A német illetőségű Leaves' Eyes mindig is nagyon komolyan tolta ezt a viking-témát - az alapító énekesnő, Liv Kristine klasszikusan képzett hangja tökéletesen illett a témához, és természetesen a frontasszony norvég származása is hozzáadódott az irányhoz.

A 2003-ban, Ludwigsburgban alakult banda ténykedését első albumuk, a "Lovelorn" (2004) óta kísérem figyelemmel, és bár a Liv-éra minden albumán voltak felejtős dalok, a többség szépen átitatódott az operás-szimfonikus műfaj minden manírjával. A Leaves' Eyes-nak mindig is volt egy nagyon sajátos, nagyon egyedi hangzásvilága, mely azonnal felismerhetővé tette a zenekart, ehhez persze sokban hozzájárult Liv Kristine hangszíne is.

2016-ban aztán drasztikus változások mentek végbe a formáció életében. Liv Kristine távozott a zenekarból, amelynek legfőbb oka a másik alapítóval, Alexander Krullal való, 13 évig tartó házasságának tönkremenetele volt. Hónapokig cikkeztek a botrányos szétválásról a metalmagazinok, eközben Liv utódja is megérkezett, az addig kevéssé ismert Angel Nation énekesnőjének, a finn születésű, de közel 16 éve Londonban élő Elina Siirala személyében (aki nem mellesleg a Nightwish agytrösztjének, Tuomas Holopainennek az unokatestvére), aki egy kedves, cuki, tehetséges lány, közvetlen és barátságos attitűdjével hamar be is lopta magát a legelkötelezettebb Liv-fanok szívébe is.

Mint azt egy internetes magazinnak kijelentette: esze ágában sincs utánozni Livet, tiszteli a munkásságát és mindazt, amit a norvég szőkeség a zenekar asztalára tett. Az együttes utolsó Liv Kristine-nel rögzített anyaga a "King Of Kings" volt 2015-ben, amelyet 2016-ban Elinával is felvettek, de ezt megelőzően "Fires In The North" címmel egy középlemez is született. Az első, teljes mértékben Elina hangjára íródott "Sign Of The Dragonhead" 2018-ban került boltokba (kritika ITT), amely egy bátortalan próbálkozás volt, de persze, akadtak rajta érdekes fejezetek. Bár Elina hangja eléggé más, mint elődjéé, élőben hihetetlenül jó hangulatot csinál, végig kapcsolódik a közönséghez, lelkesíti a rajongókat, mosolyog és szívét-lelkét beleadja az előadásba, tehát egy igazi showgirl. A 2020-ban megjelent "The Last Viking" már egy határozottabb és összeszedettebb kiadvány lett, alapját adva jó néhány sikeres turnénak és a rajongótábor duzzadásának. 

"Myths Of Fate" címmel jelent meg a banda új lemeze, amely szintén a skandináv mitológiát veszi témájául. Előfutárként hallhattuk a Forged By Fire, a Realm Of Dark Waves, a Who Wants To Live Forever és az In Eternity című dalokat, nem fukarkodott tehát a felvezetőkkel a csapat. A szerzemények megmutatták a korong fő irányvonalát, a videoklipek pedig hihetetlenül látványosra sikerültek. Az igen bőséges ízelítő után egy kellemes csemegére számítva indítottam el a lemezt, amelynek az első fele hozza is a hangulatot, a dinamikát és minden mást, amit az együttestől eddig is megszokhattunk és várunk. 

Nincs hiány epikus, magasztos kórusokkal megtámogatott refrénekben, ennek egyik kitűnő példája a Fear The Serpent, a power metalos alapokra felhúzott Einherjar pedig állandó darab lesz a fellépéseken, ezt biztosra veszem. A Leaves' Eyes abban különbözik a hasonló csapatoktól (Nightwish, Epica, Within Temptation, Sirenia), hogy zenéjükben bátran szerepeltetik a folkos elemeket is, mindezt úgy, hogy nem nyomja el a gitárokat a köcsögduda, a nyenyere és hasonló népi hangszerek. 

