Vegyél néhány szemrevaló csajt, állítsd ki őket a színpadra - kész a siker. Igen ám, de mi van akkor, ha ezek a csajok nemcsak előnyös külsővel rendelkeznek, hanem énekelni is tudnak? Az Exit Eden esetében pontosan ez a helyzet, és most kiderítjük, hogyan is áll össze ez a nem mindennapi egyenlet.

Az Exit Edent az az Amanda Somerville alapította, akit főként a HDK, a Trillium, valamint a Kiske/Somerville projektek kapcsán ismerhetünk. Csatlakozott hozzá a Visions of Atlantis szirénje, Clémentine Delauney, a brazil Marina La Torraca (Phantom Elite), valamint az addig relatíve ismeretlen Anna Brunner, aki később League of Distortion elnevezés alatt egy másik projektet is életre hívott. "Rhapsodies In Black" címmel, megalakulásuk évében (2017) ki is adták első albumukat, amely ismert popslágerek metalosított verzióját tartalmazta, rajta olyan előadók dalaival, mint a Depeche Mode, Lady Gaga vagy a Backstreet Boys. 

A kiadvány hatalmas sikert aratott, hiszen a korongon szereplő legtöbb dal eredetije bizony még a metalrajongók egy részéhez is utat talált, plusz négy bitang erős torokkal megáldott, csinos lány énekelte őket. 2018-ban Clemi, Anna és Marina felléptek a Wackenen is, Amanda pedig otthon volt az akkor alig hat hónapos ikerlányaival. 

Amandának már van egy nyolcéves lánya, és az ikrek születésével magánélete teljesen kiteljesedett. Férjével, Sander Gommans-szel 2014 óta élnek boldog házasságban. Az amerikai születésű énekesnő belátta, hogy a család mellett nem sok ideje jut a zenére, így tavaly bejelentette, hogy kiszáll az Exit Edenből. Ezzel egy időben látott napvilágot a hír, miszerint a trióra fogyatkozott együttes második lemezét készíti.

Az új felállás Run! című kislemeze futott be elsőként, amelyben vendégként közreműködött Marko Hietala, a Nightwish egykori tagja is. Ezt követte a Journey-klasszikus Separate Ways című dalának feldolgozása, néhány napja megérkezett a kiadvány címadó tétele, a Femme Fatale is.

Amanda hiánya rendkívül érződik a számokban. Bár a három énekesnő is piszok tehetséges, Amanda hihetetlenül széles hangterjedelme az előző lemezen komoly húzóerő volt. Erős, egyedi hangja ezer közül is felismerhető volt, és ha kellett, kemény, ha kellett, lágyabb. Őrá figyeltem fel leginkább. Mindezek ellenére, fontos kiemelni, hogy Anna, Clemi és Marina is remekül énekelnek!

Mivel az Exit Eden nem túl gyakran turnézik és ad koncerteket, lévén hogy Cleminek ott a Visions of Atlantis, Marinának a Phantom Elite, Annának a League of Distortion, meg lehetett volna oldani, hogy Amanda a házi stúdiójában, akár a gyerekeivel a karjában is felvehesse az ő éneksávjait és elküldje őket a lányoknak. Remekül sikerült a Heart 1986-os klasszikusának, az Alone-nak a feldolgozása, nagy kedvencem lett már elsőre, de elképzeltem, milyen lehet Amanda hangjával, és az még jobban tetszett volna. Tudom, ne legyek már telhetetlen, és nem is vagyok, csak az Exit Eden nekem annyira összeforrt Amanda nevével és hangjával, hogy egy kissé szokatlan nélküle az új album.

A korong még számos meglepetést tartogat, például a Pet Shop Boys 1987-es bombaslágerének, az It's A Sin-nek az újraértelmezését, amely az egyik húzódal lett. Emellett a kanadai Mylène Farmer által 1991-ben felénekelt, teljes egészében francia nyelvű Désenchantée (amit 2003-ban Kate Ryan is feldolgozott) is megugrotta a lécet. Természetesen, ki más énekelné a fő részeket, mint a francia származású Clemi? Alice Cooper Poison-ját is rengetegen előrántották már a fiókból, és a három lány is feltette a lemezre. Nem lett rossz, de egy kis plusz keménységet még elbírt volna a dal.

A saját szerzemények hihetetlenül energikusra sikeredtek, nemcsak a fent említett Run! és a Femme Fatale, de a Dying in my Dream is, amelynek refrénje egyszerre képviseli a mély érzéseket és a dinamikát, vagy éppen a Buried in the Past, amely egy tipikus bulisláger, akárcsak az epikus és magasztos Hold Back Your Fear. Remek dalokat hoztak össze saját kútfőből a csajok, az biztos. 

