Egy olyan zenekar jelentkezett új lemezzel, amely csaknem öt évig volt tetszhalott állapotban. Marco Heubaum alapította a csapatot 1994-ben, azaz egy lassan 30 éve létező formációról beszélünk, amelynek első énekesnője Nicole Tobien volt, aki 1997-ben került a bandába, bár vele nem született egyetlen dal sem.
Lisa Middelhauve három évvel később váltotta Nicole-t, és vele került rögzítésre a "Kill The Sun", amely 2003 májusában jelent meg. További három korongot ("Ravenheart" - 2004, "India" - 2005, "Salomé - The Seventh Veil" - 2007) követően személyes okokra hivatkozva Lisa 2008 folyamán elhagyta a Xandriát, az ő helyére került Kerstin Bischof, aki mindössze egy évet töltött a bandában, 2009-ben ő is kereket oldott.
2010-ben Manuela Kraller (Haggard) állt a mikrofon mögé, és egy, a Nightwish korai munkáit kísértetiesen idéző, de mégis korrekt lemezt ("Neverworld's End") hoztak vele össze, aztán 2013 folyamán Manuela is búcsút intett társainak. Ám hamar megtalálták az utánpótlást a holland Dianne van Giersbergen személyében, aki 2004 óta aktív saját projektjének, az Ex Libris-nek köszönhetően, és akinek semmiféle rokoni kapcsolata nincs Anneke van Giersbergennel, mint ahogyan sokan hitték. A drámai szopránnal két lemezt vett fel a csapat: "Sacrificium" (2014) és a "Theater Of Dimensions" (2017). Utóbbi album rogyásig volt erőteljes, kemény dalokkal, de még az évben újabb fordulat következett be a zenekar életében: Dianne is távozott.
Aeva Maurelle, a szintén német Aeverium énekesnője segítette ki a bandát a lefixált koncerteken, majd csend borult a Xandria háza tájára 2018 elején. Se a weblapon, se a közösségi oldalaikon nem adtak hírt magukról, azonban az utolsó posztok alatt záporoztak a kommentek, miszerint az együttesnek most kéne befejezni a működését.
Tavaly májusban azonban megtört a sokadik éve tartó hallgatás, a csapat egy posztban tudatta követőivel: visszatértek. Mára már csak Marco maradt egyedüli tagként az eredeti felállásból, távozott Gerit Lamm dobos, Philip Restemeier gitáros és Steven Wussow basszeros is. Új zenészek vették át a helyüket, az új énekesnő pedig egy francia-görög származású, de Németországban élő fiatal hölgy, a 29 éves Ambre Vourvahis lett. Feltámadásukat a Reborn című dallal ünnepelték meg, majd érkezett a You Will Never Be Our God.
Ezután indultak turnéra az osztrák Visions of Atlantis társaságában, Budapesten is felléptek a Barba Negra szabadtéri színpadán, és fergeteges koncertet adtak. Ambre ugyan kicsit még bizonytalan volt a színpadon, de a hangja élőben is ugyanolyan erővel ütött, mint a felvételeken, plusz dicséret azért, hogy betegen sem mondta le a bulit.
A "The Wonders Still Awaiting" immár a nyolcadik sorlemeze a sok tag- és énekesnőcserét átvészelt csapatnak, amely február 3-án jelent meg. A női frontemberrel felálló szimfonikus metal zenekarokkal Dunát lehet rekeszteni. Therion, Nightwish, Epica, Sirenia, és még sorolhatnánk. Telített a piac. Ám a vérfrissítésen átesett Xandria kislemezei igen erős, hamisítatlan szimfonikus metal szerzeményekként meggyőztek arról, hogy igen, érdemes még egy esélyt adni ennek a bandának.
Ambre hangja nagyon, de nagyon rendben van. Nem a Manuela vagy Dianne által képviselt, operás hangon énekel, hanem természetesebben, de mégis erőteljesen, és jó pár dalban hörög is, méghozzá elég profin! És igen, ez a plusz, mely még tovább emeli a lemez minőségét. A szimfonikus metalban ténykedő hölgyek általában megmaradnak a tiszta éneknél, ám Ambre bevállalta a hörgést is. Igaz, anno Lisa is megejtette ezt pár szerzeményben, ám Ambre személyiségében megvan az, ami belőle hiányzott, különösen élőben, még akkor is, ha - ahogyan azt fentebb írtam - még látható, hogy nincs annyi színpadi rutinja az énekesnőnek, mint Lisának. A jégkirálynő-szerep helyett ő a kedves szomszéd lány, aki énekelni-hörögni is tud, és semmi mesterkéltség nincs benne. Reméljük, ez így is marad.
Annak ellenére, hogy a hangszerelésben nincsenek túl nagy kontrasztok az eddigi lemezekkel, mégis mindegyik dalban megtalálható az egyediség, a különlegesség, a szerethetőség. Helyenként a dalcsokor idézi néhány pályatárs - Nightwish, Epica, korai Within Temptation - munkásságát, de mégis nagyon Xandriás lett a lemez. A Mirror Of Time például simán lehetne egy Epica-dal, azzal a különbséggel, hogy itt az angyalhang és a brutálhörgés is egy torokból jön. Ambre-nak nagy vágya vált valóra azzal, hogy egy valódi, ismert zenekarban mutathatja meg, mit tud, mint ahogyan egy ízben elmondta: 11 éves kora óta rajongója a metalzenének.
A keménység és a lágyság egyaránt megtalálható a lemezen, például a The Maiden And The Child egy tipikus bulisláger, mely biztosan helyet kap majd a koncerteken, lehet rá ugrálni, a kórus pedig libabőrözős. A My Curse Is My Redemption hasonló kategória, amolyan igazi közönségkedvenccé válhat. Az Illusion Is Their Name felvezetője erősen hajaz a Nightwish-ra, ám egy igazi Xandria-dallá növi ki magát, a refrén pedig igazi meglepetés. Nem lövöm le a poént, legyen elég annyi, hogy hangszerelés és tempó tekintetében nem az jön, amit várnál. És pont ettől különleges. A Your Stories I'll Remember egy igen érzelemdús, szerelmes-szakítós tétel, de nem egy tipikus, andalgós-sírós, lassú szám, megküldték erővel - aki éppen most megy keresztül egy nehéz magánéleti időszakon, annak igazi kapaszkodó lehet.
Sok zenekar a legerősebb dalokat mutatja meg kislemezek formájában, és bizony ilyenkor előfordul, hogy az album többi tétele csalódás. Gyenge, üres, ötlettelen, vértelen, amolyan töltelék. Ám a Xandria esetében ez majdhogynem fordítva történt. Meggyőzött a Reborn, a You Will Never Be Our God, a Ghosts, a korong címadó dala és a néhány napja kiadott Two Worlds, így kétségem sem volt afelől, hogy erős anyaggal készül a zenekar, de amit ettől a lemeztől kaptam, messze felülmúlt minden várakozást. Nincs rajta olyan nóta, amelyik éreztetné ezt a töltelék-jelleget, mind a tizenhárom számot áthatja a lendület, az élet, pedig bevallom, számítottam arra, hogy lesznek lagymatag fejezetek. Jót tett a csapatnak a szünet és a frissítés, az egész albumot is ezzel a szóval tudom leginkább jellemezni. Frissesség. Még az albumzáró Astéria a maga több, mint kilenc percével sem megy az ember idegeire, mert tele van érdekes zenei megoldásokkal.
Hogy őszinte legyek, Dianne van Giersbergen csaknem hat évvel ezelőtti távozásakor leírtam magamban a zenekart. Időről-időre ránéztem a közösségi oldalaikra, hátha van valami hír, majd belenyugodva konstatáltam, hogy itt bizony semmi történés. Aztán tavaly, a nagy semmi közepén a csapat felemelkedett hamvaiból, mint egy főnixmadár, és újjászülték magukat. És egy remek albumot hoztak össze.
Őszintén remélem, hogy innentől nem lesz több énekesnőcsere, de legalábbis néhány évig Ambre a banda élén marad, mert a hangja a kevésbé operás-áriázós stílus ellenére az eddigieknél sokkal, de sokkal magasabb szintre emelte ezt a csapatot. A kevesebb néha több, ahogyan a mondás tartja, a Xandria pedig nagyon ráérzett erre új albumán.
10/10