A fent említett, kislemezekként is megjelent számok egytől-egyig hozzák az elvárásokat, ám az albumon vannak töltelékszerű darabok is, és ez időnként megtöri azt a bizonyos varázst, mely simán végigkísérhette volna a dalokat, ha ezek a részek nem kerülnek fel a lemezre. Az Elder Spirit és a Sail With The Dead véleményem szerint feleslegesen foglalják a helyet - Alex Krull feláldozhatott volna még pár munkaórát, hogy néhány erősebb szerzemény szülessen. A lemez második fele - leszámítva a fent említett Einherjart - már nem tartja fenn annyira az érdeklődést, mint a kezdés, Elina egyébként teljesen rendben lévő hangja nincs kihasználva, Alex hörgése pedig afféle fáradt károgásnak hat. Egy kicsivel alaposabb dalszerzői folyamat sokkal többet adhatott volna Elina ragyogásához, Alex pedig vehetne még pár leckét, ami a hörgést illeti.

A gitárokkal nincs gond, Luc Gebhardt és Micki Richter a húrok mágusai, a dobtémákat illetően viszont a dalok elbírtak volna egy kicsivel több változatosságot. A "Myths Of Fate" nem lett rossz lemez, mert ezt egyáltalán nem mondhatjuk, de ha már így is közel négy év telt el a "The Last Viking" óta, igazán rászánhatott volna a zenekar egy kis plusz időt arra, hogy a kiadvány vége felé is megmaradjon az a dinamika, ötletesség és hangulat, ami az elején igen erőteljesen érezhető. Alapjáraton egy tisztességes iparosmunkát tarthatunk a kezünkben, ami ízig-vérig a csapat stílusát tükrözi, de lehetett volna egy kicsit jobban kidolgozottabb és összeszedettebb. 

8/10

A 16 éve aktív, svéd és dán tagokból álló Amaranthe nem bánik szűkmarkúan a nagylemezekkel. Rendszerint két-háromévente jelentkeznek új koronggal, nem lazsálnak tehát. A 2018-as "Helix" album megjelenése előtt az Elize Ryd énekesnő vezette csapat a Spinefarm szárnyai alól a Nuclear Blast kiadóhoz igazolt, így a szóban forgó kiadvány már az egyik legnagyobb metalistálló felügyelete alatt jelent meg, ráadásul menedzserük nem más lett, mint az egykori Arch Enemy-frontasszony, Angela Gossow. 

Tinédzserkoromig - a két Depeche Mode-rajongó testvéremnek köszönhetően - főleg elektronikus zenét (és némi klasszikus rockot) hallottam otthon, így az első találkozásom az Amaranthe munkásságával 2014-ben felejthetetlen volt, tisztán emlékszem, hogy a Drop Dead Cynical című szerzeményüket hallottam először. Aztán megtudtam, hogy addigra már két albumuk is megjelent, ciki vagy nem, de azokról lemaradtam. A "Massive Addictive" korong viszont azóta is nagy kedvencem, és innentől kezdve követem az együttest. 

A mai napon került boltokba a sorban hetedik sorlemez, a "The Catalyst". A négy évvel ezelőtti "Manifest" (kritika ITT) visszaadta a reményt számomra, hogy az Amaranthe képes a "Massive Addictive"-hez hasonló, erős albumot készíteni, ugyanis a "Manifest" az akkor tomboló koronavírus-járvány közepén született meg, ennek ellenére nekem nagyon is bejött. Nemcsak a zenét éreztem kellőképpen változatosnak, de a szövegekben is volt mondanivaló - érdemes például a Battle Beast-énekesnő Noora Louhimóval rögzített Strongra gondolni, amelynek videoklipje Elize piros kezeslábasa és a dal tempója miatt is erősen emlékeztetett Britney Spears Oops!...I Did It Again című számára, de sebaj, az Amaranthe egy popmetal zenekar. Amíg a rádióból való inspirálódás nem megy a metal rovására, addig semmi baj nincs, több formáció is bevallottan építkezik a slágerzene elemeiből.

A "The Catalyst"-ról a zenekar azt nyilatkozta korábban, hogy az eddigi legkeményebb anyagukra számíthatunk, bár ezt a "Manifest"-nél is elhintették. A különbség annyi, hogy míg utóbbinál ez igaz is volt, addig a "The Catalyst" pattogós, tempós szerzeményei ellenére nem nevezhető fenevadnak, ahogy a "Manifest"-et is nevezte a zenekar. A fanatikus rajongóknak minden bizonnyal igazi csemege lesz ez az album is, de számomra nem sok újdonságot vonultat fel - sem a zenét, sem a szövegeket illetően. 