A "Rhapsodies In Black" albumra erőteljesen emlékeztető hangszerelés jellemzi ezt a lemezt, ami panaszra semmilyen okot nem ad. A zenei alapok összeállításában profi stáb vett részt, ami a végeredményen is tökéletesen hallatszik. A dobok, a gitárok és a szimfonikus részek harmóniája kifogástalan, utóbbiak kevésbé filmzenések, mint az előző albumon, de ez inkább előnyükre válik. 

9/10

Dátum: 2024.01.12.

Kiadó: Napalm Records

Dallista:

01. Femme Fatale
02. It's A Sin (PET SHOP BOYS cover)
03. Run! (feat. Marko Hietala)
04. Separate Ways (JOURNEY cover)
05. Buried In The Past
06. Désenchantée (MYLÈNE FARMER cover)
07. Dying In My Dreams
08. Poison (ALICE COOPER cover)
09. Alone (HEART cover)
10. Hold Back Your Fear
11. Kayleigh (MARILION cover)
12. Elysium

2001-ben Martijn Westerholt kivált a holland Within Temptationből, egy évvel később pedig saját projektet indított Delain név alatt, amely csapat igen komoly változásokat élt meg az elmúlt 20 év során. Több tagcsere tarkította pályafutásukat, hol a dobos, hol a gitáros poszton, ám két ember végig fix maradt: a fent említett Martijn és Charlotte Wessels énekesnő.

A "Lucidity" (2006) megjelenésekor a Delain még teljes mértékben a klasszikus szimfonikus metal vonalon mozgott, de a zenekar nem ragadt le ezen a terepen. Idővel egyre bátrabban kezdtek kísérletezni, és fokozatosan beengedték a poposabb, könnyedebb elemeket is a hangzásukba. A "April Rain" (2009) és a "We Are The Others" (2012) már egyértelműen megmutatta, hogy a Delain nem fél saját maga lenni, és ez jót is tett nekik.

A későbbi lemezeken – "The Human Contradiction" (2014), "Moonbathers" (2016, kritikánk ITT), valamint az "Apocalypse & Chill" (2020) – ez az irányvonal még határozottabban érezhető. A sokáig csak előzenekarként fellépő formáció az elmúlt években végre igazi főzenekarrá nőtte ki magát, és mindezt úgy, hogy közben a szimfonikus gyökereket sem dobták el. Megmaradt a látvány és az a bizonyos "Delain-feeling",és ez így teljesen rendben is volt.

2021 februárjában látott napvilágot a bejelentés, miszerint az együttes addig ismert felállásában megszűnik létezni - távozott Charlotte, Timo Somers és Otto Schimmelpenninck van der Oije. A zenekaron belüli ellentétek elérték a kibékíthetetlenség szintjét, így a három zenész a kilépés mellett döntött, Martijn viszont megnyugtatta a rajongókat: a Delain nem hal meg. 2022 nyarán, a The Quest And The Curse című új dalukban mutatták be az új tagokat, az énekesnő pedig az erdélyi Gyulafehérvárról származó, de 15 éves kora óta Olaszországban élő Diana Leah lett, aki rengeteg feldolgozás-videóban mutatta meg tehetségét, énekelt többek közt Within Temptationt, Nightwish-t, de még Christina Aguilerát is. Érdekesség, hogy a dobok mögé az a Sander Zoer került vissza, aki egy ciklusban már erősítette a bandát 2006 és 2014 között.

Még három videoklipes szerzeménnyel jelentkezett a csapat, ezek a Beneath, a Moth To A Flame és a Queen Of Shadow voltak, február 10-én pedig boltokba került az új felállású Delain új, sorban hetedik stúdióalbuma, a "Dark Waters".

Tulajdonképpen a csapat minden lemezén volt olyan nóta, amely kevésbé nyerte el a tetszésemet, de igazából ezek a gyenge pontok elvesztek a rengeteg erős szám között. A "Dark Waters"-t hallgatva az első, ami feltűnt, hogy szinte nincsenek átmenetek a dalok között, mintha a közel 50 perces játékidő egyetlen, rétestészta-hosszúságú eposszá állna össze. A legtöbb dal ugyanarra a sémára épül, és hiányoznak belőlük a merészebb, kísérletező megoldások. Lehet, talán sokan nem értenek most egyet velem, de érzésem szerint Charlotte-ban megvolt az a lázadás, ami annak idején sikerre vitte ezt a csapatot, de legalábbis igen sokban hozzájárult ahhoz, hogy a Delain rajongótábora hatalmasra duzzadjon. Bátran kísérletezett a hangjával is, gondoljunk csak például a 2019-es Masters Of Destiny epikus refrénjére. Diana tehetséges, ez kétségtelen, szépen énekel, kedves lány benyomását kelti, ám nincs meg benne az az átütőerő, mely elődjében megvolt. 

