A mai nappal jött ki a dél-norvégiai Stavangerből származó Sirenia új albuma, a Riddles, Ruins & Revelations. Az előző lemez - az Arcane Astral Aeons - igencsak húzósra-zúzósra sikeredett, itt olvashattátok a kritikáját. Az volt a második közös munka Emmanuelle "Emma" Zoldan énekesnővel. A 43 éves, kétgyermekes anyuka hazájában, Franciaországban jó ideje ismert operaénekesnő, csodálatos mezzoszoprán hanggal rendelkezik, remek választás volt Morten Velandtól, amikor úgy döntött, a spanyol Ailyn 2016-os távozása után őt állította a mikrofon mögé - ezzel Emma lett a banda ötödik frontasszonya Fabienne Gondamin, Henriette Bordvik, Monika Pedersen és Ailyn után. 

A Dim Days Of Dolor, amely még 2016 novemberében került boltokba, szerintem elég gyenge lett, viszont az Arcane Astral Aeons aratott, nemcsak nálam, de észrevételem szerint más zenei bloggerek és a rajongók körében is. Mintha szintet lépett volna a zenekar azzal, hogy felismerte, mennyi operás hangú lány énekel már az utóbbi években, és e korongon Emmanuelle már természetesebb előadásmódja volt hallható.

Az album megjelenése óta nem telt el nap, hogy ne hallgattam volna számokat róla. Na, valami ilyesmit vártam a Riddles, Ruins&Relevationstól is. 

Elsőként decemberben hallhattuk az Addiction No. 1 című dalt, amely a csapatot a modernebb oldaláról mutatta be, elektronikus elemekkel és érdekes megoldásokkal, majd következett a We Come To Ruins, amely kicsit keleties, arabos hangzást kapott. Két napja Desireless hatalmas sikerű Voyage Voyage című szerzeményének -amely sláger 1986-ban vezette a listákat Európa-szerte- metálosított verziójával rukkolt elő a banda, amely nóta teljes egészében francia nyelvű. Bár nem vagyok oda a francia nyelvért, de ezt a dalt mindig szerettem, és Emmáék coverje igen erőteljes lett. 

A lemezt hallgatva várja az ember a csúcspontokat, az orgazmusokat a dalokban, ám ez most valahogy elmarad. A három beharangozó szám után valami erőteljes, epikus, de mégis Sireniás albumra számít a hallgató. Utóbbi jellegzetesség, tehát a tipikus Sireniás elemek ezúttal sem hiányoznak a számcsokorból, de a katarzis, amely végigkísérte pl. az Arcane Astral Aeons-t, most elég lagymatag módon van jelen a dalokban.

Mi történhetett? Mert a korongra nem lehet azért egyértelműen kijelenteni, hogy rossz. Vannak jó, szerethető szerzemények rajta, pl. a Towards an Early Grave dinamikája, a Beneath the Midnight Sun dallamvilága, a The Timeless Waning keménysége és a December Snow sejtelmes hangulata nagyon tetszett, de a többi dal valahogy nem üt akkorát. Ahogy egy kedves barátom fogalmazott, tisztességes iparmunka, ám az első három klipes nóta után valahogy ez kevésnek tűnik. Hallgatható lemez, vannak rajta jó számok, de jó pár dal - sajnos - gyenge.

7/10

Megjelenés: 2021. február 12.

Kiadó: Napalm Records

Zenészek:

Emmanuelle "Emma" Zoldan - ének

Morten Veland - basszusgitár, billentyűk, hörgés

Nils Courbaron - gitár

Michael Brush - dob

Dallista:

1. Addiction No. 1

2. Towards an Early Grave

3. Into Infinity

4. Passing Seasons

5. We Come to Ruins

6. Downwards Spiral

7. Beneath the Midnight Sun

8. The Timeless Waning

9. December Snow

10. This Curse of Mine

11. Voyage Voyage

Az eredetileg svéd tagokkal megalakult Therion eredetileg death metalt játszott, azonban az évek múlásával egyre inkább a szimfonikus hangzás kapott szerepet a banda zenéjében, mára pedig e műfaj egyik legjelesebb képviselőjeként tarthatjuk számon az 1987 óta létező együttest.

Ma jelent meg a zenekar 17. albuma, amely a misztikus tengeri lény után a Leviathan címet kapta. Korábban az alapító Christofer Johnsson felfedte: a rajongók kérésének engedve, ezt a kiadványt telepakolták 11, tipikus Therion-slágerrel. Elsőként a címadó dalt mutatta be a fanoknak a csapat, majd a germán istennőről, Nerhusról íródott Die Wellen Der Zeit jött ki. 

A csapat női énekesei között sok csere és átfedés volt/van, pl. ugyan a lemezen hallhatjuk énekelni az amerikai Lori Lewist is, azonban a koncerteken az olasz származású Chiara Malvestiti és a spanyol Rosalía Sairem lép fel - Chiarát a Crysalys nevű bandából is ismerhetjük, Rosalía pedig a 2018-ban kilépett Linnéa Vikström (Thomas Vikström énekes lánya) helyére érkezett. 

