Régen volt már 2002. Akkor voltam 17 éves, és akkoriban kezdtem a tucatzenétől a keményebb zene felé fordulni. Sok együttest felfedeztem és megszerettem, köztük az olasz Lacuna Coilt is, akiknek "Comalies" című, harmadik stúdióalbuma épp akkor jött ki. 

Tarja Turunen operás lírai szoprán hangja és Sharon den Adel kellemes mezzoszopránja után Cristina Scabbia mélyebb, alt tartományban mozgó éneke is megbabonázott, azonnal megszerettem a bandát, akiknek minden lemezén találtam szerethető dalokat, még akkor is, ha az adott kiadvány nem is vált kimondott kedvencemmé. Utolsó nagylemezük a 2019-es "Black Anima" volt, amelyről a testvérblogon olvashattok kritikát.

Nyáron hintette el a formáció, miszerint dolgoznak a tizedik albumon, ám előtte egy meglepetéssel is készülnek a rajongóknak: a Comalies 20. születésnapja alkalmából a dalcsokrot áthozták 2022-es hangzásba, pedig csinálhattak volna egy remasterelt albumot. De nem, a derék olaszok nem aprózták el a dolgot, és teljesen felújították az albumot.

Korábban Andrea Ferro, a zenekar férfi énekese elmondta: kockázatos dolog hozzányúlni egy ilyen régi és fontos albumhoz, hiszen lehet, hogy a rajongók már a gondolatát is utálni fogják, és azt már szerintem csak magában tehette hozzá, hogy esetleg nem azt a hatást váltja ki majd a hallgatóból a lemez, amilyet vár, vagy az együttes szeretne elérni.

Természetesen a pakkban megtalálhatjuk a régi dalokat is, így a nosztalgiázni vágyók akár egymás után is meghallgatjatják a szerzeményeket, összehasonlítva őket. Így tettem én is, amikor nekiültem meghallgatni az új korongokat.

Két klipes dalt tárt rajongói elé a csapat a lemez megjelenését megelőzően, a Tight Rope XX és a Swamped XX című tételeket. Letisztult hangzás, felfrissült zenei alapok, Cristina hangjával pedig soha nem volt gond, de mostanra beérett - hiába, egyes énekesnők a korral lesznek egyre kiforrottabbak, ami a torkukat illeti, ilyen nő Cristina is, aki 50 évesen is ugyanazzal az energiával tombol a színpadon, mint a húszas éveiben, amikor a Lacuna Coil karrierje beindult.

Andrea, aki az első néhány lemezen inkább énekelt, mostanra áttért a hörgésre, ami különösen a Black Animán üt nagyot. Mondjuk a dalok témája és az egész album keménysége meg is kívánta ezt! 

A  Tight Rope XX és a Swamped XX varázsa megmaradt húszévesen is, ezért tűkön ülve vártam a korong megjelenését. Viszont ezután kissé sokkot kaptam, amikor meghallottam a Heaven's A Lie új verzióját. 

Erről a dalról tudni kell, hogy a Comalies talán legnépszerűbb dala, megjelenésekor csak az Egyesült Államokban 300.000 példányban talált gazdára, az évek során pedig annyira ikonikus szerzeménnyé nőtte ki magát, hogy azóta is majdnem minden koncerten felcsendül.

Eredetileg Cristina és Andrea énekeltek a refrénben, most viszont Cristina elnémul, és Andrea hörgését hallhatjuk. Néha Cristina egy-két dallammal besegít, "set me freeeee..", de Andreáé lett a főszerep. És ez sajnos teljesen elrontja a dalt, ami azért kár, mert a zenei alappal nincs probléma. Megmaradhatott volna az eredeti vonal, a két énekes éneke, és nem egy hörgés némi vokállal. Pedig ezt a dalt vártam legjobban, hiszen -mint sokaknak- nekem is ez az egyik legkedvesebb dal az eredeti lemezről.

A címadó dal viszont meglepően jól sikerült. A dallamos olasz nyelvű verzé az elején Cristina lágy hangjával, majd Andrea hörög. Ebbe a szerzeménybe KELLETT Andrea hörgése. Nem mondom, hogy überelni tudná az eredetit, de nagyon, nagyon nagyot ütött, elsőre is. Cristina és Andrea "dialógusa" ének formájában és a mai korhoz igazított zene megszerettette magát velem. 

Nemrégiben Cristina kijelentette: nem szeretik, ha beskatulyázzák őket, hogy "gótikus" vagy bármilyen más műfajt játszó zenekar ők, ez kiválóan megmutatkozik a The Ghost Woman and the Hunter című dalban is. Míg eredeti formájában egy ízig-vérig gótikus hangulatú számot hallhatunk, addig az új változat egy bekeményített verziója a dalnak, és igencsak fülbemászóra sikeredett. A gótikus hangulat itt is megvan, de keményebb és érettebb formájában. 

A The Prophet Said is kapott egy kis keménységet, és egy szerethető dal lett belőle. Andrea hörgése nélkül elképzelhetetlen a tétel, és itt kell megjegyeznem, hogy az úriember rengeteget fejlődött hörgés tekintetében, hatalmas csillagos ötös neki, grazie mille Andrea e forza!

Hasonlóképp az Angel's Punishment is erőteljesebb dobtémákkal és gitárokkal operál, nagyon jó lett.

Összegezve: nem lőttek mellé a Comalies felnőtté avatásával, mert szépen áthozták-áthúzták Cristináék a mai kor hangzásába a dalokat, igaz, van pár dolog, amivel személy szerint én nem tudtam kibékülni, például a cikk elején ecsetelt Heaven's A Lie, vagy a Daylight Dancer, amely valahogy nem fogott meg. De összességében szép munkát végzett a milánói csapat, akiket 20 éve szeretek, és eddig nem okoztak csalódást. Bár a fent említett gyenge pontokat kiszúrtam, de a Comalies XX rendben van.