Bár a zene megpróbálja követni az előző albumok vonalát, nem igazán hozza azt a pörgős, igazi Delain-életérzést, amely a régebbieken jelen volt. Tíz tétel sorakozik fel a lemezen, és mindegyik ugyanazon a középtempós, lagymatag alapokon nyugszik. Érezhető, hogy egy letisztultabb hangzást szerettek volna elérni, de pont ettől hat teljesen sterilnek és monotonnak a dalcsokor. Hiába vendégénekel Marko Hietala (ex-Nightwish) az Invictus című szerzeményben, hiába Paolo Ribaldini jelenléte több dalban is, és hiába hallhatunk kórusokat, valami nagyon hiányzik a számokból: ez pedig a lázadó vér. Talán a The Quest And The Curse, a Tainted Hearts és a Mirror Of Night azok a szerzemények, amelyek valamennyire mernek kilógni a sorból.

A tagcserék nem kevés kockázattal járnak, főleg, ha egy régóta létező zenekarról beszélünk. Van olyan csapat, ahol kimondottan előnyére változott a hangzás, gondoljunk csak például a Lacuna Coilra, ahonnan 2016-ban több alapító tag is kilépett, ám azóta két bitang erős albumot - "Delirium" (2016) és "Black Anima" (2019) - jelentettek meg (e két kiadvány kritikája ITT és ITT olvasható.)

A "Dark Waters" visszaszorítja a Delaint az úgynevezett biztonsági játékos kategóriába, abba a zónába, ahol a zenekar inkább a bevált sémáknál marad, és a kísérletezés vagy az újítás csak nyomokban fedezhető fel. Időnként még az az érzésem is támadt, mintha néhány, korábban fiókban maradt dalötletet poroltak volna le a mostani anyaghoz. A kiadvány elvileg azt hivatott megmutatni, mire képes a banda az új zenészekkel és énekesnővel. Éppúgy, mint a pályatárs Xandria új albuma esetén (kritika ITT) is, és míg utóbbi csapat újdonsága rendesen megugrotta a lécet (nemcsak nálam, hanem az általam megkérdezett emberek többségénél is), addig a Delain friss lemezétől ne várjunk hasonlót.

Várós volt nagyon a korong, ehhez képest az együttes az eddigi legvérszegényebb munkáját izzadta össze. Az energikus, vibráló és ötletes zenét felváltotta egy, a háttérzaj-kategóriába sorolható valami, ami takarításhoz tökéletes, de egyszerűen nem lehet elmerülni a számokban. Egyfajta görcsös bizonyítani akarás érezhető a dalokban, afféle "igenis, megmutatjuk, hogy így is jók vagyunk" - attitűd formájában. Persze ettől függetlenül biztosan lesznek olyan vélemények is, miszerint az album egy mestermű, de én, mint régi rajongó, az ötletességnek, a lázadásnak - ami a Charlotte Wessels nevével fémjelzett korszakot jellemezte - az írmagját sem találtam meg rajta. Talán majd a következő lemezen sikerül újra visszatalálniuk ahhoz a tűzhöz, ami egykor felemelte őket.

7/10

Régen volt már 2002. Akkor voltam 17 éves, és akkoriban kezdtem a tucatzenétől a keményebb zene felé fordulni. Sok együttest felfedeztem és megszerettem, köztük az olasz Lacuna Coilt is, akiknek "Comalies" című, harmadik stúdióalbuma épp akkor jött ki. 

Tarja Turunen operás lírai szoprán hangja és Sharon den Adel kellemes mezzoszopránja után Cristina Scabbia mélyebb, alt tartományban mozgó éneke is megbabonázott, azonnal megszerettem a bandát, akiknek minden lemezén találtam szerethető dalokat, még akkor is, ha az adott kiadvány nem is vált kimondott kedvencemmé. Utolsó nagylemezük a 2019-es "Black Anima" volt, amelyről a testvérblogon olvashattok kritikát.

Nyáron hintette el a formáció, miszerint dolgoznak a tizedik albumon, ám előtte egy meglepetéssel is készülnek a rajongóknak: a Comalies 20. születésnapja alkalmából a dalcsokrot áthozták 2022-es hangzásba, pedig csinálhattak volna egy remasterelt albumot. De nem, a derék olaszok nem aprózták el a dolgot, és teljesen felújították az albumot.

Korábban Andrea Ferro, a zenekar férfi énekese elmondta: kockázatos dolog hozzányúlni egy ilyen régi és fontos albumhoz, hiszen lehet, hogy a rajongók már a gondolatát is utálni fogják, és azt már szerintem csak magában tehette hozzá, hogy esetleg nem azt a hatást váltja ki majd a hallgatóból a lemez, amilyet vár, vagy az együttes szeretne elérni.

