Augusztus 7-én, Eclipse címmel jelenik meg a Xandria új nagylemeze, amely már a második album lesz az új felállással és Ambre Vourvahis énekesnővel. A zenekar előző korongja, a The Wonders Still Awaiting 2023 telén látott napvilágot, kritikája ITT olvasható.
A több, mint öt évig tetszhalott állapotban lévő csapat 2022-es visszatérése óta láthatóan nem sokat pihen: még ugyanazon év őszén turnéra indultak, 2026. október 10-én pedig ismét Budapesten adnak koncertet. Az új lemezről eddig két dalt mutattak be a közönségnek: elsőként májusban érkezett a The Shannon’s Home, majd június elején a Colours. A mai nappal pedig elérhetővé vált a harmadik beharangozó tétel is, amely a Northstar címet viseli.
A dalról Marco Heubaum alapító a következőket mesélte:
A Northstar számomra egy nagyon különleges dal. A dallama álmomban született meg, és amikor felébredtem, azonnal fel is vettem. Hamar rájöttem, hogy korábban még soha nem írtam semmi ehhez foghatót – valóban olyan érzés volt, mintha valami varázslatos dolog érkezett volna egy álomvilágból. A dalban ott van egy mágikus Disney-film csodálatos atmoszférája, és szerintem ez végig érezhető rajta. Egy kis utazásra visz, ahol a sötétségen túl ragyogó fény vár. Ismét megmutatja, mennyi különböző arca van ennek az albumnak – és még messze nem végeztünk. Várjátok csak ki, mi minden érkezik még…
Az Evanescence új albuma, a Sanctuaryjúnius 5-én jelent meg és szépen muzsikál a rajongók körében, Amy Lee azonban most nem a jelen sikereiről, hanem a zenekar indulásának egyik legmeghatározóbb, elég keserédes fejezetéről mesélt. Egy friss interjúban az énekesnő felidézte, milyen harcok előzték meg a zenekar áttörését hozó Bring Me To Life megjelenését. A beszélgetés Tom Power műsorában hangzott el, a kanadai CBC Radio One Q című adásában.
A történet ma már szinte rocktörténeti tanmese: egy fiatal zenekar, egy női énekhang, egy sötét, dallamos szám, és egy kiadó, amely halálra rémült attól, hogy valami nem illeszkedik a korabeli rádiós sablonokba.
Az Evanescence debütáló albuma, a Fallen végül 2003-ban jelent meg, a Bring Me To Life pedig óriási siker lett. A dal albumverziójában Paul McCoy, a 12 Stones énekese is közreműködött. A szám az amerikai Billboard Hot 100 listán az 5. helyig jutott, az Egyesült Királyságban pedig az Evanescence első listavezető kislemeze lett. A dal bekerült a Daredevil filmzenei albumára is, ami tovább lökte a zenekart a mainstream figyelem közepébe.
Amy szerint azonban a férfi vokál ötlete nem a zenekar művészi elképzeléséből fakadt.
Ez a kiadó döntése volt. A mi zenénk eredetileg nem ilyen volt. Akkoriban a nu metal ment nagyon, ami egy főleg férfiak által uralt közeg volt. A mi hangzásunkban voltak hasonlóságok, de az énekben nem. És szerintem pont ettől volt különleges - végre egy női hang szólt ebben a világban.
Elmondása szerint a kiadó valami ismerős kapaszkodót akart adni a közönségnek. Egy úgynevezett "belépési pontot", ami alapján könnyebben el lehetett volna adni a zenekart.
Folyton azt hallottam, hogy kell valami, amibe az emberek bele tudnak kapaszkodni. Valami olyasmi, hogy ‘női Linkin Park’. Én ezt gyűlöltem. Úgy éreztem, ezzel felhígítják és olcsóbbá teszik azt, akik vagyunk. A konfliktus odáig fajult, hogy a kiadó először nem akarta megjelentetni az albumot, ha nem engedünk az elképzeléseinkből. Nem csupán egyetlen dalról volt szó, azt szerették volna, ha keresünk egy állandó rappert, akár tíz dal erejéig is. Ez már arról szólt, hogy változtassuk meg azt, akik vagyunk. Ekkor mondtam azt, hogy semmiképpen.
A zenekar végül hazament Los Angelesből, és három hétig úgy tűnt, a projekt akár meg is rekedhet. Aztán jött a Daredevil lehetősége. A film készítői szerették volna használni a banda zenéjét, de volt egy feltétel: a Bring Me To Life rádióbarátabb, férfi vokállal kiegészített verziójának kellett lennie az első kislemeznek.