8,5/10

Sarok Bettina gondolatai

Nem feltétlenül tartozik a kedvenc híreim közé, amikor egy klasszikust leporolnak, majd átültetik azt kortársba. Nem véletlenül mondjuk azt valamire, hogy klasszikus vagy örökzöld. Csakúgy mint a feldolgozáslemezek sokasága, úgy az átdolgozások is amolyan divatként robognak a boltokba, és az, hogy valamit új köntösbe bújtatnak az persze okkal hagy némi kívánni valót maga után. Az esetek többségében teljes mértékben jól működik a képlet, azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindig van egy de és mindig ott van az a fránya árnyoldal is.

Kicsit meglepett a Lacuna Coil lépése, noha bizonyos szempontból logikusnak tartom a döntésüket. Nemcsak hangzásban változott a húszév alatt a zenekar, hanem a felállás is itt-ott más, mint a Comalies eredetijén. Kíváncsian vártam hát, hogyan szólal meg 2022-ben a lemez, tekintve, hogy az utóbbi pár lemezük után rendesen keresgélni kellett az állunkat, olyannyira bekeményítettek. Beismerem először – és a sokadik alkalom után sem – nem tudtam hova tenni a Comalies XX tartalmát, pedig nem először hallom, az újabb verziók azonban nem kicsit leptek meg olyannyira, hogy szinte fel sem ismertem a korongot.

A Swamped és a Heaven’s A Lie már az eredetinek is húzódalai voltak, ez most sincs másként, a bibi mindösszesen az, hogy amióta Andrea Ferro megtanult hörögni, azzal egyetemben elfelejtett énekelni. Emlékszünk még, amikor  a bandát azért tartottuk kivételesnek, mert két zseniális énekes adja elő a nótákat? Na ez veszett ki belőlük mára, és bár Andrea hörgése a dalok háromnegyedében már húszévvel ezelőtt is bőven elfértek volna, a Heaven’s A Lie-t igazán megkímélhették volna tőle, csakúgy mint a Swamped-et – ebből a szempontból egyáltalán nem volt érdemes hozzányúlni a lemezhez.  Bevallom őszintén, az összes többi dal nekem sokkal jobban átjön a mai hangzásban; frissebb, érettebb és nem utolsó sorban olyan hatást keltenek, mintha egy teljesen új lemezt hallgatnék. Volt egy időszak, amikor kimaradt az életemből a csapat munkássága, ami valójában azért történhetett meg, mert folyton újdonságok, számomra még ismeretlen területek után kutattam, melyek aztán olyannyira bevonzottak, hogy egy jó ideig másra rá sem néztem. Ez az időszak alatt a Lacuna Coil stílust váltott, keményebb lett, Andrea áttért a hörgésre, és valahogy elveszett az a bizonyos varázs, ami miatt fülig beleszerettem a munkásságukba.

Beletelt egy kis időbe, mire pótolni tudtam a lemaradásom, a Delirium című lemezük pedig aztán feledtette velem minden sérelmemet, és újfent megtaláltam a szépet, a jót, a hiányzó pluszt, ami miatt továbbra is értékelem a zenekar munkáját. A fentebb, Eszti által már említett Black Anima egy teljesen új fejezetet nyitott mind a csapatnak, mind a fanoknak egyaránt, hiszen aki eddig esetleg kételkedett volna bennük, az megtért, a  régi fanok pedig belátták, hogy még a legstabilabb banda is képes valami egészen újat mutatni önmagából. Hogy milyen metált is játszanak pontosan az tulajdonképpen a kutyát sem érdekli, hiszen mindaddig, amig a dalaik elérnek az emberekhez, és érzelmeket váltanak ki belőlük, a dalok üzenete lesz az, ami miatt továbbra is kitartunk a srácok mellett, nem pedig az elemzés, hogy „ez most akkor gótikus vagy nem gótikus?”. Részemről jó ötlet volt meglépni a változást, viszont nagyon remélem, hogy a többi lemezük most már tényleg megmarad klasszikusnak, kell valami emlék arról, hogyan is szóltak egykoron, mielőtt azok lettek akik!

8/10

Kiadó: Century Media

Zenészek:

Cristina Scabbia - ének

Andrea Ferro - ének, hörgés

Marco Coti Zelati - basszusgitár, billentyűk

Diego Cavallotti - gitár

Richard Meiz - dob

Tracklist:

CD 1:

01. Swamped XX
02. Heaven's A Lie XX
03. Daylight Dancer XX
04. Humane XX
05. Self Deception XX
06. Aeon XX
07. Tight Rope XX
08. The Ghost Woman And The Hunter XX
09. Unspoken XX
10. Entwined XX
11. The Prophet Said XX
12. Angel's Punishment XX
13. Comalies XX

CD 2:

01. Swamped
02. Heaven's A Lie
03. Daylight Dancer
04. Humane
05. Self Deception
06. Aeon
07. Tight Rope
08. The Ghost Woman And The Hunter
09. Unspoken
10. Entwined
11. The Prophet Said
12. Angel's Punishment
13. Comalies

Jó pár év eltelt 2016 óta, amikor is Pilar Gimenez Garciát, művésznevén Ailynt kidobták a norvég Sireniából, amely zenekart 9 évig erősített énekével. 

A bájos hölgy ezzel kapcsolatban terjedelmes interjút adott magazinunknak, majd kilábalva édesanyja elvesztése okozta depressziójából, dolgozott több zenekarral és énekessel is - Débler, Secret Rule, Melted Space, hogy néhány nevet említsünk. 2020-ban jelentette be, hogy a Trail of Tears frontasszonyává választották, ám a zenekar még nem jelentkezett új anyaggal az énekesnő csapatba kerülése óta.

2019-ben pedig nem kisebb névvel alapította meg Her Chariot Awaits nevű projektjét, mint az Adrenaline Mob-os Mike Orlando. Első közös lemezük 2020 tavaszán jelent meg, amely a csapat nevét viselte, és Ailyn hangjának egy teljesen más aspektusát hallhattuk - míg a Sireniában főként az operás vonalat erősítette, addig a Mike-kal való közös munka során feltárult a spanyol szépség dögösebb, rockosabb hangja. Kritika ITT olvasható! 

