Anneke Van Giersbergen a németországi Wacken Open Air fesztiválon adott interjút a Magenta TV munkatársának. A beszélgetés során szóba került a The Gathering újraegyesülése, az 1995-ben megjelent Mandylion album öröksége, valamint az is, milyen érzés közel húsz év külön töltött idő után ismét együtt zenélni egykori társaival.
Az énekesnő szerint a visszatérés meglepően természetesnek bizonyult.
Nagyon különleges érzés. Fiatal felnőttek voltunk, és amit abban az életkorban átél az ember, azt szivacsként szívja magába, majd egész életében magával viszi. Mindig együtt voltunk: a stúdióban, a próbateremben, turnén. Éjjel-nappal együtt voltunk, éveken keresztül.
- vezette fel gondolatait, majd így folytatta:
Aztán természetesen húsz évig külön utakon jártunk, de amikor most újra összejöttünk egy próbateremben, olyan volt, mintha csak tegnap váltunk volna el. Furcsa, hogy ugyanazokat az érzéseket lehet átélni, és még a poénok is ugyanazok. Ugyanúgy érzünk egymás iránt. Olyanok számomra, mintha a testvéreim lennének, ezért nagyon jó érzés volt.
Másfelől viszont már felnőttebbek vagyunk. A legtöbbünknek családja van, megéltünk egy csomó mindent, valamivel bölcsebbek és idősebbek lettünk. Ezt az érzést is magunkkal visszük a próbaterembe és a színpadra, és ettől az egész még különlegesebb. De előre nem tudtuk, milyen lesz. Akár kínos is lehetett volna. Az ember kitalálja, hogy »csináljunk egy reuniont«, aztán összejönnek, és az egész borzasztóan kellemetlen. Ez is benne volt a pakliban. De nem így történt, és ennek nagyon örülök.
A Mandylion 1995-ben jelent meg, és mára nemcsak a The Gathering, hanem az atmoszferikus és progresszív metal egyik meghatározó albumává vált. Anneke szerint a lemez dalai több mint három évtized elteltével természetesen más jelentéssel is bírnak számára.
Fiatalon másképpen éled meg az olyan dolgokat, mint például a szerelem. Amikor most eljátsszuk ezeket a dalokat, néha hirtelen visszakerülsz ugyanazokba az érzelmekbe, amelyeket húsz vagy harminc évvel ezelőtt éreztél. De közben mégsem ugyanolyan. Idősebben valamennyire másként tekintesz az életre. Szóval szerintem ennek két oldala van. Ugyanazokat az érzéseket és érzelmeket éled át, amikor ezeket a szövegeket énekled, ugyanakkor felnőttként már bizonyos dolgokra másképpen nézel. És ez jó érzés, mert így újra meglátogathatod azt az időszakot.
A jubileumi koncertek sikere miatt természetesen felmerült a kérdés, hogy a The Gathering Anneke van Giersbergennel a Mandylion-turné után is folytathatja-e, az énekesnő azonban egyelőre nem számít erre.
Nem tudom. Szeretnénk, ha ez különleges maradna, nem? Ha most újra és újra és újra folytatnánk, egy idő után már nem lenne különleges, és elveszítené azt a hatást, ami most megvan. Másrészt, teljesen őszintén, nem számítottunk arra, hogy az emberek ennyire lelkesek lesznek attól, hogy újra összeállunk, és együtt ünnepeljük ezt az albumot.
Onnan indultunk, hogy: »Hé, csináljunk egy koncertet!«, aztán egyszer csak ott tartottunk, hogy: »Hé, csináljunk egy egész évet, nagy fesztiválokkal és klubkoncertekkel!« Szóval ez most tényleg nagyon különleges, és szeretnénk, ha az is maradna. Nincsenek terveink a jövőre nézve.
Anneke azt is elmondta, mit szeretne, milyen élménnyel távozzanak a rajongók ezekről a különleges koncertekről:
Nagyon élvezzük, hogy újra játszhatjuk ezeket a régi dalokat. Ismét belemerülünk azokba az érzelmekbe, abba az érzésbe és hangulatba, ami a kilencvenes éveket jellemezte, és tudom, hogy a közönségben is sokan ugyanezt érzik. Nagyon erős ez a nosztalgia. Remélem, hogy az emberek úgy mennek majd haza: »Megint húszévesnek éreztem magam.« A kilencvenes évek nagyszerű időszak volt. Remélem, hogy az emberek újra átélhetnek ebből valamit, és ezt az érzést viszik majd magukkal.
Anette Olzon hosszú idő után ismét színpadra állt egykori zenekara, a Nightwish dalaival. A svéd énekesnő ma már egészen másként tekint a 2012-ben lezárult időszakra: nemrégiben a Metal Rules-nak beszélt a távozását követő keserűségről, Floor Jansenről, Tuomas Holopainenről, Tarja Turunenről, egy lehetséges Nightwish-jubileumi koncertről, valamint a The Dark Element és szólókarrierje jövőjéről is.