Természetesen a pakkban megtalálhatjuk a régi dalokat is, így a nosztalgiázni vágyók akár egymás után is meghallgatjatják a szerzeményeket, összehasonlítva őket. Így tettem én is, amikor nekiültem meghallgatni az új korongokat.

Két klipes dalt tárt rajongói elé a csapat a lemez megjelenését megelőzően, a Tight Rope XX és a Swamped XX című tételeket. Letisztult hangzás, felfrissült zenei alapok, Cristina hangjával pedig soha nem volt gond, de mostanra beérett - hiába, egyes énekesnők a korral lesznek egyre kiforrottabbak, ami a torkukat illeti, ilyen nő Cristina is, aki 50 évesen is ugyanazzal az energiával tombol a színpadon, mint a húszas éveiben, amikor a Lacuna Coil karrierje beindult.

Andrea, aki az első néhány lemezen inkább énekelt, mostanra áttért a hörgésre, ami különösen a Black Animán üt nagyot. Mondjuk a dalok témája és az egész album keménysége meg is kívánta ezt! 

A  Tight Rope XX és a Swamped XX varázsa megmaradt húszévesen is, ezért tűkön ülve vártam a korong megjelenését. Viszont ezután kissé sokkot kaptam, amikor meghallottam a Heaven's A Lie új verzióját. 

Erről a dalról tudni kell, hogy a Comalies talán legnépszerűbb dala, megjelenésekor csak az Egyesült Államokban 300.000 példányban talált gazdára, az évek során pedig annyira ikonikus szerzeménnyé nőtte ki magát, hogy azóta is majdnem minden koncerten felcsendül.

Eredetileg Cristina és Andrea énekeltek a refrénben, most viszont Cristina elnémul, és Andrea hörgését hallhatjuk. Néha Cristina egy-két dallammal besegít, "set me freeeee..", de Andreáé lett a főszerep. És ez sajnos teljesen elrontja a dalt, ami azért kár, mert a zenei alappal nincs probléma. Megmaradhatott volna az eredeti vonal, a két énekes éneke, és nem egy hörgés némi vokállal. Pedig ezt a dalt vártam legjobban, hiszen -mint sokaknak- nekem is ez az egyik legkedvesebb dal az eredeti lemezről.

A címadó dal viszont meglepően jól sikerült. A dallamos olasz nyelvű verzé az elején Cristina lágy hangjával, majd Andrea hörög. Ebbe a szerzeménybe KELLETT Andrea hörgése. Nem mondom, hogy überelni tudná az eredetit, de nagyon, nagyon nagyot ütött, elsőre is. Cristina és Andrea "dialógusa" ének formájában és a mai korhoz igazított zene megszerettette magát velem. 

Nemrégiben Cristina kijelentette: nem szeretik, ha beskatulyázzák őket, hogy "gótikus" vagy bármilyen más műfajt játszó zenekar ők, ez kiválóan megmutatkozik a The Ghost Woman and the Hunter című dalban is. Míg eredeti formájában egy ízig-vérig gótikus hangulatú számot hallhatunk, addig az új változat egy bekeményített verziója a dalnak, és igencsak fülbemászóra sikeredett. A gótikus hangulat itt is megvan, de keményebb és érettebb formájában. 

A The Prophet Said is kapott egy kis keménységet, és egy szerethető dal lett belőle. Andrea hörgése nélkül elképzelhetetlen a tétel, és itt kell megjegyeznem, hogy az úriember rengeteget fejlődött hörgés tekintetében, hatalmas csillagos ötös neki, grazie mille Andrea e forza!

Hasonlóképp az Angel's Punishment is erőteljesebb dobtémákkal és gitárokkal operál, nagyon jó lett.

Összegezve: nem lőttek mellé a Comalies felnőtté avatásával, mert szépen áthozták-áthúzták Cristináék a mai kor hangzásába a dalokat, igaz, van pár dolog, amivel személy szerint én nem tudtam kibékülni, például a cikk elején ecsetelt Heaven's A Lie, vagy a Daylight Dancer, amely valahogy nem fogott meg. De összességében szép munkát végzett a milánói csapat, akiket 20 éve szeretek, és eddig nem okoztak csalódást. Bár a fent említett gyenge pontokat kiszúrtam, de a Comalies XX rendben van.

8,5/10

Sarok Bettina gondolatai

Nem feltétlenül tartozik a kedvenc híreim közé, amikor egy klasszikust leporolnak, majd átültetik azt kortársba. Nem véletlenül mondjuk azt valamire, hogy klasszikus vagy örökzöld. Csakúgy mint a feldolgozáslemezek sokasága, úgy az átdolgozások is amolyan divatként robognak a boltokba, és az, hogy valamit új köntösbe bújtatnak az persze okkal hagy némi kívánni valót maga után. Az esetek többségében teljes mértékben jól működik a képlet, azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindig van egy de és mindig ott van az a fránya árnyoldal is.