Nemrégiben újabb meglepetéssel rukkolt elő a 40 éves, ám kislányos külsejű énekesnő: Lunarian név alatt újabb csapatban csillogtatja a tehetségét, amely formáció a szimfonikus metalt erősíti, két dal (Burn The Beauty, Dream Cathcer) után pedig tegnap elérhetővé vált a csapat első albuma,  "Burn the Beauty"  címmel.

Igazi hamisítatlan szimfonikus metalt játszik a Lunarian, ám nemigen hasonlít pl. a Sirenia által játszott szimfonikus metalra, annál vaskosabb, keményebb és kiforrottabb és Ailyn is jobban kihasználja a hangját, mint ex-együttesében. A zene is más; sokkal gitár-orientáltabb, arcletépőbb. Itt-ott a dalok idézik egy picit az Epicát, egy csepp Nightwisht és Theriont is, ám valahogy mégis egyedit tudott alkotni a zenekar, Ailyn pedig merészen játszik a hangjával, éteri magasságokba emelve azt és a hallgatót is, például a fent említett Dream Catcherben vagy a Bleeding Out-ban.  

Meglepetés az Embers című tétel, amely elektronikus alapokat is felvonultat az elején, és talán ez a dal a legkevésbé szimfonikus szerzemény a lemezen, már-már heavy és talán kicsit power metalba hajlik, de ez cseppet sem baj, sőt! Pofátlan, kemény nóta, amely elsőre megszerettette magát velem. Ailyn valahogy bármit énekel, minden jól áll neki. Mint egy tökéletes alakú modell, akire bármilyen ruhát adhatsz, nem lősz mellé.

Kellemes számcsokor, patikamérlegen kimért dallamok jellemzik az egész korongot, ám mégsem válik unalmassá, amihez nagyban hozzájárul Ailyn hangja és a dalszövegek is. Nagy személyes kedvenc lett például az Endless Sleep és a lassabb tempójú Invincible, amelyben az énekesnő szokatlan énektémái elsőre talán furcsának tűnnek, de megszereted. Mint amikor egy új, egzotikus ételt kóstolsz. Ailynnek nem áll rosszul, ha olykor keleties dallamokat hallat, nos ebben a dalban is kapunk belőle.

A Never Ending Circle parádés dobtémákkal operál, dallamos, szinte már táncolható darab, a Scarlet pedig amilyen nyugisan kezdődik, olyan erőteljesen folytatódik, és Ailyn áriázása hallatán libabőrös lettem. Az albumzáró Sacrifice-ban pedig a lehengerlő gitárok és a szimfonikus dallamok egyszerre teszik túlvilágivá a szerzeményt.

Bevallom, kicsit tartottam attól, hogy nem sikerül üde színfoltot csempésznie a zenekarnak a szimfo-metal igencsak telített piacára, de az album egy nagyon kellemes csalódás, szerethető, kellemes, fülbemászó dalokkal és Ailyn végre kiengedi azt, ami a torkában van. A hangszerelésre sem lehet panasz, a gitárok ha kell, sírnak, ha kell, lezúzzák az ember arcát. Ugyanígy dicséret illeti a szimfonikus hangszerelését felelős Antonio Agate-t is.

Összességében teljesen rendben van az album. Itt-ott talán több extra újítás elfért volna, de alapjáraton egy igen erős lemezt tarthatnak a kezükben Ailyn rajongói.

Szép munka!

9.5/10

Kiadó: Frontiers Records S.R.L.

Zenészek:

Ailyn - ének

Aldo Lonibile - gitár

Mattia Gosetti - basszusgitár

Michele Sanna - dobok

Antonio Agate - billentyűk, szimfonikus hangszerelés

Dallista:

1. Don't Wait Until I'm Gone
2. Dream Catcher
3. Embrace
4. Bleeding Out
5. Embers
6. Burn The Beauty
7. Endless Sleep
8. Invincible
9. Never Ending Circle
10. Scarlet
11. Sacrifice

A kérdés adott. Mit tud kezdeni Gere Dorottya egyedül? Amire tényleg kíváncsi lennék, mert ebből a könnyen fogyasztható kompakt 10 számos félórás lemezből nem derül ki. Amit hallottam zeneileg és szövegileg nagyon ott van. Főleg a dalszövegek nagyon tetszenek. Molnár Máté, Varga Zoltán igazi tehetségek. Bocsánat ha valakit kihagytam. Egyszerűen jó volt figyelni és értelmezni őket. Az egyén saját sorsa, a kitörölhetetlen se veled se nélküled kapcsolat. Legyen X cím adó dala is Varga Zoltán soraival tudtam a legjobban azonosulni. Érdemes hallgatás közben kifejezetten a szövegre is figyelni. Nincsenek túlgondolva és ez így pont jó.
Hangzás hibátlan, döngöl zeneileg. Kínai olcsó füleseket is meghajtja. Nu-metal éra, néhol fűszerezve egy kis punk stílussal és a régebbi Dorothy is visszaköszön. Összességében dögös kis Modern Metalt dobtak össze. Ismét a Legyen x dal a legkiemelkedőbb ahol a dalszerzők között ott van Oravecz Kristóf is. Érezni a keze munkáját benne. Eltudtak kapni vele és kirobbantani a zsírt a fülemből.
Egyetlen komolyabb negatívum az Gere Dorottya hangja. Főleg az első 4 dalban szerintem nagyon túltolták a keverést és nagyon mű lett a hatása. Sok a feljavítás és Anders Fridén is csettintene egyet. Kevesebb néha több. Most vagy a profi gárda gondolta túl vagy Dorottya hiányosságait akarták ellensúlyozni? Olykor az autotune gondolata is felmerült bennem. A punkosabb részeknél ahol visszább vettek jobban is működött és éreztem az energiát. De egy ilyen mélyre hangolt, nyers energiákat megmozgató zenénél csak elvesz az erejéből, hiába a döngölő riffek. Inkább poposabb irányban mozgó zenészek szoktak szerintem használni az efféle preseteket. Imádom pedig az ösztönből jövő keményebb vonalas női vokálosokat. Korai Kittie, kifejezetten az első album. Vagy éppen Julie Christmas munkássága. Mint első szóló lemez ígéretes de ha tovább szeretne fejlődni a helyes ének technikák betanulását erősen javaslom. Mert egy jó természetes distortion nagyon sokat dobna az albumon is és nem kell mesterségesen rávarázsolni. Ehhez a műfajhoz kifejezetten ez illik.