Amy legnagyobb félelme az volt, hogy a közönség téves képet kap a zenekarról:
Attól féltem a legjobban, hogy egyslágeres csoda leszünk. Hogy az emberek meghallják ezt az egy dalt, ami eltér mindattól, amit később csinálni akarunk, aztán csalódnak. Mintha átvertük volna őket. Ráadásul a női énekessel működö rockzenekar ötlete sokak szerint nem működött volna, viszont ma már pont ezek az emberek állnak velünk egy színpadra.
Paul McCoy szerepéről Amy Lee külön is beszélt. Hangsúlyozta, hogy bár számára az egész kompromisszum fájdalmas volt, az énekes nem volt "rosszfiú" ebben a történetben.
Paul nagyon kedves, megértő és lelkes volt. A szívét is beletette. Sokszor meséltem már ezt a történetet, de ritkán jut időm a végére, ezért néha úgy tűnhet, mintha ő lett volna a probléma. Pedig épp ellenkezőleg: ő segített abban, hogy ez az egész a lehető legpozitívabb élmény legyen. A rapbetét szövegét én írtam meg, úgy voltunk vele, ha már ezt így kell csinálnunk, akkor hozzuk ki belőle a legjobbat.
A történet vége ismert: a Bring Me To Life hatalmasat ment, az Evanescence pedig nem lett egyslágeres csoda. A Fallen további dalai, köztük a Going Under és a My Immortal is komoly sikert arattak, a zenekar pedig bizonyította, hogy nem egy kiadói trükkre épülő pillanatnyi termék, hanem saját hanggal rendelkező, sötét, erős és összetéveszthetetlen formáció. A szerzeményhez készült kisfilm 2022 februárjában átlépte az egymilliárd megtekintést YouTube-on. A Philipp Stölzl rendezte klipet 2003 januárjában forgatták Romániában, és 2009 decemberében töltötték fel a platformra.
A finn szimfonikus power metal színtér egyik régóta meghatározó csapata, az Amberian Dawn új fejezethez érkezett. A zenekar legújabb albuma, a Temptation’s Gates (kritika ITT) már Nicole Willerton énekesnővel készült, aki új energiát, új hangszínt és friss kreatív irányt hozott a csapat világába. A Heavy Music HQ interjújában az alapító gitáros-billentyűs Tuomas Seppälä és Nicole meséltek az énekesváltásról, az album születéséről, a videoklipekről és arról, merre tart most az Amberian Dawn.
Tuomas elárulta, hogy Nicole érkezése viszonylag természetes módon történt. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy új énekest kell keresniük, elkezdett gondolkodni azon, ismer-e valakit, aki illene a zenekarhoz.
Eszembe jutott, hogy Nicole az egyik Facebook-ismerősöm, és nemrég nagyon jó éneklős videókat tett közzé. Felvettem vele a kapcsolatot, és megkértem, hogy rögzítsen néhány demót. Nagyszerűek lettek, ezért meghívtam Finnországba, hogy találkozzon a zenekarral, és tartottunk egy kisebb próbát is. Minden csodásan alakult, így végül csatlakozott a bandához
- emlékezett vissza a zenész.
Az Amberian Dawn új anyaga hat évvel az előző, saját dalokat tartalmazó lemez után érkezett. Tuomas szerint a hosszú szünet nem volt tudatos döntés, inkább az élet hozta így - Capri Virkkunen kilépett a csapatból, hogy saját projektjeire koncentrálhasson.
Az évek nagyon gyorsan elrepültek. Sok minden történt az életemben, közben pedig az akkori énekesünknek, Caprinak sem volt elég ideje a zenekarra a többi zenei projektje miatt. Aztán valahogy újra megtaláltam a motivációt a dalszerzéshez, Nicole megtalálása pedig teljes sebességre kapcsolta a dolgokat.
A Temptation’s Gates felvételei különleges élményt jelentettek mindkettőjük számára. Tuomasnak az volt a legerősebb pillanat, amikor először meghallotta Nicole végleges éneksávjait.
Nicole számára a címadó dal jelentette a kiindulópontot.
Azt mondanám, hogy a Temptation’s Gates szövegének megírása és az énekfelvétele volt a legerősebb emlékem. Ott kezdődött minden, és ez alapozta meg a többi dal írását és felvételét is. A folyamat igazi mélymerülés volt a kreatív elmébe. Inspirációt találtam a költészetben és különböző műalkotásokban is.