Számomra a Therion mindig is az az együttes volt, akiknek minden albumán találtam valami nagyon szerethetőt, még akkor is, ha voltak kevésbé megfogó szerzemények a lemezeiken. Szerény személyem a 2004-es Lemuria albummal ismerte meg a csapatot, amely nálam egyfajta "mérce" lett. 

Különösen szeretem az együttest azért, mert a tipikus szimfonikus hangzás ellenére nem ragadtak bele túlzottan a jellegzetességekbe, hanem merészen kísérleteznek. Mind a témákban, mind a szövegekben. 

A Leviathan valóban egy slágerekkel megpakolt korong, amelyen a fent említett kísérletezés ismét nem maradt el. A már szóba került Die Wellen Der Zeit különlegessége például, hogy a verzék angolul íródtak, a refrén pedig németül csendül fel. A címadó Leviathan egy egyszerű, könnyen emészhető, talán a legtipikusabb Therion-dal a lemezen. Az Aži Dahāka arabos hangzása telitalálat, a szám pedig egyébként a perzsa eredetű zoroasztrizmus vallásból merít elemeket. Az Eye Of Algol a Bika csillagkép szeméről szól, illetve arról, hogy e csillag által jelképezett témákból (az asztrológia szerint a vég, de bölcsesség is), valamint héberül is hallható benne pár szó a refrénben. 

Mindegyik szerzemény valóban tipikus Therion-dal, hallgathatóak és szerethetőek. Bár vannak kevésbé erős tételek a lemezen (számomra ilyen például a Marko Hietala közreműködésével felvett Tuonela, a Great Marquis Of Hell vagy a kínai mitológiából táplálkozó Ten Courts Of Diyu), de összességében egy összeszedett albumot adott ismét rajongói kezébe a zenekar. 

8/10

Kiadó: Nuclear Blast

Tracklist:

1. The Leaf on the Oak of Far
2. Tuonela
3. Leviathan 
4. Die Wellen Der Zeit
5. Ai Dahaka
6. Eye of Algol
7. Nocturnal Light
8. Great Marquis of Hell
9. Psalm of Retribution 
10. El Primer Sol
11. Ten Courts of Diyu

Igencsak megdöbbentette a brazil csapat rajongóit, amikor tavaly áprilisban az énekes/basszusgitáros Fernanda Lira és a dobos Luana Dametto elhagyták a zenekart. Elmondásuk szerint a banda már nem úgy működött, ahogy az elején, ezért döntöttek a távozás mellett. Prika Amaral gitáros így magára maradt, ám nem sokáig lógatta az orrát: fogott három ismert metálcsajt, négyfősre bővítve a csapatot. A dobok mögé a görög Eleni Nota-t ültette, akit eredetileg a Mask Of Prosperóból és a Croque Madame-ból  ismerhettünk, basszusgitárosként Mia Wallace érkezett (Abbath, Triumph Of Death), Diva Satanica (alias Rocío Vázquez) pedig, aki a spanyol Bloodhuntert erősítette, beállt a mikrofon mögé. 

Balról: Prika Amaral, Diva Satanica, Mia Wallace és Eleni Nota 

Miközben Fernandáék új együttese, a Crypta is stúdiózik, addig a nemzetközivé bővült Nervosa ma küldte a lemezboltok polcaira új albumát, a Perpetual Chaost. A korongot Málagában, Spanyolországban vették fel, Martin Furia producerrel, aki a banda előző albumainál is e feladatot látta el, a maszterelést pedig Yarne Heylen végezte.

Az énekes Diva Satanica így mesélt a felvételekről:

 "A lemezfelvétel intenzív folyamat volt. A csapatmunka mellett megismerhettük egymást, hiszen együtt laktunk. Nagyon szerencsés vagyok, hogy a banda tagjává válhattam, és biztos vagyok abban, hogy az új albummal a Nervosa komoly lépést tesz előre.

Hihetetlen jó volt Martin Furiával dolgozni, a hangommal kapcsolatban olyan kisebb részletekre is ráébresztett, amelyekről eddig nem tudtam. Készüljetek fel egy új korszakra, amely minden korábbinál erőteljesebb lesz!"
 

Három dalt láthattunk videoklipes formában a lemez megjelenése előtt, a Guided By Evilt, a korong címadó dalát és nemrégiben az Under Ruins-t. Mindhárom dal megmutatta, hogy változások történtek a zenekarban. Prika igen jó érzékkel választotta ki kolléganőit, akik odapakolták magukat a kiadványon. A 2018-as Downfall Of Mankind sem volt gyenge, de a Perpetual Chaos atmoszférája más. Nem is annyira a keménység, hanem a hangulat a lényeg. Véleményem szerint elmélyültebb, nem kimondottan sötétebb, de más. A Godless Prisonerben hallható gitárok dallamosak, de hűek a thrash műfajhoz.

A Rebel Soulban férfi énekest is hallhatunk vendégként, bár szerintem nyugodtan kihagyhatták volna. Nekem ez a dal a lemez "gyenge pontja." Schmier, alias Marcel Schirmer (Bassinvders, Destruction) hallható a Genocidal Commandban, akit szintén jobb lett volna kihagyni, bár remek zenész, de valahogy nem passzol a szerzeménybe a hangja. Jó a gitár is benne, de nem ide valónak érzem. Az Until The Very Endben is hallható egy úriember, Guilherme Miranda, a brazil Krow és Entombed A.D. énekese, ám ezt valahogy sikerült eltalálni. 

Remek ötlet volt négyfősre bővíteni a zenekart, és reméljük, hogy innentől már nem lesz mászkálás. A lemez rendben van, néhány kisebb -fent részletezett- gyengeségtől eltekintve. 

8/10

Kiadó: Napalm Records

Zenészek:

Diva Satanica - ének

Prika Amaral - gitár

Eleni Nota - dob

Mia Wallace - basszusgitár

Tracklist:

01. Venomous
02. Guided By Evil
03. People Of The Abyss
04. Perpetual Chaos
05. Until The Very End
06. Genocidal Command
07. Kings Of Domination
08. Time To Fight
09. Godless Prisoner
10. Blood Eagle
11. Rebel Soul
12. Pursued By Judgement
13. Under Ruins

Nyáron interjút készítettünk Tóth Tiborral, a Taleteller alapítójával, aki elmondta: zenét szerezni számára olyan, mintha egy naplót írna. Láthattuk a budapesti bandától az Aurora és az Emerald Creek című nótákhoz készült klipeket, a zenész pedig -aki 2010-ben alapította az együttest- elárulta: nagy hatással van rá például a Sirenia, a Nightwish vagy éppen a Delain munkássága, de sok szimbolista költő is, mint például Ady Endre. 

Énekesnőjük a kellemes szopránnal megáldott Csák Annamária, akivel elkészült végre az új album, a The Path, amely egy történetet mesél el 12 számon keresztül. Ugyan a kiadvány csak december 21-én fog hivatalosan megjelenni, hálával és köszönettel tartozom a zenekarnak, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy meghallgassam a számokat és véleményt mondhassak róluk.

Az A Hero Will Rise című dallal indít a lemez, amely megmutatja a korong irányát: filmzeneszerű, kellemes darab. Itt kell megemlítenem, hogy a csapat szimfonikus hangszerelője, Uhljar Mihály remekül végezte a munkáját, monumentális, epikus dallamokkal egészítve ki a korongot. Ő egyébként 2017-ben csatlakozott a zenekarhoz, mint Taleteller-rajongó. :)

A szerzemények nagy része valóban felfedi, hogy a zenekart komolyan inspirálta a felvételekkor a Nightwish, az Epica, a Sirenia és még jó pár együttes, de mégsem lehet utánzással vádolni a formációt, mert a nyilvánvaló hasonlóságok ellenére teljesen sajátos, egyedi hangzású a kiadvány.

A Where The Tales Born és a Run From The Wolves engem emlékeztetnek a Tarja-érás Nightwish lemez, a Once dalaira, ám Annamari nem operásan énekel, hanem úgy, mintha mesét mondana. Ám ez cseppet sem altató jelleggel, ahogyan a gyerekeknek szokták, a zenével együtt az ő hangja is belekúszik az agyadba és ott is marad. 

A már ismert Aurora dallamos refrénjével a koncerteken biztosan partihangulatot fog teremteni, majd az Ignis Fatuus, a Wanderer és a Nightmare következik, szintén fülbemászó dallamokkal, hol keményebb, hol lágyabb részekkel. Az Eternal Fall egy szép ballada, kelta-ír hatásokkal, férfi ének is kiegészíti Annamari hangját. 

Ezután egy ismét pörgős tételhez érkeztünk, a Moonlight Feast-et hallgatva az embernek táncolhatnékja támad - legalábbis nekem biztosan. Ezután a The Storm -amely instrumentális, de igencsak pattogós szerzemény- vezet át minket a lemez utolsó fejezetéhez. 

Az Emerald Creek-et már ismerjük, itt a vándor utolsó útjához érkezik, és megtudhatjuk, merre visz a smaragd patak csobogása. Az érzelmes dal után a The Dying Forest ismét a keményebb vonalat képviseli, amely a végére lelassul. Lágy részekkel zárul a dal, mint egy mese végén, amikor a gyermek már alszik, és álmodik. Az albumzáró Through The Path a The Stormhoz hasonlóan szintén instrumentális, szimfonikus tétel, a vándor megpihen és nyugovóra tér.

Összegezve: telített a piac szimfonikus metál tekintetében, egyre kevesebb az olyan csapat, akik valami igazán különlegeset tudnak csinálni. A The Path a vándor által bejárt ösvényt mutatja be, azaz egy úgynevezett konceptlemezről beszélünk, amelyeknek megvan az a veszélye, hogy néhány dal után kifullad és unalmas lesz, ha nincs meg az a plusz a storyline-ban, ami fent tartja az érdeklődést és megragadja a hallgatót. Mint amikor filmet nézel és egyszer csak ellaposodik, és bealszol rajta. A Taleteller lemeze, "filmje" azonban végig leköti az embert, Annamari énekstílusa nem az operás áriázás, de nem is baj, mert a dalok témájához, szövegéhez inkább a lágyabb ének illik. Elvégre ez egy történet, és egy történetet vicces lenne operás énekkel "elmesélni", a férfi ének pedig nagyon is kellett, remekül kiegészíti Annamarit - az úriember pedig nem más, mint Pápai Zsolti a Cadaveresből. Szinte látod Magad előtt a történetet, a vándort, ahogyan járja az ösvényt és útja során kalandos élményekben van része. Erős lemez, erős dalokkal, profi hangszereléssel és hallani a befektetett munkát. Részemről az album teljesen rendben van.

10/10

Megjelenés: 2020. december 21.

A dalok listája:

1. A Hero Will Rise

2. Where The Tales Born

3. Run From The Wolves

4. Aurora

5. Ignis Fatuus

6. Wanderer

7. Nightmare

8. Eternal Fall

9. Moonlight Feast

10. The Storm

11. Emerald Creek

12. The Dying Forest

13. Through The Path

Zenészek:

Csák Annamária - ének

Tóth Tibor - billentyűk

Róth Miklós - dob

Horváth Imre - gitár

Uhljar Mihály - szimfonikus hangszerelő

Weboldal: www.taletellerband.com

Facebook

Instagram

Youtube

A mai napon jelent meg a Leaves' Eyes nyolcadik stúdióalbuma, egyben a második, amelyen már Elina Siirala énekel. A finn hölggyel elkészült előző lemez a 2018-as Sign Of The Dragonhead volt, magát az énekesnőt korábban az EnkeliNation/Angel Nation zenekarból ismerhettük.

Láthattuk a Dark Love Empress és a Chain Of The Golden Horn című szerzeményeket klipes formában, ízelítőt adva a kiadványból.

Természetese e korongot is történelmi téma ihlette, csöppet sem meglepő módon a vikingek. A csapat így mesélt a lemezről:

" 1066, Anglia. A döntő csata Stamford Bridge közelében. Harcosok, akik küzdenek a halál ellen, a földet vér áztatja. III. Harald norvég király, Hardrada („a kemény uralkodó”), haldoklik. Egész élete lepereg a szeme előtt: kegyetlen háborúk, harcok a hatalomért, egzotikus világokba utazás, amelyek hatalmas nőkhöz vezettek, és császárok, királyok mentek tönkre. Az utolsó viking király meghalt - a vikingek korának vége. Éljenek a vikingek!"

Elinára nem kis feladat és kockázat várt, amikor a banda egyik alapítóját, Liv Kristine-t kellett váltania 2016 tavaszán - a norvég ex-frontasszony ugyanis éppúgy a csapat jelképe és hangja volt 13 évig, mint ahogyan 9 éven át Tarja Turunen a Nightwishnak. Ám a csapat sikeres turnét bonyolított le Elinával, jártak hazánkban is, a Sign Of The Dragonhead sem került kukába, annak ellenére, hogy szerintem egy átlagos lemez lett. Vagyis inkább: felejtős. De persze, ez csak az én véleményem! Nem kell egyetérteni vele!

A The Last Viking intrója, a Death Of A King epikus és monumentális, libabőrözős. Kíváncsian láttam neki tehát a következő szerzemények hallgatásának. A Chain Of The Golden Horn és a Dark Love Empress, a két első kisfilmes nóta nem híg szerzemény.

Körülbelül hasonló kaliberű dalok alkotják a lemez gerincét, a Black Butterfly-ban például a francia Clémentine Delauney (Visions of Atlantis, Exit Eden) siet a formáció segítségére, a szám pedig kedves, szerethető lett. Kiemelkedik még a War Of Kings, a For Victory, a Two Kings One Realm, de a többi dal is hozza az elvárásokat. A Flames In The Sky például tipikus bulinóta, biztosan állandó darabja lesz a koncerteknek, ahogyan a Night Of The Ravens is. Elina szépen énekel, a hangjába nem lehet belekötni. A fronthölgy egyébként is egy kedves, közvetlen leányzó, aki készséggel válaszol a rajongói kérdésekre. Mindemellett tiszteli elődje, Liv munkáját, és mindent, amit ő a zenekarba tett, allűröktől mentes személyiség. Aki pedig látta őt élőben, maga is meggyőződhetett arról, hogy igenis, van erő a hangjában. 

Maga a lemez nem lett rossz, hozta a szintet, amit a Leaves' Eyes-tól megszokhattunk. Nem hibátlan, zeneileg lehetett volna még itt-ott kreatívkodni, keménykedni, de összességében egy hallgatható, Alexander Krull németes precizitásával patikamérlegen kimért albumot rakott össze a zenekar. 

9/10

Megjelenés: 2020. október 23.

Kiadó: AFM Records.

Zenészek:

Elina Siirala - ének

Alexander Krull - hörgés, billentyűk

Thorsten Bauer - gitár, basszusgitár

Joris Nijenhuis - dobok

Micki Richter - gitár

Dallista:

01. Death Of A King
02. Chain Of The Golden Horn
03. Dark Love Empress
04. Serpents And Dragons
05. Black Butterfly (feat. Clémentine Delauney)
06. War Of Kings
07. For Victory
08. Two Kings One Realm
09. Flames In The Sky
10. Serkland*
11. Varangians
12. Night Of The Ravens*
13. The Last Viking
14. Break Into The Sky Of Aeon

A mai napon megjelent a svéd-dán modern metálos formáció új albuma, a Manifest, két évvel legutóbbi kiadványuk, a Helix után.

Utóbbi korong hasonlatos volt az előzőekhez, és éppen ezért személy szerint nem túl sok fantáziát láttam benne. A Helixet 2018 tavaszán-nyarán rögzítették, két hónap alatt, és véleményem szerint ez érződött a dalokon is. Bár nem voltak rosszak, nekem nem ütött nagyot. Átlagos dance-metal lemeznek tudnám nevezni, de még ez évben történt valami, amely által teljesen új irányt vett az Elize Ryd énekesnő által vezetett banda élete.

Angela Gossow, a dallamos death metalt játszó Arch Enemy egykori frontasszonya, aki a zenekarból 2014-ben történt kiválása óta menedzserként dolgozik, szárnyai alá vette a csapatot, 2018 ősze óta tehát ő segíti a skandináv együttest is, akik ezzel egy időben a Spinefarm kiadótól a Nuclear Blasthoz igazoltak.

A Manifest felvételei Koppenhágában zajlottak, és Elize elmondása szerint az utolsó pillanatban érkeztek meg a dán fővárosba, amely teljesen kihalt volt - lévén, hogy aznap vezettek be teljes karantént Európa (és más földrészek) sok országában a koronavírus miatt. A zenekar elmondta: ez lesz az eddigi legkeményebb lemezük.

Nyáron jött a hír, miszerint végeztek a korong rögzítésével, felfedésre került a borító, a számok listája és jött hamarosan az első dal is, a Do Or Die, amelyben a fent említett Angela Gossow is vendéghörög. A német hölgy pár éve elmondta: visszatérésre készül, ennek első lépése lehet a bandával felvett közös dal.

Következőként érkezett a vírushelyzetről íródott Viral, majd a Noora Louhimoval felvett Strong. Utóbbi szerzeményhez véleményem szerint tökéletes választás volt a Battle Beast énekesnője, hiszen a finn hölgy torkában arany van. A dal témája pedig az erőt veszi alapul, amelyben Nooránál nincs hiány.

Utolsóként, az album megjelenése előtt szeptember végén láthattuk az Archangelt, amelyhez nem gyengén látványos videót forgatott a banda.

A lemez alaphangulatát megadja a Fearless, amely az első tétel, és amely megmutatja: valóban keményebb lemezzel lesz dolgunk, mint eddig - a szerzemény egyébként ma jelent meg videó formájában is.

A Make It Better hasonló érzéseket ébreszt, rengeteg hörgéssel, keményebb gitárokkal. A hörgős Henrik "GG6" Wilhelmsson igencsak kitesz magáért az egész albumon. A Scream My Name kicsit az előző lemezeket idézi, majd jön a már említett Viral. 

Az ezt követő Adrenaline, amely szintén erősen hajaz az előző lemezekre, de dallamos és szerethető szerzemény. A Strong folytatja a számcsokrot, majd a szintén pörgős The Game után egy kissé lassabb vizekre evezünk a Crystalline képében, amelyben fontos szerepet kap a férfi ének. Nils Molin hangjába nem lehet belekötni, jól tette a zenekar, hogy a 2016 folyamán kilépett Jake E helyére őt választották be. A pokolian jó Archangel után darkstepes elemeket is felvonultató Boom! következik, a Die And Wake Up igen érdekes zenei megoldásai után pedig az Angelával közös Do Or Die zárja a sort.

Összegzés: Angela Gossow igencsak bekeményítette a zenekart, kétségtelenül jó ötlet volt, hogy együttműködésre adják a fejüket. A Manifest is modern metál, éppúgy, mint az előző lemezek, de valóban keményebb, kreatívabb lett véleményem szerint. Bár néhány dal több hörgést és keménységet elbírt volna, egy igen sokszínű és minőségi albumot adott kezünkbe a csapat. 

8/10

Megjelenés: 2020. október 2.

Kiadó: Nuclear Blast.

Számlista:

01. Fearless
02. Make It Better
03. Scream My Name
04. Viral

06. Strong (feat. Noora Louhimo)
07. The Game
08. Crystalline
09. Archangel
10. BOOM!1
11. Wake Up And Die
12. Do Or Die

Király Annát első körben a 2011-ben alakult Sorronia kapcsán ismerheti a metálkedvelő közönség. A csapat pihenőpályára került, amikor 2018 folyamán az énekesnő Kun Anitát váltva az Ideas frontasszonya lett, majd a zenekart 2019-ben otthagyta - akkor már javában dolgozott új projektjén, amelynek a Mezmerized nevet adta. Zenésztársával, Mudra Olivérrel elektronikus elemekkel megküldött metált játszanak, ebből a műfajból itthon még nem remekelt senki, kíváncsian vártam tehát én is  a formáció debütálását, amely tavaly október 24-én történt meg, amikor is bemutatták a közönségnek a Desire című dalukat, amelyhez természetesen klipet is forgattak. 

A dal hatalmas siker lett, ezen felbuzdulva Annáék még öt dalhoz (Satellite, Shutdown, Hybrid, Rage, Cyanide) készítettek kisfilmet, azt pedig, miszerint a mai napon jelenik meg első lemezük Electrolyze címmel, nyáron tudhattuk meg. Még a Cyanide című dal megjelenése előtt megtudhattuk: a banda a Blood Blast kiadóval kötött lemezszerződést - a cég az egyik legnagyobb metál-kiadó, a Nuclear Blast és a Believe Digital közös vállalata.

Kíváncsian kezdtem neki a lemez hallgatásának, amely a címadó dallal indul és megadja az alaphangulatot: kellemes, könnyen emészthető muzsika jellemzi a korongot, könnyed szövegvilággal, amolyan igazi bulidalok. Ezt viszi tovább a Comeback, majd a már ismert Rage és Desire -amely utóbbi a kiadvány egyik legerősebb dala- után a Fireheart-ben Anna igencsak sokat játszik a hangjával, de nem a Sorroniás vagy Ideas-os időket idézve. Ez a könnyedebb, már-már popba hajló énektstílus szerény véleményem szerint sokkal jobban áll neki, megmondom őszintén. 

A szintén ismert Shutdown-nal dübörög tovább a lemez, majd egy szintén energikus dal, a Call My Name követi, noha a nóta a közepe felé kicsit belassul, de aztán teljes erővel robog tovább. A Hybrid és a Satellite, amelyek szintén kijöttek videó formájában is, ugyancsak kellemes hallgatnivalók a fülnek, a Ready To Go és a Carry On követi, utóbbi számban férfi ének is hallható, tempója pedig kicsit lassabb, de erős darabja az albumnak. A záró tétel a Cyanide, amelyet szintén megkaptunk szöveges videóban is, és amelyben nem más vendéghörög, mint a modern metál egyik legjelesebb képviselőjének, az Amaranthe-nak a tagja, GG6.

Összegzés: Anna "gyermeke", a Mezmerized napról napra egyre több rajongót szerez magának a világ minden tájáról, nemcsak Európában, hanem pl. Latin-Amerikában is ismerik már az együttest, a Youtube-os klippremierek alkalmával rengeteg országban ültek tűkön a zenerajongók.

Egy kedves, szerethető, könnyed szövegvilággal rendelkező albumot adott ki kezéből a zenekar, amely igen sokra fogja vinni. Bár több férfi éneket és hörgést is elbírt volna a korong, egy igazán kellemes lemezzel lettünk gazdagabbak. Anna véleményem szerint most találta meg az igazi stílusát, az igazi önmagát.

9/10

Dallista:

1. Electrolyse
2. Comeback
3. Rage
4. Desire
5. Fireheart
6. Shutdown
7. Call my name
8. Hybrid
9. Satellite
10. Ready to go
11. Carry on
12. Cyanide

2018-ban jelent meg a texasi prog metalos Oceans of Slumber legutóbbi albuma, a The Banished Heart, amelyről itt olvashattatok kritikát.

A Cammie Gilbert vezette társulat teljesen egyedi zenét játszik. Ugyan prog metal csapatként emlegetik őket, ám zenéjükben helyet kap a gótikus és a doom hangzás is. A fent említett albumba mindegyik műfajból csepegtettek.

2020. szeptember 4-én végre elérhetővé vált a banda saját magáról elnevezett új kiadványa, addigra már ismerhettük az A Return To The Earth Below, a The Adorned Fathomless Creation, a Pray For Fire és a The Soundtrack To My Last Day című szerzeményeket. 

Mindegyik klipes dal igen súlyos témákat feszeget, az A Return To The Earth Below-ról például így mesélt Cammie:

"Önmagunkban, akárcsak a társadalomban, vannak olyan ciklusok, amelyeket meg kell szakítani. Azokat, amelyek visszathúznak minket, amelyek szétcincálnak minket, amelyek gyötrelmet okoznak. Néha minden előjel nélkül jelennek meg a repedések a felszínen, majd érzelmi zűrzavart okoznak, akár reménytelenséget is. Egy pont után nem szabad tovább menekülni. Sem a fájdalom, sem az igazság, sem önmagunk elől. Szükség van az önvizsgálatra, az hozhatja el a békét, kívül és belül egyraránt. Az A Return To The Earth Below erről a belső utazásról szól. A szív és az agy harcáról, ahogy a megoldás keresése folyik. Nem is találhattunk volna jobb időpontot a dal kiadására, hiszen jelenleg mindannyian a változás kereszteződésében állunk..."