Így a végére azt tudom mondani. Akik segítettek Gere Dorottyának le a kalappal előttük és imádtam. Dorottyának meg így tovább és a jó pap is holtig tanul és kívánom, hogy a következő lemezre kevesebb munkája legyen a vokáloknál a hang mérnöknek. Egy képzeletbeli Monarch 10-es skálán 10/7. Várom a kövi lemezt!

Hard rock/heavy metal csapatként definiálja magát a kaliforniai Edge of Paradise, de van még bőven más műfaji sajátosság a zenéjükben, ám erről majd később. :) 2011-ben alakult a banda, így az idei évben ünnepelhetik tízéves fennállásukat, első albumuk még az alapítás évében megjelent, és a Mask címet viselte. 2015-ben érkezett az Immortal Waltz, majd 2019-ben a Universe.

Az énekesnő Margarita Monet -születési nevén Margarita Martirosyan- Jerevánban, Örményország fővárosában látta meg a napvilágot 1990. február 15-én, de családjával élt Moszkvában, itt kezdett zongorázni. 11 éves korában Houstonba költöztek, onnan New Yorkba költözött pár évvel később, majd 2010 folyamán Los Angelesben kötött ki, ahol találkozott David Bates-szel, vele és az időközben csatlakozott bandatársakkal életre hívták az együttest.

Bevallom, csak nemrég figyeltem fel a különleges hangú fronthölgyre, amikor tavaly a Magnus Karlsson által alapított Heart Healerben hallottam énekelni. Tudtam előtte is, kicsoda ő, de valahogy az Edge of Paradise mostanáig kiesett az életemből. Bánom is, de jobb későn, mint soha! :D 

A Heart Healerben nyújtott teljesítménye lenyűgözött, ezután kezdtem hallgatni a banda lemezeit. És meggyőzve éreztem magam. 

A The Unknown szeptember 17-én jelent meg, rajta 10+1 nótával. Mivel a formáció első három kiadványa igencsak megszerettette magát velem, izgatottan vártam az új lemezt.

A klipes formában is megjelent Digital Paradise-sal indít a korong, a rendkívül dinamikus szerzemény dallamos és mintha tüzesvassal égetnék az ember fülébe, a dal közepén pedig Margarita majdnem 20 másodpercen keresztül tartja ki a hangját, lehengerlő. Kicsit az Amaranthe számaira hasonlít a dal hangzásvilágában és a refrénjében. Ilyen felvezetővel nem is lehet szar lemez ez, gondoltam. És nem tévedtem! 

Margarita el is árulta: ez a kiadvány lesz az eddigi legkeményebb zene, amit valaha kiadtak. Nem beszélt mellé az énekesnő, az biztos. Édesapja tudós, munkássága pedig nagy hatással van kicsi lánya dalszerzési folyamatára, ez pedig kétségtelenül érezhető az olyan dalokban, mint az említett Digital Paradise, a címadó The Unknown, a False Idols vagy a Leaving Earth.

A dalaink egy másik dimenzióban játszódnak. Minden egyes új felfedezéssel elmosódnak a határok a valóság és a sci-fi között. Így a dalok általában ebben az életen túli környezetben vagy párhuzamos Univerzumban játszódnak, vagy nevezd, ahogy akarod. De az élmények nagyon is átélhetőek, és nagyon közel állnak a szívemhez, mert mindenemet beleadtam ezekbe a dalokba.

- ecsetelte nemrégiben Margarita.

A False Idols például az ókori Egyiptomot idézi klipjében, ahol rendkívül sok istent tiszteltek, a dal viszont a közösségi oldalakon gombamód szaporodó influenszereket veszi górcső alá, akik bizony nem mindig jó irányba terelik az internetezőket, a követőiket, különös tekintettel a fiatalabb korosztályra. 

Manapság, ha megnézzük például a Tiktokot, minden azok körül forog, akiknek sok követője van. A dal az összes ilyen embert nagyító alá veszi.

- és az énekesnőnek igaza van, szerintem ebben is egyetérthetünk vele.

Telis-tele van súlyosabbnál súlyosabb dalokkal a lemez, és itt térnék vissza a műfajok kérdésére: bár a gitárjáték kétségtelenül a heavy metalt idézi, de a zenekar muzsikájában bizony fellelhetőek a modern és industrialos elemek is, ahogyan a bónusz dal -My Method Your Madness Industrial Remix Bonus- is mutatja. De ez nem baj! Manapság egyébként is sok együttes keveri a műfajokat, hangzásokat, gondoljunk csak az ukrán Jinjerre, akik minden műfaji határt átlépnek a lemezeiken. Valami ilyesmit csinál az Edge of Paradise is, csak Margarita, Tatianával ellentétben nem hörög, viszont remekül kihasználja a hangját, ami hasonlít az Amaranthe-os Elize Ryd-ére, lévén hogy ő is szoprán énekes, de sokkal metalosabb. 

Összegezve: az Edge of Paradise negyedik albuma véleményem szerint messze az eddigi legérettebb és legerősebb. A dalokat remekül összerakta a zenekar, a heavy metal és a hard rock fúziója a modern elemekkel és némi industriallal szuper elegyet alkot, Margarita pedig nemcsak egy rendkívül dekoratív megjelenésű nő, hanem a hangját is remekül használja. Nem mellesleg a dalszövegek is az ő tollából származnak, amelyek egy igen filozofikus, a világ dolgai iránt érdeklődő és intelligens személyiséget tükröznek.