A zenekar szerint a lemez elkészítése nem ütközött komoly akadályokba, bár Nicole egy másik országban él, és otthon rögzítette az éneksávokat. Tuomas korábban mindig személyesen jelen volt az énekfelvételeknél, ezért eleinte tartott attól, hogyan működik majd ez a távolból irányított munka, de végül minden remekül ment.
Az album sok dala epikus és hatalmas hangzású, ezért a háttérvokálokat úgy kellett felépíteni, hogy méltók legyenek hozzájuk. Ez kihívás volt, de szeretem a kihívásokat, és nagyon élveztem a munkát. Időbe telt az is, mire megtaláltam, hogyan szeretném megközelíteni ezeknek a daloknak az énektémáit, de végül nagyrészt természetesen alakult minden.
Az új énekesnő érkezésével az Amberian Dawn hangzása is változott. Tuomas szerint a Looking For You időszakához képest most teljesen más világba léptek.
A Looking For You esetében szándékosan egészen más hangulatot és megszólalást kerestem. Nem véletlen, hogy utána egy ABBA-feldolgozásalbum következett. A hangulat és a hangzás már jó ideje abba az irányba haladt. Az ABBA-lemez után úgy éreztem, eleget foglalkoztam ezzel a stílussal, és készen állok arra, hogy valami mást hozzak létre. A változás teljesen természetesen történt, erőltetés nélkül.
- fedte fel.
A Temptation’s Gates cím kiválasztásáról mindketten beszéltek. Tuomas szerint több dalcím is működhetett volna albumcímként, de számára ez tűnt a legmegfelelőbb választásnak, és a többiek is egyetértettek vele.
Nicole mélyebb jelentést is társít a címadó dalhoz.
A Temptation’s Gates üzenete visszatérő téma az albumon. Bár a dalok különböznek egymástól, és sokszínű a lemez, a központi gondolat ugyanaz marad: hűnek lenni az érzéseinkhez, vágyainkhoz és belső önmagunkhoz, és ezen keresztül megtalálni a belső szabadságot. Arról szól, hogy elszakadjunk attól a nyomástól, amely megmondja, mit kellene éreznünk, és helyette elfogadjuk azt, akik valójában vagyunk, és amit igazán akarunk.
A dalszövegekben fontos szerepet kap az önelfogadás, a szabadságkeresés, az álmok felismerése és az a vágy, hogy az ember kapcsolatba kerüljön azzal, ami igazán megmozgatja.
Elsősorban arról szól, hogy megtaláljuk a szabadságot önmagunkban. Az önelfogadásról is szól. Arról, hogy elismerjük az álmainkat, és megértsük, ezek részei annak, akik vagyunk, és annak, amit érzünk. Az album azt kutatja, hogyan emlékezünk arra, mi mozgat meg minket, és hogyan ismerjük fel, mi az, ami számunkra igazán szép. Sok dal romantikus is, bár gyakran melankolikusabb módon jelenik meg bennük ez az érzés, mindez ahhoz kapcsolódva, hogy az ember elérje azt, amire igazán vágyik. A videók elkészítése szórakoztató volt, ugyanakkor nagyon fárasztó is. Hosszú napokat töltöttünk a stúdióban. A munka viszont nagyon hatékonyan haladt, mert profi stáb dolgozott velünk, és mindenki teljesen elkötelezett volt a projekt iránt. A stúdió a finnországi Nestruction Studios volt.
Már a videók tervezése is csodálatos élmény volt. Amikor hallgatok egy dalt, különösen akkor, amikor szöveget írok hozzá, megtalálom a személyes kapcsolódási pontot, és ez nem egyetlen képet hoz létre a fejemben, hanem sokat. Emiatt már a kezdetektől rengeteg ötletem volt a klipekhez. Ezután jött az a folyamat, hogy leszűkítsük ezeket az ötleteket, majd életre keltsük őket a forgatáson
– fogalmazott Nicole, akinek életében a zene mellett más kreatív elfoglaltságok is fontosak.
A zene az életem nagy részét kitölti, de azon kívül is szeretek kreatív lenni. Például cosplay-jelmezeket készítek, és különböző karakterekké alakulok át. Szeretek művészeti galériákba járni, időt tölteni a barátaimmal és a családommal, valamint hosszú sétákat tenni gyönyörű természeti környezetben a kis Jack Russell kutyámmal.
Ami zenei ízlését illeti, sokféle zenekart hallgat.
Az utóbbi időben elég sokféle műfajt hallgatok, de főleg súlyosabb zenéket, The Gatheringet és HIM-et, bár ez változó. Elég sok Gojirát hallgatok, és mint mindig, Devin Townsendet is.
