Amikor 2023 februárjában a The Wonders Still Awaiting kritikáját írtam, kétségtelenül akadt bennem némi elfogultság. Mentségemre legyen mondva, hogy nagyjából 23-24 éves koromig elsősorban szimfonikus metalt hallgattam, így a műfaj iránti régi kötődésem akaratlanul is befolyásolta az ítéletemet. A lemez sikere azonban nem csupán nálam igazolta a zenekar visszatérését: a hallgatók többsége is kedvezően fogadta az anyagot. Ez pedig különösen nagy eredmény egy olyan formáció esetében, amely többévnyi tetszhalott állapot után vállalkozott az újjászületés mindig kockázatos mutatványára.
Dianne van Giersbergen 2017-es, meglehetősen botrányos távozását követően a Xandria öt hosszú évre eltűnt a nyilvánosság elől. Ez számomra, és alighanem jó néhány rajongó számára különösen fájdalmas volt, hiszen az év elején megjelent Theater of Dimensions egy bitang erős anyag lett. Miután a kilépés körüli felfordulás lassan elcsitult, Aeva Maurelle néhány koncert erejéig kisegítette a csapatot, majd néma csend és hullaszag telepedett a zenekar háza tájára.
2022 májusában azonban a Xandria főnixként támadt fel saját hamvaiból. Marco Heubaum alapító-gitárost leszámítva gyakorlatilag a teljes tagság lecserélődött: távozott Gerit Lamm dobos, Philip Restemeier gitáros és Steven Wussow basszusgitáros, helyüket Dimitrios Gatsios, Rob Klawonn, valamint az azóta szintén kilépett Tim Schwarz vették át.
A legnagyobb kíváncsiság természetesen az új frontasszony személyét övezte. A választás az addig szinte teljesen ismeretlen Ambre Vourvahisra esett, aki francia–görög származású, ám Németországban él. Az énekesnő szó szerint a semmiből bukkant elő, ami vokális teljesítményét hallva legalább annyira meglepő, mint amennyire örvendetes. Technikailag ugyanis ugyanazt a professzionális színvonalat képviseli, mint Lisa Middelhauve, Manuela Kraller vagy Dianne, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy több dalban hörgéssel is bővíti az eszköztárát. Már akkor is csak egyetlen kérdés motoszkált bennem: mégis hol az istenben volt eddig ez a lány?
A zenekar a Reborn című dallal ünnepelte meg visszatérését, majd a következő év elején megérkezett a The Wonders Still Awaiting. A lemez rogyásig volt jobbnál jobb szerzeményekkel, és egyértelműen igazolta, hogy a Xandria nem egyszerű tagcserén, hanem valódi, minden elemében érezhető vérfrissítésen esett át.
A lemez megjelenése óta a csapat gyakorlatilag megállás nélkül turnézik. Magyarországon 2022 őszén, a Visions of Atlantis társaságában léptek fel, idén pedig ismét tiszteletüket teszik nálunk: október 10-én az Analog Music Hall színpadán láthatjuk őket. 2024 őszén egy középlemezzel is jelentkeztek (Universal Tales), tavaly pedig megkezdték a ma megjelent Eclipse munkálatait. Az albumot négy kislemez vezette fel: elsőként a The Shannon’s Home érkezett, majd a Colours és a Northstar, végül pedig két nappal ezelőtt a címadó Eclipse is bemutatkozott.
Több szerzeményben is markánsan felbukkannak az ír-kelta hatások, ami önmagában persze nem újdonság a szimfonikus metal világában. Hasonló világzenei elemekkel találkozhatunk például a Nightwish legutóbbi két lemezén is, ám akad egy lényeges különbség. Míg Tuomas Holopainen időnként annyira belemerül ezekbe a motívumokba, hogy mellettük a keménység és a valódi metalos súly hajlamos békésen elszundítani, addig a Xandria egy pillanatra sem engedi el a műfaj vaskosabb oldalát.
A The Shannon’s Home melankolikus hangulata ellenére is megőrzi dinamizmusát, míg a Northstar musicales és filmzenés betétei mellett sem veszít erejéből. A Colours ezzel szemben már első hallásra tipikus koncertslágernek tűnik: fülbemászó refrén, lendületes felépítés és néhány kifejezetten érdekes zenei megoldás gondoskodik róla, hogy gyorsan beleégjen az ember fejébe. A címadó Eclipse -amely az intrónak szánt Syzygy-ből születik meg- pedig szinte esszenciája mindannak, amit ma Xandriának nevezünk. Magasztos kórusok, tempós és súlyos hangszerelés, rengeteg tűz és szenvedély jellemzi, miközben Ambre játszi könnyedséggel váltogat a tiszta ének és a hörgés között.