Anette 2007-ben csatlakozott a Nightwish-hoz, és két stúdióalbumon, a Dark Passion Play-en és az Imaginaerumon énekelt. A zenekarból 2012 őszén távozott, azóta pedig három szólólemezt jelentetett meg (Shine - 2014, Strong- 2021, Rapture- 2024), valamint több projektben is részt vett. A bandából való távozása után azonban hosszú időre teljesen maga mögött hagyta ezt az időszakot, olyannyira, hogy a dalokat sem hallgatta.
A helyzet 2025 végén változott meg, amikor egy dél-amerikai turné keretében ismét Nightwish-szerzeményeket kezdett énekelni. A koncertsorozat 2026-ban Európában folytatódott, augusztus 8-án Budapesten is fellépett.
A Nightwish után még csak nem is hallgattam ezeket a dalokat. Valószínűleg azt is mondtam, hogy soha többé nem fogom elénekelni őket. Többször megkerestek azzal, hogy álljak színpadra ezekkel a dalokkal, de nem éreztem késznek magam rá.
- kezdte fejtegetni gondolatait Anette, aki elmondta: először fel kellett dolgoznia mindazt, ami a zenekarból történő távozásával járt.
Azt hiszem, túl kellett jutnom azon a rengeteg keserűségen és haragon, amit a történtek miatt éreztem, mert ez hatalmas fájdalom volt a szívemben. Őszintén szólva egyik pillanatról a másikra véget ért az a karrier, amit addig felépítettem, és mindent elölről kellett kezdenem. Most viszont úgy éreztem, eljött az idő. Azt is éreztem, hogy végre méltó módon tudom megszólaltatni ezeket az albumokat.
Olzon szerint magukkal a dalokkal soha nem volt problémája, sőt, továbbra is szereti őket. Sokkal inkább az jelentett számára nehézséget, hogy távozása után más énekelte tovább azokat a szerzeményeket, amelyek eredetileg az ő hangjával váltak ismertté.
Szeretem ezeket a dalokat. Inkább arról van szó, hogy már nem csak én éneklem őket. Hasonló ez ahhoz, amikor én énekeltem Tarja dalait. Talán azért nem akartam sokáig elővenni őket, mert most már valaki más énekli őket, és bizonyos értelemben ő birtokolja őket.
Az énekesnő azt sem titkolta, hogy az évek során folyamatosan összehasonlították a Nightwish három frontasszonyát, Tarját, őt és Floort, és ezekből az összevetésekből gyakran ő került ki a legrosszabbul.
Folyamatosan összehasonlítanak minket, három énekesnőt, és én mindig a lista végén vagyok. Ez van a YouTube-on és mindenhol. De aztán arra jutottam: ezek az én dalaim is. Én is részt vettem azoknak az albumoknak az elkészítésében, én voltam a zenekar énekesnője. Lehet, hogy valaki szerint más jobban énekli őket, de én vagyok az eredeti előadójuk. Jogom van elénekelni ezeket a dalokat!
Anette arról is beszélt, hogy nincs problémája Floorral, aki 2012-ben először turnéénekesként csatlakozott a Nightwishhez, majd egy évvel később később hivatalosan is a zenekar tagja lett.
Barátok voltunk Floorral, úgyhogy nincs vele semmi problémám. Ő egyszerűen belekerült az egész helyzetbe, és végül úgy tekintettek rá, mintha ő lenne a rossz ember. Tuomas-szal nem tartottam a kapcsolatot, de a dél-amerikai turné előtt írtam neki, hiszen az általa szerzett dalokat készültem előadni. Valami olyasmit írtam, hogy: »Szia, remélem, minden rendben van.« Azóta, hogy eljöttem, nem írtam neki, és soha nem beszéltünk. De úgy éreztem, mivel az ő dalait játszom, írnom kell neki, és remélem, hogy ez rendben van számára. Megtettem. Nem kaptam választ.
Sok éven keresztül próbáltam a barátja lenni, közelebb kerülni hozzá, de egy finn férfival ez szinte lehetetlen. Tudom, hogy ez nem fog megtörténni, ezt megértem. Készítettek pólókat azoknak a zenészeknek a neveivel, akik valaha a Nightwish tagjai voltak, ami kedves dolog. De szerintem nagyon szép lenne egy ilyen koncert is, különösen mindazok után, ami Tarjával, velem és általában a zenekar történetében történt. Jól venné ki magát. De ismerem Tuomast, ezért tudom, hogy nem fog megtörténni. Ha viszont megkérne minket, szerintem megcsinálnánk. Legalább a rajongók miatt szerintem el kellene gondolkodnia rajta.
Az interjúban Anette más projektjeiről is szó esett. A Jani Liimatainennel közösen létrehozott The Dark Element két albumot adott ki, és már a harmadik lemez tervei is elkészültek, ám a projekt váratlanul leállt.
A The Dark Element szintén a Frontiers kiadó ötlete volt. Azt mondták: »Hé, lenne kedved ehhez a projekthez?« Nagyon jól működött. Jani Liimatainen hihetetlen dalszerző, és már volt egy harmadik albumunk is, amit fel kellett volna vennünk. A szerződést aláírtuk, aztán egyszerűen eltűnt mindenki elől, engem és a családját is beleértve.
