Egy friss interjúban, amelyet Benedetta Baldin készített a finn Chaoszine számára, a korábbi Arch Enemy-énekesnő, Alissa White-Gluz a nemrég bejelentett együttműködéséről beszélt az extrém power metalban utazó DragonForce-szal.
Igazából meglepett, hogy az emberek meglepődtek, mert mi azt hittük, hogy már tudják. Ezért készítettük ezt a videót is, és ezért mondtuk benne, hogy: »Hé, a pletykák igazak«, mert azt gondoltuk, az emberek már úgyis sejtik, hogy ez történik. Együtt mászkáltunk. Úgy értem, hónapok óta készültek rólunk közös fotók. Meglepődtünk, hogy senki sem tudott róla.
- mesélte nevetve az énekesnő, aki szerint a DragonForce különösen erős partner abból a szempontból, hogy a zenekar minden este maximális színpadi élményt akar nyújtani.
Nagyszerű az egész, mert a DragonForce egy olyan zenekar, amely tényleg nagyon komolyan veszi, hogy minden egyes este kiváló minőségű szórakoztatást adjon. Olyannyira, hogy Sam [Totman, gitáros] építi a színpadi díszletet, Herman [Li, gitáros] pedig a technikai részletek minden apró mozzanatát felügyeli. Ők nem csak felsétálnak a színpadra, eljátszanak valamit, aztán lejönnek. Mindenki elképesztően benne van az egészben.
Én mindig is ilyen voltam, mert színházi háttérből jövök. Sok éven át dolgoztam színházban, ahol ügyelő és díszlettervező is voltam, és imádtam. Ezért nagyon jó olyan emberek között lenni, akiket tényleg érdekel minden részlet: hogy jól nézzenek ki a fények, hogy a kellékek a helyükön legyenek, és hogy a közönség fantasztikusan érezze magát. Én is rettenetesen részletorientált vagyok, és nagyon jó más, hasonló emberekkel dolgozni. Energiában ezért ez valójában nagyon jól működik.
Alissa szerint a csapat súlyossága más természetű, mint amihez korábban sokan tőle hozzászokhattak.
A DragonForce is nagyon kemény, csak másképp. Azért kemények, mert annyira gyorsak. [Nevet] Ez minden egyes zenésznek edzés a színpadon. A dobosnak, az énekesnek, a basszusgitárosnak, a gitárosnak, mindenkinek végig olyan, hogy: »Ááá!« [Nevet] Felmegyünk a színpadra, én pedig azt mondom magamnak: »Vegyél egy levegőt, mielőtt felmész, mert a következő 45 percben úgysem fogsz tudni rendesen lélegezni.« Nehéz. Kihívás. És nagyon izgalmas ilyen intenzív energiát kifejezni, csak éppen egy másik módon.
Arra a kérdésre, hogy milyen érzés volt váltani, és egy évtizednyi Arch Enemy-frontemberség után egy friss projektbe, az újonnan alakult Blue Medusa nevű formációba fektetni a lelkét, Alissa így felelt:
Nagyon jó érzés. És továbbra is az egyik legnagyobb metalzenekar élén fogok állni, ahogy az előbb is mondtad. A DragonForce-szal ott leszek ezeken a turnékon. Ebből a szempontból tehát igazából nem sok minden változott.
De nagyszerű, hogy most több időm van befektetni abba… Úgy értem, soha nincs elég időm, de most több időm van, amit teljesen a Blue Medusa-ba tudok tenni, mert ez lett a fő fókuszom és a fő projektem. Szeretem a zenét, amit készítünk, és nagyon inspiráló olyan zenét alkotni, amit szeretsz, amire nagyon-nagyon büszke vagy, és amiben nincs kompromisszum. Szóval nagyszerű érzés.