Talán a Damnation Flame-ben hallható szimfonikus részek jelentik az újítást, hiszen ilyesmit korábban nem csinált az együttes. Elize hangja teljesen rendben van, de sajnos nem menti meg a dalcsokrot, amelyekben vannak érdekes zenei megoldások, de egyik sem elég erős ahhoz, hogy megragadjon az ember agyában. Alaposan megmosolyogtam az Outer Dimensions refrénjét, amelynek vége erősen hajaz a mai napig hihetetlen népszerűségnek örvendő honfitárs, az ABBA S.O.S. című klasszikusára.

A férfiénekért felelős Nils Molin tehetsége vitathatatlan, ahogyan Henrik Englund is kitesz magáért, ami a hörgést illeti. Van három remek énekes - egy lány, két fiú, tiszta hangok és hörgés, nem sok zenekarnál találkozhatunk hasonlóval, tehát egyfajta kuriózumként színesíthetné a palettát a csapat, ám egy-két erőteljesebb fellángolás után a "The Catalyst" dalaiban is visszatérnek a megszokott, tüc-tüc alapú, végtelenül unalmas zakatoláshoz. Az új albumon az eddigieknél is kevesebb keménységet kapunk, a Resistance-ban még úgy-ahogy jelen van a zúzás, de a lemezen hallható tizenkét dal többsége nem túl sokban tér el az előző műveiktől. Ha pár pillanat erejéig fel is kaptam a fejem egy-egy érdekesebb hangzásra, olyan hamar el is apadt az endorfin belőlem. 

Mi lehet a probléma? Hiszen három remek frontember - Elize, Nils, Henrik - , remek zenésztársak - Olof Mörck, Morten Løwe Sørensen, Johan Andreassen - alkotják az Amaranthe jelenlegi felállását, ez a nagy csinnadrattával beharangozott album viszont semmi fejlődést vagy jelentős újítást nem mutat. Amikor 2018-ban Angela Gossow lett a csapat menedzsere, titkon azt reméltem, hogy végre kicsit talán keményebb és érettebb lesz az Amaranthe zenéje, és a fent többször említett "Manifest" számomra hozta a szintet, ráadásul Angela is vendégszerepel egy dalban.

A "The Catalyst" viszont nem több, mint egy izzadságszagú, erőltetett próbálkozás: hiába a három remek énekes, a lelkiismeretes zenészek, mégsem éreztem azt, hogy igen, ezt az albumot a végtelenségig tudnám pörgetni. Mi lehet a baj? Talán a producerek? A menedzsment? Nem tudni, mindenesetre a "The Catalyst" nem hagyott bennem mély nyomot: háttérzajnak tökéletes, de nem ez a kiadvány lesz az Amaranthe karrierjében a jéghegy csúcsa.

6,5/10

Az idén 27 éve aktív Within Temptation eddigi pályafutása során elég sokat tett le arra a bizonyos asztalra. A karrierje kezdetén szimfonikus-gótikus metalt játszó zenekar gondolt egyet, és merészen letért a jól kitaposott ösvényről. Első négy albumuk után, 2010-ben megjelent a "The Unforgiving", amellyel a banda finoman jelezte, hogy nem a szimfonikus-áriázós futószalag mellől óhajt nyugdíjba vonulni.

A korong viszont aratott, ahogyan az azt követő "Hydra" is. A 2014-ben kiadott lemez igencsak meghökkentette a nagyérdeműt, nemcsak a még változatosabb hangzás miatt, hanem azért is, mert rengeteg vendégzenész tette tiszteletét rajta: Tarja Turunen a Paradise (What About Us?) című dalban, Dave Pirner bukkant fel a Whole World Is Watchingben, de még az autótuningolós műsorból ismert amerikai rapper, Xzibit is darált pár sort az And We Run című tételben. Sokszínű album lett, és be is jött a recept, így nem volt nagy meglepetés, hogy a holland brigád végleg lerakta a varázspálcát, levette a fűzőt, és integetve búcsút intett a tündér a kastélytoronyban áriázik-korszaknak.

2019-ben került boltokba a "Resist", amely korong már teljes egészében a modern metal jegyében született és szintén szép sikerekkel gazdagította a bandát.  Az énekesnő, Sharon den Adel több korábbi interjúban kifejtette: a mai könnyűzenével szerinte a legnagyobb baj az, hogy teljes mértékben nélkülözi a lázadás érzését.