Augusztus 28-án érkezik a Kamelot új nagylemeze Dark Asylum címmel, amelyről ma megjelent az Ashen World című szerzemény. A dal diadalmas, epikus és kifejezetten filmszerű himnusz, amely már az első hangoktól magán viseli a zenekar összetéveszthetetlen grandiózusságát.
A dal vendége az az Ignacia Fernández, aki tavaly a Miss Mundo Chile szépségverseny győztese lett. A fiatal énekesnőről ITTés ITT írtunk bővebben.
Ignaciának saját zenekara is van: a melodikus death metalban utazó Decessus, amelynek frontasszonyaként már korábban is bizonyította, hogy nem csupán szépségverseny-színpadra termett. A válogatón ráadásul a banda egyik dalát adta elő, ahol alaposan megdöbbentette a jelenlévőket hörgésével, mert lássuk be, ritkán fordul elő, hogy egy szépségversenyen valaki nem csillámporral, hanem konkrét démonidéző toroktechnikával veri arcon a közönséget.
Amy Lee, az Evanescence frontasszonya a The Mistress Carrie Podcast friss adásában beszélt arról, mennyire erős és inspiráló kötelék alakult ki a keményebb zenei műfajokban alkotó nők között. Szerinte különösen felemelő látni, hogy a rock- és metalszíntér női közössége nemcsak jelen van, hanem egyre nagyobb és erősebb.
Lee felidézte, hogy az Evanescence nemrég az egyik rocklistán az első helyen állt, miközben a The Pretty Reckless a második helyet foglalta el.
Nem is emlékszem pontosan, melyik lista volt, talán az Active Rock vagy valami hasonló, de mi voltunk az első helyen, a The Pretty Reckless pedig a másodikon. És csak arra gondoltam: ez mennyire menő már? Teljesen uraljuk a mezőnyt. Nők az élen. Ez elképesztően jó érzés.
Az énekesnő szerint a női összetartás számára személyesen is nagyon fontos.
Szükségem van a nőkre az életemben. Imádom ezt a testvériséget, és a rock- és metalszíntér női testvérisége fantasztikus, mert ez egy folyamatosan növekvő közösség. Tényleg az. Mindannyian támogatjuk és ösztönözzük egymást, mert azt szeretnénk, hogy általában is több nyitottság, elfogadás és befogadás legyen jelen.
Ugyanakkor hangsúlyozta: a sikerhez önmagában nem elég az, hogy valaki nő. A teljesítménynek, a tehetségnek és a munkának kell beszélnie.
Nagyon magasra tesszük a mércét. Ha valaki eljut idáig, az nem szólhat csak arról, hogy nő. Ez önmagában nem visz el odáig. Keményen kell dolgoznod, és tehetségesnek kell lenned. Ahogy New Yorkban mondják: a puding próbája az evés. Oda kell tenni magad. Csak így működik.
Amy az Evanescence nemrég elindult turnéjáról is beszélt, amely a június 5-én megjelent Sanctuary albumhoz (kritika ITT) kapcsolódik. Elmondása szerint a turné önmagában is erős üzenet a nők közötti támogatásról, különösen a súlyosabb zenei műfajok világában.
Ez a turné egy csodálatos pillanat, ami pontosan ezt az üzenetet hordozza: nők támogatnak nőket, nők a keményzenében. A Nova Twins és a Spiritbox is velünk tart ezen a fellépéssorozaton. A következő néhány koncerten pedig Poppy, a Nova Twins, valamint K.Flay is csatlakozik hozzánk [ő az Evanescence Fight Like A Girl című kislemezén is közreműködik - a szerk.]. Szóval a Fight Like A Girl-t minden este előadjuk, és az összes lány színpadra áll egy dal erejéig, és ez a legcsodálatosabb... Ez a legédesebb pillanat az egészben.
És mennyire klassz dolog, hogy ezt a támogatást a külvilág is láthatja! Ugyanis tényleg úgy érzem, hogy a nem is oly távoli múltban az volt az egyik gyakori eszköz az elnyomásunkra, hogy próbálták elhitetni, mintha a színfalak mögött folyamatosan marnánk egymást. Hogy csak egy maradhat, és állandóak a cicaharcok, meg ez az egész nevetséges elmélet, miszerint ’mi csak próbáljuk tönkretenni a másikat’... holott erről szó sincs. És minél inkább látják a nők, hogy nem ez a valóság, annál inkább el tudják képzelni, hogy őket is tárt karokkal fogadják majd, ha bekerülnek ebbe a világba.