Aztán megtudtam, hogy Brazíliába költözött. Tudom, hogy jól van és boldog, de egyelőre nem akar zenélni. Próbáltam kapcsolatba lépni vele, de nem válaszol. A kiadóval abban maradtunk, hogy talán egyszer majd visszatér.
Anette legutóbbi szólóalbuma, a Rapture 2024-ben jelent meg. Konkrét tervei egyelőre nincsenek a következő lemezre, de elképzelhetőnek tartja, hogy 2027-ben ismét stúdióba vonul.
Nincs még semmi megtervezve, de ha az eddigi albumok közötti időt nézem, jövőre kellene megjelennie, mert akkor telik el három év. Még nem beszéltem erről a Frontiersszel. A férjem (Johan Husgafvel, a Pain gitárosa - a szerk.) is azt mondta, valószínűleg 2027-ben kellene új albumot készítenem, úgyhogy valószínűleg beszélek majd velük, aztán eldöntöm, mit szeretnék.
Olyan zenészekkel szeretném csinálni, akiket ismerek és akikben megbízom. Mindig ezt mondtam. Magnus Karlssont, Anders Köllerforst és természetesen a férjemet szeretném magam mellett tudni. Ha ugyanazzal a csapattal tudnánk megcsinálni, az nagyszerű lenne.
A Within Temptation jelenleg is gőzerővel dolgozik a 2023-as Bleed Out folytatásán, Sharon Den Adel szerint pedig a következő nagylemez zeneileg komoly irányváltást hoz majd. Az énekesnő azt is elárulta, hogy bár ezúttal kisebb hangsúlyt kapnak majd a társadalmi és politikai kérdések, ezek továbbra sem tűnnek el teljesen a zenekar dalszövegeiből.
Sharon az ukrán Metal Pilgrim interjújában beszélt az új album munkálatairól, amelyek egyelőre még nem értek véget.
Még nem végeztünk. Egy új albumhoz általában turné is társul, és továbbra is azon dolgozunk, hogy remélhetőleg mindennel időben elkészüljünk. Erről nagyon hamarosan döntenünk kell. Közben folyamatosan dolgozunk az új anyagon és zajlanak a felvételek is. Zeneileg azonban egészen más megközelítést választunk, ezért ez az album ismét teljesen eltér majd az előzőtől. Számunkra hatalmas lépés lesz, mert még messzebb kerülünk mindattól, amit korábban csináltunk, és olyan zenei területeket is felfedezünk, amelyekhez eddig még nem nyúltunk. Teljesen másfajta zene lesz, és szinte minden szempontból másképp közelítünk hozzá. Valószínűleg a turnéra is viszünk majd magunkkal további élő zenészeket és énekeseket, akik például a háttérvokálokat élőben adják majd elő.
- mesélte az énekesnő, majd hozzátette: a Bleed Out-on a korábbiaknál jóval hangsúlyosabban jelentek meg társadalmi, politikai és emberi jogi témák. Sharon szerint ez a vonal az új lemezen is jelen lesz, még ha visszafogottabban is.
Nem olyan mértékben, mint a legutóbbi albumon, de továbbra is lesznek ilyen témájú dalok, különösen azért, mert az elmúlt néhány évben a világ még őrültebbé vált. Ez mindig inspirációt jelent számunkra. Mindig is foglalkoztunk politikával és társadalmi kérdésekkel, de a legutóbbi album esetében minden korábbinál nyíltabban beszéltünk arról, kik vagyunk, mit gondolunk és hol állunk bizonyos kérdésekben.
Most azonban még szélesebb perspektívából szeretnénk vizsgálni a világot, több különböző országra is fókuszálva. A közösségi média miatt minden esemény szinte azonnal közel kerül hozzánk, ezért úgy érzed, rengeteg mindenről kellene beszélni. Ráadásul minden hatással van mindenre. Ami Amerikában történik, ami Iránban történik vagy ami más országokban zajlik, az mind összefügg egymással. Ezeket többé nem lehet egymástól elszigetelten szemlélni. Elég csak arra gondolni, milyen mértékben van jelen Oroszország például a Közel-Keleten is. Erről alig beszélünk, és az emberek sem mindig kapcsolják össze ezeket a dolgokat, bár szerintem ma már mindenki tájékozottabb, mint valaha, mert ezek az összefüggések egyre nyilvánvalóbbak.
A múlt hétvégén megrendezett németországi Wacken Open Air fesztiválon a Magenta TV munkatársa, Paolo Phoenix készített interjút az Arch Enemy korábbi frontasszonyával, Alissa White-Gluzzal, aki jelenleg három különböző zenei projekten is dolgozik. Készül első szólóalbuma, az "Alissa", nemrég életre hívta kizárólag női zenészekből álló új zenekarát, a Blue Medusa-t, emellett pedig a DragonForceelső női frontembereként is színpadra áll.