Tarja Turunen szólópályája során mindig is különös egyensúlyt teremtett a súlyos zenei világ, a nagyzenekari megszólalás, a filmszerű hangulatok és az egyre személyesebb dalszerzés között. Bár minden albuma más irányból közelítette meg ezt az univerzumot, legújabb lemeze, a Frisson Noir sokak szerint eddigi legsúlyosabb szólóanyaga lett - ebben mi is egyetértünk, kritikánkat ITTolvashatod. Az énekesnő a napokban a V13metalmagazinnak adott interjút, amelyben sok érdekes dolgot megosztott a munkálatokról, de gyermekkoráról is. Elmondása szerint albumról albumra erősebb lett benne az önbizalom, különösen dalszerzőként.
Minden egyes lemezzel azt vettem észre, hogy egyre magabiztosabb vagyok. Főleg a dalszerzésben, de abban is, ahogyan művészként látom magam. Jobban megértem, milyen az igazi hangom, és mit szeretnék kezdeni vele. Ez hosszú út volt, de nem mondanám, hogy visszatértem a gyökereimhez. Épp ellenkezőleg: úgy érzem, nagyon messze vagyok már azoktól, még akkor is, ha most metalról beszélünk. Teljesen máshol állok, és ez nagyon jó érzés.
A szabadság azonban nem egyik napról a másikra érkezett meg. Tarja szerint az évek során azt is meg kellett tanulnia, hogy ne a külső vélemények irányítsák az alkotói döntéseit.
Megtanultam, hogy nem szabad foglalkoznom azzal, mások mit gondolnak. A saját szívedet kell követned, mert a nap végén csak ez számít. Ha te magad boldog vagy azzal, amit létrehoztál, akkor egy ponton túl már nem ugyanúgy számít, mi lesz a végeredmény fogadtatása.
Tarja klasszikus zenei tanulmányai miatt sokáig erősen élt benne az a gondolat, hogy a zeneszerzésnek vannak "helyes" szabályai. Két egyetemen is tanult zenét, és ahogy fogalmazott, hosszú időbe telt kiszabadulnia abból a belső dobozból, amely megmondta, hogyan "kell" zenét írni.
Megtanítottak arra, hogy létezik egy "helyes" módja a zeneszerzésnek. Emiatt nagyon nehéz volt kilépnem abból a keretből, amely azt diktálta, milyennek kell lennie egy dalnak. De apránként megszabadultam ezektől a hangoktól a fejemben. Nem nézem az órát, nem gondolkodom azon, hogy átléptem a háromperces határt, ezért meg kellene állnom. Idő és bátorság kellett hozzá, hogy megbízzak az ösztöneimben. A lényeg az érzés. Ha a zene jó érzést ad, akkor nem elemzem túl.
A zene Tarja életében már egészen gyermekkorában menedékké vált. Egy apró finn faluban nőtt fel, az erdő közepén, szomszédok nélkül. Az iskolai évek nem voltak könnyűek számára, bántották is, a zene viszont olyan területet adott neki, ahol erősnek és önazonosnak érezhette magát.
Az iskolában sok bántás ért. Egy pici finn faluban születtem, az erdő közepén, még szomszédaink sem voltak. A zene lett az, amihez nagyon erősen kötődni kezdtem. Éreztem, hogy van benne valami jó, és hogy ebben én is jó vagyok. A többi gyerek pedig ezért utált.
Hatévesen már zongorázni akart tanulni, szülei pedig támogatták ebben, még akkor is, ha a körülmények nem voltak egyszerűek. Tarja szerint különösen sokat jelentett számára, hogy a szülei lehetőséget adtak neki és testvéreinek arra, hogy a saját álmaikat kövessék.
Én voltam az első a családban, aki azt mondta: zongorázni akarok tanulni. Hatéves voltam, és megkértem a szüleimet, hogy keressenek nekem tanárt. Nem volt könnyű, mert olyan helyen éltünk, de megoldották. Mindig támogatták a szenvedélyemet, és ezt nagyon tisztelem bennük. Aztán 15 évesen elkezdtem klasszikus éneket tanulni, és a hangom nagyon megváltozott. Olyan volt, mint egy kaland a saját testemben. Felfedeztem, mire képes a hang. Teljesen más volt, mint a hétköznapi éneklés, és lenyűgözött, hogy ilyen hangot is létre lehet hozni a testtel.
Az új album címe is fontos réteget hordoz. A francia frisson szó borzongást, libabőrt jelent, Tarja pedig régóta erősen kötődik ehhez az érzéshez. Ugyanakkor nem akarta egyszerűen Goosebumps címen kiadni a lemezt, mert az teljesen más hangulatot adott volna.
A francia nyelven minden szebben hangzik, nem igaz? Nem beszélek franciául, de a Frisson Noir gyönyörűen hangzik. A frisson érzése gyerekkorom óta része az életemnek. Nagyon erősen reagálok érzelmileg zenére, művészetre, történetekre. Könnyen libabőrös leszek.
Tarja jelenleg még mindig erősen a Frisson Noir világában él, de már vannak ötletei a folytatásra. Egy újabb karácsonyi anyag gondolata is foglalkoztatja, emellett régóta dédelgetett álma, hogy egyszer egy valódi klasszikus albumot készítsen.
Nagyon szeretnék még fejlődni klasszikus énekesként. Az egyik álmom, hogy egyszer készítsek egy igazi klasszikus albumot. A pályám során eddig csak egy ilyen anyagom volt, az Ave Maria, és szívesen visszatérnék ebbe a világba. Ehhez viszont idő kell, és az idő az ellenségem. A zene nekem egy terápia is. Egy dal befejezése és az elégedettség érzése semmihez sem hasonlítható. De én előadó is vagyok. A koncertekért élek. Szeretem a stúdiómunkát is, de semmi sem hasonlítható ahhoz az energiához és szeretethez, amit a közönségtől kapok. Ez az, amiért lélegzem.
A Stitched Up Heart története 2010-ben indult Los Angelesben, Alecia "Mixi" Demner énekesnő vezetésével. A zenekar már a kezdetektől a modern rock és az alternative metal határvidékén mozgott: dallamos refrének, súlyosabb gitárok, sötétebb atmoszféra és egy olyan frontasszony, aki egyszerre tud sebezhetőnek és veszélyesnek hatni.
Az első igazán komoly mérföldkövet a 2016-os Never Alone jelentette, amely az Another Century gondozásában jelent meg, és rögtön fel is tette az együttest a modern hard rock térképére. A lemez a Billboard Heatseekers és Hard Rock listáin is Top 10-es helyezést ért el, vagyis a Stitched Up Heart nem pusztán a klubszíntér egyik ígéretes neve maradt, hanem szélesebb közönséghez is eljutott. A folytatásra négy évet kellett várni: a 2020-as Darkness már egy komorabb, súlyosabb hangulatú anyagként érkezett, rajta többek közt a Sully Ernával közös Lost című dallal, amely tovább erősítette a zenekar pozícióját a rádióbarát, de mégis harapós modern rock mezőnyében.
A 2023-as To The Wolves már egy direktebb, agresszívebb korszakot jelzett, ahol a csapat még határozottabban fordult a feszes, ütős dalformák felé. Ebből a vonalból nő ki a mostani Medusa is, amely a banda negyedik nagylemezeként jelent meg 2026. június 12-én, immár a Judge & Jury Records égisze alatt. A Los Angeles-i formáció ezúttal nemcsak saját erejére támaszkodik, hanem vendégek sorával tágítja tovább a hangzását, miközben megmarad annál a receptnél, amelyben mindig is erős volt: rövid, feszes, könnyen befogadható, mégis kellően karcos modern rock/metal dalokban.
A kérdés tehát nem az, hogy a Medusa teljesen új irányba löki-e a társaságot, hanem inkább az, hogy képes-e a már ismert eszközökből egy friss, izgalmas és végig működő lemezt építeni. Mert a három-négy perces dalokkal operáló anyag első ránézésre nem akar túlmagyarázni semmit: gyorsan támad, nagy refrénekre épít, majd megy tovább, mielőtt a hallgató kényelmesen elhelyezkedhetne.
A lemez egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy a formáció ezúttal kifejezetten szórakoztató, szinte bulizós energiát kever egy nehezebb, féktelenebb modern rock/metal megszólalással, de közben ez nem válik steril rádiórockká: a gitárok harapnak, a refrének gyorsan betalálnak, az egész anyagon pedig végig ott lüktet a koncertre termett lendület.
A vendégek jelenléte kimondottan üdvös: a Love & Death című dalban Austin John Winkler hallható, a Sick Sick SickLauren Babic és az Eyes Set To Kill közreműködésével készült, a Glitch Bitch a Conquer Divide-ot vonultatja fel, a Cannibal a Butcher Babies énekesnőjét, Heidi Shepherdet, a Meet Me After Life a Noapology-t, a címadó Medusa Lyric Noelt, a Beast a Nonpointot, míg a Dead To MeGeena Fontanellát kapta maga mellé. Vagyis tízből nyolc dalban szerepel vendég, ami kimondottan veszélyes húzás is lehetne: egy ilyen mennyiségű kollaboráció könnyen szétszedhetné a lemez egységét, vagy elvonhatná a figyelmet magáról a zenekarról. Itt azonban szerencsére nem ez történik. A vendégek nem rátelepednek a dalokra, hanem karaktert, plusz színt és extra energiát adnak hozzájuk, miközben a Stitched Up Heart végig megtartja saját arculatát.
Mixi teljesítményére ezúttal sem lehet panasz: az énekesnő magabiztosan mozog a dallamosabb, karcosabb énektémák és a keményebb, hörgős megszólalások között. A váltások nem hatnak erőltetettnek, inkább természetesen épülnek bele a dalokba, és kifejezetten jót tesznek az anyag dinamikájának. Az album ettől nemcsak változatosabb, hanem élőbb, harapósabb is lesz: Mixi hangja egyszerre ad érzelmi kapaszkodót és kellő agressziót a számoknak.
Összességében a Medusa egy feszes, lendületes és kifejezetten szórakoztató modern rock/metal album, amelynek legnagyobb ereje a közvetlenségében rejlik. A három-négy perces dalok gyorsan betalálnak, a partihangulat jól alkalmazkodik a metal súlyosságához, a vendégzenészek -mint ahogy írtam- pedig nem elnyomják a Stitched Up Heart saját karakterét, hanem plusz energiát adnak az egyes tételekhez. Mixi hangja végig erős kapaszkodó: a tiszta ének és a hörgés váltakozása természetesen működik, és sokat hozzátesz a dalok intenzitásához. A korong nem óriási megfejtés, hanem egy jól irányzott ütés: gyors, dallamos, karcos, és végig van benne annyi lendület, hogy a lemez ne csak megszólaljon, hanem mozgásban is maradjon.
8/10
Medusa
Megjelenés: 2026.06.12.
Kiadó: Judge & Jury Records
Dallista:
01. Love & Death 02. Sick Sick Sick 03. Glitch Bitch 04. Cannibal 05. Meet Me After Life 06. Medusa 07. Beast 08. Dead To Me 09. Devilicious 10. Ex-Termination
A Her Own World 2018 végén alakult meg a lengyelországi Szczecinben, Paula "Yu" Szymkowska és Adrian "ad-x" Szymkowski közös munkájából. Az együttműködés egy kísérleti felvétellel indult: ekkor született meg a Happiness Imperative című dal, amely hamar megmutatta, hogy a két alapító között nemcsak működik a kreatív kémia, hanem valami egészen sajátos hangzásvilág is körvonalazódik.
