Manuela Kraller nemrég kifejtette véleményét volt együttese, a Xandria és Dianne van Giersbergen kapcsán, ám pár órája újabb posztot írt Facebookjára az énekesnő, amelyben saját magáról is mesélt.

Kiderült, hogy a stílus, amelyben a rajongók szidják a csapat férfi zenészeit és a menedzsmentet ("Basszátok meg! Seggfejek!") egyáltalán nem tetszenek neki. Felfedte egy igen személyes titkát is:

"Miután távoztam a zenekarból, egy egész éven át nem énekeltem! Egyszerűen nem éreztem helyén a hangomat, sok időbe telt, mire eljutottam odáig, hogy újra énekeljek. Tavaly Hashimoto-szindrómám lett, azaz a pajzsmirigyem betegedett meg. Spirituális ember vagyok, így elkezdtem kutatni a kór lelki okait. Rájöttem, hogy a ki nem mondott dolgok, a hangom nem hallatása együttesen betegítettek meg. Ekkor megértettem, hogy a torokcsakrámat csak az énekléssel tudom újra megnyitni és ez fog segíteni visszanyerni az egészségemet." (A spirituális szemléletmód szerint a pajzsmirigyet és légzőszerveket érintő problémák a torokcsakrához kapcsolódnak - a szerk.)

A német szoprán dalospacsirta ezt követően kezdett újra zenével foglalkozni: duettezett Heidi Parviainennel a finn énekesnő által alapított Dark Sarah tavalyi és tavalyelőtti lemezén. Emellett dalszövegírással is gyógyította magát. Ahogyan ő fogalmazott: néha az életnek oda kell vágnia ahhoz, hogy ne csak álmodozz a célodról, hanem tegyél is érte.

Dianne tegnapelőtti kilépése óta a Xandria nem jelentkezett, ám az énekesnő elődje, Manuela is kifejtette a véleményét a zenekarról és a menedzsmentről, egyúttal kiemelte: büszke Dianne-re, hogy merte vállalni a véleményét és őszintén tudott beszélni az érzéseiről.

Most újabb fejezet következik, nem sokkal ezelőtt ugyanis a csapat életében leghosszabb ideig - összességében közel 11 évig- éneklő hölgy, Lisa Middelhauve is Facebookján írta le gondolatait a helyzetről.

"Soha nem voltam ártatlan áldozat. Igen, a Xandria egy darabig összetörte az álmaimat. De mivel tudom, hogy nem vagyok köteles csendben maradni, megtörtem azt - és utána elfelejtettem a zenekart. De várjatok! Mi is ez a zenekar?! Szexista szörnyeteg, aki szűz énekesekkel táplálkozik??? Egy ocsmány sárkány, aki sarokba szorítja áldozatát? Csalódást okozok válaszommal: NEM! A Xandria néhány eldobható srác és egy eldobható nő. Egy egyéniségekből álló csoport. Adott 4-5 zenész, azaz ennyi egóról, élettörténetről, személyiségről és véleményről van szó. Tehát nem egy hatalmas szörnyetegről beszélünk, aki a >>hercegnő<< ellen fordul!"

- kezdte gondolatait az egykori frontasszony, akinek ex-férje, Nils szintén a csapat tagja volt. 2005-ben házasodtak össze, Lisa 2008-ban, férje pedig 2012-ben hagyta ott a zenekart.

"Szinte látom most az arcotokat: Lisa Kibaszott Middelhauve egyszerűen lehúzza a Xandriát! És most jön a meglepetés! El kell ismernem, hogy nagyon élveztem a szardobálást. Én is csak emberből vagyok. Tiszta szórakozás volt olvasni a rajongói sértéseket. Kérem a popcornt! És akkor most gondolkodjunk tisztán. Néhány pontban megmagyarázok néhány dolgot, amellyel talán nem is vagytok tisztában.

Soha ne hibáztasd a menedzsmentet a bandán belüli félreértésekért! Valójában a zenekar a menedzsment főnöke és nem fordítva. A menedzsmentnek is sikeressé kell válnia - a banda által! A vezetőség feladata a csapat működtetése, egyúttal törekvés arra, hogy a csapat a lehető legtöbbet hozza ki magából. Ők csak a munkájukat végzik.

A másik: tudom, hogy nagy a nyomás. Néha én és a volt férjem, Nils is hatalmas nyomás alatt léptünk színpadra és játszottunk. Kétszer is felléptem úgy, hogy nagyon beteg voltam és utána büszkének éreztem magam! Volt, hogy a dobosunk nagyon komoly lumbágós fájdalmaktól szenvedett, a gitárosunk, Marco Heubeum pedig egyszer vérző ujjakkal zenélt. És nem mondtunk le koncertet ezek miatt! Mondom ezt úgy, hogy Marco-t én sem nagyon kedvelem. Mi az igazi tökösség??? "Nem mondott le egy show-t sem! - ez egy bók. "Lemondta a bulit!" - és máris dívának neveznek, nem a szó pozitív értelmében."

Lisa tehát nem ex-bandatársait teszi felelőssé a szakításért, írásából inkább Dianne-t nevezi meg bűnbakként. Elmondása szerint az éremnek két oldala van, nem lehet egyértelműen a Xandria férfi tagjait szörnyetegeknek nevezni. Szerinte sem volt mindig korrekt a csapat többi tagja, ám ő drámázás nélkül megoldotta a helyzetet és távozott - mindenféle médiumot megkerülve.

"Nem rossz srácok ők! Csak éppen a századunkra jellemző kommuniációs probléma miatt látjátok őket annak. Nem volt jó nekik az én dühöm, nem tetszett nekik Kerstin zsenialitása, sem Manuela Tarjás hangja, és most a szívkirálynő Dianne-nel kénytelenek harcolni. Most azt gondoljátok, nagyon érdekes híreket hoztam nektek. De ez eddig sem volt titok, ezek mind tények."

Az ex-énekesnő a helyzetet egy nyilvános váláshoz hasonlította. Amikor az "anya" és az "apa" a közönség (akik mint a gyerekek, végignézik az egészet) előtt kiabálnak egymásra kígyót-békát. Azt is kijelentette, hogy a Xandria az "ő gyermeke", aki már "nem él vele", és reméli, még élvezheti a csapat zenéjét. 

Ezek tehát Lisa gondolatai, aki jövő hét végén második házasságába lép - Lisa Rodermundként lesz megtalálható. 

Sokak bánatára a német származású Angela Gossow 13 év közös munka után 2014 márciusában családi okok miatt távozott a svéd csapatból, ám ezzel egy időben az is publikussá vált, hogy Alissa White-Gluz lesz az új énekesnő, akit addig a The Agonist alapítójaként ismerhettünk. A csapat és a frontasszony botrányos szakításáról itt és itt írtunk. 

Sokan kétkedve fogadták a kanadai kék hajú, piercinges énekesnő érkezését, ám legalább ennyi emberben eloszlatta a kételyeket a tény, miszerint maga Angela választotta Alissát a helyére. A két énekesnő jó barátságban van egymással, Angela pedig a banda menedzsere lett. 2014 júniusában adták ki az első közös lemezt Alissával, amely vegyes fogadtatást kapott, sok zenei újságíró lehúzta, ám a rajongók imádták.

Gyakorlatilag az album megjelenése óta turnézott kisebb-nagyobb megszakításokkal a formáció, idén márciusban megjelent As The Stages Burn! című DVD-jük is, amely a 2016-os Wacken Open Air fesztiválon rögzített koncertet tartalmazza. 

Tavasszal jelentette be a zenekar, hogy új korongjuk szeptemberre várható. Három dalt meg is mutattak a nagyérdeműnek a The World Is Yours, a The Eagle Flies Alone és a First Day In Hell című felvételek képében, majd szeptember 8-án boltokba került a várva várt nagylemez.

Bevallom, nekem személy szerint nem nagyon jött be a War Eternal. Kicsit "összecsapottnak" tűnt, hiányoltam belőle az ötletességet, afféle "csörömpölésnek" hatott számomra a zene. Így őszintén elmondom, eléggé szkeptikusan vártam az új dalokat, ám a The World Is Yours-ra igencsak felkaptam a fejem, a The Eagle Flies Alone-nál az állkapcsom is leesett, a First Day In Hell meghallásakor pedig kétségem sem volt afelől, hogy húzós anyaggal jelentkezik a banda. Amikor Alissa és Michael Amott azt nyilatkozta: ütősebb lesz az album, mint elődje, csak legyintettem. Aztán pofára estem. 

Már az intro, a másfél perces Set Flame To The Night is sejteti, hogy odabaszós albumot fogunk hallani. Folytatása, a The Race egy igazi, hamisítatlan Arch Enemy-dal, amely letépi az ember fejét, kapunk itt riffeket, zúzást, mindent. Igazán ütős kezdés! A Blood In The Water tipikus bulinóta, amely nem hiányozhat majd a koncertekről. A  The World Is Yours követi a szerzeményt, amely sokak szemöldökét összeráncolta - vagy a csodálkozástól, vagy a szörnyülködéstől. Akadtak, akik szerint ez a dal a divatmetál határát súrolja. Ám erről szó nincs: slágerszagú track, de mindenképpen pozitív értelemben. És elhiszed, hogy a Világ a Tiéd lehet! Igazi pozitív energialöket, lelki betegeknek, szerelmi bánatban szenvedőknek erősen ajánlott a többszöri meghallgatása. A  The Eagle Flies Alone egyértelműen a lemez egyik csúcspontja, fülbemászó gitárdallammal, mélyreszántó szöveggel.

Ezt egy igen különleges szám követi: a Reason To Believe különlegessége nemcsak a nyugodt, melankolikus kezdésben rejlik, hanem abban is, hogy Alissa itt a tiszta énekhangját is előveszi. Mezzoszoprán hang, kicsit altba hajló, majdnem 5 oktávot képes kiénekelni. E tételben ötvöződik a zúzás, a lassabb tempó és a különleges dallamvilág, amelyek a tiszta énekkel és a hörgős részekkel is harmonizálnak. Gitárnyúzás, nyugodtabb és erősebb dobok is hallhatók a dalban, nagyon nagy kedvencem lett. 

A Murder Scene ismét a keményebb vonalat erősíti, riffekkel, érdekes szólókkal, majd a First Day In Hell következik, amelyet a lemez megjelenése előtt egy nappal tálalt a zenekar. Baljós dallamkkal indul, és bemutatja, milyen is az első nap a Pokolban. Hát, ha a Pokolban ilyen az első huszonnégy óra, mehetünk bulizni Alissáékkal! 

Egy hibátlan instrumentális dal, a Saturnine folytatása a kicsit -számomra- industrialos beütésű Dreams Of Retribution, amelyben szintén változatos zenei megoldások hallhatók, váltják egymást a lassabb és tempósabb részek, itt kap talán legtöbb szerepet a szólógitár és a billentyűk is. Ezek után ismét a keményebb terepre evezünk: a My Shadow And I ugyan erősen idézi az Angelás lemezeket, de zseniális dal, remek dallam-és ritmusérzékkel lett eltalálva.

Az A Fight I Must Win afféle "himnuszként" fog felcsendülni a fellépéseken, ebben biztos vagyok. Magasztos kezdés, húzós verzék és egy énekelhető (höröghető XD) refrén, amelyből egy zseniális dal kerekedik ki. Ez egy harc, amit meg kell nyernem, hörgi Alissa. És megnyerte. Méltó befejezése egy hibátlanul összerakott lemeznek, amellyel megérte a három év kemény munka. 

A lemezről annyit érdemes még tudni, hogy Alissa The Agonistos utolsó éveit végigkísérte a depresszió, és ezzel kapcsolatos érzéseit írta meg a lemezen - a The Race, a Murder Scene, a First Day In Hell, a My Shadow And I és az A Fight I Must Win című dalok ugyanis az ő tollforgatásának eredményei. Frontasszonyunk nem adta át magát e komoly mentális betegség démonának, hanem önsegítő könyveket olvasott, kognitív viselkedésterápiára járt, ahol szakember segítette őt. A dalok írása szintén terápiás jelleggel bírt - Alissa meggyógyult, erősebb és energikusabb mint valaha. Zenésztársai szintén remek munkát végeztek. Minden tekintetben odatette magát a csapat, és biztos, hogy e lemez után rajongótáboruk csak duzzadni fog. Remek munka, minden tekintetben. Számomra eddig ez az év lemeze.