Ha a többi hasonszőrű csapatot nézem, egyre kevesebbszer szökik fel bennem az endorfin, ha új dal vagy album érkezik tőlük, és bevallom, ez kissé ijesztő érzés, hiszen tizenéves korom óta a műfaj elkötelezettje vagyok. A Nightwish utolsó két nagylemeze erőltetett, giccsel átitatott, lagymatag és érdektelenségbe fullad, hiába van egy bitangerős torokkal megáldott énekesnőjük, Floor Jansen csodás hangját inkább szólóalbumán, az idén megjelent "Paragon" címre keresztelt kiadványon eresztette csak ki teljesen. Igen, azon a lemezen, ahol popdalok vannak. A Nightwish zenéje - valljuk csak be - már csak nyomokban tartalmaz fémet, ráadásul kijelentették, hogy a 2024-re datált új albummal nem kívánnak turnézni. Ez lenne a vég kezdete...? Nem tudni, de annyi bizonyos, hogy sokak szerint Floor jobban tenné, ha szülési szabadsága után felmondana Tuomas Holopainennek, és inkább feltámasztaná az After Forevert, melyet rengeteg rajongó sír vissza 2009-es feloszlása óta, és amely csapat valóban metalt játszott.

Az Epica varázsa szerintem főként a dekoratív énekesnő, Simone Simons megjelenésében rejlik, de tény, hogy a 2016-os "The Holographic Principle" című albumukig én is odavoltam az együttesért, a 2021-es "Omega" (kritika ITT) azonban nálam valahogy nem ütött akkorát. A zenéjük hű maradt a szimfonikus vonalhoz, de hogy őszinte legyek, nekem sokszor már túl sterilnek és monotonnak tűnik az, amit csinálnak. Talán a Xandria és a Sirenia azok a klasszikus énekkel operáló szimfo-metalos bandák, melyek mindig hozzák a formájukat, annak ellenére, hogy mindkét társulatnál az elmúlt években több, olykor botrányosan lezajlott énekesnőcsere ment végbe. 

Ahogy az utóbbi időben eltávolodtam a Nightwish-tól és az Epicától, úgy kerültem egyre közelebb a Within Temptationhöz. Még közelebb, mint eddig. Az utóbbi három évben szorgalmasan adták ki a kislemezeket, így a frissen megjelent, 12 tételt felsorakoztató "Bleed Out"-on már csak négy dal szerepel újdonságként. A Sharon által emlegetett lázadásnak cseppet sincs híján a dalcsokor, az Entertain You 2020 májusában kiválóan megmutatta, mire is számíthatunk a jövőben a csapattól, a témák pedig igen változatosak. A Don't Pray For Me az egyik személyes kedvencem, a szövege pedig azt hivatott megértetni, hogy az emberek meglehetősen különböző, sokféle hitrendszerrel rendelkeznek és hagyni kell mindenkit az általa választott úton haladni - ahogyan a zenekar is teszi.

A Wireless egy katonáról szól, aki azzal a meggyőződéssel indul a háborúba, hogy egy jó ügyért cselekszik. A csatatéren azonban rádöbben arra, hogy a média és a kormány hazudott neki, hazatérve pedig hős helyett egy kegyetlen zsoldost látnak benne az emberek - tehát ő is a rossz oldalon találja magát. A Bleed Out, azaz a korong címadó dala pedig a közel-keleti nők helyzetére éleződött ki. Alapjául egy 22 éves iráni lány, Mahsa Amini története szolgált, akit tavaly szeptemberben azért tartóztattak le, mert nem viselt hidzsábot. A rendőrségen elszenvedett bántalmazás következtében életét vesztette, és emiatt világszerte forrtak az indulatok.

A Ritual sztorija szerint pedig egy nő a sarkára állva átveszi a hatalmat egy patriarchális társadalomban - a szöveget akár a Spice Girls is írhatta volna anno a girl power-mozgalom jegyében, már csak azért is, mert a dallamvilága erősen hajaz a popzenére, és már-már a rádióbarát kategóriába sorolható. De ez egyáltalán nem baj, sőt! A dalból áradó frissesség olyan, mint nyári kánikulában az üdítő szellő.