Címével ellentétben a The Grand Delusion kifejezetten derűs, már-már bulizós hangulatot áraszt, amit a lendületes kórusok csak tovább erősítenek. A Wave of Tanis ezzel szemben valamivel közérthetőbb, helyenként már rádióbarátabb irányba mozdul: refrénje azonnal megragad, a fülbemászó gitártéma pedig szinte garantálja, hogy koncerten a közönség együtt énekelje majd Ambre-rel.
Már az első percekben nyilvánvalóvá válik, hogy zenei értelemben nem az Eclipse lesz az a lemez, amely alapjaiban forgatja fel a Xandria világát. A dalok ugyanakkor pontosan azt nyújtják, amit a zenekartól megszokott és joggal elvárhat a hallgató: dallamos, könnyen szerethető, gondosan felépített szerzeményeket, amelyekből egy pillanatra sem vész ki a rájuk jellemző grandiozitás. A The Wonders Still Awaiting szinte túlcsorduló ötletgazdagsága és vérbősége azonban ezúttal valamelyest hiányzik.
A Masquerade ismét kelta ízekkel nyit, ám ezeket ezúttal masszív riffek és kifejezetten harcias, életigenlő hangulat ellensúlyozzák. A vidámabb felszín alatt azonban gyorsan megjelenik a Xandria sötétebb oldala is: a dal közepén felbukkanó kísérteties szimfonikus részek alatt ismét előkerül Ambre démoni hörgése. Zeneileg talán ez az album egyik legösszetettebb tétele. A vaskos riffek, Ambre folyamatosan váltakozó vokáltechnikái és a grandiózus szimfonikus rétegek mellett a szám vége felé egy lágyabb, visszafogottabb szakasz is helyet kap, ám mielőtt túlságosan kényelembe helyeznénk magunkat, a zenekar gyorsan visszaránt bennünket a zúzásba.
A balladisztikusabb, érzelmesebb oldalról a The Last Generation gondoskodik. Ambre érzékeny előadását szívmelengető kórusok támogatják meg, az összhatást pedig egy kifejezetten szép, érzelmes gitárszóló teszi teljessé. Ezt követi a kellemesen hömpölygő The Poetry of the Real World, amely ugyan önmagában sem rossz szerzemény, némi plusz keménységet azonban bőven elbírt volna. Talán ez az album egyik gyengébb pontja, de ha egy lemeznél nagyjából ennyi a komolyabb kifogás, akkor azért nem kell azonnal gyászmisét rendezni.
A több mint nyolcperces albumzáró Lore tulajdonképpen az egész kiadvány esszenciáját sűríti egyetlen monumentális szerzeménybe. Hosszú játékideje ellenére végig megőrzi feszességét, és folyamatosan képes új arcát mutatni. Ambre itt nemcsak klasszikus énekhangját és hörgéseit villantja meg, hanem játékosabb, könnyedebb oldalát is, miközben zeneileg is az album egyik legsokrétűbb tétele bontakozik ki előttünk. Éppen ezért valamelyest hiányérzetet is hagy maga után: ebből a fajta merészebb változatosságból és kiszámíthatatlanságból szívesen hallottam volna többet a lemez többi dalában is.
Összességében az Eclipse nem akarja újradefiniálni sem a szimfonikus metalt, sem magát a Xandriát, és talán éppen ez az egyik legnagyobb erénye. A zenekar pontosan tudja, miben erős, és ezeket az adottságokat magabiztosan használja: grandiózus kórusok, súlyos riffek, fülbemászó refrének, világzenei hatások és monumentális szimfonikus rétegek váltják egymást, miközben Ambre Vourvahis ismét bebizonyítja, hogy a banda újjászületésének egyik legfontosabb eleme az ő elképesztően sokoldalú hangja.
A The Wonders Still Awaiting kreatív vérbőségét és helyenkénti kiszámíthatatlanságát ugyan nem minden pillanatban sikerül megismételni, az Eclipse mégis rendkívül egységes, szerethető és erős lemez lett, amelyen igazán komoly mellényúlást nehéz találni. Ha pedig a jövőben a Lore-hoz vagy a Masquerade-hez hasonló összetettebb, bátrabb szerzeményekből is többet kapunk, abból még egészen kurva jó dolgok születhetnek. Az Eclipse tehát nem forradalom, hanem egy olyan zenekar magabiztos helyzetjelentése, amely a 2022-es visszatérése óta nemcsak megtalálta új identitását, hanem láthatóan nagyon jól érzi magát benne.
8,5/10
"Eclipse"
Megjelenés: 2026.08.07.
Kiadó: Napalm Records
Dallista:
01. Syzygy
02. Eclipse
03. Colours
04. The Shannon's Home
05. The Grand Delusion
06. Wave Of Tanis
07. Northstar
08. Masquerade
09. The Last Generation
10. The Poetry Of The Real World
11. Lore
Zenészek:
Ambre Vourvahis - ének
Dimitrios Gatsios - dob
Rob Klawonn - gitár
Marco Heubaum - gitár, billentyűk
