

Xandria - The Wonders Still Awaiting (2023)

2023. február 13. 20:57 - Jurancsik Eszter

xan_1.jpg

Egy olyan zenekar jelentkezett új lemezzel, amely csaknem öt évig volt tetszhalott állapotban. Marco Heubaum alapította a csapatot 1994-ben, azaz egy lassan 30 éve létező formációról beszélünk, amelynek első énekesnője Nicole Tobien volt, aki 1997-ben került a bandába, bár vele nem született egyetlen dal sem.

Lisa Middelhauve három évvel később váltotta Nicole-t, és vele került rögzítésre a "Kill The Sun", amely 2003 májusában jelent meg. További három korongot ("Ravenheart" - 2004, "India" - 2005, "Salomé - The Seventh Veil" - 2007) követően személyes okokra hivatkozva Lisa 2008 folyamán elhagyta a Xandriát, az ő helyére került Kerstin Bischof, aki mindössze egy évet töltött a bandában, 2009-ben ő is kereket oldott.

2010-ben Manuela Kraller (Haggard) állt a mikrofon mögé, és egy, a Nightwish korai munkáit kísértetiesen idéző, de mégis korrekt lemezt ("Neverworld's End") hoztak vele össze, aztán 2013 folyamán Manuela is búcsút intett társainak. Ám hamar megtalálták az utánpótlást a holland Dianne van Giersbergen személyében, aki 2004 óta aktív saját projektjének, az Ex Libris-nek köszönhetően, és akinek semmiféle rokoni kapcsolata nincs Anneke van Giersbergennel, mint ahogyan sokan hitték. A drámai szopránnal két lemezt vett fel a csapat: "Sacrificium" (2014) és a "Theater Of Dimensions" (2017). Utóbbi album rogyásig volt erőteljes, kemény dalokkal, de még az évben újabb fordulat következett be a zenekar életében: Dianne is távozott. 

Aeva Maurelle, a szintén német Aeverium énekesnője segítette ki a bandát a lefixált koncerteken, majd csend borult a Xandria háza tájára 2018 elején. Se a weblapon, se a közösségi oldalaikon nem adtak hírt magukról, azonban az utolsó posztok alatt záporoztak a kommentek, miszerint az együttesnek most kéne befejezni a működését. 

Tavaly májusban azonban megtört a sokadik éve tartó hallgatás, a csapat egy posztban tudatta követőivel: visszatértek. Mára már csak Marco maradt egyedüli tagként az eredeti felállásból, távozott Gerit Lamm dobos, Philip Restemeier gitáros és Steven Wussow basszeros is. Új zenészek vették át a helyüket, az új énekesnő pedig egy francia-görög származású, de Németországban élő fiatal hölgy, a 29 éves Ambre Vourvahis lett. Feltámadásukat a Reborn című dallal ünnepelték meg, majd érkezett a You Will Never Be Our God.

Ezután indultak turnéra az osztrák Visions of Atlantis társaságában, Budapesten is felléptek a Barba Negra szabadtéri színpadán, és fergeteges koncertet adtak. Ambre ugyan kicsit még bizonytalan volt a színpadon, de a hangja élőben is ugyanolyan erővel ütött, mint a felvételeken, plusz dicséret azért, hogy betegen sem mondta le a bulit. 

A "The Wonders Still Awaiting" immár a nyolcadik sorlemeze a sok tag- és énekesnőcserét átvészelt csapatnak, amely február 3-án jelent meg. A női frontemberrel felálló szimfonikus metal zenekarokkal Dunát lehet rekeszteni. Therion, Nightwish, Epica, Sirenia, és még sorolhatnánk. Telített a piac. Ám a vérfrissítésen átesett Xandria kislemezei igen erős, hamisítatlan szimfonikus metal szerzeményekként meggyőztek arról, hogy igen, érdemes még egy esélyt adni ennek a bandának. 