Egy friss interjúban, amelyet Benedetta Baldin készített a finn Chaoszine számára, a korábbi Arch Enemy-énekesnő, Alissa White-Gluz a nemrég bejelentett együttműködéséről beszélt az extrém power metalban utazó DragonForce-szal.
Igazából meglepett, hogy az emberek meglepődtek, mert mi azt hittük, hogy már tudják. Ezért készítettük ezt a videót is, és ezért mondtuk benne, hogy: »Hé, a pletykák igazak«, mert azt gondoltuk, az emberek már úgyis sejtik, hogy ez történik. Együtt mászkáltunk. Úgy értem, hónapok óta készültek rólunk közös fotók. Meglepődtünk, hogy senki sem tudott róla.
- mesélte nevetve az énekesnő, aki szerint a DragonForce különösen erős partner abból a szempontból, hogy a zenekar minden este maximális színpadi élményt akar nyújtani.
Nagyszerű az egész, mert a DragonForce egy olyan zenekar, amely tényleg nagyon komolyan veszi, hogy minden egyes este kiváló minőségű szórakoztatást adjon. Olyannyira, hogy Sam [Totman, gitáros] építi a színpadi díszletet, Herman [Li, gitáros] pedig a technikai részletek minden apró mozzanatát felügyeli. Ők nem csak felsétálnak a színpadra, eljátszanak valamit, aztán lejönnek. Mindenki elképesztően benne van az egészben.
Én mindig is ilyen voltam, mert színházi háttérből jövök. Sok éven át dolgoztam színházban, ahol ügyelő és díszlettervező is voltam, és imádtam. Ezért nagyon jó olyan emberek között lenni, akiket tényleg érdekel minden részlet: hogy jól nézzenek ki a fények, hogy a kellékek a helyükön legyenek, és hogy a közönség fantasztikusan érezze magát. Én is rettenetesen részletorientált vagyok, és nagyon jó más, hasonló emberekkel dolgozni. Energiában ezért ez valójában nagyon jól működik.
Alissa szerint a csapat súlyossága más természetű, mint amihez korábban sokan tőle hozzászokhattak.
A DragonForce is nagyon kemény, csak másképp. Azért kemények, mert annyira gyorsak. [Nevet] Ez minden egyes zenésznek edzés a színpadon. A dobosnak, az énekesnek, a basszusgitárosnak, a gitárosnak, mindenkinek végig olyan, hogy: »Ááá!« [Nevet] Felmegyünk a színpadra, én pedig azt mondom magamnak: »Vegyél egy levegőt, mielőtt felmész, mert a következő 45 percben úgysem fogsz tudni rendesen lélegezni.« Nehéz. Kihívás. És nagyon izgalmas ilyen intenzív energiát kifejezni, csak éppen egy másik módon.
Arra a kérdésre, hogy milyen érzés volt váltani, és egy évtizednyi Arch Enemy-frontemberség után egy friss projektbe, az újonnan alakult Blue Medusa nevű formációba fektetni a lelkét, Alissa így felelt:
Nagyon jó érzés. És továbbra is az egyik legnagyobb metalzenekar élén fogok állni, ahogy az előbb is mondtad. A DragonForce-szal ott leszek ezeken a turnékon. Ebből a szempontból tehát igazából nem sok minden változott.
De nagyszerű, hogy most több időm van befektetni abba… Úgy értem, soha nincs elég időm, de most több időm van, amit teljesen a Blue Medusa-ba tudok tenni, mert ez lett a fő fókuszom és a fő projektem. Szeretem a zenét, amit készítünk, és nagyon inspiráló olyan zenét alkotni, amit szeretsz, amire nagyon-nagyon büszke vagy, és amiben nincs kompromisszum. Szóval nagyszerű érzés.
Tarja Turunen szólópályája során mindig is különös egyensúlyt teremtett a súlyos zenei világ, a nagyzenekari megszólalás, a filmszerű hangulatok és az egyre személyesebb dalszerzés között. Bár minden albuma más irányból közelítette meg ezt az univerzumot, legújabb lemeze, a Frisson Noir sokak szerint eddigi legsúlyosabb szólóanyaga lett - ebben mi is egyetértünk, kritikánkat ITTolvashatod. Az énekesnő a napokban a V13metalmagazinnak adott interjút, amelyben sok érdekes dolgot megosztott a munkálatokról, de gyermekkoráról is. Elmondása szerint albumról albumra erősebb lett benne az önbizalom, különösen dalszerzőként.
