Az idén 27 éve aktív Within Temptation eddigi pályafutása során elég sokat tett le arra a bizonyos asztalra. A karrierje kezdetén szimfonikus-gótikus metalt játszó zenekar gondolt egyet, és merészen letért a jól kitaposott ösvényről. Első négy albumuk után, 2010-ben megjelent a "The Unforgiving", amellyel a banda finoman jelezte, hogy nem a szimfonikus-áriázós futószalag mellől óhajt nyugdíjba vonulni.
A korong viszont aratott, ahogyan az azt követő "Hydra" is. A 2014-ben kiadott lemez igencsak meghökkentette a nagyérdeműt, nemcsak a még változatosabb hangzás miatt, hanem azért is, mert rengeteg vendégzenész tette tiszteletét rajta: Tarja Turunen a Paradise (What About Us?) című dalban, Dave Pirner bukkant fel a Whole World Is Watchingben, de még az autótuningolós műsorból ismert amerikai rapper, Xzibit is darált pár sort az And We Run című tételben. Sokszínű album lett, és be is jött a recept, így nem volt nagy meglepetés, hogy a holland brigád végleg lerakta a varázspálcát, levette a fűzőt, és integetve búcsút intett a tündér a kastélytoronyban áriázik-korszaknak.
2019-ben került boltokba a "Resist", amely korong már teljes egészében a modern metal jegyében született és szintén szép sikerekkel gazdagította a bandát. Az énekesnő, Sharon den Adel több korábbi interjúban kifejtette: a mai könnyűzenével szerinte a legnagyobb baj az, hogy teljes mértékben nélkülözi a lázadás érzését.
Ha a többi hasonszőrű csapatot nézem, egyre kevesebbszer szökik fel bennem az endorfin, ha új dal vagy album érkezik tőlük, és bevallom, ez kissé ijesztő érzés, hiszen tizenéves korom óta a műfaj elkötelezettje vagyok. A Nightwish utolsó két nagylemeze erőltetett, giccsel átitatott, lagymatag és érdektelenségbe fullad, hiába van egy bitangerős torokkal megáldott énekesnőjük, Floor Jansen csodás hangját inkább szólóalbumán, az idén megjelent "Paragon" címre keresztelt kiadványon eresztette csak ki teljesen. Igen, azon a lemezen, ahol popdalok vannak. A Nightwish zenéje - valljuk csak be - már csak nyomokban tartalmaz fémet, ráadásul kijelentették, hogy a 2024-re datált új albummal nem kívánnak turnézni. Ez lenne a vég kezdete...? Nem tudni, de annyi bizonyos, hogy sokak szerint Floor jobban tenné, ha szülési szabadsága után felmondana Tuomas Holopainennek, és inkább feltámasztaná az After Forevert, melyet rengeteg rajongó sír vissza 2009-es feloszlása óta, és amely csapat valóban metalt játszott.
Az Epica varázsa szerintem főként a dekoratív énekesnő, Simone Simons megjelenésében rejlik, de tény, hogy a 2016-os "The Holographic Principle" című albumukig én is odavoltam az együttesért, a 2021-es "Omega" (kritika ITT) azonban nálam valahogy nem ütött akkorát. A zenéjük hű maradt a szimfonikus vonalhoz, de hogy őszinte legyek, nekem sokszor már túl sterilnek és monotonnak tűnik az, amit csinálnak. Talán a Xandria és a Sirenia azok a klasszikus énekkel operáló szimfo-metalos bandák, melyek mindig hozzák a formájukat, annak ellenére, hogy mindkét társulatnál az elmúlt években több, olykor botrányosan lezajlott énekesnőcsere ment végbe.
