Március második napján a Century Media felügyelete alatt dobta a boltok polcaira a houstoni csapat új albumát, a The Banished Heart-ot, amelyről korábban így nyilatkozott a formáció:

"Kizárólag "valódi" hatású zenét igyekszünk alkotni; ezúttal viszont újabb mélységeket fedeztünk fel, és még alább merültünk önmagunk lelkében, hogy felleljük, ami eddig ismeretlen volt még nekünk is, és a felszínre hozzuk mindezt. Néha az életben szükség van olyan helyekre, ahol elbújhatsz, ahol magadra öltheted a tagadás álarcát. De nem ebben az esetben... Mi ugyanis most úgy döntöttünk, hogy egy számunkra kényelmetlen és riasztó helyen maradunk, és ott fedezzük fel a sötétséget, az ürességet és a remény útjait; irányt mutatván nem csak önmagunknak, hanem mindenkinek, aki valaha is megfordult már ilyen zord lelki sötétségben."

A csapatról tudni kell, hogy műfajilag elég nehezen behatárolható. Egyaránt szerepeltetik muzsikájukban a doomos, gótikus, progosabb, sőt death metalosabb elemeket is, Cammie Gilbert, az egzotikus külsejű énekesnő csodás mezzoszoprán hangja pedig minden megoldáshoz tökéletesen illeszkedik. 

A lemez címadó dalában ott a világ összes fájdalma, ugyanakkor nem az unalomig csépelt módon tálalja ezt a csapat, sírós gitárokkal és hasonlókkal. A lélek mélyéről érkező fájdalom szavakkal alig kifejezhető, Cammie-ék viszont ezt is megoldották úgy, hogy a hallgató teljes mértékben át tudja érezni azt. A másik hasonló szerzemény a The Decay Of Disregard, amely szomorkás zongorajátékkal indul, majd a The Gathering korai éveire emlékeztető gitárokkal folytatódik. Kemény dobok, lágy ének, mérhetetlen mennyiségű érzelem. 

Szintén videoklipes dal a No Color, No Light is, amelyet a svéd Evergrey frontemberével,Tom S. Englunddal vettek fel. Az együttműködés is kiválóan jelzi Cammie-ék egyre növekvő európai elismertségét, ráadásul a holland Epica április 14-én, Tilburgban megrendezésre kerülő ezredik koncertjén ők lesznek az egyik vendégzenekar.

Természetesen a hörgésért felelős Dobber Beverly is kitesz magáért, elég csak meghallgatni a Fleeting Vigilance és az At Dawn című számokat. 

A záró dal, a Wayfaring Stranger a lágyabb vonalat képviseli, de a sötét érzelmek még így is átjönnek belőle. Két instrumentális, rövidebb tétel is hallható a lemezen, a The Watcher és a Her In The Distance, amelyek remekül beleillenek az album sötét atmoszférájába.

Az Oceans of Slumber mindenképpen kiemelkedik a female fronted bandák közül. Nemcsak Cammie egzotikuma és csodás hangja miatt, hanem azért is, mert merészen kísérletezgetnek a különböző elemekkel úgy, hogy nem keszekuszaság a vége, hanem egy meglepő, ugyanakkor szerethető egyveleg. Igényes album, igényes zenével, és bár elsőre nehezen emészthető, mindenképpen mestermű. Méltó folytatása a 2016-os Winternek, ám azt túlszárnyalja a The Banished Heart.

10/10