"Anthology" címmel, tegnapelőtt jelent meg a wisconsini alternatív rockot játszó Garbage greatest hits-albuma, a két CD-t is tartalmazó kiadványról természetesen nem hiányozhatnak az olyan, magukat szinte ikonikussá kinőtt nóták, mint a Push It, az I Think I'm Paranoid, a Cherry Lips vagy a When I Grow Up.
Ezzel egy időben Shirley Manson, a banda frontasszonya egy internetes rockmagazinnak mesélt a különleges albumról, karrierjéről, illetve annak legfontosabb pillanatairól.
Nagyon büszkék vagyunk erre a kiadványunkra. Szerintem kurvára elképesztő, hogy ez majdnem 30 évet jelent az életemből! Olyan, mintha buliznánk. Könnyednek és szórakoztatónak találom. Szép, de a maga módján elég nehéz is.
- kezdte az 56 évesen is hihetetlen formában lévő Shirley, majd elárulta: mint sok zenekarnál, náluk is voltak sötétebb időszakok, például a 2007-es "Absolute Garbage" című album megjelenésekor, az album ugyanis sok kritikus szerint meglehetősen gyenge eredményeket produkált.
Ha az igazat megvalljuk, ez egy nagyon-nagyon sötét időszak volt számunkra. Alig beszéltünk egymással. Tudtuk, hogy ezután az összes lemezkiadó le fog minket szarni, és úgy éreztük, hogy ez volt a vég. Nagyon rossz érzés volt, hogy őszinte legyek. Nagyon reménytelennek és szomorúnak éreztem magam.
- elevenítette fel a nehéz időszakot az énekesnő, aki egyúttal azt is felfedte: a csapatnak meglehetősen kevés beleszólása volt a munkálatokba, egyszerűen megkapták a félkész anyagot, hogy alkossanak belőle valamit.
Az "Anthology"-t viszont úgy jellemzi, mint a fent említett album szöges ellentétét.
Olyan vizuális nyelvet képvisel, amelyet nagyon élvezünk, és amelyről úgy érezzük, hogy nagyon illik a mi stílusunkhoz. Szóval a lemez összeállítása szórakoztatónak és újszerűenk tűnt. Egyszerűen izgalmas feladat volt. Az Anthology-ban az a csodálatos - és egyben szükséges is -, hogy nem csak a zenekar kiemelkedő sikereire emlékeztet, hanem azt is elmeséli, hogyan tértünk vissza a szakadék széléről. Amikor 2005-ben mindenhonnan kirúgtak minket, az borzalmas volt, és nem tudok úgy tenni, mintha nem lett volna az. Tényleg egy sötét, szörnyű, reménytelen időszak volt. Azt gondoltam, >>Hű, ennyi volt. Az a dolog, amit annyira szerettem, most már nincs többé. 40 éves vagyok, és a zeneiparban a nők nem kapnak második esélyt.<< És ezt akkor el is hittem.
Kiderült az is: Shirley elkezdett írni egy szólóalbumot, de végül nem fejezte be, valamint sokáig nem hitt magában.
Láttam, mit csinálnak az emberek az alternatív rock területén, és úgy éreztem, igen, ők jók, de mi is ugyanolyan jók vagyunk. Arra gondoltam, 'Miért ülök otthon és tördelem az ujjaimat, amikor ebben kibaszott jó vagyok? Erre születtem. És akkor jöttem rá, hogy ezt kell csinálnom. Azt hiszem, akkor fogadtam el először, hogy zenész és művész vagyok. Ennyi időbe telt, mire elfogadtam, hogy elég jó vagyok.
2011-ben érezte igazán azt a zenekar, hogy ismét "érzik" a zenét, és egy évre rá elkészítették "Not Your Kind of People" című albumukat, amelynek felvételei közben visszatért a tagokba a zenélés öröme.
Az, hogy újra összejöttünk, újra lángra lobbantotta a kreativitás és a szenvedély lángját, és örömünket leltük a közös munkában. Nagyon frusztráltak voltunk a lemezkiadók állandó elvárásai és pénzügyi doglai miatt, így amikor újra összeálltunk, úgy döntöttünk, hogy csak olyan dolgokat fogunk csinálni, amelyek boldoggá tesznek minket. És ez megmentette a karrierünket.
- mesélte az énekesnő, majd így zárta sorait:
Brutálisan őszinte leszek veletek, mert mindig az vagyok. Ha nem lennének a zenésztársaim, nem biztos, hogy ilyen sokáig kibírtam volna. Az ő támogatásuk segített abban, hogy higgyek magamban, amikor teljesen figyelmen kívül hagytak minket és/vagy keményen kritizáltak. És az általam igazán csodált zenészek privát üzenetei is segítettek a kitartónak maradnom, amikor önbizalomhiánnyal küzdöttem. Ha bárkinek segítettem a túlélésben, vagy egyszerűen csak abban, hogy megpróbáljon valamiért küzdeni, akkor úgy érzem, hűűű, elvégeztem a feladatom. Boldogan mehetek a sírba.