Ahogy az utóbbi időben eltávolodtam a Nightwish-tól és az Epicától, úgy kerültem egyre közelebb a Within Temptationhöz. Még közelebb, mint eddig. Az utóbbi három évben szorgalmasan adták ki a kislemezeket, így a frissen megjelent, 12 tételt felsorakoztató "Bleed Out"-on már csak négy dal szerepel újdonságként. A Sharon által emlegetett lázadásnak cseppet sincs híján a dalcsokor, az Entertain You 2020 májusában kiválóan megmutatta, mire is számíthatunk a jövőben a csapattól, a témák pedig igen változatosak. A Don't Pray For Me az egyik személyes kedvencem, a szövege pedig azt hivatott megértetni, hogy az emberek meglehetősen különböző, sokféle hitrendszerrel rendelkeznek és hagyni kell mindenkit az általa választott úton haladni - ahogyan a zenekar is teszi.
A Wireless egy katonáról szól, aki azzal a meggyőződéssel indul a háborúba, hogy egy jó ügyért cselekszik. A csatatéren azonban rádöbben arra, hogy a média és a kormány hazudott neki, hazatérve pedig hős helyett egy kegyetlen zsoldost látnak benne az emberek - tehát ő is a rossz oldalon találja magát. A Bleed Out, azaz a korong címadó dala pedig a közel-keleti nők helyzetére éleződött ki. Alapjául egy 22 éves iráni lány, Mahsa Amini története szolgált, akit tavaly szeptemberben azért tartóztattak le, mert nem viselt hidzsábot. A rendőrségen elszenvedett bántalmazás következtében életét vesztette, és emiatt világszerte forrtak az indulatok.
A Ritual sztorija szerint pedig egy nő a sarkára állva átveszi a hatalmat egy patriarchális társadalomban - a szöveget akár a Spice Girls is írhatta volna anno a girl power-mozgalom jegyében, már csak azért is, mert a dallamvilága erősen hajaz a popzenére, és már-már a rádióbarát kategóriába sorolható. De ez egyáltalán nem baj, sőt! A dalból áradó frissesség olyan, mint nyári kánikulában az üdítő szellő.
A Worth Dying For a lemez egyik új tétele, egyben az egyik húzódala is: pörgős, arcletépős, lehet majd rá fejet rázni és ugrálni a koncerteken. A Cyanide Love-ban kapunk pincemélyre hangolt gitárokat, dallamos refrént és német nyelvű sorokat is, közepes tempója ellenére pedig igencsak erősre és fülbemászóra sikerült. A We Go To War az album nyitódarabja, felépítésében és hangzásában emlékeztet egy kicsit arra az időszakra, amikor a zenekart még a gótikus bandák között tartották számon, míg az Unbroken igen érdekes zenei alapot kapott. Véleményem szerint utóbbi két szerzemény a lemez két gyenge pontja, kicsit olyan érzésem támadt a hallgatásuk közben, mintha siettek volna a stúdiózással, és hogy meglegyen a 12 tervezett szám, egy kávészünet alatt gyorsan megírták ezt a kettőt.
Furcsa érzés kritikát írni egy olyan albumról, amelynek több, mint a fele már ismert a hallgatók előtt, ám így, egyben meghallgatva és vegyítve a már megjelent számokat az újakkal, azt kell mondanom, hogy a "Bleed Out" igencsak rendben van. Könnyen emészthető és énekelhető dalok, Sharon hangja ismét elbűvölő, a szövegeket pedig mindenki érteni fogja, aki képes a mélyebb gondolkodásra, és arra, hogy a dolgok mögé nézve a végső igazságot keresse.
A Within Temptation bebizonyította, hogy a szimfonikus metal után is van élet, de még milyen! Mertek újítani, mertek kísérletezni, az üstbe dobált ötletekből pedig egy igen erős lemez született, és ez valljuk be, nem mindenkinek jött össze, aki hasonló lépésre szánta el magát. A kiadvány méltó folytatása a "Resist"-nek, hiszen megvan benne a profizmus, a remek produceri munka, a szerzemények pedig nemcsak az újítást, hanem egyszerűségük és popos hatásuk ellenére az érettséget is tükrözik.
9/10