Kicsit meglepett a Lacuna Coil lépése, noha bizonyos szempontból logikusnak tartom a döntésüket. Nemcsak hangzásban változott a húszév alatt a zenekar, hanem a felállás is itt-ott más, mint a Comalies eredetijén. Kíváncsian vártam hát, hogyan szólal meg 2022-ben a lemez, tekintve, hogy az utóbbi pár lemezük után rendesen keresgélni kellett az állunkat, olyannyira bekeményítettek. Beismerem először – és a sokadik alkalom után sem – nem tudtam hova tenni a Comalies XX tartalmát, pedig nem először hallom, az újabb verziók azonban nem kicsit leptek meg olyannyira, hogy szinte fel sem ismertem a korongot.

A Swamped és a Heaven’s A Lie már az eredetinek is húzódalai voltak, ez most sincs másként, a bibi mindösszesen az, hogy amióta Andrea Ferro megtanult hörögni, azzal egyetemben elfelejtett énekelni. Emlékszünk még, amikor  a bandát azért tartottuk kivételesnek, mert két zseniális énekes adja elő a nótákat? Na ez veszett ki belőlük mára, és bár Andrea hörgése a dalok háromnegyedében már húszévvel ezelőtt is bőven elfértek volna, a Heaven’s A Lie-t igazán megkímélhették volna tőle, csakúgy mint a Swamped-et – ebből a szempontból egyáltalán nem volt érdemes hozzányúlni a lemezhez.  Bevallom őszintén, az összes többi dal nekem sokkal jobban átjön a mai hangzásban; frissebb, érettebb és nem utolsó sorban olyan hatást keltenek, mintha egy teljesen új lemezt hallgatnék. Volt egy időszak, amikor kimaradt az életemből a csapat munkássága, ami valójában azért történhetett meg, mert folyton újdonságok, számomra még ismeretlen területek után kutattam, melyek aztán olyannyira bevonzottak, hogy egy jó ideig másra rá sem néztem. Ez az időszak alatt a Lacuna Coil stílust váltott, keményebb lett, Andrea áttért a hörgésre, és valahogy elveszett az a bizonyos varázs, ami miatt fülig beleszerettem a munkásságukba.

Beletelt egy kis időbe, mire pótolni tudtam a lemaradásom, a Delirium című lemezük pedig aztán feledtette velem minden sérelmemet, és újfent megtaláltam a szépet, a jót, a hiányzó pluszt, ami miatt továbbra is értékelem a zenekar munkáját. A fentebb, Eszti által már említett Black Anima egy teljesen új fejezetet nyitott mind a csapatnak, mind a fanoknak egyaránt, hiszen aki eddig esetleg kételkedett volna bennük, az megtért, a  régi fanok pedig belátták, hogy még a legstabilabb banda is képes valami egészen újat mutatni önmagából. Hogy milyen metált is játszanak pontosan az tulajdonképpen a kutyát sem érdekli, hiszen mindaddig, amig a dalaik elérnek az emberekhez, és érzelmeket váltanak ki belőlük, a dalok üzenete lesz az, ami miatt továbbra is kitartunk a srácok mellett, nem pedig az elemzés, hogy „ez most akkor gótikus vagy nem gótikus?”. Részemről jó ötlet volt meglépni a változást, viszont nagyon remélem, hogy a többi lemezük most már tényleg megmarad klasszikusnak, kell valami emlék arról, hogyan is szóltak egykoron, mielőtt azok lettek akik!

8/10

Kiadó: Century Media

Zenészek:

Cristina Scabbia - ének

Andrea Ferro - ének, hörgés

Marco Coti Zelati - basszusgitár, billentyűk

Diego Cavallotti - gitár

Richard Meiz - dob

Tracklist:

CD 1:

01. Swamped XX
02. Heaven's A Lie XX
03. Daylight Dancer XX
04. Humane XX
05. Self Deception XX
06. Aeon XX
07. Tight Rope XX
08. The Ghost Woman And The Hunter XX
09. Unspoken XX
10. Entwined XX
11. The Prophet Said XX
12. Angel's Punishment XX
13. Comalies XX

CD 2:

01. Swamped
02. Heaven's A Lie
03. Daylight Dancer
04. Humane
05. Self Deception
06. Aeon
07. Tight Rope
08. The Ghost Woman And The Hunter
09. Unspoken
10. Entwined
11. The Prophet Said
12. Angel's Punishment
13. Comalies

Hard rock/heavy metal csapatként definiálja magát a kaliforniai Edge of Paradise, de van még bőven más műfaji sajátosság a zenéjükben, ám erről majd később. :) 2011-ben alakult a banda, így az idei évben ünnepelhetik tízéves fennállásukat, első albumuk még az alapítás évében megjelent, és a Mask címet viselte. 2015-ben érkezett az Immortal Waltz, majd 2019-ben a Universe.

Az énekesnő Margarita Monet -születési nevén Margarita Martirosyan- Jerevánban, Örményország fővárosában látta meg a napvilágot 1990. február 15-én, de családjával élt Moszkvában, itt kezdett zongorázni. 11 éves korában Houstonba költöztek, onnan New Yorkba költözött pár évvel később, majd 2010 folyamán Los Angelesben kötött ki, ahol találkozott David Bates-szel, vele és az időközben csatlakozott bandatársakkal életre hívták az együttest.

Bevallom, csak nemrég figyeltem fel a különleges hangú fronthölgyre, amikor tavaly a Magnus Karlsson által alapított Heart Healerben hallottam énekelni. Tudtam előtte is, kicsoda ő, de valahogy az Edge of Paradise mostanáig kiesett az életemből. Bánom is, de jobb későn, mint soha! :D 

A Heart Healerben nyújtott teljesítménye lenyűgözött, ezután kezdtem hallgatni a banda lemezeit. És meggyőzve éreztem magam. 

A The Unknown szeptember 17-én jelent meg, rajta 10+1 nótával. Mivel a formáció első három kiadványa igencsak megszerettette magát velem, izgatottan vártam az új lemezt.

A klipes formában is megjelent Digital Paradise-sal indít a korong, a rendkívül dinamikus szerzemény dallamos és mintha tüzesvassal égetnék az ember fülébe, a dal közepén pedig Margarita majdnem 20 másodpercen keresztül tartja ki a hangját, lehengerlő. Kicsit az Amaranthe számaira hasonlít a dal hangzásvilágában és a refrénjében. Ilyen felvezetővel nem is lehet szar lemez ez, gondoltam. És nem tévedtem! 

Margarita el is árulta: ez a kiadvány lesz az eddigi legkeményebb zene, amit valaha kiadtak. Nem beszélt mellé az énekesnő, az biztos. Édesapja tudós, munkássága pedig nagy hatással van kicsi lánya dalszerzési folyamatára, ez pedig kétségtelenül érezhető az olyan dalokban, mint az említett Digital Paradise, a címadó The Unknown, a False Idols vagy a Leaving Earth.

A dalaink egy másik dimenzióban játszódnak. Minden egyes új felfedezéssel elmosódnak a határok a valóság és a sci-fi között. Így a dalok általában ebben az életen túli környezetben vagy párhuzamos Univerzumban játszódnak, vagy nevezd, ahogy akarod. De az élmények nagyon is átélhetőek, és nagyon közel állnak a szívemhez, mert mindenemet beleadtam ezekbe a dalokba.

- ecsetelte nemrégiben Margarita.

A False Idols például az ókori Egyiptomot idézi klipjében, ahol rendkívül sok istent tiszteltek, a dal viszont a közösségi oldalakon gombamód szaporodó influenszereket veszi górcső alá, akik bizony nem mindig jó irányba terelik az internetezőket, a követőiket, különös tekintettel a fiatalabb korosztályra. 

Manapság, ha megnézzük például a Tiktokot, minden azok körül forog, akiknek sok követője van. A dal az összes ilyen embert nagyító alá veszi.

- és az énekesnőnek igaza van, szerintem ebben is egyetérthetünk vele.

Telis-tele van súlyosabbnál súlyosabb dalokkal a lemez, és itt térnék vissza a műfajok kérdésére: bár a gitárjáték kétségtelenül a heavy metalt idézi, de a zenekar muzsikájában bizony fellelhetőek a modern és industrialos elemek is, ahogyan a bónusz dal -My Method Your Madness Industrial Remix Bonus- is mutatja. De ez nem baj! Manapság egyébként is sok együttes keveri a műfajokat, hangzásokat, gondoljunk csak az ukrán Jinjerre, akik minden műfaji határt átlépnek a lemezeiken. Valami ilyesmit csinál az Edge of Paradise is, csak Margarita, Tatianával ellentétben nem hörög, viszont remekül kihasználja a hangját, ami hasonlít az Amaranthe-os Elize Ryd-ére, lévén hogy ő is szoprán énekes, de sokkal metalosabb. 

Összegezve: az Edge of Paradise negyedik albuma véleményem szerint messze az eddigi legérettebb és legerősebb. A dalokat remekül összerakta a zenekar, a heavy metal és a hard rock fúziója a modern elemekkel és némi industriallal szuper elegyet alkot, Margarita pedig nemcsak egy rendkívül dekoratív megjelenésű nő, hanem a hangját is remekül használja. Nem mellesleg a dalszövegek is az ő tollából származnak, amelyek egy igen filozofikus, a világ dolgai iránt érdeklődő és intelligens személyiséget tükröznek.