Ambre hangja nagyon, de nagyon rendben van. Nem a Manuela vagy Dianne által képviselt, operás hangon énekel, hanem természetesebben, de mégis erőteljesen, és jó pár dalban hörög is, méghozzá elég profin! És igen, ez a plusz, mely még tovább emeli a lemez minőségét. A szimfonikus metalban ténykedő hölgyek általában megmaradnak a tiszta éneknél, ám Ambre bevállalta a hörgést is. Igaz, anno Lisa is megejtette ezt pár szerzeményben, ám Ambre személyiségében megvan az, ami belőle hiányzott, különösen élőben, még akkor is, ha - ahogyan azt fentebb írtam - még látható, hogy nincs annyi színpadi rutinja az énekesnőnek, mint Lisának. A jégkirálynő-szerep helyett ő a kedves szomszéd lány, aki énekelni-hörögni is tud, és semmi mesterkéltség nincs benne. Reméljük, ez így is marad. 

280605690_105698838809530_6197458706631919660_n_1.jpg

Annak ellenére, hogy a hangszerelésben nincsenek túl nagy kontrasztok az eddigi lemezekkel, mégis mindegyik dalban megtalálható az egyediség, a különlegesség, a szerethetőség. Helyenként a dalcsokor idézi néhány pályatárs - Nightwish, Epica, korai Within Temptation - munkásságát, de mégis nagyon Xandriás lett a lemez. A Mirror Of Time például simán lehetne egy Epica-dal, azzal a különbséggel, hogy itt az angyalhang és a brutálhörgés is egy torokból jön. Ambre-nak nagy vágya vált valóra azzal, hogy egy valódi, ismert zenekarban mutathatja meg, mit tud, mint ahogyan egy ízben elmondta: 11 éves kora óta rajongója a metalzenének. 

A keménység és a lágyság egyaránt megtalálható a lemezen, például a The Maiden And The Child egy tipikus bulisláger, mely biztosan helyet kap majd a koncerteken, lehet rá ugrálni, a kórus pedig libabőrözős. A My Curse Is My Redemption hasonló kategória, amolyan igazi közönségkedvenccé válhat. Az Illusion Is Their Name felvezetője erősen hajaz a Nightwish-ra, ám egy igazi Xandria-dallá növi ki magát, a refrén pedig igazi meglepetés. Nem lövöm le a poént, legyen elég annyi, hogy hangszerelés és tempó tekintetében nem az jön, amit várnál. És pont ettől különleges. A Your Stories I'll Remember egy igen érzelemdús, szerelmes-szakítós tétel, de nem egy tipikus, andalgós-sírós, lassú szám, megküldték erővel - aki éppen most megy keresztül egy nehéz magánéleti időszakon, annak igazi kapaszkodó lehet. 

Sok zenekar a legerősebb dalokat mutatja meg kislemezek formájában, és bizony ilyenkor előfordul, hogy az album többi tétele csalódás. Gyenge, üres, ötlettelen, vértelen, amolyan töltelék. Ám a Xandria esetében ez majdhogynem fordítva történt. Meggyőzött a Reborn, a You Will Never Be Our God, a Ghosts, a korong címadó dala és a néhány napja kiadott Two Worlds, így kétségem sem volt afelől, hogy erős anyaggal készül a zenekar, de amit ettől a lemeztől kaptam, messze felülmúlt minden várakozást. Nincs rajta olyan nóta, amelyik éreztetné ezt a töltelék-jelleget, mind a tizenhárom számot áthatja a lendület, az élet, pedig bevallom, számítottam arra, hogy lesznek lagymatag fejezetek. Jót tett a csapatnak a szünet és a frissítés, az egész albumot is ezzel a szóval tudom leginkább jellemezni. Frissesség. Még az albumzáró Astéria a maga több, mint kilenc percével sem megy az ember idegeire, mert tele van érdekes zenei megoldásokkal.