9/10

Számlista:

1.    Digital Paradise
2.    My Method Your Madness
3.    Tidal Wave
4.    The Unknown
5.    Believe
6.    False Idols
7.    You Touch You Die
8.    One Last Time
9.    Leaving Earth
10.   Bound To The Rhythm
11.   My Method Your Madness (Industrial Remix) Bonus Track

Zenészek:

Margarita Monet - ének, billentyűk
Dave Bates - gitár
Jamie Moreno - dobok
Ricky Bonazza – basszusgitár

Közösségi média:

http://www.edgeofparadiseband.com/
https://www.facebook.com/EdgeOfParadiseBand/
https://www.instagram.com/edgeofparadise
https://twitter.com/edgeofparadise

2016-ban alakult a kanadai Spiritbox, amely csapat zenéjében egyaránt vegyíti a progresszív-post-metalt és a metalcore-t is, Courtney LaPlante pedig egyaránt alkalmazza a hörgést és a tiszta éneket is előadásmódjában. A trió első nagylemeze a mai nappal jelent meg Eternal Blue címmel, a korongon 12 szerzeményt rögzítettek.

 A Constance, a Circle With Me ,a Holy Roller  és a Hurt You videóit láthattuk a lemezről korábban.

A fent felsorolt műfajok mellett a nu metal is erősen érezhető a dalokban, de tény, hogy a progos zúzás a legmérvadóbb, Courtney -aki egyébként a gitáros Mike Stringer felesége - hangja pedig remekül illeszkedik a dalokba. Korábban a házaspár az Iwrestledabearonce nevű csapatban játszott együtt. 

A modern elemekkel megküldött dalcsokor valóban minőségi munkát mutat. A szövegeket áthatja a fájdalom, de nem annyira sötétek, mint más, prog metálban ténykedő banda szövegei, és remek dallamérzékről tanúskodik a számok többsége, például a Yellowjacket, amelyet Sam Carterrel vettek fel, a The Summit vagy a nyitó Sun Killer.

Vannak igazán arcletépős nóták is az albumon, mint például a Silk In The Strings, remek gitárjátékkal operáló dalok is, mint a címadó Eternal Blue, és lassan, lágyan kezdődő tétel is, a We Live In A Strange World képében, ami a közepére aztán bedurvul. 

Érdekes érzéseim támadtak a lemez hallgatása közben. A legtöbb zenekar általában a legerősebbnek tartott dalait jelenteti meg klipes formában az album boltokba kerülése előtt, a Spiritbox esetében mintha ez fordítva történt volna. A fent felsorolt számok, amelyekhez videók készültek, nem gyengék ugyan, egyből megszerettem általuk a zenekart, de a többi dal igazi meglepetés, telis-tele energiával és odabaszós szövegekkel.

Összegezve: a Spiritbox egy igen érett lemezt tett le az asztalra, a szerzemények könnyen emészthetőek, fülbemászóak, de mégis súlyosak. A Hurt You például a mérgező kapcsolatokról szól, a Constance klipjét nézve pedig keménység ide vagy oda, én bizony elsírtam magam. A történet egy demenciában szenvedő öreg néni történetéről szól, megrázó és szívfacsaró képsorokkal, a szöveg pedig fájdalmasan gyönyörű. Ezekből is látni, hogy a formációt erősen foglalkoztatja a társadalom, illetve annak problémái, az emberi sorsok és kínok. Én hasonlóan érzékeny személyiség vagyok, szóval a dalszövegek telibe találták a lelkemet. Szívbemarkolóan gyönyörű sorok majdnem minden tételben. A lemez számomra ott van az idei top 3-ban, Courtney pedig egy hihetetlenül sokoldalú és tehetséges énekesnő.

9/10

Dallista:

1. Sun Killer
2. Hurt You
3. Yellowjacket (feat. Architects’ Sam Carter)
4. The Summit
5. Secret Garden
6. Silk In The Strings
7. Holy Roller
8. Eternal Blue
9. We Live In A Strange World
10. Halcyon
11. Circle With Me
12. Constance

Zenészek:

Courtney LaPlante - ének

Mike Stringer - gitár

Bill Crook- basszusgitár

Zev Rose - dob

Kiadó: Rise/Pale Chord

A mai nappal jelent meg Anette Olzon második szólóalbuma, a Strong. Az egykori Nightwish-frontasszony korábban, a Parasite kislemez megjelenésekor elmondta: ez a korong teljesen más lesz, mint elődje, a 2014-es Shine. Míg utóbbi főleg Anette személyes élményeire épült, addig a Strong a világ történéseit vesézi ki, címéhez méltóan pedig jóval erőteljesebben és keményebben szól majd.

A Parasite, a Sick Of You és a Fantastic Fanatic, amely dalok klipes formában megjelentek, sejtették, hogy valóban egy keményebb anyaggal lesz majd dolgunk. Így kíváncsian ültem neki a dalcsokor hallgatásának. 

A Parasite kapcsán így mesélt nyáron az énekesnő:

A 'Parasite' egy dal azokról, akik hazugságaikkal, ármánykodásukkal, kapzsiságukkal és gyűlöletükkel pusztítást okoznak ebben a világban, mindezt a  tisztesség álarca mögé rejtőzve. Zűrös világban élünk, egy világjárvánnyal, őrült politikával, erőszakkal, a közösségi médiában látható viselkedéssel és azokkal az emberekkel, akik folyamatosan másokra zúdítják a véleményüket - ez adta az album koncepcióját. Zeneileg egy sokkal súlyosabb albumot szerettem volna, mégis erőteljes dallamokkal, és olyan általam kedvelt zenekaroktól merítettem ihletet, mint a Dimmu Borgir vagy az In Flames.