9/10

Számlista:

1.    Digital Paradise
2.    My Method Your Madness
3.    Tidal Wave
4.    The Unknown
5.    Believe
6.    False Idols
7.    You Touch You Die
8.    One Last Time
9.    Leaving Earth
10.   Bound To The Rhythm
11.   My Method Your Madness (Industrial Remix) Bonus Track

Zenészek:

Margarita Monet - ének, billentyűk
Dave Bates - gitár
Jamie Moreno - dobok
Ricky Bonazza – basszusgitár

Közösségi média:

http://www.edgeofparadiseband.com/
https://www.facebook.com/EdgeOfParadiseBand/
https://www.instagram.com/edgeofparadise
https://twitter.com/edgeofparadise

2016-ban alakult a kanadai Spiritbox, amely csapat zenéjében egyaránt vegyíti a progresszív-post-metalt és a metalcore-t is, Courtney LaPlante pedig egyaránt alkalmazza a hörgést és a tiszta éneket is előadásmódjában. A trió első nagylemeze a mai nappal jelent meg Eternal Blue címmel, a korongon 12 szerzeményt rögzítettek.

 A Constance, a Circle With Me ,a Holy Roller  és a Hurt You videóit láthattuk a lemezről korábban.

A fent felsorolt műfajok mellett a nu metal is erősen érezhető a dalokban, de tény, hogy a progos zúzás a legmérvadóbb, Courtney -aki egyébként a gitáros Mike Stringer felesége - hangja pedig remekül illeszkedik a dalokba. Korábban a házaspár az Iwrestledabearonce nevű csapatban játszott együtt. 

A modern elemekkel megküldött dalcsokor valóban minőségi munkát mutat. A szövegeket áthatja a fájdalom, de nem annyira sötétek, mint más, prog metálban ténykedő banda szövegei, és remek dallamérzékről tanúskodik a számok többsége, például a Yellowjacket, amelyet Sam Carterrel vettek fel, a The Summit vagy a nyitó Sun Killer.

Vannak igazán arcletépős nóták is az albumon, mint például a Silk In The Strings, remek gitárjátékkal operáló dalok is, mint a címadó Eternal Blue, és lassan, lágyan kezdődő tétel is, a We Live In A Strange World képében, ami a közepére aztán bedurvul. 

Érdekes érzéseim támadtak a lemez hallgatása közben. A legtöbb zenekar általában a legerősebbnek tartott dalait jelenteti meg klipes formában az album boltokba kerülése előtt, a Spiritbox esetében mintha ez fordítva történt volna. A fent felsorolt számok, amelyekhez videók készültek, nem gyengék ugyan, egyből megszerettem általuk a zenekart, de a többi dal igazi meglepetés, telis-tele energiával és odabaszós szövegekkel.

Összegezve: a Spiritbox egy igen érett lemezt tett le az asztalra, a szerzemények könnyen emészthetőek, fülbemászóak, de mégis súlyosak. A Hurt You például a mérgező kapcsolatokról szól, a Constance klipjét nézve pedig keménység ide vagy oda, én bizony elsírtam magam. A történet egy demenciában szenvedő öreg néni történetéről szól, megrázó és szívfacsaró képsorokkal, a szöveg pedig fájdalmasan gyönyörű. Ezekből is látni, hogy a formációt erősen foglalkoztatja a társadalom, illetve annak problémái, az emberi sorsok és kínok. Én hasonlóan érzékeny személyiség vagyok, szóval a dalszövegek telibe találták a lelkemet. Szívbemarkolóan gyönyörű sorok majdnem minden tételben. A lemez számomra ott van az idei top 3-ban, Courtney pedig egy hihetetlenül sokoldalú és tehetséges énekesnő.

9/10

Dallista:

1. Sun Killer
2. Hurt You
3. Yellowjacket (feat. Architects’ Sam Carter)
4. The Summit
5. Secret Garden
6. Silk In The Strings
7. Holy Roller
8. Eternal Blue
9. We Live In A Strange World
10. Halcyon
11. Circle With Me
12. Constance

Zenészek:

Courtney LaPlante - ének

Mike Stringer - gitár

Bill Crook- basszusgitár

Zev Rose - dob

Kiadó: Rise/Pale Chord

A Garbage 1993-ban alakult a Wisconsin állambeli Madisonban, élén egy skót születésű énekesnővel, Shirley Mansonnal. Első albumuk, amely 1995-ben jelent meg, a zenekar nevét viselte, az igazi áttörést azonban az 1998-as Version 2.0 hozta meg a formációnak, gondoljunk csak például a Push It-re, amelyet rommá játszottak a rádiók, az I Think I'm Paranoid-ra vagy a You Look So Fine-ra. Egy évvel később a 19. James Bond-film egyik betétdalát is a csapat jegyzi, a The World Is Not Enough is orrvérzésig folyt a zenecsatornákon.