Hogy őszinte legyek, Dianne van Giersbergen csaknem hat évvel ezelőtti távozásakor leírtam magamban a zenekart. Időről-időre ránéztem a közösségi oldalaikra, hátha van valami hír, majd belenyugodva konstatáltam, hogy itt bizony semmi történés. Aztán tavaly, a nagy semmi közepén a csapat felemelkedett hamvaiból, mint egy főnixmadár, és újjászülték magukat. És egy remek albumot hoztak össze.

Őszintén remélem, hogy innentől nem lesz több énekesnőcsere, de legalábbis néhány évig Ambre a banda élén marad, mert a hangja a kevésbé operás-áriázós stílus ellenére az eddigieknél sokkal, de sokkal magasabb szintre emelte ezt a csapatot. A kevesebb néha több, ahogyan a mondás tartja, a Xandria pedig nagyon ráérzett erre új albumán.

10/10

komment

Tarja - Best Of Tarja: Living The Dream (2022)

2022. december 03. 05:45 - Jurancsik Eszter

418467166052_1000.jpg
17 évvel ezelőtt egy fiatal, finn lányt elbocsátottak a munkahelyéről - és az a nap (2005. október 21.) egyben egy új ajtót nyitott meg a lány számára. Elveszve érezte magát, de tudta: ha azon az ajtón belép, élete legjobb döntését hozza meg. És így is lett...
Ez a lány volt az akkor 28 éves Tarja Turunen, akinek operaszerű éneke tette világhírűvé a Nightwisht. Hősnőnk egy év múlva karácsonyi lemezzel (Henkäys Ikuisuudesta/Breath From Heaven) jelentkezett, majd újabb egy év múlva, 2007 novemberében kiadta első metal albumát My Winter Storm címmel. Bár az anyagot rengetegen lehúzták, mert "nem Nightwish", Tarját nem érdekelte. A My Winter Storm ugyanis egy alapmű lett, habár ezt az énekesnő mindegyik lemezéről el lehet mondani, hiszen egymás után adta ki a jobbnál jobb korongokat, és mindegyiknél észre lehetett venni a progresszív irányt. 
 
A Best Of Tarja - Living The Dream nem csak egy összecsapott válogatáslemez. A finn tehetség a szívéhez legközelebb álló, legszemélyesebb dalait pakolta a kiadványra. Olyan dalokat, amelyek a legmélyebb érzésekből születtek, legyen az a boldogság, a keserűség, az útkeresés vagy bármi más. Hogyan is lehet elmerengés nélkül végighallgatni a Die Alive-ot, amely pontosan arról szól, amit mindenki megtapasztal élete során többször is: a totális padlóra kerülést és a nehézkes, de biztos feltápászkodást onnan. Gondolkodtál azon, hogy ki ihlette az Until My Last Breath-et? Michael Jackson, aki bár popzenész volt, de Tarja elmondta: Michael Jackson számára mindig e műfaj királya marad. Milyen érzés lenne, ha karácsonykor hirtelen ott állna az ünnepi díszbe öltözött fenyőfád előtt a művésznő, és az Ave Mariát énekelné, csak Neked? És ha eddig nem tudtad, hogy a nyers, kemény ritmusú Tears In Raint milyen esemény szülte, óhatatlanul elgondolkodsz azon, hogy akár egy pillanat alatt elveszíthetsz mindent. Tarja 2018 őszén ugyanis agyvérzésen esett át, szerencsés felépülése után kezdte el írni az In The Raw című album dalait, a kemény nóta pedig elsőre akár egy szakítós dalként maradhat meg benned, valójában azonban Tarja e tételben dolgozta fel betegségét. Azt, hogy milyen érzés volt magatehetetlenül feküdni a konyhapadlón, miközben nem tudta, mi történik vele, a kórházban töltött napokat és az azt követő rettegést, hogy megismétlődhet a szörnyűség, illetve hogy a betegség következtében akár a hangját is elveszíthette volna.
 