Innen már szinte magától értetődő volt, hogy a közös munka nem áll meg egyetlen dalnál. A csapat saját zenéjét egyszerűen csak nu gothként határozza meg, amelyben egyszerre van jelen a metal keménysége, a goth műfaj sötét melankóliája és az elektronikus zene modern lüktetése.
Első kiadványuk egy középlemez volt, amely 2020-ban, A Different Kind of Reality címmel jelent meg, majd 2023 nyarán megérkezett a debütáló album, a Tales from Another Life. Szövegviláguk hasonlóan sötét tónusú: dalaikban személyes élmények, az élet árnyékosabb oldalára adott reflexiók, valamint fantasyből táplálkozó témák, vámpírok, démonok és más baljós alakok is helyet kapnak. A Her Own World lírája gyakran boncolgat érzelmeket, magányt és vágyakat, miközben nemcsak hangulatot teremt, hanem befelé figyelésre is hívja a hallgatót.
A banda éppen ma villantott vadonatúj dalt, amely a Like A Moth címet viseli, és eképpen írnak róla Facebook-oldalukon:
A Like A Moth egy történet vágyról, megszállottságról és arról az ellenállhatatlan vonzásról, amely valami felé húz, ami sosem azért érkezett, hogy megmentsen. A dal annak a pillanatnak a sötét izzását ragadja meg, amikor az ember mégis a láng felé indul, hiába üvölti minden ösztöne, hogy forduljon vissza.
Lengyel barátaink tehát nem riadnak vissza attól, hogy mélyebbre merészkedjenek a sötétebb témákban, szövegeik pedig éppen ettől válhatnak sokak számára ismerőssé és átélhetővé. Az industrial, elektro és metal határvidékén mozgó zenék rajongóinak mindenképpen érdemes rajta tartaniuk a szemüket a bandán, a Like A Moth klipje pedig nálunk is megnézhető:
Három sikeres nagylemez után ismét mozgásba lendült az Elysion gépezete. Az athéni, dallamos gothic metalban utazó formáció mára időzítette legújabb szerzeményének premierjét: a dal a Guardian Angel címet kapta, és természetesen videoklip is készült hozzá, amely már megtekinthető a YouTube-on.
Ezzel együtt az is kiderült, hogy a zenekar negyedik nagylemeze is úton van: az Identity című album október 16-án érkezik a Massacre Records gondozásában.
Nézd meg nálunk a csapat eddigi talán leglátványosabb kisfilmjét:
A holland tehetség visszatért – Floor Jansen 2023 tavaszán jelentette meg első szólóalbumát Paragoncímmel, amely jóval lágyabb oldalát mutatta meg, mint amit a Nightwish élén megszokhattunk tőle. Mivel a zenekar egyelőre határozatlan ideig nem indul turnéra, Floor számára most bőven nyílik tér arra, hogy tovább építse saját zenei világát.
Ennek legfrissebb állomása a Run című dal, amelyhez ma a videoklip is megérkezett a YouTube-ra. A szerzemény sötétebb, súlyosabb hangzással dolgozik, és az énekesnő elmondása szerint egy új fejezet kezdetét jelenti számára: visszakanyarodást azokhoz az erőteljesebb zenei gyökerekhez, amelyek pályája korai szakaszát is meghatározták, miközben továbbra is megőrzi azt az érzelmi őszinteséget, amely a szólómunkáiban különösen fontos szerepet kap.
Floor eképpen mesélt az újdonságról:
Az elmúlt években a zenén keresztül számos oldalamat fedeztem fel. A Paragon mélyen személyes utazásától kezdve a színházi előadásokon át egészen a fesztiválszínpadokig minden egyes állomás segített abban, hogy jobban megértsem, ki vagyok művészként. A Run számomra ennek az útnak a következő fejezetét nyitja meg. A szám legmélyén a szabadság áll. Arról szól, hogy elengedjük azokat az elvárásokat, amelyeket mások helyeznek ránk. Hogy többé nem zsugorítjuk magunkat kisebbre csak azért, hogy beleférjünk valaki más elképzelésébe arról, milyennek kellene lennünk. A maszk levételéről szól. Az önmagunkba vetett bizalomról. Arról, hogy merjük a saját irányunkat választani.
