Közel 30 évvel ezelőtt egy fiatal, skót származású énekesnő megígérte: ízekre szedi mindenki világát. És ez így lett, Shirley Manson, aki a wisconsini Garbage élén vált ismertté, atom darabjaira zúzta zenésztársaival az alternatív rockot kedvelőket, de mivel dalaikat a rádiók is előszeretettel játszották, a mainstream zenét kedvelőknek is rendesen odamondogatott.
Néhány napja Shirley mesélt a banda karrierjének csúcspontjairól és sötétebb időszakairól, most pedig néhány ismertebb dalukról mesélt egy internetes magazinnak.
A zenekar első lemeze 1995-ben jelent meg, amely a banda nevét viselte, de az áttörés egyértelműen a három évvel később kiadott "Version 2.0" című korongjukkal érkezett meg, amely album olyan dalokat vonultatott fel, mint a Push It, az I Think I'm Paranoid vagy a You Look So Fine.
Butch Vig, -aki a talán legismertebb Nirvana-album, a "Nevermind" producere volt- hozta össze a csapatot, emiatt pedig a Garbage karrierjének elején egyszerűen csak úgy emlegették őket, mind "egy producer zenakarát."
Azért kritizáltak minket, mert úgy gondolták, nem vagyunk igazi zenekar, és sokan a mai napig úgy tekintenek ránk, mint egy producer együttesére. Függetlenül attól, hogy mit csináltunk, ezt mindig megkaptuk az emberektől. Kigúnyoltak minket, még akkor is, ha valami új dolgot vittünk a zenénkbe, most pedig már mindenki ezt csinálja.
- idézte fel a korai éveket Shirley, aki azt is elárulta: a tavaly nyáron megjelent, "No Gods, No Masters" (kritikánk ITT olvasható) albumukat legnagyobb meglepetésükre az egyik legjobb alternatív rocklemezként jellemezték a kritikusok.
Úgy építettük fel a karrierünket, hogy nem hallgattunk az emberekre. Úgymond "rossz volt a hozzáállásunk" a dolgokhoz, de végül is ez segített kivívni az elismerést.
Az 1998-as "Version 2.0" című albumról először a Push It jött ki, amely az első igazi sikereket is meghozta a zenekarnak, majd második kislemezként az I Think I'm Paranoid-hoz forgattak klipet.
Ez egy dal a zeneiparról és a paranoiáról, amit egy sikeres album elérése kapcsán érzel. A zeneipar pedig nem változott a 24 év alatt. Az elvek ugyanazok maradtak. Ez egy olyan iparág, amely arra épül, hogy pénzt keressen a csóró tehetségeken - és ha művész vagy, jól teszed, ha elfogadod ezeket a körülményeket, mert ezek nem változnak.
Ez a lényeg: a művészeknek szükségük van olyan rendszerekre, amelyekkel elérhetik a közönséget, és az ipar kihasználja ezt az szükségletet. Sok pénzt keresnek, és nagyon hanyagul bánnak a művészekkel - ők az utolsók, akiket kifizetnek. Mi szerencsések voltunk, mert a streaming-korszak előtti időkben alakultunk, amikor még lehetett karriert építeni. Manapság az alternatív művészek, akik nem a mainstreamnek szóló zenét csinálnak, minden egyes nap kikészülnek.
2005 áprilisában töltötte meg a boltok polcait a "Bleed Like Me", amelyről elsőként a Why Do You Love Me című dalt hozta ki a csapat. De miről is szól valójában?
Egész életemben küzdöttem testképzavarral, depresszióval és önbántalmazással, és időnként még mindig küzdök, különböző mértékben, és ez a dal egyértelműen ezeket az ismerős érzéseket dolgozza fel. Úgy gondolom, fontos, hogy olyan ismert emberként elmondjam az igazságot arról, hogy ki vagyok - mert olyan könnyű ránézni a híres zenészekre, és csak a csillogást látni.
- vallotta be az énekesnő, majd ezzel a gondolatmenettel zárta sorait:
Amikor a közönség előtt állunk, elkészítjük a hajunkat és a sminkünket, és fantasztikus ruhákat kapunk hihetetlenül tehetséges tervezőktől. Aztán másnap felébredünk, és csak hétköznapi emberek vagyunk. Az egész hírnév-dolog csak illúzió. Egy olyan illúzió, amit egy nagyon kapzsi iparág táplál, hogy pénzt keressen.