Tarja nem rocker, nem operaénekes és nem crossover művész, noha bebizonyította, hogy szinte minden műfajban feltalálja magát. Az Outlanders projekt, amelyet még 2011-ben hívott életre a német Torsten Stenzellel, egyáltalán nem metal zenét játszik. E projekttől a Depeche Mode-klasszikus World In My Eyest hallhatjuk az albumon, egy teljesen más aspektusból megközelítve. Jómagam nagy Depeche Mode-fan vagyok, és kevés olyan feldolgozásukra tudom azt mondani, hogy ez jó, de Tarjáék verziója nagyon, de nagyon ott van. Az énekesnő elmondta: évekkel ezelőtt ezt a dalt énekelve próbálgatta a hangját különböző oktávokban, és megtetszett neki a dal sötét szépsége. Ő pedig belevitte a fényt ebbe az örökzöld, ámde valóban sötét szerzeménybe. 
 
Tarja egyszerűen csak Tarja, aki bebizonyította, hogy egyedül is megállja a helyét, szólókarrierje ugyanis már több ideje tart és áll stabilan a lábán, mint amennyit a Nightwish köreiben töltött - 15 éve.
315065387_216882280678510_6003068370537309128_n.jpg
Nem tudok még egy ilyen művészt megemlíteni, aki ennyire látványos fejlődést hajt végre albumról albumra, és akiben ennyi alázat lenne a zene iránt. Tarját a Teremtő is előadóművésznek teremtette, aki nemcsak a zene szerelmese, de tiszteli a rajongóit is. Amikor a színpadon van, árad belőle az az energia, amit akár gyógyítónak is nevezhetünk. Pánikbetegként a koncertje alatt az első sorban tomboltam, és eszembe sem jutott, hogy rosszul lehetek. Október 21-én Budapesten lépett fel a Barba Negra új, csepeli koncerttermében, és bár nem először láttam élőben, de a csodát ismét megteremtette. Az emberek a lassú számoknál sírtak (közöttük én is), az olyan pörgős daloknál, mint a Victim Of Ritual vagy a Demons In You, közös éneklés és tapsvihar töltötte meg a termet. Aznap debütált egyébként az Eye Of The Storm, amely tangós dallamaival és a metal elemeivel egyszerre idézi meg Északot és Délt. Ez nem is csoda, hiszen Tarja elmondta: e tételt két olyan ország ihlette, amelyek különösen fontosak számára: Finnország és Argentína. Ezt a szerzeményt egyébként a 2013-as Colours In The Dark című sorlemezére szánta, de úgy gondolta, hogy inkább egy különleges alkalommal mutatja meg rajongóinak. És milyen jól tette!
 
Tarja művész. Énekes, zenész. Az édesanya, a hétköznapi nő, akinek ugyanolyan ügyes-bajos dolgokkal kell megbirkóznia, mint bármelyikünknek. És bár padlóra kerülhet még párszor élete során, de felemelkedik, és mindig egyre erősebb verziójában - mint egy Főnix, amelyről a My Little Phoenixben is énekel. Mondhatjátok, hogy elfogult vagyok. És ezt nem is tagadom, és nem csak azért, mert Tarjáról van szó, aki nemcsak egy énekesnő, hanem egy jelenség. Majdnem mindegyik albuma olyan életszakaszomban jelent meg, amikor teljesen kilátástalannak éreztem az életemet. A My Winter Storm egy szakítás után húzott ki a gödörből, a What Lies Beneath megjelenésekor családi gondokkal kellett megküzdenem. A Colours In The Dark boltokba kerülésekor komoly munkahelyi stressznek voltam kitéve, a The Shadow Self akkor jött ki, amikor Édesapám két stroke után hazakerült a kórházból, és rettenetesen féltem, hogy elveszítem. Az In The Raw pedig egy olyan időszakban érkezett, amikor teljesen össze voltam zavarodva és nem tudtam, mit is kezdjek az életemmel. Ez akár egy filmes forgatókönyv is lehetne, amolyan out-of-age történet keretében, amelynek minden fejezetéhez tökéletesen illik egy Tarja-album. :D 
 
Köszönjük ezt a csodát, Tarja. Te Magad is az vagy, a világ nyolcadik csodája.
komment
süti beállítások módosítása