2022 decemberében az Amberian Dawn még egy rendhagyó, de meglepően jól működő kitérővel jelentkezett: a Take A Chance – A Metal Tribute to ABBA című albumon a svéd poplegendák legismertebb dalait ültették át saját, szimfometalos világukba. Ami első hallásra akár veszélyes ötletnek is tűnhetett volna, ám végül kifejezetten erős, szórakoztató és szerethető anyaggá vált.
Ezután azonban hosszabb csend következett, amelynek természetesen megvolt az oka: 14 év után Capri Virkkunen távozott a mikrofon mögül, hogy saját projektjeire koncentrálhasson, a szétválás pedig barátságban zajlott. Helyére az angol-svéd származású Nicole Willerton érkezett, vele pedig nem pusztán új énekesnőt, hanem egy új korszak lehetőségét is megkapta a finn együttes.
A ma megjelent Temptation’s Gates éppen ezért nem csupán egy új Amberian Dawn-lemez, hanem újrakezdés és bizonyítás is egyszerre. Ilyenkor mindig ott lebeg a kérdés: mennyi maradt meg a régi karakterből, és mennyire mertek hozzányúlni ahhoz a sémákhoz, amelyet a rajongók már jól ismernek?
Elsőként a lemez címadóját mutatták meg, ezt követte a The Vision of Dreaming, majd az Unchained, néhány nappal az album megjelenése előtt pedig a Moon is befutott. Nicole érkezése érezhetően új színeket is hozott a hangzásba - ő ugyanis egészen más karakter, mint elődei. Ráadásul Nicole nem a semmiből pottyant ide, korábban az angol Blood Crush nevű alternatív/gothic metal formációban is énekelt.
A négy fent említett kislemezes dal mindegyike magán hordozta azt a tipikus Amberian Dawn-hangzást, amelyet a zenekar korábbi lemezeiről már jól ismerhetünk: a meséket idéző, mágikus dallamokat, a szimfonikus pompát, a karakteres dobokat, a filmzenés hatásokat és azt a különös, életigenlő energiát, amelytől az ember úgy érzi, hogy akár az ég is leszakadhat, amíg ez a banda zenél, addig mégsem fogunk elpusztulni.
Tuomas Seppälä kreativitása továbbra is határtalan: zseniális dallamérzékkel rendelkezik, és az együttes zenéjét nehéz lenne elképzelni az ő karakteres szintetizátordallamai nélkül. Ezek a billentyűtémák adják meg a csapat egyik legfontosabb ismertetőjegyét, de szerencsére ezek sosem billennek át cukormázas giccsbe. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a dalok mélyén ott dolgozik a power metal lendülete, a feszes ritmusszekció és az a fajta energikus megszólalás, amely még a legmesésebb dallamokat is megtartja a földön. Vagy legalábbis nem engedi őket teljesen elrepülni a szivárványos unikornisfingba. :)
A The Vision of Dreamingben és a címadó Temptation’s Gatesben még fel-felbukkannak az ABBA-szerű dallamfordulatok, de ez nemhogy nem baj, hanem egyenesen hozzáad a dalok élvezeti értékéhez. A zenekar korábbi kitérője itt nem tehertételként jelenik meg, hanem ízlésesen beépül a jól ismert Amberian Dawn-hangzásba. A himnikus, könnyen megjegyezhető refrének, a játékosabb dallamok és a szimfonikus hangszerelés együtt olyan hatást keltenek, mintha a banda egyszerre tért volna vissza a gyökereihez és vitt volna magával valamit abból a poposabb, felszabadultabb világból is.
A Moon már keményebb szerzemény, amelyhez látványos videoklip is készült. A dal szövege a Holdat vezérfényként állítja középpontba: olyan jelképként, amely egy pusztulással, kapzsisággal és szenvedéssel teli világban is emlékeztet arra, hogy érdemes megbecsülni az élet apró szépségeit. Ez a gondolat jól passzol az Amberian Dawn világához, hiszen a zenekar mindig is erős volt abban, hogy a fantáziaszerű zenei köntös mögé valódi érzelmi tartalmat rejtsen. A Moon esetében ráadásul a sötétebb tónus és Nicole erőteljes vokális jelenléte miatt a dal nem válik nyálassá, hanem megőrzi a maga metalos tartását.
Az Eternal Flame egyértelműen a lemez magasztosabb pillanatai közé tartozik. A dal szépen építkezik, majd epikus refrénben csúcsosodik ki, és pontosan azt a fajta felemelő érzést hozza, ami miatt ezt a bandát olyan könnyű szeretni. Nem akarja újradefiniálni a műfajt, de amit vállal, azt korrektül teljesíti: kellemes, lendületes, és van benne annyi érzelmi töltet, hogy ne csak korrekt albumtölteléknek hasson. Ugyanez elmondható a Life Is Artról is, a This Night is Waiting for Me pedig talán a lemez egyik legérzelmesebb refrénjét szállítja. Nicole kifogástalan hangja az Undying Colours című tételben mutatkozik meg leginkább: ez egy lassabb, érzékenyebb szerzemény, amely mégis tele van erővel. Nem csöpög, nem esik szét, nem borul bele a nagy szimfonikus pátoszba, hanem végig tartása van, és pont ettől működik igazán. Szerethető gitárdallamokkal indul a The Garden, amellyel ismét a tempósabb vonalon találjuk magunkat, és természetesen itt sem marad el a lendülettel énekelhető refrén. Tipikus koncertsláger-gyanús darab, amelyből fogadni mernék, hogy idővel közönségkedvenc lesz. A lemezt lezáró Phantasmagoria pedig ismét megvillant valamit az ABBA-s feelingből, főleg a billentyűs megoldások tekintetében, miközben szépen becsukja az Amberian Dawn mesekönyvét.
Összességében a Temptation’s Gates remek visszatérés lett, és ami talán még fontosabb, hogy nem biztonsági játék. Az Amberian Dawn úgy nyúlt vissza a saját gyökereihez, hogy közben nem próbálta letagadni az elmúlt éveket sem. Az ABBA-metalos kitérő dallamossága itt-ott még visszaköszön, de a lemez alapvetően újra a szimfonikus power metalos vonalat erősíti, méghozzá frissen, lendületesen és kellően magabiztosan. Nicole érkezése kifejezetten jót tett a zenekarnak, mert nem is Capri helyére próbál beállni, és nem is Heidi Parviainen operás korszakát akarja visszahozni, hanem saját karaktert ad az új daloknak. A tiszta énekhangja erős, magabiztos, de az igazi meglepetést egyértelműen az jelenti, hogy a hörgésével képes új árnyalatokat vinni az Amberian Dawn világába. Ettől a zenekar nem lett hirtelen extrém metal, nem szakadt ránk a pinceajtó, de kapott egy sötétebb, harapósabb élt, ugyanakkor egy kifogásom mégis van: a hörgésből igenis lehetett volna több. Ha már mindenképpen csomót akarok keresni a kákán, akkor legyen ez, amibe belekötök. :)
Tuomas zsenialitás továbbra is hasít: a billentyűtémák, a nagy refrének és a meseszerű atmoszféra most is azonnal felismerhetővé teszik a bandát. A Temptation’s Gates nem forradalmi album, de nem is kell annak lennie. Inkább egy erős, szerethető és nagyon is életképes új fejezet, amely bizonyítja, hogy az Amberian Dawnban Capri távozása után is bőven van erő, ötlet és varázs. Aki szerette a régi lemezek mágikus, lendületes világát, az itt otthon fogja érezni magát. Aki pedig kíváncsi volt, mit tud kezdeni a zenekar egy új énekesnővel és némi keményebb vokális fűszerezéssel, az szintén nem fog csalódni. A Temptation’s Gates nemcsak kinyitja az új korszak kapuit, hanem be is ránt rajta. És őszintén: ennél rosszabb sorsunk is lehetne.
