2018-ban jelent meg a texasi prog metalos Oceans of Slumber legutóbbi albuma, a The Banished Heart, amelyről itt olvashattatok kritikát.
A Cammie Gilbert vezette társulat teljesen egyedi zenét játszik. Ugyan prog metal csapatként emlegetik őket, ám zenéjükben helyet kap a gótikus és a doom hangzás is. A fent említett albumba mindegyik műfajból csepegtettek.
2020. szeptember 4-én végre elérhetővé vált a banda saját magáról elnevezett új kiadványa, addigra már ismerhettük az A Return To The Earth Below, a The Adorned Fathomless Creation, a Pray For Fire és a The Soundtrack To My Last Day című szerzeményeket.
Mindegyik klipes dal igen súlyos témákat feszeget, az A Return To The Earth Below-ról például így mesélt Cammie:
"Önmagunkban, akárcsak a társadalomban, vannak olyan ciklusok, amelyeket meg kell szakítani. Azokat, amelyek visszathúznak minket, amelyek szétcincálnak minket, amelyek gyötrelmet okoznak. Néha minden előjel nélkül jelennek meg a repedések a felszínen, majd érzelmi zűrzavart okoznak, akár reménytelenséget is. Egy pont után nem szabad tovább menekülni. Sem a fájdalom, sem az igazság, sem önmagunk elől. Szükség van az önvizsgálatra, az hozhatja el a békét, kívül és belül egyraránt. Az A Return To The Earth Below erről a belső utazásról szól. A szív és az agy harcáról, ahogy a megoldás keresése folyik. Nem is találhattunk volna jobb időpontot a dal kiadására, hiszen jelenleg mindannyian a változás kereszteződésében állunk..."
A felvételek éppen a karantén ideje alatt zajlottak, amelyet a koronavírus tombolása miatt vezettek be. Egyértelműen fellelhetők ezek az érzések is a lemezen, de ugyanígy megtalálhatóak a lemezen utalások George Floyd-ra. Az afroamerikai férfi májusban halt szörnyű halált fehér rendőrök által. Bár tény, hogy a férfi bűnlajstroma igen hosszú, halála napján nem követett el semmit, amely indokolta volna az egyenruhások kegyetlen fellépését vele szemben.
Cammie, ez a gyönyörű, hihetetlenül tehetséges lány egy hosszabb interjút is adott a témában - kitért arra, hogy a feketék sok helyütt még mindig elnyomás alatt vannak Amerikában. Részlet az interjúból:
"Fekete nő vagyok Amerikában, rabszolgák ükunokája. Csak a fényképekről vannak róluk emlékeim; kislányként megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett az életük. De ahogy telt az idő, felfedeztem a valóságot a gyermeki képzelet mögött. Most, amikor régi fényképeket látok a polgárháborús dokumentumfilmeiben, látom az arcukat. Amikor megnézek a Jim Crow-korszakból egy szemcsés fekete-fehér felvételt, látom az arcukat. Amikor nézem a Luther King Jr. ihlette filmeket, látom az arcukat. És amikor bejelentkezek a szociális médiába és látom, hogy a tüntetőket könnygázzal fújják le, látom az arcukat, csak most már az enyém is közöttük van."
Ahogyan elmondta: a kegyetlenség, amelyben George Floyd életét vesztette, nem hagyható figyelmen kívül. Kellemetlen, de valahol mégis szerencsés, hogy a halálát videóra vették. Ez lehetőséget adott a világnak, hogy láthassa azt, amire az amerikai feketék évtizedek óta próbálják felhívni a figyelmet. Hogy a dolgok még mindig nincsenek összerakva, és összetörtek. Nagyon, nagyon összetörtek.
"Láttam, hogy több fekete ember sír a nemzeti csatornákon, mint valaha. Sérültnek érzem magam, mert a történelem is sérült, és úgy érzem, hogy ez az ország teljesen összetört. "
A különleges hangú énekesnő szerint a gyűlölet, az elnyomás mindennapos Amerikában. Márpedig egy nemzetnek együttérzést kellene mutatniuk az elnyomottak irányába.
A Pray For Fire, a The Colors Of Grace egyértelműen utal Mr. Floyd halálára, amely Amerika-szerte zavargásokat váltott ki - és nemcsak a feketék között. Az I Mourn These Yellow Leaves egyértelműen egy vérbeli doom metál szerzemény, amely igencsak bedurvul, benne férfi hörgéssel, amely Dobber Beverly nevéhez köthető.
Az album sokkal, sokkal sötétebb, mint az eddigiek, és a 2020-as év eddigi történéseit nézve teljesen érthető is. Mind zeneileg, mind a szövegeket tekintve egy sokkal komorabb anyagot kaptunk a zenekartól, mint az előzőekben, a lélek legsötétebb mélységeibe vezet el bennünket a néha keményebb, néha lágyabb muzsika, a gondolatébresztő dalszövegek és Cammie csodás hangja. Kevés olyan metálénekesnő van, aki ennyire igaz, ennyire őszinte lenne a zenéjében, a művészetében. Mindezt úgy, hogy fekete nőként igenis, odaállt a mikrofon mögé, hogy hangjával betöltse az egész Univerzumot. Nem rejteget semmit. Mindent megmutat. Bátorságával és dalszövegeivel képviseli az összes feketét, az elnyomottakat, a kívülállókat, az önhibájukon kívül a társadalom perifériájára kerülteket.
A sötét dallamok és szövegek pedig minden reménytelenség-érzés ellenére a magasságokba viszik az embert. Tudjátok, ha a mélypontot elérjük, onnan csak felfelé vezet az út... de még mennyire!
Ismét remek munkát végzett a houstoni csapat.
10/10