A Sick Of You-ban Anette a párkapcsolati erőszak ellen emeli fel a szavát. Mint az kifejtette: a COVID-19 pandémia is hatással volt a lemezkészítésre, a világjárvány ideje alatt karanténba kényszerült nők pedig még elmenekülni sem tudtak erőszakos párjaik elől, így biztosak lehetünk abban, hogy sajnos nem egy haláleset írható ennek számlájára. Mint főállású betegápolónak, Anette szociális érzékenysége igen magas szinten áll, amikor befejezte a nővérképző iskolát, elárulta: mindig is szeretett másoknak segíteni, és még a Nightwish tagjaként eldöntötte, hogy elvégzi a tanfolyamot egyszer.

A Magnus Karlsson bábáskodásával megszületett albumon hallhatjuk férjét is, a svéd Pain-basszer Johan Husgafvelt is, aki nemcsak a húrokat tépi, de hörög is néhány dalban, például az albumnyitó Bye Bye Bye-ban. A számok dallamosak, ahogyan a The Dark Elementben és az Allen/Olzon projektekben is megszokhattuk, de valóban nem beszélt mellé, amikor említette, hogy durvább lemezt készít a Shine-nál, amelynek témái főleg a házassága, gyermekei, édesanyja rákbetegsége és az őt ért atrocitások voltak.

Azért persze a Strong-on is találunk személyes dolgokra utaló tételt, mégpedig a Catcher Of My Dreams-et, amelyben Anette rémálmairól énekel. Elmondása szerint a stresszesebb időszakokban gyakran kínozzák rossz álmok, így írt róla egy dalt.

Az I Need To Stay, amely a korong egyik legepikusabb dala, édesapjáról szól - Anette papája tavaly tavasszal hunyt el koronavírus-fertőzésben, az énekesnő elmondta, hogy bár apukája nem volt a világ legjobb szülője, elvesztése mégis nagy fájdalmat okozott számára. 

A harmadik kislemezes dal, a Fantastic Fanatic pedig nem másról szól, mint a napjainkban nagy befolyással bíró influenszerekről.

Ez egy olyan dal, amit már régóta meg akartam írni, mert van Facebookom, van Instagramom, de nem posztolok túl sokat. Ám sokan kiengedik oda a gondolataikat, mint például: >> én vegán vagyok, te se egyél húst, olyannak kell lenned, mint én<<, és nagyon zavar, amikor megmondják, hogyan kellene élnem az életemet. Beszélnek a környezetvédelemről is, elmondják, hogy ők bizony nagy környezetvédők, aztán posztolnak egy képet, amin éppen a repülőn pózolnak. Sajnálom, ez engem nagyon irritál! Én nem akartam a Facebookra írni erről a jelenségről, inkább írtam egy dalt az albumra.

A címadó Strong -amely szerzeményre leginkább a Five Finger Death Punch volt hatással- szintén a koronavírus-járványt veszi témájául, de egy pozitívabb megközelítésben. 

Természetesen a szövegben benne van, hogy elveszítheted a barátaidat, családtagjaidat, de az üzenete az, hogy maradjunk erősek és harcoljunk!

Még a kissé lassabb tempójú Sad Lullaby is tele van energiával, a Who Can Save Them pedig egy vérbeli heavy metal dal, amely napjaink egyik legaktuálisabb problémájára, a környezetszennyezésre épül, és azt a kínzó kérdést feszegeti, hogy a következő generációt ki fogja ennek következményeitől megmenteni? . A Hear Them Roar elemeiben pedig keveredik a heavy és a power metal is. Érdekes egyveleg, de abszolút szerethető. Az albumzáró Roll The Dice epikus hangulata lehengerlő, a billentyűkkel pedig emlékeztet valamelyest a Nightwish korai zenéjére, csak Anette Tarjával ellentétben nem operásan énekel.

Összegzés:

Anette egy ízig-vérig metal albumot adott rajongói kezébe a mai nappal, amely tele van erőteljes, kemény dalokkal, ahogyan azt az énekesnő beígérte, és akár társadalomkritikának se rossz. A dalok többsége rendben van, Anette pedig elmondta: szüksége van Magnus Karlssonra, hiszen a svéd producer remek munkát végez, és ez hallható a lemezen is. A Shine-t szerettem, a Strong-ot pedig imádom.

9/10

Kiadó: Frontiers Music Srl

1.  Bye Bye Bye

2.  Sick of You

3.  I Need To Stay

4.  Strong

5.  Parasite

6.  Sad Lullaby

7.  Fantastic Fanatic

8.  Who Can Save Them

9.  Catcher of my Dreams

10. Hear Them Roar

11.  Roll the Dice

A Garbage 1993-ban alakult a Wisconsin állambeli Madisonban, élén egy skót születésű énekesnővel, Shirley Mansonnal. Első albumuk, amely 1995-ben jelent meg, a zenekar nevét viselte, az igazi áttörést azonban az 1998-as Version 2.0 hozta meg a formációnak, gondoljunk csak például a Push It-re, amelyet rommá játszottak a rádiók, az I Think I'm Paranoid-ra vagy a You Look So Fine-ra. Egy évvel később a 19. James Bond-film egyik betétdalát is a csapat jegyzi, a The World Is Not Enough is orrvérzésig folyt a zenecsatornákon.

Hasonlóképpen erős lemez lett a 2001-es Beautiful Garbage is, rajta sokak kedvencével, a Cherry Lips-sel, a Bleed Like Me (2005) kicsit gyengébb lett, de hallgatható, a Not Your Kind Of People (2012) azonban már közel sem volt annyira vérszegény, mint elődje, a legutóbbi, Strange Little Birds (2016) is hozta az elvárásokat. 2017-ben a No Horses kislemez bevételeit pedig a Vöröskeresztnek ajánlotta a banda.