Arra a kérdésre, hogyan képes egyszerre három projektben is ilyen magas színvonalon teljesíteni, Alissa így válaszolt:
Szerintem sok előadóban van egyfajta kreatív erő, amelynek egyszerűen utat kell engednünk, és nagyon szórakoztató ezt több különböző dologban is megélni. Ami a szólóprojektemet illeti, ott egyszerűen csak önmagam vagyok. Minden, amit csinálok, olyasmi, amit élvezek, vagy ami művészileg kielégít, és ezért veszek részt ennyiféle együttműködésben. A Blue Medusa viszont a legnagyobb szenvedélyem és a fő fókuszom. Ide teszem az összes energiámat, minden egyes részletre maximálisan odafigyelek, mert tulajdonképpen ez az a zenekar, amelyre mindig is vágytam. És természetesen óriási megtiszteltetés, hogy a DragonForce-szal is énekelhetek. Ők legendák, fantasztikus emberek, elképesztően jó zenészek, és nagyszerű dalaik vannak. Nagyon boldog vagyok, hogy részese lehetek ennek is, de a legnagyobb szenvedélyem továbbra is a Blue Medusa, és a figyelmem nagy részét erre fordítom.
Alissa a két együttes közötti zenei különbségekről is beszélt:
A Blue Medusa tényleg én vagyok. Ez az a zene, amit szeretek, ez vagyok én. Ezt akarom csinálni, így akarok megszólalni, és ezeket a dolgokat akarom elmondani. A DragonForce viszont elképesztően energikus, ami előadóként számomra nagyon fontos. Szeretek rendkívül intenzív, energikus zenét játszani. Az energia pedig sokféle dolgot jelenthet: lehet hangulat, tempó, hangmagasság vagy bármi más. A DragonForce színpadi energiája annyira magas, hogy egyszerűen hihetetlenül szórakoztató velük fellépni.
Alissa saját zenekara, a Blue Medusa
Ráadásul szinte véletlenül alakult úgy, hogy a dalaik énekesi szempontból nagyon kényelmes hangfekvésben vannak számomra. Gyakorlatilag pontosan abban a tartományban, amely nekem ideális, ezért nagyon élvezem énekelni őket. Úgy érzem, megmutathatom a hangom egy olyan oldalát is, amelyet már régóta szerettem volna jobban kifejezni. Például hatalmas musicalrajongó vagyok, és amikor a DragonForce-szal énekelek, néha szinte úgy érzem, mintha egy kicsit a musicales hangomat is megdolgoztatnám.
Eképpen zárta mondandóját:
A zenéjük nyilvánvalóan nagyon epikus, vokálisan pedig komoly kihívást jelent, már csak a tempó és a megfelelő levegővétel miatt is. De pontosan ez az, amiben fejlődni szeretnék, és amit gyakorolni akarok. Most pedig végre van rá okom is.
Amikor 2023 februárjában a The Wonders Still Awaiting kritikáját írtam, kétségtelenül akadt bennem némi elfogultság. Mentségemre legyen mondva, hogy nagyjából 23-24 éves koromig elsősorban szimfonikus metalt hallgattam, így a műfaj iránti régi kötődésem akaratlanul is befolyásolta az ítéletemet. A lemez sikere azonban nem csupán nálam igazolta a zenekar visszatérését: a hallgatók többsége is kedvezően fogadta az anyagot. Ez pedig különösen nagy eredmény egy olyan formáció esetében, amely többévnyi tetszhalott állapot után vállalkozott az újjászületés mindig kockázatos mutatványára.
Dianne van Giersbergen 2017-es, meglehetősen botrányos távozását követően a Xandria öt hosszú évre eltűnt a nyilvánosság elől. Ez számomra, és alighanem jó néhány rajongó számára különösen fájdalmas volt, hiszen az év elején megjelent Theater of Dimensions egy bitang erős anyag lett. Miután a kilépés körüli felfordulás lassan elcsitult, Aeva Maurelle néhány koncert erejéig kisegítette a csapatot, majd néma csend és hullaszag telepedett a zenekar háza tájára.
2022 májusában azonban a Xandria főnixként támadt fel saját hamvaiból. Marco Heubaum alapító-gitárost leszámítva gyakorlatilag a teljes tagság lecserélődött: távozott Gerit Lamm dobos, Philip Restemeier gitáros és Steven Wussow basszusgitáros, helyüket Dimitrios Gatsios, Rob Klawonn, valamint az azóta szintén kilépett Tim Schwarz vették át.
A legnagyobb kíváncsiság természetesen az új frontasszony személyét övezte. A választás az addig szinte teljesen ismeretlen Ambre Vourvahisra esett, aki francia–görög származású, ám Németországban él. Az énekesnő szó szerint a semmiből bukkant elő, ami vokális teljesítményét hallva legalább annyira meglepő, mint amennyire örvendetes. Technikailag ugyanis ugyanazt a professzionális színvonalat képviseli, mint Lisa Middelhauve, Manuela Kraller vagy Dianne, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy több dalban hörgéssel is bővíti az eszköztárát. Már akkor is csak egyetlen kérdés motoszkált bennem: mégis hol az istenben volt eddig ez a lány?
A zenekar a Reborncímű dallal ünnepelte meg visszatérését, majd a következő év elején megérkezett a The Wonders Still Awaiting. A lemez rogyásig volt jobbnál jobb szerzeményekkel, és egyértelműen igazolta, hogy a Xandria nem egyszerű tagcserén, hanem valódi, minden elemében érezhető vérfrissítésen esett át.