10/10

Megjelenés: 2017.09.08.

Kiadó: Century Media Records.

Zenészek:

Alissa White-Gluz - ének

Michael Amott - ritmusgitár

Jeff Loomis - gitár

Sharlee D'Angelo - basszusgitár

Daniel Erlandsson - billentyűk, dobok

Az Arch Enemy 32 esztendős kanadai származású énekesnője sokak példaképe. Alissa bátran szembemegy a társadalom által támasztott elvárásokkal, ezt mutatja extravagáns külseje, színes hajkoronája, öltözködése. Ezek mellé társul, hogy az énekesnő 13 éves kora óta vegán életmódot folytat, ami azt jelenti, hogy semmilyen állati eredetű élelmiszert nem fogyaszt, nem visel valódi bőrt és szőrmét, elszántan harcol a cirkuszok, az állatok fogva tartása ellen és a PETA kampányában is többször szerepelt. A veganizmus nemcsak egy étrend, hanem egy életforma, ennek ellenére még mindig rengetegen tekintenek úgy az ily módon élőkre, mintha szektások lennének, a legtöbb ember ugyanis még mindig abban a tévhitben él, hogy az egészséges élethez elengedhetetlen a hús, a tejtermékek és a tojás fogyasztása. 

Egy videóinterjúban a következőkkel kezdte Alissa mondandóját:

"Csaknem húsz éve vagyok vegán, és az, hogy vegán vagyok, hosszabb ideje tart, mint az énekesi karrierem. A vegánság is én vagyok, így ezt is próbálom megmutatni. Úgy gondolom, erre szükség van, és én őszintén énekelek erről a dologról is! Azt hiszem, az Arch Enemy sikeressége abban rejlik, hogy mind az emberek, mind az állatok jogairól, adott esetben a politikáról vagy a vallásról is megoszthatjuk a gondolatainkat másokkal. Ezért nem félek attól, hogy Mike (Michael Amott, a banda gitárosa - a szerk.) olyan dalokat fog írni, amelyeket nem akarnék elénekelni. Minden dalszöveg, amit a kezembe adott eddig olyan volt, amire azt mondtam: "Igen! Ez jó!" És amikor én írok szövegeket, ő szintén ezt mondta."

- mesélte az énekesnő, majd így folytatta:

"Úgy gondolom, hogy a metál a zene legszenvedélyesebb formája, ám értelmet csak akkor tudsz neki adni, ha te magad is szenvedéllyel csinálod!"

És mit gondol Alissa arról, hogy rengeteg rajongónak ő a példaképe? Lányok ezrei utánozzák megjelenését, hajviseletét, rengeteg énekesnő az ő hatására kezdett a hörgés tanulásába.

"Soha nem akartam senki példaképe lenni, de ha inspirálok másokat, az klassz dolog. A legtöbb ember, aki ismert, csak a materializmus és a felszínes dolgok előremozdítására használja a hírnevét. Én tényleg azt közvetítem, ami valóban bennem van..!"

Sokkolta a metálvilágot Chris Cornell (Audioslave, Soundgarden) és a Linkin Park frontemberének, Chester Benningtonnak a halála. Mindkét zenész fiatalon távozott az élők sorából, ráadásul mindketten saját kezükkel vetettek véget életüknek. Rengeteg zenész elítélően nyilatkozott az öngyilkosságot elkövető emberekről, a mentális gondokkal küzdő betegekről, például a Korn gitárosa, Brian "Head" Welch azt írta Facebookjára: "Elegem van ebből az öngyilkosság szarságból! Nekem is voltak problémáim és megoldottam őket. Ezzel ők rossz példát mutatnak a fiataloknak!"

Ezzel szemben az olasz Lacuna Coil frontasszonya, Cristina Scabbia teljesen más nézeteket vall.

A depresszió, a mentális gondok és függőségek kényes témának számítanak, ám az énekesnő a tőle megszokott őszinteséggel fejtette ki véleményét a dologgal kapcsolatban.

"Szégyenbélyeg van ezeken az embereken és nehéz velük kapcsolatot létesíteni, nehezen megérthetőek. Könnyű azt mondani, hogy "Hát, én biztosan nem tettem volna ilyet!", de nem látunk a fejükbe, bem tudhatjuk, mit éltek át."

- magyarázta Cristina arra utalva, hogy mindekinek megvannak a saját, személyes harcai, démonai.

Egyúttal legutóbbi lemezük, a Delirium üzenetére is kitért a 45 éves énekesnő. Elárulta, hogy amikor a korongot felvették, ügyeltek arra, hogy a dalok szövegeiben ott legyen: a depresszió és más lelki betegségek legyőzhetők, még ha ez nagyon nehéz is. 

Az extrém metált képviselő female fronted zenekarok népszerűsége egyre nő, de vajon mi állhat ennek hátterében? Pusztán a jó marketing? A csinos lányok? A svéd Arch Enemy sikeressége akkor kezdett igazán nőni, amikor 2000-ben Johan Liiva énekes helyére Angela Gossow lépett. Tulajonképpen akkoriban ő volt szinte az egyetlen olyan női metálénekes, aki a hörgés technikájával remekelt. Akkoriban ugyanis főleg a Nightwish nyomán gombamód szaporodó szimfometál csapatok színesítették főleg a palettát, Angela felbukkanása pedig üde színfoltként hatott az addigra is meglehetősen telített piacon. Az ő színre lépését követően egyre több olyan banda született, ahol egy nő hörög, de persze ha kell, előveszi a tiszta énekhangját is. Ez lehet az egyik teória.

2014 első felében a német Angelát a kanadai Alissa váltotta, akit éppen akkor penderített ki az általa alapított The Agonist. Az együttes azóta még több rajongót szerzett, kiadták a War Eternal albumot, szeptember 8-ával pedig a Will To Power című lemezzel rukkol elő a formáció. 

De miben látja az extrém női énekesek népszerűségét a 32 éves Alissa?

"Több extrém metálénekesnőre van szükség! A mai világban mit látsz, ha szétnézel? Kim Kardashianok, műcsöcsök, cipőmánia. A szépség fogalma a társadalom által elfogadott, tökéletes megjelenéshez társítható, a felszínességhez."

- magyarázza a frontasszony, és szavaiban lehet is valami, hiszen a megvezethető fiatal lányok példaképei pont a Kardashianok és a hasonló műnők.

A jövőben szándékosan nem fogom használni a "lemezkritika" szót, számomra elég negatív színezetű. Persze, van pl. az "építő jellegű kritika", ami azért más elbírálás alá tartozik, de mivel nem vagyok zeneprofesszor, sem zenetanár, nem fogom használni ezt a kifejezést. 

Xandriáék jó néhány énekesnőcserén átestek. Az 1994-ben alakult csapat pályafutását Nicole Tobiennel kezdte, ám őt 1999-ben az akkor alig 19 éves Lisa Middelhauve váltotta, akivel első albumuk, a Kill The Sun 2003-ra készült el. Ezt követően még három korongot dobtak piacra együtt, majd 2008-ban Lisa távozott a zenekarból. Helyét Kerstin Bischof vette át, ám az ő Xandriás karrierje nem volt hosszú életű, 2010-ben ő is búcsút intett a bandának. Ez év decemberében az operás hangú Manuela Kraller lett az új vokalista, aki ezt megelőzően a Haggard zenei csoport tagja volt. A Neverworld's End címre keresztelt albumon ő énekel, sok rajongó az ő különleges hangjának köszönhetően figyelt fel a formációra. 2013 őszén az együttes bejelentette, hogy Manuela elhagyja őket - más zenei műfajokban szeretné kipróbálni magát. Ekkor került a képbe az Ex Libris és a Karmaflow énekesnőjeként ténykedő Dianne van Giersbergen, aki szintén remek hangi adottságokkal rendelkezik - a 2014-es megjelenésű Sacrificiumon már az ő hangja hallható. Az album megjelenését követően turnézni kezdtek ám eközben nem tétlenkedtek, ugyanis már 2015-ben megkezdték második közös lemezük dalainak írását, amely végül január 27-én vált elérhetővé, Theater Of Dimensions címmel. 