A felvételek éppen a karantén ideje alatt zajlottak, amelyet a koronavírus tombolása miatt vezettek be. Egyértelműen fellelhetők ezek az érzések is a lemezen, de ugyanígy megtalálhatóak a lemezen utalások George Floyd-ra. Az afroamerikai férfi májusban halt szörnyű halált fehér rendőrök által. Bár tény, hogy a férfi bűnlajstroma igen hosszú, halála napján nem követett el semmit, amely indokolta volna az egyenruhások kegyetlen fellépését vele szemben. 

Cammie, ez a gyönyörű, hihetetlenül tehetséges lány egy hosszabb interjút is adott a témában - kitért arra, hogy a feketék sok helyütt még mindig elnyomás alatt vannak Amerikában. Részlet az interjúból:

"Fekete nő vagyok Amerikában, rabszolgák ükunokája. Csak a fényképekről vannak róluk emlékeim; kislányként megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett az életük. De ahogy telt az idő, felfedeztem a valóságot a gyermeki képzelet mögött. Most, amikor régi fényképeket látok a polgárháborús dokumentumfilmeiben, látom az arcukat. Amikor megnézek a Jim Crow-korszakból egy szemcsés fekete-fehér felvételt, látom az arcukat. Amikor nézem a Luther King Jr. ihlette filmeket, látom az arcukat. És amikor bejelentkezek a szociális médiába és látom, hogy a tüntetőket könnygázzal fújják le, látom az arcukat, csak most már az enyém is közöttük van."

Ahogyan elmondta: a kegyetlenség, amelyben George Floyd életét vesztette, nem hagyható figyelmen kívül. Kellemetlen, de  valahol mégis szerencsés, hogy a halálát videóra vették. Ez lehetőséget adott a világnak, hogy láthassa azt, amire az amerikai feketék évtizedek óta próbálják felhívni a figyelmet. Hogy a dolgok még mindig nincsenek összerakva, és összetörtek. Nagyon, nagyon összetörtek.

 "Láttam, hogy több fekete ember sír a nemzeti csatornákon, mint valaha. Sérültnek érzem magam, mert a történelem is sérült, és úgy érzem, hogy ez az ország teljesen összetört. "

A különleges hangú énekesnő szerint a gyűlölet, az elnyomás mindennapos Amerikában. Márpedig egy nemzetnek együttérzést kellene mutatniuk az elnyomottak irányába. 

A Pray For Fire, a The Colors Of Grace egyértelműen utal Mr. Floyd halálára, amely Amerika-szerte zavargásokat váltott ki - és nemcsak a feketék között. Az I Mourn These Yellow Leaves egyértelműen egy vérbeli doom metál szerzemény, amely igencsak bedurvul, benne férfi hörgéssel, amely Dobber Beverly nevéhez köthető.

Az album sokkal, sokkal sötétebb, mint az eddigiek, és a 2020-as év eddigi történéseit nézve teljesen érthető is. Mind zeneileg, mind a szövegeket tekintve egy sokkal komorabb anyagot kaptunk a zenekartól, mint az előzőekben, a lélek legsötétebb mélységeibe vezet el bennünket a néha keményebb, néha lágyabb muzsika, a gondolatébresztő dalszövegek és Cammie csodás hangja. Kevés olyan metálénekesnő van, aki ennyire igaz, ennyire őszinte lenne a zenéjében, a művészetében. Mindezt úgy, hogy fekete nőként igenis, odaállt a mikrofon mögé, hogy hangjával betöltse az egész Univerzumot. Nem rejteget semmit. Mindent megmutat. Bátorságával és dalszövegeivel képviseli az összes feketét, az elnyomottakat, a kívülállókat, az önhibájukon kívül a társadalom perifériájára kerülteket. 

A sötét dallamok és szövegek pedig minden reménytelenség-érzés ellenére a magasságokba viszik az embert. Tudjátok, ha a mélypontot elérjük, onnan csak felfelé vezet az út... de még mennyire!

Ismét remek munkát végzett a houstoni csapat. 

10/10

Vannak énekesek, előadók, akik bármit csinálnak, az elévülhetetlen és sokak életét megváltoztatja. A dalszövegeik, a zenéjük, amely sokszor erőteljes karizmával is társul. Teljesen egyedi stílust képviselnek és nem óhajtanak "beállni a sorba." Ez pedig olyan emberekké teszi őket, akik - sokszor akaratlanul - tömegeket képesek hipnotizálni. Átalakítani értékrendjüket és életfilozófiájukat is akár. 

Ilyen énekes volt a dél-afrikai születésű, de családjával a kétezres évek óta a svédországi Örebróban élő Julia Liane Stanbridge, művésznevén Aleah. Trees of Eternity-s zenésztársa, egyben párja, a finn Juha Raivio (akit a Swallow The Sunból ismerhetünk) szerint az énekesnő 8-9 évesen kezdett énekelni, bár soha nem járt tanárhoz, 13-14 évesen pedig már dalszövegeket, verseket alkotott. Mind a pop, a folk, a metál és a klasszikus zene vonaláról voltak példaképei. 