A lemez megjelenése óta a csapat gyakorlatilag megállás nélkül turnézik. Magyarországon 2022 őszén, a Visions of Atlantis társaságában léptek fel, idén pedig ismét tiszteletüket teszik nálunk: október 10-én az Analog Music Hall színpadán láthatjuk őket. 2024 őszén egy középlemezzel is jelentkeztek (Universal Tales), tavaly pedig megkezdték a ma megjelent Eclipse munkálatait. Az albumot négy kislemez vezette fel: elsőként a The Shannon’s Home érkezett, majd a Colours és a Northstar, végül pedig két nappal ezelőtt a címadó Eclipse is bemutatkozott.
Több szerzeményben is markánsan felbukkannak az ír-kelta hatások, ami önmagában persze nem újdonság a szimfonikus metal világában. Hasonló világzenei elemekkel találkozhatunk például a Nightwish legutóbbi két lemezén is, ám akad egy lényeges különbség. Míg Tuomas Holopainen időnként annyira belemerül ezekbe a motívumokba, hogy mellettük a keménység és a valódi metalos súly hajlamos békésen elszundítani, addig a Xandria egy pillanatra sem engedi el a műfaj vaskosabb oldalát.
A The Shannon’s Home melankolikus hangulata ellenére is megőrzi dinamizmusát, míg a Northstar musicales és filmzenés betétei mellett sem veszít erejéből. A Colours ezzel szemben már első hallásra tipikus koncertslágernek tűnik: fülbemászó refrén, lendületes felépítés és néhány kifejezetten érdekes zenei megoldás gondoskodik róla, hogy gyorsan beleégjen az ember fejébe. A címadó Eclipse -amely az intrónak szánt Syzygy-ből születik meg- pedig szinte esszenciája mindannak, amit ma Xandriának nevezünk. Magasztos kórusok, tempós és súlyos hangszerelés, rengeteg tűz és szenvedély jellemzi, miközben Ambre játszi könnyedséggel váltogat a tiszta ének és a hörgés között.
Címével ellentétben a The Grand Delusion kifejezetten derűs, már-már bulizós hangulatot áraszt, amit a lendületes kórusok csak tovább erősítenek. A Wave of Tanis ezzel szemben valamivel közérthetőbb, helyenként már rádióbarátabb irányba mozdul: refrénje azonnal megragad, a fülbemászó gitártéma pedig szinte garantálja, hogy koncerten a közönség együtt énekelje majd Ambre-rel.
Már az első percekben nyilvánvalóvá válik, hogy zenei értelemben nem az Eclipse lesz az a lemez, amely alapjaiban forgatja fel a Xandria világát. A dalok ugyanakkor pontosan azt nyújtják, amit a zenekartól megszokott és joggal elvárhat a hallgató: dallamos, könnyen szerethető, gondosan felépített szerzeményeket, amelyekből egy pillanatra sem vész ki a rájuk jellemző grandiozitás. A The Wonders Still Awaiting szinte túlcsorduló ötletgazdagsága és vérbősége azonban ezúttal valamelyest hiányzik.
A Masquerade ismét kelta ízekkel nyit, ám ezeket ezúttal masszív riffek és kifejezetten harcias, életigenlő hangulat ellensúlyozzák. A vidámabb felszín alatt azonban gyorsan megjelenik a Xandria sötétebb oldala is: a dal közepén felbukkanó kísérteties szimfonikus részek alatt ismét előkerül Ambre démoni hörgése. Zeneileg talán ez az album egyik legösszetettebb tétele. A vaskos riffek, Ambre folyamatosan váltakozó vokáltechnikái és a grandiózus szimfonikus rétegek mellett a szám vége felé egy lágyabb, visszafogottabb szakasz is helyet kap, ám mielőtt túlságosan kényelembe helyeznénk magunkat, a zenekar gyorsan visszaránt bennünket a zúzásba.
A balladisztikusabb, érzelmesebb oldalról a The Last Generation gondoskodik. Ambre érzékeny előadását szívmelengető kórusok támogatják meg, az összhatást pedig egy kifejezetten szép, érzelmes gitárszóló teszi teljessé. Ezt követi a kellemesen hömpölygő The Poetry of the Real World, amely ugyan önmagában sem rossz szerzemény, némi plusz keménységet azonban bőven elbírt volna. Talán ez az album egyik gyengébb pontja, de ha egy lemeznél nagyjából ennyi a komolyabb kifogás, akkor azért nem kell azonnal gyászmisét rendezni.
A több mint nyolcperces albumzáró Lore tulajdonképpen az egész kiadvány esszenciáját sűríti egyetlen monumentális szerzeménybe. Hosszú játékideje ellenére végig megőrzi feszességét, és folyamatosan képes új arcát mutatni. Ambre itt nemcsak klasszikus énekhangját és hörgéseit villantja meg, hanem játékosabb, könnyedebb oldalát is, miközben zeneileg is az album egyik legsokrétűbb tétele bontakozik ki előttünk. Éppen ezért valamelyest hiányérzetet is hagy maga után: ebből a fajta merészebb változatosságból és kiszámíthatatlanságból szívesen hallottam volna többet a lemez többi dalában is.