Két dal is megjelent ízelítőként szolgálva a lemezről, decemberben a We Are Murderers (We All), alig pár napja pedig a Call Of Destiny. Fontos megemlíteni, hogy a korong az Epica munkáját is segítő Joost van den Broek szárnyai alatt született meg, teljesen új hangzásokat hozva a banda életébe. Nem lett elaprózva a mű, az biztos!

A nyitó tétel, a Where The Heart Is Home dinamikusan vezeti fel a korongot, refrénjében mintha kicsit az Epica Blank Infinity-jére hajazna, de ez egyáltalán nem rossz, mert egyébként teljesen más szisztémára épül a dal, mint a holland csapat 2005-ös szerzeménye. Az ezt követő Death To The Holy harci dobokkal és power metalba hajló intróval késztet fejrázásra. Valamiért akaratlanul előmásztak a korai Nightwish-albumok dalai emlékezetemből, különösen a Wishmaster-t és a Century Child-ot idézi a dal, némi folkos vonallal felturbózva. 

A Forsaken Love nyugodtan és kissé melankolikusan indul, a folk-elemek innen sem hiányoznak. Egy közepes tempójú dal kerekedik ki belőle, amely erősen emlékeztet a Neverworld's End-en hallható Forevermore című szerzeményre. Nem rossz dal, de éppen a hasonlósága miatt nem túl sok újat tudott adni számomra. Dianne éneke teljesen rendben van, aki beleköt, az hülye és/vagy szar a füle. De kicsit az önismétlés kategóriájába estek ezzel a felvétellel.

Ezt a nótát a már klipes formában is megismert Call Of Destiny követi, amelyben már azért jóval több az eredetiség. Húzós riffek, dallamos refrén, amely beleég az ember agyába, a kórus pedig tökéletesen idomul Dianne drámai szoprán hangjához. A sorban a We Are Murderers (We All) következik, amelyhez szintén videót készített a zenekar, méghozzá nem is akármilyet. Tessék megnézni! Arcletépős, "pofátlan", odabaszós jelleggel kapjuk meg az arcunkba, hogy gyilkosok vagyunk és undorító módon kizsákmányoljuk Földünket. A lemez talán legerősebb dala, még a gitárok besokasodott jelenléte sem zavaró a végén. Ha daltól lehet orgazmusa egy zenerajongónak, akkor ez biztosan kiváltja. 

Dark Night Of The Soul, a lélek sötét éjszakája. Lassan induló szám, érzelmes énekkel és gitárszólókkal. Valahogy mégsem késztet sírásra, inkább elgondolkodtat. Egyszerűen nem tudsz sírni, csak figyelni és a dallamok megbabonáznak. 

A keményebb vonalat erősíti az ezután hallható When The Walls Came Down (Heartache Was Born), ám mégsem lesz belőle a We Are Murderers-hez hasonló tombolás. Van viszont magasztos kórus, Dianne drámakirálynős éneke, amely természetesen nem a szó negatív színezetében értelmezhető. Nagy kedvenc, beleszerettem.

Joost van den Broek keze nyomát főleg az ezt váltó Ship Of Doom hallgatása közben lehet érezni. Kicsit Epicás, de mégsem. Nightwish? Therion? Mindegyik csapat sajátosságai felbukkannak a dalban, ám mivel van den Broek úrról van szó, nem keszekuszaságot eredményez, sőt... kemény metál és folk együtt, megspékelve egy igazán fülbemászó refrénnel és különleges meglepetésekkel -pl. a számolgatás, ami totál váratlanul csap le a hallgatóra, és seggre ülteti. Az album egyik legprofibban hangszerelt szerzeménye.

Afféle mulatós metálnak is beillő intróval jelentkezik be a Céilí. A cím egyébként egy ír néptánc nevét takarja, ennek megfelelően a borongós és a keménykedős vonal is távol kerül tőle, vannak viszont vonós és fúvós hangszerek a gitárok és dob mellé. Instrumentális dal, a mulatós jelleg ellenére végig libabőrözik az ember, zseniális dallamérzék, vidám hangulat, amely még a legborongósabb napokat is megtölti élettel. Emlékeztek a Nightwish Moondance című dalára, amely az 1998-as Oceanborn-on hallható? :D Valami ilyesmiről van szó itt is, csak nem finn, hanem ír hangulatot teremtve. 