2024-es látványos visszatérése óta a Linkin Park megállás nélkül járja a világot. A zenekar From Zero című visszatérő albuma 14 országban lett listavezető, a lemezről pedig mi is írtunk kritikát ITT.
Emily Armstrong és a srácok június 21-én, vasárnap a lisszaboni Rock In Rio fesztiválon lépett színpadra, ahol a From Zero dalai mellett természetesen a klasszikusok sem maradtak ki a programból. A setlistben olyan ikonikus szerzemények is helyet kaptak, mint a Numb, a Somewhere I Belong vagy az In The End, a koncert pedig teljes egészében felkerült a YouTube-ra is.
A nemzetközi felállású Catalyst Crime 2021-ben jelentette meg debütáló nagylemezét, amely egyszerűen a zenekar nevét viseli – kritikánk ITTolvasható róla. A csapat körül azóta csendesebb időszak következett, ami nem is csoda: az énekesnő, Zoë Marie Federoff-Šmerda, valamint férje, Marek "Ashok" Šmerda az elmúlt években a Cradle of Filth soraiban is bizonyítottak, így a Catalyst Crime egy időre háttérbe szorult.
A zenekar azonban tavaly novemberben újult erővel tért vissza: a Cursebreakercímű dal nyers, lüktető energiájával jelezte, hogy a formáció életben van. Március 4-én aztán megérkezett az Acquired Immunity is, amely nemcsak újabb ízelítőként szolgált, hanem az október 2-án megjelenő második nagylemez címadó tétele is egyben.
Ahogy a bemutatkozó album esetében, úgy az Acquired Immunity munkálatainál is Alexander Krull, a Leaves’ Eyes alapítója látja el a produceri feladatokat. A csapat ma újabb részleteket osztott meg a készülő korongról: megmutatták az album borítóját, valamint a teljes dallista is nyilvánossá vált, ráadásul nem is akármilyen napon, hanem Zoë 34. születésnapján.
A dalok listája:
1. Acquired Immunity 2. Polaris (Feat. Chris Harms of Lord of the Lost) 3. Cursebreaker 4. Petrichor and Creosote (Feat. James Dorton of Ne Obliviscaris, Black Crown Initiate, DiAmorte) 5. Am I Actually Alive 6. Sing The Dying To Sleep 7. Who Could Have Done This (Feat. Asim Searah of Damnation Plan, Trve Cvlt Clvb, ex-Wintersun) 8. A Grief Named Rage 9. Sick As Our Secrets (Feat. Lindsay Schoolcraft of Antiqva, ex-Cradle of Filth) 10. Loveletter To Hope 11. Nothing Has No Name (Feat. Alexander Krull of Atrocity, Leaves Eyes)
Miután a The Agonist 2023 tavaszán befejezte működését, Vicky "Killer V" Psarakis nem sokáig csüggedt. Az énekesnő mellékprojektje, a nu metalos vonalon mozgó Sicksense időközben fő prioritássá lépett elő, és úgy tűnik, a váltás kifejezetten jót tett a lendületnek.
A formáció első nagylemeze 2025 márciusában jelent meg, amelynek kritikája ITTolvasható, a zenekar pedig azóta is egyre biztosabban építi saját rajongótáborát. Május 23-án Newsflash címmel villantottak egy új szerzeményt, ma pedig újabb klipes dal érkezett tőlük: az Artificial Irrelevance már elérhető, és a korábbi friss tétellel együtt a készülő új albumon is helyet kap majd.