Jómagam 1998-ban, 12 évesen hallottam először az együttesről, a fent említett Push It című sláger kapcsán. Tulajdonképpen Shirley volt az első rockénekesnő, akit megszerettem és a mai napig hatalmas példaképem. Az idén 56. évét betöltő frontasszony semmit nem veszített karizmájából, ugyanolyan energiával tombol a színpadon, mint a harmincas éveiben.

A No Gods No Masters boltokba kerülését megelőzően, a The Men Who Rule The World megjelenése kapcsán az énekesnő elárulta: 

Ez lesz a hetedik lemezünk, amelynek kifejező számmisztikája befolyásolta tartalmának DNS-ét: a hét erényt, a hét bánatot és a hét halálos bűnt. Ez volt a módszerünk arra, hogy megértsük, a világ egy kibaszott kemény dió, és milyen elképesztő káoszba kerültünk. Ez az a lemez, amelyet úgy éreztünk, hogy most volt muszáj megcsinálnunk. A The Men Who Rule The World pedig egy tiltakozó dal; gyötrő vádirat és hadüzenet, amely kritizálja a kapitalista rövidlátás, a rasszizmus, a szexizmus és a nőgyűlölet világszerte tapasztalható növekedését. Ez egy egyértelmű szándéknyilatkozat egy olyan zenekartól, amely még mindig hisz az ellenvélemény erejében, megadva a lemez alaphangulatát.

Butch Vig dobos hozzátette:

Ez a legszociopolitikusabb lemezünk. Nem hagyhattuk figyelmen kívül azt, ami most történik. Nemcsak a koronavírus-járvány, de a jobboldali politikát gyakran jellemző rasszizmus és nőgyűlölet, a #MeToo-mozgalom és a pénzügyi egyenlőtlenségek is hallhatóak lesznek a dalokban.

A The Creeps a hatalmon lévőket és az emberek manipulálhatóságát veszi alapul, az A Woman Destroyed-ben kemény utalásokat találhatunk arra, hogy sok helyütt a világon a nők még mindig másodrendű állampolgárnak számítanak és nem hiányzik a dalból az őket övező szexizmus, a nők eltárgyiasítása sem - hasonló témát feszeget a lassabb dallamú This City Will Kill You és az Uncomfortably Me is.

Itt kell megemlítenem, hogy a szövegeket ugyan Shirley írja, de szó nincs semmiféle férfigyűlöletről, nincs általánosítás. Shirley hosszú évek óta él boldog házasságban Billy Bush zenei producerrel, a zenekar férfi tagjai pedig teljes mellszélességgel az énekesnő mellett vannak. 

Természetesen a vallások fricskázása sem maradhatott ki, a szó veszélyes értelmében vallásos viselkedés adja a Waiting For God alapját, a Godhead-ben igen kemény szavakat kapunk. "Tudnál arról, ha lenne farkam...?" 

Ahogy a zenekar fogalmazott: a lemez a világ őrületét tükrözi, és valóban így van. Ha újból lehetnek koncertek, biztosan állandó darab lesz majd jó pár tétel az albumról, amely nagyon jól sikerült, minőségi munkát és odabaszós dalszövegeket kapunk a dalcsokor képében.

Minden feminizmus nélkül: több ilyen nő kellene a rock-és metálvilágba, mint amilyen ez az ötödik X-en túli, hihetetlen energiával és őszinteséggel megáldott Shirley.

9/10

Kiadó: Stunvolume/Infectious Music

Zenészek:

Shirley Manson - ének

Butch Vig - dob

Duke Erikson - gitár

Steve Marker - gitár, billentyűk

Számlista:

1. The Men Who Rule The World

2. The Creeps

3. Uncomfortably Me

4. Wolves

5. Waiting For God

6. Godhead

7. Anonymous XXX

8. A Woman Destroyed

9. Flipping The Bird

10. No Gods No Masters

11. This City Will Kill You

A svéd Magnus Karlsson neve főleg produceri munkái kapcsán csenghet ismerősen, hiszen olyan nevekkel dolgozott már együtt, mint az Ayreon, a Primal Fear vagy a Kiske/Somerville. Tavaly decemberben gondolt egyet, fogott néhány tehetséges énekesnőt, majd a stúdióba szabadította őket. A svéd Anette Olzon (ex-Nightwish, The Dark Element, Allen/Olzon), a spanyol Ailyn (ex-Sirenia, Her Chariot Awaits, Trail of Tears), a finn Noora Louhimo (Battle Beast), az amerikai Adrienne Cowan (Seven Spires) és az örmény Margarita Monet (Edge of Paradise) örömmel mondott igent a felkérésere, hogy a lemezen szerepeljenek, amelynek címe The Metal Opera, és amely a mai nappal jelent meg. 

Karlsson a következőket mesélte a korong dalairól, amelyek tematikája -a projekt nevéhez illően- a szív gyógyítása:

Az opera főszereplőjét, a 'Heart Healert' a fantasztikus Adrienne Cowan alakítja, aki arra ébred, hogy semmire nem emlékszik, azt sem tudja, hogy kicsoda ő. Hamarosan kiderül, hogy ha megérint valakit, az meggyógyul, de minden egyes gyógyítással fogy a saját ereje. A lemez valójában egy utazás, melynek során kideríti, hogy ki is valójában, és közben találkozik másokkal, akik vagy neki szeretnének segíteni, vagy akik tőle várják a segítséget, de olyanokkal is, akik üldözik, mert félnek tőle. Rengeteg csodás énekessel dolgoztam már eddigi karrierem során, de főként férfi énekesekkel. Persze dolgoztam csodás nőkkel is, mint például Noora Louhimo, Amanda Somerville vagy Anette Olzon, de ezúttal kimondottan egy olyan albumot akartam készíteni, amelyen főként énekesnők hallhatóak. Mindannyiuknak nagyon különleges, egyedi a hangja, és más-más stílusban is tudnak énekelni, ami rendkívül fontos a projekt számára.

Elsőként az Into the Unknown című dalt hallhattuk, amelyben Noora énekelt, majd a This Is Not The End érkezett, amelyben viszont már mindegyik hölgy hallatta hangját. 