Összességében az Eclipse nem akarja újradefiniálni sem a szimfonikus metalt, sem magát a Xandriát, és talán éppen ez az egyik legnagyobb erénye. A zenekar pontosan tudja, miben erős, és ezeket az adottságokat magabiztosan használja: grandiózus kórusok, súlyos riffek, fülbemászó refrének, világzenei hatások és monumentális szimfonikus rétegek váltják egymást, miközben Ambre Vourvahis ismét bebizonyítja, hogy a banda újjászületésének egyik legfontosabb eleme az ő elképesztően sokoldalú hangja.
A The Wonders Still Awaiting kreatív vérbőségét és helyenkénti kiszámíthatatlanságát ugyan nem minden pillanatban sikerül megismételni, az Eclipse mégis rendkívül egységes, szerethető és erős lemez lett, amelyen igazán komoly mellényúlást nehéz találni. Ha pedig a jövőben a Lore-hoz vagy a Masquerade-hez hasonló összetettebb, bátrabb szerzeményekből is többet kapunk, abból még egészen kurva jó dolgok születhetnek. Az Eclipse tehát nem forradalom, hanem egy olyan zenekar magabiztos helyzetjelentése, amely a 2022-es visszatérése óta nemcsak megtalálta új identitását, hanem láthatóan nagyon jól érzi magát benne.
8,5/10
"Eclipse"
Megjelenés: 2026.08.07.
Kiadó: Napalm Records
Dallista:
01. Syzygy 02. Eclipse 03. Colours 04. The Shannon's Home 05. The Grand Delusion 06. Wave Of Tanis 07. Northstar 08. Masquerade 09. The Last Generation 10. The Poetry Of The Real World 11. Lore
A zenekar júniusban jelentette be, hogy Unshatter címmel dokumentumfilmet küld a mozikba - az alkotás az ikonikus frontember, Chester Bennington halála utáni időszakot és a formáció visszatérését mutatja be.
A film betekintést enged a tragédiát követő évekbe, a bizonytalanságokkal és veszteséggel teli időszakba, valamint abba a folyamatba, amely végül a Linkin Park újjáalakulásához vezetett. A zenekarhoz énekesként a Dead Sara frontasszonya, Emily Armstrong, dobosként pedig Colin Brittain csatlakozott, aki korábban többek között G Flip, Ilenium és a One Ok Rock dalszerzőjeként és producereként dolgozott.
Az Unshatter a Linkin Park történetének egy nagyon különleges pillanatát örökíti meg, és végigköveti azt az utat, amelyet a veszteségen, a bizonytalanságon, a barátságon és az újrakezdésen keresztül jártunk be.
- fogalmazott a banda DJ-je és kreatív igazgatója, Joe Hahn.
Remélem, hogy a régi rajongók olyan részleteket is megismerhetnek a történetünkből, amelyeket korábban még soha nem láttak, azok pedig, akik most fedezik fel a zenénket, jobban megértik majd, hogyan jutottunk el idáig. A Linkin Park történetén túl azonban azt is szeretném, ha az emberek egy olyan történetként kapcsolódnának a filmhez, amely az emberi kapcsolatokról, a kitartásról és arról szól, mit jelent valóban továbblépni akkor, amikor még nincs minden kérdésre válaszunk.
- tette hozzá.
A dokumentumfilm mellé egy koncertalbum is érkezik Unshatter Film Soundtrack (Live in São Paulo) címmel. A kiadvány a csapat teljes pályafutását átölelő dalok São Pauló-i előadásait tartalmazza, köztük olyan exkluzív felvételeket is, amelyek magában a filmben nem lesznek láthatók, az albumról pedig kedvcsinálóként láthatóvá vált a YouTube-on a Somewhere I Belong videója.
Eclipse címmel pénteken érkezik a Xandria új albuma, amely a második nagylemez lesz Ambre Vourvahis énekesnővel a mikrofon mögött.
A formáció 2022-ben, több mint öt év kihagyás után tért vissza, majd 2023 februárjában megjelentette The Wonders Still Awaiting című albumát, amelynek kritikáját ITTolvashatjátok.
Az új kiadványról korábban már három kislemezt is bemutattak, a The Shannon’s Home, a Coloursés a Northstarcímű dalokat. Most pedig megérkezett az album címadó tétele, az Eclipse is, természetesen egy videóklip kíséretében.
A zenekar így mesélt a szerzeményről:
Az Eclipse gyors, súlyos és tele van tűzzel. A Nap a civilizáció fényét jelképezi, miközben a Hold lassan elé vonul, és sötétségbe borítja a világot. Zeneileg a dal egy monumentális csataként kelti életre ezt a képet. Ambre erőteljes rockének, operai vokálok és hörgések között váltogat egy olyan előadásban, amelytől még mindig eláll a szavunk. Egy napfogyatkozás azonban nem tart örökké. A dal arról szól, hogy nem vagyunk hajlandók elfogadni a sötétséget új normalitásként: »Nem, nem hagyjuk, hogy megnyerjék ezt a háborút.«
Miközben az orosz-ukrán háború továbbra is súlyos terhet ró az országra, az ukránok nem adják fel: dolgoznak, alkotnak és próbálják tovább építeni az életüket. Az Ignea sem állt le, a zenekar új albumon dolgozik, amely október 23-án, Monumental címmel jelenik meg.