Viszont a Song For Sorrow And Woe egyértelműen a Nightwish korai munkásságát idézi, a refrén erősen emlékeztet a finnek Deep Silent Complete, 2000-es dalára. A verzék rövidebbek azonban, a gitárok is súlyosabbak, így nem lehet lopással vádolni Dianne-éket. A fülbemászó refrén után azonban -a dal 3. perce körül- jönnek a komoly, kicsit megborítós énektémák és zenei megoldások. Először csak néztem, hogy most ez mi is akar lenni...? Aztán azon kaptam magam, hogy kb. harmadszorra hallgatom végig a számot...

Burn Me címmel egy tipikus bulislágert is hallhatunk, a koncertekről szerintem tuti nem fog hiányozni ez a darab. Hallgatható, szerethető, noha mintha kicsit az előző számok ismétlése lenne. Hallható benne férfi ének is, bár bennem nem hagyott túl mély nyomokat. 

A Queen Of Hearts Reborn érzelgősen, kicsit szomorkodósan indul, ám a felvezető ének után átcsap kőkemény metálkodásba, kórussal és kifogástalanul összehozott verzékkel. A refrén dinamikája valóban újraéleszti a szíveket, és Dianne a Királynő, aki a második perc vége felé nemcsak énekével, de beszédjével is kirángat a gödörből, ha valamilyen bánatod van. A tétel lassan végződik, de nem szomorúan és lelombozón. Ez hatalmas piros pont.

A 14 perc fölé kúszó A Theater Of Dimensions zárja az albumot, kedvesen, cukin, aranyosan indul, ám a harmadik perc felé már megkapjuk a zúzást is. Filmzeneszerű, monumentális hangulatot ébresztő dal, férfi beszédhanggal, kicsit az Epica legújabb albumának utolsó trackjét, a The Holographic Principle/A Profound Understanding Of Reality-t idézi, ám Dianne nemcsak énekel, hanem elmélkedős hangon filozofál, a szám pedig mintegy összefoglalja a lemezt. A 8. perc felé vicces zenei betétek is hallhatók, a férfi énekes pedig legalább olyan zseniális, mint Dianne. Innentől inkább a Nightwish Imaginaerumján és Endless Forms Most Beautifulján hallható megoldások sejlenek fel homloklebenyünk mögött, a dalt pedig lágy, már-már gyerekdalnak is beillő ének és zene zárja. 

VÉLEMÉNY:

A decemberben hallott We Are Murderers után darázs bújt a hátsó felembe, izgatottan vártam az albumot. Nem okozott csalódást a német legénység és aranytorkú holland énekesnőjük annak ellenére, hogy a Forsaken Love (számomra legalábbis) elég felejthető lett, a Burn Me pedig mintha az előző dalok ismétlése lenne. De a többi dal kellőképpen erős, megállja a helyét az album, Joost van den Broek pedig jól tette, hogy megtámogatta tudásával a zenekart. Erősebb lemez lett a Dimenziók Színháza, mint a 2014-es Sacrificium, amelyről csak néhány dal nyerte el a tetszésemet. Manuela Kraller hangjával szerettem meg az együttest, és bár Dianne is piszok tehetséges, jó ideig nem voltam hajlandó Xandriát hallgatni a bajor énekesnő kiválása után. Azonban Dianne is szép lassan belopta magát a szívembe, és bár a hangjával az előző lemez kapcsán sem volt bajom, valamiért a Sacrificium nem nyerte el annyira a tetszésemet. Viszont ezzel a koronggal egyértelműen szintet lépett a zenekar. Szép munka!

10/08

Kiadó: Napalm Records

Megjelenés: 2017.01.27.

Tagok:

Dianne van Giersbergen - ének

Marco Heubaum - gitár

Gerit Lamm- dobok

Philip Restemeier - gitár

Steven Wussow - basszusgitár