Minden egyes lemezzel azt vettem észre, hogy egyre magabiztosabb vagyok. Főleg a dalszerzésben, de abban is, ahogyan művészként látom magam. Jobban megértem, milyen az igazi hangom, és mit szeretnék kezdeni vele. Ez hosszú út volt, de nem mondanám, hogy visszatértem a gyökereimhez. Épp ellenkezőleg: úgy érzem, nagyon messze vagyok már azoktól, még akkor is, ha most metalról beszélünk. Teljesen máshol állok, és ez nagyon jó érzés.
A szabadság azonban nem egyik napról a másikra érkezett meg. Tarja szerint az évek során azt is meg kellett tanulnia, hogy ne a külső vélemények irányítsák az alkotói döntéseit.
Megtanultam, hogy nem szabad foglalkoznom azzal, mások mit gondolnak. A saját szívedet kell követned, mert a nap végén csak ez számít. Ha te magad boldog vagy azzal, amit létrehoztál, akkor egy ponton túl már nem ugyanúgy számít, mi lesz a végeredmény fogadtatása.
Tarja klasszikus zenei tanulmányai miatt sokáig erősen élt benne az a gondolat, hogy a zeneszerzésnek vannak "helyes" szabályai. Két egyetemen is tanult zenét, és ahogy fogalmazott, hosszú időbe telt kiszabadulnia abból a belső dobozból, amely megmondta, hogyan "kell" zenét írni.
Megtanítottak arra, hogy létezik egy "helyes" módja a zeneszerzésnek. Emiatt nagyon nehéz volt kilépnem abból a keretből, amely azt diktálta, milyennek kell lennie egy dalnak. De apránként megszabadultam ezektől a hangoktól a fejemben. Nem nézem az órát, nem gondolkodom azon, hogy átléptem a háromperces határt, ezért meg kellene állnom. Idő és bátorság kellett hozzá, hogy megbízzak az ösztöneimben. A lényeg az érzés. Ha a zene jó érzést ad, akkor nem elemzem túl.
A zene Tarja életében már egészen gyermekkorában menedékké vált. Egy apró finn faluban nőtt fel, az erdő közepén, szomszédok nélkül. Az iskolai évek nem voltak könnyűek számára, bántották is, a zene viszont olyan területet adott neki, ahol erősnek és önazonosnak érezhette magát.
Az iskolában sok bántás ért. Egy pici finn faluban születtem, az erdő közepén, még szomszédaink sem voltak. A zene lett az, amihez nagyon erősen kötődni kezdtem. Éreztem, hogy van benne valami jó, és hogy ebben én is jó vagyok. A többi gyerek pedig ezért utált.
Hatévesen már zongorázni akart tanulni, szülei pedig támogatták ebben, még akkor is, ha a körülmények nem voltak egyszerűek. Tarja szerint különösen sokat jelentett számára, hogy a szülei lehetőséget adtak neki és testvéreinek arra, hogy a saját álmaikat kövessék.
Én voltam az első a családban, aki azt mondta: zongorázni akarok tanulni. Hatéves voltam, és megkértem a szüleimet, hogy keressenek nekem tanárt. Nem volt könnyű, mert olyan helyen éltünk, de megoldották. Mindig támogatták a szenvedélyemet, és ezt nagyon tisztelem bennük. Aztán 15 évesen elkezdtem klasszikus éneket tanulni, és a hangom nagyon megváltozott. Olyan volt, mint egy kaland a saját testemben. Felfedeztem, mire képes a hang. Teljesen más volt, mint a hétköznapi éneklés, és lenyűgözött, hogy ilyen hangot is létre lehet hozni a testtel.
Az új album címe is fontos réteget hordoz. A francia frisson szó borzongást, libabőrt jelent, Tarja pedig régóta erősen kötődik ehhez az érzéshez. Ugyanakkor nem akarta egyszerűen Goosebumps címen kiadni a lemezt, mert az teljesen más hangulatot adott volna.
A francia nyelven minden szebben hangzik, nem igaz? Nem beszélek franciául, de a Frisson Noir gyönyörűen hangzik. A frisson érzése gyerekkorom óta része az életemnek. Nagyon erősen reagálok érzelmileg zenére, művészetre, történetekre. Könnyen libabőrös leszek.
Tarja jelenleg még mindig erősen a Frisson Noir világában él, de már vannak ötletei a folytatásra. Egy újabb karácsonyi anyag gondolata is foglalkoztatja, emellett régóta dédelgetett álma, hogy egyszer egy valódi klasszikus albumot készítsen.