Az első két klipes dal igencsak elnyerte a tetszésemet, de különösen a This Is Not The End, amelynek refrénje hallatán megvallom, a fene se tudja miért, de kicsordult a könnyem. Decemberben elhunyt édesapám arca jelent meg előttem, mintha csak ő üzente volna, hogy ez nem a vég. Na, innentől kétségem sem volt, hogy ez az anyag valóban gyógyító energiákkal bír - ilyen hangokkal meg aztán főleg.

Igen súlyos dalokat varázsolt a lemezre Karlsson, vérbeli rock/metál szerzeményeket, és a fent felsorolt énekes hölgyek mindegyike remekül bánik a hangjával a kiadványon - mindegyikük nagyszerűen kamatoztatja tehetségét a különböző éneklési technikákban. Anette Olzont rengetegen lehúzták Nightwish-beli szereplése és első szólólemeze (Shine, 2014) kapcsán, ám a Jani Liimatainennel (ex-Sonata Arctica) közös projektjében, a The Dark Elementben és az Allen/Olzon (amelyet Russell Allennel alapított) projekben bebizonyította: tud énekelni. E lemezen pedig újfent nem okoz csalódást, különösen a We Can Stand All Alone és a Mesmerized című szerzeményekben. Noora Louhimót a Battle Beastben ismerhette meg a metálkedvelő közönség, és itt is hozza a formáját. Ailynt a Sireniából ismerhetjük, de sok együttessel -pl. Melted Space, Débler- dolgozott már együtt, valamint 2019-ben létrehozta Her Chariot Awaits nevet viselő csapatát, amelynek első lemezén hangjának egy teljesen más aspektusát tárta a nagyvilág elé, egy igen földbe döngölős lemezen, de időközben a Trail of Tears is felkérte frontlányának.

Balról: Margarita Monet, Adrienne Cowan, Anette Olzon, Noora Louhimo, Ailyn

A When The Fire Burns Out-ban visszatér a Sireniás énekstílusához, ugyanakkor hangjának metálosabb oldalát is hallhatjuk. Adrienne Cowan, a bostoni Seven Spires fiatal énekesnője hörögni is tud, ám e lemezen tiszta hangjával szerepel - az Awake című tétel, amely az albumot nyitja, lehengerlően jó lett. Fényes jövő áll a 25 éves lány előtt. Margarita Monet, az Edge of Paradise örmény származású fronthölgye szintén fantasztikus munkát végzett. Az Evil's Around the Cornerben Noora és Adrienne alakítanak hatalmasat, utóbbi énekesnő a Weakerben is elképesztően szerepel. 

Magnus Karlsson ismét kitett magáért, ahogyan a lányok is. E lemez valóban gyógyítja a szívfájdalmakat, nekem legalábbis nagyon tetszenek a szerzemények. Nagyon vártam a dalcsokrot, és nem kellett csalódnom. Kifogástalan munka és minőségi dalok, szívmelengető (és gyógyító) szövegekkel.

10/10

--Sarok Bettina gondolatai...--

Érdeklődve fogtam neki a The Metal Opera tartalmának felfedezésébe, ugyanis két énekesnő kivételével a többiről pontosan tudom mi mindenre képesek hangszálaikkal,ettől függetlenül mégis sikerült meglepetést szerezniük.

Amikor elndult a lemeznyitó Awake először azt gondoltam,hogy 》hurrá,újra egy klisés szimfonikus felvezető《 másodpercekkel később viszont valami teljesen megváltozott,és már az az érzés kezdett motoszkálni bennem,hogy valami hatalmas, bombaszerű dolog van kibontakozóban. Nem kis kellett sokat várni arra,hogy a címszereplő Adrienne Cowan megszólaljon - nem kis meglepetést okozva.

Adri karrierjét már követem egy ideje,láttam és hallottam is néhány covert tőle,ezen a lemezen viszont lenyűgözött, huszon x évesen rettenetesen kiforrt, érett hangokat villantott és nem is volt kétség,hogy a hét énekesnő közül ő lett a kedvencem. A többi hölgy sem piskóta,ott van például Anette Olzon,akit sokan cikiztek,különösen akkor,amikor átvette Tarja helyét a Nightwish-ben. Nyilván már akkor is megtette a tőle telhetőt,azóta persze megtalálta a ,saját hangját',amit rendre tud is kamatoztatni. De megemlíthetném még Margarita Monetet is,akit ez idáig nem ismertem,mostantól viszont utána kell néznem,mert nagyon megvett az alakítása. Ott van továbbá még Ailyn is,aki hangilag hatalmas meglepi volt új zenekarában, most viszont visszatért a Sireniában is jól bevált bársonyos hangszínhez, és milyen jól tette,már kezdtem hiányolni, Gracias!

Maga a lemez egy különleges utazás, egy történet,aminek minden perce precízen ki lett dolgozva, a kirakós darabjai pedig tökéletesen lettek elhelyezve. Végtére is,ez a szívgyógyító projekt beváltotta a hozzá fűzött reményeket  és bár jámborlelkű metálarcként azonnal hatással vannak rám a komolyabb szöveggel ellátott dalok,most mégis igyekeztem a hangra és dallamokra figyelni,mintsem arra,hogy tulajdonképpen mit is takarnak a sorok.

Nemtudom,hogy lesz-e folytatása ennek az egésznek,de reménykedem abban,hogy igen,hiszen a svéd mester most rendesen beletrafált abba,hogy kiket kell egy kalap alá venni és felpakolni őket egy komplett lemezre, a kis formációja pedig gyanúsan folytatásért kiált,mivel nem lehet,hogy a kezdet egyben a vég legyen,de mivel a lemezt a This Is Not The End című szám zárja fenn áll az esélye annak,hogy ez az utazás még messze nem ért véget... (Nekem ez egy 10-ből 9-es skálán mozog, a mérleg viszont még billenhet feljebb!)