A Worth Dying For a lemez egyik új tétele, egyben az egyik húzódala is: pörgős, arcletépős, lehet majd rá fejet rázni és ugrálni a koncerteken. A Cyanide Love-ban kapunk pincemélyre hangolt gitárokat, dallamos refrént és német nyelvű sorokat is, közepes tempója ellenére pedig igencsak erősre és fülbemászóra sikerült. A We Go To War az album nyitódarabja, felépítésében és hangzásában emlékeztet egy kicsit arra az időszakra, amikor a zenekart még a gótikus bandák között tartották számon, míg az Unbroken igen érdekes zenei alapot kapott. Véleményem szerint utóbbi két szerzemény a lemez két gyenge pontja, kicsit olyan érzésem támadt a hallgatásuk közben, mintha siettek volna a stúdiózással, és hogy meglegyen a 12 tervezett szám, egy kávészünet alatt gyorsan megírták ezt a kettőt. 

Furcsa érzés kritikát írni egy olyan albumról, amelynek több, mint a fele már ismert a hallgatók előtt, ám így, egyben meghallgatva és vegyítve a már megjelent számokat az újakkal, azt kell mondanom, hogy a "Bleed Out" igencsak rendben van. Könnyen emészthető és énekelhető dalok, Sharon hangja ismét elbűvölő, a szövegeket pedig mindenki érteni fogja, aki képes a mélyebb gondolkodásra, és arra, hogy a dolgok mögé nézve a végső igazságot keresse.

A Within Temptation bebizonyította, hogy a szimfonikus metal után is van élet, de még milyen! Mertek újítani, mertek kísérletezni, az üstbe dobált ötletekből pedig egy igen erős lemez született, és ez valljuk be, nem mindenkinek jött össze, aki hasonló lépésre szánta el magát. A kiadvány méltó folytatása a "Resist"-nek, hiszen megvan benne a profizmus, a remek produceri munka, a szerzemények pedig nemcsak az újítást, hanem egyszerűségük és popos hatásuk ellenére az érettséget is tükrözik.

9/10

2008 folyamán egy spanyol szépség, Ailyn került a mikrofon mögé, aki rekordhosszúságú ideig erősítette a bandát - 2016-ig dolgozott a srácokkal, majd személyes ellentétek miatt neki is távoznia kellett. Vele négy albumot ("The 13th Floor", "The Enigma Of Life", "Perils Of The Deep Blue", "The Seventh Life Path") rögzítettek, majd az ő kilépésével egy időben látott napvilágot a hír, miszerint a frontasszonyi posztot a zenekar egyik kóristája, Emmanuelle "Emma" Zoldan örökölte meg. Alig pár héttel a bejelentés után megjelent a "Dim Days Of Dolor", ezt követte a 2018-as "Arcane Astral Aeons", majd 2021-ben került boltokba a "Riddles, Ruins & Revelations" (recenziónk ITT olvasható).

Őszintén szólva, a Monikával készült album annyira nem ragadott magával – ahogy az Ailyn-korszak lemezei sem. Mindkét énekesnő kellemes, sőt, tehetséges hanggal bír, mégis… valami hiányzott. A francia Emma érkezése új energiákat hozott a csapatba: erőteljesebb, karakteresebb torok, magabiztosabb előadásmód, ami már önmagában is ígéretes volt. Ám a Dim Days Of Dolor nem aratott nálam osztatlan sikert.

Mintha kicsit elkapkodták volna a felvételeket, az egésznek volt egy enyhe gyomorrontás-feelingje. Előételként érkezett két erős klipes dal, de a főfogás már inkább tölteléknek érződött. Aztán 2018-ban jött az "Arcane Astral Aeons", ami mindent vitt: erő, szenvedély, katarzis egyértelműen a Sirenia addigi karrierjének csúcspontja, nem kérdés. Na, valami ilyesmit vártam a "Riddles, Ruins & Revelations"-től is… de ezúttal a receptből kimaradt a fűszer. Olyan volt, mint amikor a kedvenc kajádból kihagynak egy fontos összetevőt, és bármennyire is ismerős az íz, valahogy nem áll össze. Vicces módon pont a Desireless-feldolgozás, a Voyage Voyage lett a legélvezetesebb falat számomra. A zenekar tisztességgel odatette magát, de az a bizonyos szikra valahogy nem gyulladt be.

Május 26-án jelent meg a zenekar "1977" címre keresztelt új nagylemeze. Emma elmondta: mind ő, mind Morten ebben az évben születtek, és a kilométer hosszúságú albumcímek helyett most valami egyszerűbbet akartak. Előzetesként a Tanita Tikaram-feldolgozás Twist In My Sobriety jött ki, majd a Deadlight, harmadikként pedig a Wintry Heart. 

Remekül hozza a szimfonikus metal minden ismertetőjegyét ez a dalcsokor, mégis frissnek hat. Most nincsenek grandiózus kórusok, ami ezúttal egyáltalán nem hiányzik, sőt. A hangsúly így sokkal inkább Emma lehengerlő hangján maradhat, és ez bizony jót tett a zenének, és itt kell megragadnom az alkalmat, hogy elmondjam, a Sireniának a büdös életben nem volt még ennyire jó énekesnője, aki mezzoszopránként egyaránt tud éteri magasságokba emelkedni és pokoli mélységbe is ereszkedni - utóbbira a Twist In My Sobriety a legjobb példa. 

Nagyon nagy eltérés nincs a dalok szerkezetében vagy hangzásában az eddigiekhez képest, de a kórusok visszafogása kifejezetten jót tett az összképnek. Ami rögtön szembeötlő, hogy a "1977" jóval gitárcentrikusabb, mint elődje, ezúttal a húrok kapták a főszerepet, nem a szimfonikus rétegek vagy a szintetizátor. Persze, tudom: manapság menő lett a "modernizálás", a popos hatások kóstolgatása, csak hát ez a trend nem mindenkinek áll jól. A Sirenia esetében szerintem ez a kísérlet csúnyán félresiklott, a "Riddles, Ruins & Revelations"-ön legalábbis biztosan. Szerencsére a az új korongon mindez már csak halvány árnyékként kísért, és ez önmagában elég ok arra, hogy egy ponttal többre értékeljem a lemezt.

Kapunk viszont, mint írtam, rengeteg gitárt, erőteljes dobokat, még a könnyedebbnek szánt szerzemények sem hatnak üresnek, mert az ötletesség ott van bennük, ilyen például a Dopamine, a fent említett Deadlight vagy az ABBA-t idéző zongoradallamokkal megtűzdelt The Setting Darkness. A drámai felvezetővel induló Nomadic lesz az egyik legnagyobb bulisláger, ez biztos, amelynek a refrénjét egy emberként fogja üvölteni a tömeg. Apropó, a zenekar szeptember 17-én a Barba Negra vendége lesz a Dark Sarah és az Amberian Dawn társaságában. 

Keménykedésből sincs hiány: a Delirium végre visszahozza Morten jellegzetes hörgését – kár, hogy ebből nem kapunk többet, mert bizony jól áll a dalnak. Talán ez az album egyetlen gyenge pontja: a férfihangok túlságosan háttérbe szorulnak. De ha ez a legnagyobb gond, akkor tényleg nincs ok panaszra.

A Fading To The Deepest Black hasonlóan erős darab: mesterien ötvözi a keménységet és a lágyságot, miközben végig megmarad az a sötét, melankolikus íz, ami a Sirenia védjegye. A másik emlékezetesebb, nyersebb tétel épp a Tanita Tikaram-feldolgozás, amelynek eredetijét évtizedeken át kultusz övezte, és a rádiók retró-rovatában minden bizonnyal ma is gyakran felcsendül.

Az epikus refrének sem hiányoznak: az A Thousand Scars, valamint a kislemezként is megjelent Deadlight és Wintry Heart egyaránt kiváló példák rá, hogyan lehet érzelmet, erőt és dallamot tökéletes arányban adagolni.

Morten ezúttal végre összeszedte magát, és egy kifejezetten korrekt albumot rakott össze, különösen a legutóbbi, érdektelenségbe fulladó "Riddles, Ruins & Revelations" után, amely inkább hatott pop-rock lemeznek, mint metalnak.

Ahogy korábban is említettem, a dalok szerkezete és felépítése most sem tér el drasztikusan az előző anyagoktól, mégis mindegyiket áthatja valami különleges atmoszféra. A 1977 nem dönt rekordokat, és nem is ez lesz a Sirenia életművének koronája, de senki nem is mondta, hogy annak lennie. Ez egy szerethető, kiegyensúlyozott és érzelmileg hiteles lemez, amely bizonyítja, hogy Mortenékben még mindig ott a tűz, ha épp nem próbálják túlgondolni.

8,5/10

Egy olyan zenekar jelentkezett új lemezzel, amely csaknem öt évig volt tetszhalott állapotban. Marco Heubaum alapította a csapatot 1994-ben, azaz egy lassan 30 éve létező formációról beszélünk, amelynek első énekesnője Nicole Tobien volt, aki 1997-ben került a bandába, bár vele nem született egyetlen dal sem.

Lisa Middelhauve három évvel később váltotta Nicole-t, és vele került rögzítésre a "Kill The Sun", amely 2003 májusában jelent meg. További három korongot ("Ravenheart" - 2004, "India" - 2005, "Salomé - The Seventh Veil" - 2007) követően személyes okokra hivatkozva Lisa 2008 folyamán elhagyta a Xandriát, az ő helyére került Kerstin Bischof, aki mindössze egy évet töltött a bandában, 2009-ben ő is kereket oldott.

2010-ben Manuela Kraller (Haggard) állt a mikrofon mögé, és egy, a Nightwish korai munkáit kísértetiesen idéző, de mégis korrekt lemezt ("Neverworld's End") hoztak vele össze, aztán 2013 folyamán Manuela is búcsút intett társainak. Ám hamar megtalálták az utánpótlást a holland Dianne van Giersbergen személyében, aki 2004 óta aktív saját projektjének, az Ex Libris-nek köszönhetően, és akinek semmiféle rokoni kapcsolata nincs Anneke van Giersbergennel, mint ahogyan sokan hitték. A drámai szopránnal két lemezt vett fel a csapat: "Sacrificium" (2014) és a "Theater Of Dimensions" (2017). Utóbbi album rogyásig volt erőteljes, kemény dalokkal, de még az évben újabb fordulat következett be a zenekar életében: Dianne is távozott. 

Aeva Maurelle, a szintén német Aeverium énekesnője segítette ki a bandát a lefixált koncerteken, majd csend borult a Xandria háza tájára 2018 elején. Se a weblapon, se a közösségi oldalaikon nem adtak hírt magukról, azonban az utolsó posztok alatt záporoztak a kommentek, miszerint az együttesnek most kéne befejezni a működését. 

Tavaly májusban azonban megtört a sokadik éve tartó hallgatás, a csapat egy posztban tudatta követőivel: visszatértek. Mára már csak Marco maradt egyedüli tagként az eredeti felállásból, távozott Gerit Lamm dobos, Philip Restemeier gitáros és Steven Wussow basszeros is. Új zenészek vették át a helyüket, az új énekesnő pedig egy francia-görög származású, de Németországban élő fiatal hölgy, a 29 éves Ambre Vourvahis lett. Feltámadásukat a Reborn című dallal ünnepelték meg, majd érkezett a You Will Never Be Our God.

Ezután indultak turnéra az osztrák Visions of Atlantis társaságában, Budapesten is felléptek a Barba Negra szabadtéri színpadán, és fergeteges koncertet adtak. Ambre ugyan kicsit még bizonytalan volt a színpadon, de a hangja élőben is ugyanolyan erővel ütött, mint a felvételeken, plusz dicséret azért, hogy betegen sem mondta le a bulit. 

A "The Wonders Still Awaiting" immár a nyolcadik sorlemeze a sok tag- és énekesnőcserét átvészelt csapatnak, amely február 3-án jelent meg. A női frontemberrel felálló szimfonikus metal zenekarokkal Dunát lehet rekeszteni. Therion, Nightwish, Epica, Sirenia, és még sorolhatnánk. Telített a piac. Ám a vérfrissítésen átesett Xandria kislemezei igen erős, hamisítatlan szimfonikus metal szerzeményekként meggyőztek arról, hogy igen, érdemes még egy esélyt adni ennek a bandának. 