Hasonlóképpen erős lemez lett a 2001-es Beautiful Garbage is, rajta sokak kedvencével, a Cherry Lips-sel, a Bleed Like Me (2005) kicsit gyengébb lett, de hallgatható, a Not Your Kind Of People (2012) azonban már közel sem volt annyira vérszegény, mint elődje, a legutóbbi, Strange Little Birds (2016) is hozta az elvárásokat. 2017-ben a No Horses kislemez bevételeit pedig a Vöröskeresztnek ajánlotta a banda.

Jómagam 1998-ban, 12 évesen hallottam először az együttesről, a fent említett Push It című sláger kapcsán. Tulajdonképpen Shirley volt az első rockénekesnő, akit megszerettem és a mai napig hatalmas példaképem. Az idén 56. évét betöltő frontasszony semmit nem veszített karizmájából, ugyanolyan energiával tombol a színpadon, mint a harmincas éveiben.

A No Gods No Masters boltokba kerülését megelőzően, a The Men Who Rule The World megjelenése kapcsán az énekesnő elárulta: 

Ez lesz a hetedik lemezünk, amelynek kifejező számmisztikája befolyásolta tartalmának DNS-ét: a hét erényt, a hét bánatot és a hét halálos bűnt. Ez volt a módszerünk arra, hogy megértsük, a világ egy kibaszott kemény dió, és milyen elképesztő káoszba kerültünk. Ez az a lemez, amelyet úgy éreztünk, hogy most volt muszáj megcsinálnunk. A The Men Who Rule The World pedig egy tiltakozó dal; gyötrő vádirat és hadüzenet, amely kritizálja a kapitalista rövidlátás, a rasszizmus, a szexizmus és a nőgyűlölet világszerte tapasztalható növekedését. Ez egy egyértelmű szándéknyilatkozat egy olyan zenekartól, amely még mindig hisz az ellenvélemény erejében, megadva a lemez alaphangulatát.

Butch Vig dobos hozzátette:

Ez a legszociopolitikusabb lemezünk. Nem hagyhattuk figyelmen kívül azt, ami most történik. Nemcsak a koronavírus-járvány, de a jobboldali politikát gyakran jellemző rasszizmus és nőgyűlölet, a #MeToo-mozgalom és a pénzügyi egyenlőtlenségek is hallhatóak lesznek a dalokban.

A The Creeps a hatalmon lévőket és az emberek manipulálhatóságát veszi alapul, az A Woman Destroyed-ben kemény utalásokat találhatunk arra, hogy sok helyütt a világon a nők még mindig másodrendű állampolgárnak számítanak és nem hiányzik a dalból az őket övező szexizmus, a nők eltárgyiasítása sem - hasonló témát feszeget a lassabb dallamú This City Will Kill You és az Uncomfortably Me is.

Itt kell megemlítenem, hogy a szövegeket ugyan Shirley írja, de szó nincs semmiféle férfigyűlöletről, nincs általánosítás. Shirley hosszú évek óta él boldog házasságban Billy Bush zenei producerrel, a zenekar férfi tagjai pedig teljes mellszélességgel az énekesnő mellett vannak. 

Természetesen a vallások fricskázása sem maradhatott ki, a szó veszélyes értelmében vallásos viselkedés adja a Waiting For God alapját, a Godhead-ben igen kemény szavakat kapunk. "Tudnál arról, ha lenne farkam...?" 

Ahogy a zenekar fogalmazott: a lemez a világ őrületét tükrözi, és valóban így van. Ha újból lehetnek koncertek, biztosan állandó darab lesz majd jó pár tétel az albumról, amely nagyon jól sikerült, minőségi munkát és odabaszós dalszövegeket kapunk a dalcsokor képében.

Minden feminizmus nélkül: több ilyen nő kellene a rock-és metálvilágba, mint amilyen ez az ötödik X-en túli, hihetetlen energiával és őszinteséggel megáldott Shirley.

9/10

Kiadó: Stunvolume/Infectious Music

Zenészek:

Shirley Manson - ének

Butch Vig - dob

Duke Erikson - gitár

Steve Marker - gitár, billentyűk

Számlista:

1. The Men Who Rule The World

2. The Creeps

3. Uncomfortably Me

4. Wolves

5. Waiting For God

6. Godhead

7. Anonymous XXX

8. A Woman Destroyed

9. Flipping The Bird

10. No Gods No Masters

11. This City Will Kill You