Nagyon szeretnék még fejlődni klasszikus énekesként. Az egyik álmom, hogy egyszer készítsek egy igazi klasszikus albumot. A pályám során eddig csak egy ilyen anyagom volt, az Ave Maria, és szívesen visszatérnék ebbe a világba. Ehhez viszont idő kell, és az idő az ellenségem. A zene nekem egy terápia is. Egy dal befejezése és az elégedettség érzése semmihez sem hasonlítható. De én előadó is vagyok. A koncertekért élek. Szeretem a stúdiómunkát is, de semmi sem hasonlítható ahhoz az energiához és szeretethez, amit a közönségtől kapok. Ez az, amiért lélegzem.
A Stitched Up Heart története 2010-ben indult Los Angelesben, Alecia "Mixi" Demner énekesnő vezetésével. A zenekar már a kezdetektől a modern rock és az alternative metal határvidékén mozgott: dallamos refrének, súlyosabb gitárok, sötétebb atmoszféra és egy olyan frontasszony, aki egyszerre tud sebezhetőnek és veszélyesnek hatni.
Az első igazán komoly mérföldkövet a 2016-os Never Alone jelentette, amely az Another Century gondozásában jelent meg, és rögtön fel is tette az együttest a modern hard rock térképére. A lemez a Billboard Heatseekers és Hard Rock listáin is Top 10-es helyezést ért el, vagyis a Stitched Up Heart nem pusztán a klubszíntér egyik ígéretes neve maradt, hanem szélesebb közönséghez is eljutott. A folytatásra négy évet kellett várni: a 2020-as Darkness már egy komorabb, súlyosabb hangulatú anyagként érkezett, rajta többek közt a Sully Ernával közös Lost című dallal, amely tovább erősítette a zenekar pozícióját a rádióbarát, de mégis harapós modern rock mezőnyében.
A 2023-as To The Wolves már egy direktebb, agresszívebb korszakot jelzett, ahol a csapat még határozottabban fordult a feszes, ütős dalformák felé. Ebből a vonalból nő ki a mostani Medusa is, amely a banda negyedik nagylemezeként jelent meg 2026. június 12-én, immár a Judge & Jury Records égisze alatt. A Los Angeles-i formáció ezúttal nemcsak saját erejére támaszkodik, hanem vendégek sorával tágítja tovább a hangzását, miközben megmarad annál a receptnél, amelyben mindig is erős volt: rövid, feszes, könnyen befogadható, mégis kellően karcos modern rock/metal dalokban.
A kérdés tehát nem az, hogy a Medusa teljesen új irányba löki-e a társaságot, hanem inkább az, hogy képes-e a már ismert eszközökből egy friss, izgalmas és végig működő lemezt építeni. Mert a három-négy perces dalokkal operáló anyag első ránézésre nem akar túlmagyarázni semmit: gyorsan támad, nagy refrénekre épít, majd megy tovább, mielőtt a hallgató kényelmesen elhelyezkedhetne.
A lemez egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy a formáció ezúttal kifejezetten szórakoztató, szinte bulizós energiát kever egy nehezebb, féktelenebb modern rock/metal megszólalással, de közben ez nem válik steril rádiórockká: a gitárok harapnak, a refrének gyorsan betalálnak, az egész anyagon pedig végig ott lüktet a koncertre termett lendület.
A vendégek jelenléte kimondottan üdvös: a Love & Death című dalban Austin John Winkler hallható, a Sick Sick SickLauren Babic és az Eyes Set To Kill közreműködésével készült, a Glitch Bitch a Conquer Divide-ot vonultatja fel, a Cannibal a Butcher Babies énekesnőjét, Heidi Shepherdet, a Meet Me After Life a Noapology-t, a címadó Medusa Lyric Noelt, a Beast a Nonpointot, míg a Dead To MeGeena Fontanellát kapta maga mellé. Vagyis tízből nyolc dalban szerepel vendég, ami kimondottan veszélyes húzás is lehetne: egy ilyen mennyiségű kollaboráció könnyen szétszedhetné a lemez egységét, vagy elvonhatná a figyelmet magáról a zenekarról. Itt azonban szerencsére nem ez történik. A vendégek nem rátelepednek a dalokra, hanem karaktert, plusz színt és extra energiát adnak hozzájuk, miközben a Stitched Up Heart végig megtartja saját arculatát.