Ambre hangja nagyon, de nagyon rendben van. Nem a Manuela vagy Dianne által képviselt, operás hangon énekel, hanem természetesebben, de mégis erőteljesen, és jó pár dalban hörög is, méghozzá elég profin! És igen, ez a plusz, mely még tovább emeli a lemez minőségét. A szimfonikus metalban ténykedő hölgyek általában megmaradnak a tiszta éneknél, ám Ambre bevállalta a hörgést is. Igaz, anno Lisa is megejtette ezt pár szerzeményben, ám Ambre személyiségében megvan az, ami belőle hiányzott, különösen élőben, még akkor is, ha - ahogyan azt fentebb írtam - még látható, hogy nincs annyi színpadi rutinja az énekesnőnek, mint Lisának. A jégkirálynő-szerep helyett ő a kedves szomszéd lány, aki énekelni-hörögni is tud, és semmi mesterkéltség nincs benne. Reméljük, ez így is marad. 

Annak ellenére, hogy a hangszerelésben nincsenek túl nagy kontrasztok az eddigi lemezekkel, mégis mindegyik dalban megtalálható az egyediség, a különlegesség, a szerethetőség. Helyenként a dalcsokor idézi néhány pályatárs - Nightwish, Epica, korai Within Temptation - munkásságát, de mégis nagyon Xandriás lett a lemez. A Mirror Of Time például simán lehetne egy Epica-dal, azzal a különbséggel, hogy itt az angyalhang és a brutálhörgés is egy torokból jön. Ambre-nak nagy vágya vált valóra azzal, hogy egy valódi, ismert zenekarban mutathatja meg, mit tud, mint ahogyan egy ízben elmondta: 11 éves kora óta rajongója a metalzenének. 

A keménység és a lágyság egyaránt megtalálható a lemezen, például a The Maiden And The Child egy tipikus bulisláger, mely biztosan helyet kap majd a koncerteken, lehet rá ugrálni, a kórus pedig libabőrözős. A My Curse Is My Redemption hasonló kategória, amolyan igazi közönségkedvenccé válhat. Az Illusion Is Their Name felvezetője erősen hajaz a Nightwish-ra, ám egy igazi Xandria-dallá növi ki magát, a refrén pedig igazi meglepetés. Nem lövöm le a poént, legyen elég annyi, hogy hangszerelés és tempó tekintetében nem az jön, amit várnál. És pont ettől különleges. A Your Stories I'll Remember egy igen érzelemdús, szerelmes-szakítós tétel, de nem egy tipikus, andalgós-sírós, lassú szám, megküldték erővel - aki éppen most megy keresztül egy nehéz magánéleti időszakon, annak igazi kapaszkodó lehet. 

Sok zenekar a legerősebb dalokat mutatja meg kislemezek formájában, és bizony ilyenkor előfordul, hogy az album többi tétele csalódás. Gyenge, üres, ötlettelen, vértelen, amolyan töltelék. Ám a Xandria esetében ez majdhogynem fordítva történt. Meggyőzött a Reborn, a You Will Never Be Our God, a Ghosts, a korong címadó dala és a néhány napja kiadott Two Worlds, így kétségem sem volt afelől, hogy erős anyaggal készül a zenekar, de amit ettől a lemeztől kaptam, messze felülmúlt minden várakozást. Nincs rajta olyan nóta, amelyik éreztetné ezt a töltelék-jelleget, mind a tizenhárom számot áthatja a lendület, az élet, pedig bevallom, számítottam arra, hogy lesznek lagymatag fejezetek. Jót tett a csapatnak a szünet és a frissítés, az egész albumot is ezzel a szóval tudom leginkább jellemezni. Frissesség. Még az albumzáró Astéria a maga több, mint kilenc percével sem megy az ember idegeire, mert tele van érdekes zenei megoldásokkal.

Hogy őszinte legyek, Dianne van Giersbergen csaknem hat évvel ezelőtti távozásakor leírtam magamban a zenekart. Időről-időre ránéztem a közösségi oldalaikra, hátha van valami hír, majd belenyugodva konstatáltam, hogy itt bizony semmi történés. Aztán tavaly, a nagy semmi közepén a csapat felemelkedett hamvaiból, mint egy főnixmadár, és újjászülték magukat. És egy remek albumot hoztak össze.

Őszintén remélem, hogy innentől nem lesz több énekesnőcsere, de legalábbis néhány évig Ambre a banda élén marad, mert a hangja a kevésbé operás-áriázós stílus ellenére az eddigieknél sokkal, de sokkal magasabb szintre emelte ezt a csapatot. A kevesebb néha több, ahogyan a mondás tartja, a Xandria pedig nagyon ráérzett erre új albumán.

10/10