Korábban a hidegháború korszakát megidéző Dreams of Lands Unseen című szerzeményt már bemutatta a formáció, a mai nappal pedig egy szintén különleges számot publikált a Helle Bogdanova vezette csapat Darkness címmel.
A klipet Ukrajna fővárosában forgatták. A Kijeven átvezető séta az album egy másik központi témáját is megjeleníti: azokat a modernista épületeket, amelyek egy soha el nem érkezett jövő emlékműveiként magasodnak a városban. A videó egyes jelenetei a Kijevi Építőipari és Építészeti Egyetemen készültek. A helyszín különösen fontos szimbolikus jelentéssel bír egy olyan album esetében, amelynek középpontjában a városi nosztalgia áll. Az intézmény falai között diákok generációi tanulták meg, hogyan tervezzék és építsék fel azokat az épületeket, amelyek elvesztését most a klip gyászolja.
Azokhoz az épületekhez, amelyek egykor még csupán a zenekar tagjainak ártatlan gyermekkori emlékeit őrizték, mára a háború pusztítása is társul. A képek így a nosztalgia egy második, jóval keserűbb rétegét is feltárják: itt már nem csupán a múlt utáni vágyakozásról van szó, hanem annak gyászáról is, ami éppen a szemünk előtt tűnik el.
Kegyetlen egybeesés, hogy az együttes a Darkness videóját szó szerint sötétségben forgatta. A felvételek előtti éjszakán Kijevet az addigi egyik legsúlyosabb rakéta- és dróntámadás érte.
A világ túlsó felén legalább akkora szenvedéllyel művelik a metalt, mint Európában vagy Amerikában, India pedig egyre komolyabb figyelmet követel magának a nemzetközi színtéren. Az Apocryphal 2025-ben robbant be a köztudatba a Spiderscímű dallal, amelyet az Abraaz Khan közreműködésével készült Nightmare Revisited követett. A formáció elbűvölő hangú énekesnője, Dream Anatomy, polgári nevén Riddhi Vyas ezt követően szólóban is bemutatkozott: I Left a Long Time Ago címmel jelentette meg saját középlemezét. A kiadványról ITTolvashatsz bővebben, valamint korábban egy interjút is készítettünk a csapattal.
Ouroboros címmel nemrégiben jelent meg a mumbai formáció első, négy dalt felvonultató EP-je, amely hűen tükrözi azt az egyszerre nyers, súlyos és álomszerű dream metalcore-hangzást, amellyel a zenekar saját zenéjét meghatározza. Az elektronikus, lebegő dallamok és Riddhi csodás hangja szervesen simulnak bele a keményebb zenei alapokba, különleges, atmoszférikus karaktert kölcsönözve a kiadványnak, de Kiran Desai hörög is a dalokban, mégpedig igen meggyőzően, Riddhivel közösen ők írják a dalszövegeket is.
Az EP valamennyi szerzeménye önálló világot teremt, amit már a címek is érzékletesen jeleznek: a Blue, a Red, a Grey és a Black egy-egy eltérő érzelmi állapotot, hangulatot és belső küzdelmet jelenít meg.
A Blue egy dacos újjászületés-történet, amelyben a lírai én a megaláztatást, az árulást és a múlt sebeit saját erejének forrásává alakítja. Bár megpróbálták eltemetni a bűntudat és a fájdalom súlya alatt, nem hajlandó áldozat maradni: porrá zúzza az őt kísértő démonokat, lerázza magáról a láncokat, és a hamvakból felemelkedve készül visszavenni az irányítást. A dal egyszerre szól túlélésről, önmaga újjáépítéséről és megtorlásról, miközben azt üzeni, hogy az elszenvedett sebek nem feltétlenül gyengítenek meg, hanem akár olyan viharrá is formálhatnak, amely végül elsöpri az elnyomó világát.
A Red ezzel szemben egy széthulló elme belső háborúját tárja fel, amelyben a szerelem, a gyűlölet, a vágy és az erőszak már szinte elválaszthatatlanul összefonódik. A lírai én egy olyan kapcsolat vagy érzelmi kötődés foglya, amelyből egyszerre merít erőt és önpusztító indulatot: a másik fél mindazt felszínre hozza belőle, amit addig elfojtott, a feltörő düh pedig vörösre festi az emlékeit és a körülötte lévő világot.A dal azt mutatja meg, hogyan válhat a vágy erőszakká, a fájdalom dühvé, a szerelem pedig olyan megszállottsággá, amelyben az ember már saját korábbi énjének pusztulását is elfogadható árnak érzi.
A Red így egy sötét vallomás a belső káoszról, az elfojtott agresszióról és arról a pontról, ahol a túlélési ösztön és az önpusztítás már ugyanannak a lángnak a két oldala.