Mixi teljesítményére ezúttal sem lehet panasz: az énekesnő magabiztosan mozog a dallamosabb, karcosabb énektémák és a keményebb, hörgős megszólalások között. A váltások nem hatnak erőltetettnek, inkább természetesen épülnek bele a dalokba, és kifejezetten jót tesznek az anyag dinamikájának. Az album ettől nemcsak változatosabb, hanem élőbb, harapósabb is lesz: Mixi hangja egyszerre ad érzelmi kapaszkodót és kellő agressziót a számoknak.
Összességében a Medusa egy feszes, lendületes és kifejezetten szórakoztató modern rock/metal album, amelynek legnagyobb ereje a közvetlenségében rejlik. A három-négy perces dalok gyorsan betalálnak, a partihangulat jól alkalmazkodik a metal súlyosságához, a vendégzenészek -mint ahogy írtam- pedig nem elnyomják a Stitched Up Heart saját karakterét, hanem plusz energiát adnak az egyes tételekhez. Mixi hangja végig erős kapaszkodó: a tiszta ének és a hörgés váltakozása természetesen működik, és sokat hozzátesz a dalok intenzitásához. A korong nem óriási megfejtés, hanem egy jól irányzott ütés: gyors, dallamos, karcos, és végig van benne annyi lendület, hogy a lemez ne csak megszólaljon, hanem mozgásban is maradjon.
8/10
Medusa
Megjelenés: 2026.06.12.
Kiadó: Judge & Jury Records
Dallista:
01. Love & Death 02. Sick Sick Sick 03. Glitch Bitch 04. Cannibal 05. Meet Me After Life 06. Medusa 07. Beast 08. Dead To Me 09. Devilicious 10. Ex-Termination
A Her Own World 2018 végén alakult meg a lengyelországi Szczecinben, Paula "Yu" Szymkowska és Adrian "ad-x" Szymkowski közös munkájából. Az együttműködés egy kísérleti felvétellel indult: ekkor született meg a Happiness Imperative című dal, amely hamar megmutatta, hogy a két alapító között nemcsak működik a kreatív kémia, hanem valami egészen sajátos hangzásvilág is körvonalazódik.
Innen már szinte magától értetődő volt, hogy a közös munka nem áll meg egyetlen dalnál. A csapat saját zenéjét egyszerűen csak nu gothként határozza meg, amelyben egyszerre van jelen a metal keménysége, a goth műfaj sötét melankóliája és az elektronikus zene modern lüktetése.
Első kiadványuk egy középlemez volt, amely 2020-ban, A Different Kind of Reality címmel jelent meg, majd 2023 nyarán megérkezett a debütáló album, a Tales from Another Life. Szövegviláguk hasonlóan sötét tónusú: dalaikban személyes élmények, az élet árnyékosabb oldalára adott reflexiók, valamint fantasyből táplálkozó témák, vámpírok, démonok és más baljós alakok is helyet kapnak. A Her Own World lírája gyakran boncolgat érzelmeket, magányt és vágyakat, miközben nemcsak hangulatot teremt, hanem befelé figyelésre is hívja a hallgatót.
A banda éppen ma villantott vadonatúj dalt, amely a Like A Moth címet viseli, és eképpen írnak róla Facebook-oldalukon:
A Like A Moth egy történet vágyról, megszállottságról és arról az ellenállhatatlan vonzásról, amely valami felé húz, ami sosem azért érkezett, hogy megmentsen. A dal annak a pillanatnak a sötét izzását ragadja meg, amikor az ember mégis a láng felé indul, hiába üvölti minden ösztöne, hogy forduljon vissza.
Lengyel barátaink tehát nem riadnak vissza attól, hogy mélyebbre merészkedjenek a sötétebb témákban, szövegeik pedig éppen ettől válhatnak sokak számára ismerőssé és átélhetővé. Az industrial, elektro és metal határvidékén mozgó zenék rajongóinak mindenképpen érdemes rajta tartaniuk a szemüket a bandán, a Like A Moth klipje pedig nálunk is megnézhető:
Három sikeres nagylemez után ismét mozgásba lendült az Elysion gépezete. Az athéni, dallamos gothic metalban utazó formáció mára időzítette legújabb szerzeményének premierjét: a dal a Guardian Angel címet kapta, és természetesen videoklip is készült hozzá, amely már megtekinthető a YouTube-on.
Ezzel együtt az is kiderült, hogy a zenekar negyedik nagylemeze is úton van: az Identity című album október 16-án érkezik a Massacre Records gondozásában.
Nézd meg nálunk a csapat eddigi talán leglátványosabb kisfilmjét:
