Közel 30 éve, hogy a Nightwish először színpadra lépett. Bár az évek során számos tagváltáson mentek keresztül, a rajongótábor mindvégig hűségesen kitartott mellettük. A kétezres évekre a banda a stílus egyik legmeghatározóbb és legsikeresebb együttesévé vált, olyan klasszikus albumokat adva ki, mint a "Century Child" vagy a "Once".
A csapat kétségtelenül Tarja Turunennel az élén ért a csúcsra, de az Anette Olzon-éra sem volt bukás. Aztán a svéd énekesnő 2012-es távozása után egy évvel jött a nagy bejelentés: az eredetileg csak beugrósként csatlakozó Floor Jansen hivatalosan is a formáció új hangja lett. A karizmatikus és kiváló hangi adottságokkal rendelkező holland hölgy lelkesen állt a mikrofon mögé, ám valahogy sem a 2015-ös "Endless Forms Most Beautiful", sem a 2020-as "Human :II: Nature" nem hozta azt a szintet, melyet a bandától megszoktunk - legalábbis az én fülemnek nem (a két kiadvány kritikája ITT és ITT olvasható).
Előbbin egy közel félórás, megszámlálhatatlan részből álló szám fullasztotta unalomba az amúgy sem túl izgalmas lemezt, utóbbival pedig nem is az volt a baj, hogy különböző világzenei hatásokat csempésztek a dalokba, hanem azzal, hogy ez a metal rovására ment, a gitár, a masszív dobok és az erő gyakorlatilag teljesen kiiktatásra kerültek. A dupla pakkos album második CD-jén található instrumentális szerzeményeket pedig a mai napig rejtély, hogy miért kellett kiadni. Plusz fájdalom, hogy Jansen teljesítménye feleannyira sem volt kihasználva, mint amit mutatni tudna, gondoljunk csak az After Foreverre vagy a ReVampre, ahol a hangja minden aspektusát hallhattuk.
Na de térjünk rá jelen kritika tárgyára, a frissen boltokba került "Yesterwynde" című albumra. Tavasszal a csapat bejelentette, hogy bár több albumra szóló szerződést írtak alá a Nuclear Blast kiadóval, nem kívánnak turnézni, amelynek konkrét okát éppen Floor fedte fel - bár ő szívesen indult volna útra, de rajta kívül a csapatban van még ugye öt fő. Tavasszal hallhattuk a korongról a Perfume Of The Timeless című dalt, amelyet a The Day Of... követett, harmadik felvezetőként pedig az An Ocean Of Strange Island érkezett, mindegyikhez igen látványos videoklip készült.
A Nightwish mindig is arról volt ismert, hogy mély és tartalmas szövegekkel dolgozik, és ez a "Yesterwynde" esetében sincs másként; sőt, ez talán még hangsúlyosabbá vált, mint eddig. 2021-ben elhunyt az alapító Tuomas Holopainen édesapja, és a Lanterlight, amely a negyedik kislemezként debütált, neki állít emléket. A dal szövege is az elmúlás és az emlékezés témáira építkezik.
A tongai nyelven kezdődő The Children Of 'Ata képviseli az egzotikus hangzást, a dal ugyanis azt a történetet dolgozza fel, amikor 1966-ban Peter Warner ausztrál tengerész hat hajótörött fiút talált egy kis szigeten a Csendes-óceánon, Tongától délre. A gyerekek 15 hónapot töltöttek teljesen egyedül Ata szigetén, ám csodával határos módon életben maradtak. Maga a dal popos elemekkel indít, ami érdekes kontraszt a végére kibontakozó metallal.
A The Antikythera Mechanism szintén egy meglepetés, korrektül összehozott szimfonikus részekkel, dinamikus refrénnel, Floor és Troy Donockley hangja pedig harmonikus párost alkot - az antiküthérai szerkezet egyébként egy antik számológép, ami naprendszerbeli objektumok pozíciójának megállapítására, holdfogyatkozások kijelzésére alkalmas, tetszőleges dátum beállításával. Az ír/kelta hangzás most sem marad el – a Hiraeth ezt a vonalat viszi tovább, úgy tűnik, most már minden Nightwish-lemezre jut egy ilyen szerzemény. A Spider Silk és a The Weave erősen az "Imaginaerum" hangulatát idézik, és talán ezek a tételek hordozzák a legtöbb keménységet az albumon.
Bár első hallásra kicsit nehezen emészthető a lemez, a rajta található dalok mindegyike olyan témákat érint, amelyek megértéséhez szükséges egyfajta lelki érettség, valamint a világra való nyitottság és érzékenység. Előfordulhat, hogy egyesek fantáziátlannak, vontatottnak vagy unalmasnak találják a dalokat, de a "Yesterwynde" sokkal több érzelmi mélységet és gondolatiságot hordoz, mint az eddigi munkák. Ez az album nem csupán zene, hanem egy érzelmi utazás, amely arra ösztönöz, hogy mélyebben elgondolkodjunk az élet és az elmúlás kérdésein.
Bár kétségtelen, hogy nem ugrik meg olyan magasságokat, mint a nálam abszolút csúcsnak számító "Wishmaster", a "Once" vagy a "Dark Passion Play", az "Endless Forms Most Beautiful" és a "Human :II: Nature" szintjét messze felülmúlja. A "Human :II: Nature" után csaknem teljesen leírtam a zenekart, de a "Yesterwynde" visszaadta a reményt, hogy Tuomas Holopainen képes még értékelhető munkát kiadni a kezéből. Remélhetőleg a következő lemezeknél ez lesz a minimum.
8,5/10