A trauma utáni túlélésről és annak keserű, korántsem felemelő valóságáról szól a Grey, amelyben az Archverse is közreműködik. Ismerős az érzés, amikor próbálsz számot vetni mindazzal, amin keresztülmentél, miközben az elszenvedett fájdalom testi és lelki nyomai továbbra is benned élnek?
A visszatérő "And I move on" egyszerre hangzik fáradt vallomásnak és makacs fogadalomnak: talán nem gyógyult meg, talán a düh az egyetlen érzés, amelyet igazán ismer, de tovább él. A dal így arról a csendes és kegyetlen kitartásról szól, amikor az ember nem azért halad tovább, mert már nem fáj, hanem azért, mert a fájdalom ellenére sem hajlandó végleg elbukni.
A kiadványt záró Black a vég kezdetét, valamint az újjászületéshez vezető belső utat jeleníti meg. A tagadástól az elfogadásig tartó folyamat középpontjában az elengedés áll: annak felismerése, hogy a továbblépéshez bizonyos dolgokat végleg magunk mögött kell hagynunk. A dal így az elmúlás és az újrakezdés határmezsgyéjén mozog, ahol a lezárás nem pusztán veszteséget, hanem egy új élet lehetőségét is magában hordozza.
Így a négy dal egyetlen, körkörös történetté kapcsolódik össze. A címválasztás sem véletlen, hiszen a záró Black az elmúlást és az elengedést jeleníti meg, míg a nyitó Blue a hamvakból való felemelkedést és az újjászületést, így a ciklus újra és újra kezdetét veszi, akárcsak a saját farkába harapó Ouroboros.
Az Ouroboros kiforrott dalszerzői érzékről tanúskodik: a négy tétel önálló érzelmi világot épít fel, miközben zeneileg és tematikailag is egységes ívet alkot. Riddhi tiszta, lebegő és érzelmekkel teli éneke különleges atmoszférát teremt, Kiran erőteljes, nyers hörgései pedig kellő súlyt és feszültséget adnak a daloknak. Kettejük kontrasztja és összhangja a zenekar egyik legnagyobb ereje, amely az Ouroborost nemcsak emlékezetes bemutatkozássá, hanem kifejezetten ígéretes első EP-vé teszi.
A brit Metal Hammer újabb bőrt nyúzott le a Nightwish-drámáról
Noha immár 21 éve nem tagja az együttesnek, a riporterek kíváncsisága továbbra sem lankad, így Tarja Turunen ismét felidézte a Nightwishból való 2005-ös távozását, és arról is beszélt, mit tenne másként, ha ma kerülne hasonló helyzetbe.
A finn énekesnő a brit Metal Hammer magazinnak adott interjújában úgy fogalmazott:
Nagyon szomorú, ahogyan végül minden lezárult a Nightwish-sal. Amit valószínűleg másként csinálnék, az az, hogy pokollá tenném az életüket. Minden jogom megvolt hozzá, szerződések is léteztek, és ha éltem volna a jogaimmal, hosszú időre nagyon komoly bajba kerülhettek volna. De nem tettem meg. Egyszerűen úgy döntöttem, továbblépek, és magam mögött hagyom az egészet.
Turunent a Nightwish 2005-ös turnéjának végén távolították el a zenekarból. A döntésről egy igen emlékezetes nyílt levélben értesítették, amelyet ezzel egy időben a csapat hivatalos weboldalán is közzétettek.
A levélben a zenekar többi tagja többek között ezt írta:
Számodra sajnos az üzlet, a pénz és az érzelmekhez semmilyen módon nem kapcsolódó dolgok sokkal fontosabbá váltak.
Tarja szerint azonban a történtek nem egyszerűen egy zenekari konfliktusról vagy szakmai nézeteltérésről szóltak.
Ami ezután következett, az az ő nagyszerűen megtervezett akciójuk volt arra, hogyan tegyenek tönkre engem nyilvánosan. Erre egyáltalán nem számítottam. Aljas volt. Egy olyan kis országban, mint Finnország, nagyjából három héten keresztül az én arcommal voltak tele a bulvárlapok. Elhagytam a hazámat. Muszáj volt elmennem.
Buenos Airesbe költöztem. Nehéz volt, mert rajtam kívül nagyon sok más emberre is hatással volt. A családomra, a barátaimra. Mindenki összetört. Hosszú időbe telt, mire ismét képes voltam megbízni az emberekben. Szerencsére csodálatos emberi kapcsolataim vannak, és régóta tartó, stabil házasságban élek a férjemmel. A családom és a barátaim mellettem álltak abban a rendkívül nehéz időszakban.
- zárta sorait az énekesnő, aki korábban többször is határozottan cáfolt minden egyes olyan pletykát, amely a zenekarba való visszatérésével állt kapcsolatban. Marko Hietalával azóta rendezték a kapcsolatukat: közösen is turnéztak, és ma már nagyon jó barátságot ápolnak. Tarja korábban arról is beszélt, hogy Marko 2002-ben már egy eleve feszült légkörű zenekarhoz csatlakozott, hiszen a tagok közötti konfliktusok a Wishmaster című album (2000) időszaka óta folyamatosan jelen voltak.
Tarja legújabb albuma, a Frisson Noir júniusban jelent meg, kritikája ITTolvasható.