2007-ben Demo Master címmel demo felvételeket készített dark folk/ambient műfajban, ezt az anyagot hallotta meg két évvel később Juha Raivio, aki azonnal beleszeretett a lány suttogós, lágy hangjába. Szavaival élve:

"...Aleah bársonyos hangja sokkal erőteljesebb benyomást tett rám, mintha kimondottan metálosan vagy operásan énekelt volna..."

És igen. Aleah nem rock-metál-vagy bármilyen más műfajba besorolható énekes volt, ő egyszerűen csak énekelt. 

2016. április 18-án, 39 évesen, több évig tartó súlyos betegség után hagyta itt a földi világot Aleah, a Trees of Eternity legénysége -Juha, Kai Hahto (Nightwish, Wintersun) és a Katatoniából ismert Norrman-fivérek, Mattias és Fredrik- ugyanezen év novemberében Hour Of The Nightingale címmel megjelentették a csapat első és egyben utolsó lemezét is, amellyel emléket állítottak tragikusan fiatalon eltávozott énekesnőjüknek. Két évvel később Juha a HIM egykori dobosával, Gas Lipstikkel és az Amorphis-énekes Tomi Joutsennel Hallatar név alatt No Stars Upon The Bridge címmel egy, Aleah versein, dalszövegein alapuló korongot adott ki. A lemezen hallható Heike Langhans (Draconian) is, aki Aleah közeli barátnője volt.

Juha többször utalt arra, miszerint néhai szerelmének egy posztumusz albumot is szentelni akar, ám az idei évig lefoglalták a Swallow The Sun körüli munkálatok. Április 12-én jelentette be a zenész, hogy idén kiadja a tervezett anyagot, amelynek előrendelése április 18-tól, Aleah halálának 4. évfordulójától vált lehetségessé. A megjelenést július elsejére tervezték, e napon lett volna az énekesnő 44 éves, ám a koronavírus-járvány kicseszett a zeneiparral is, ezért hivatalosan július 17-én került boltokba a lemez, noha a kis finn kiadó, a Svart Records Aleah szülinapján megküldte a letöltési linket azoknak, akik megvásárolták a lemezt, amelyben ott volt Juha ajándéka is: egy másik link, amelyen Aleah kiadatlan dalai érhetők el. 

A pakkban két CD-t találunk: az elsőn akusztikus verzióban csendülnek fel a szerzemények, a másodikon elektronikus hangzással. 

Hallgatva az akusztikus dalokat, Aleah egyszerűsége, ugyanakkor angyalian tiszta hangja és lelkének minden rezdülése átjön az éteren. Dalszövegeiben ott a remény, a szerelem, az életről való filozofálgatás, és e szerzeményekhez valóban nem illene egy karcos metálhang, vagy az áriázgatás. Ez a kellemes, lágy, suttogós énekstílus tökéletesen kiegészíti az egy szál akusztikus gitárt, amely egyetlen hangszerként szerepel a számokban. 

Annak ellenére, hogy Aleah suttogva énekel, igen komoly dallamérzékkel lett megáldva a kellemes hang és az angyali szépség mellett. Talán éppen ez tette őt ennyire egyedi énekessé. Hangja, annak ellenére, hogy nem teljes erővel énekel, azonnal felismerhető. És ez a hang megsimogatja a lelkedet. Nyáron a hűsítő szellő erejével hat, télen pedig a legfagyosabb szív körül is felolvasztja a jégburkot. 

Az elektronikus verzióban hallható dalok nem a mostanság divatos hangzást követik; Juha itt egy teljesen egyedi aláfestést adott szerelme szerzeményeinek. Változó tempójú dalok hallhatóak, pl. a legmelankolikusabb az Inverted Enlightenment, míg a The Tower már-már gyorsabb tempójúnak hat, a Sacrifice-ban pedig, amelyben Anilah, a kanadai énekesnő is hallható, fellelhető egy kis keleties hangzás is. 

Nem lehet nem szeretni a lemezt. Tökéletes, ahogy van. Én végigsírtam. Köszönöm Aleah, köszönöm Juha. 

10/10

Kiadó: Svart Records.

Dallista

Album 1. Acoustic.

1.Vapour

2.Sacrifice

3.Open Sky

4.My Will

5.Breathe

6.Closing Under Pressure

7.Water and Wine

8.Terrestrial Torrents

9.Touch My Face

Album 2. Electric.

1.My Will

2.Sacrifice (feat. Anilah)

3.Inverted Enlightenment

4.Vapour

5.The Tower

6.Breathe

2016 nyara óta sok víz lefolyt a Dunán. A metálrajongók minden bizonnyal élénken emlékeznek azon év nyarára, amikor is a norvég Sirenia bejelentette: nem kívánnak tovább együtt dolgozni az őket 8. éve erősítő Ailynnel.

A csapat pacsirtájának édesanyja májusban váratlanul elhunyt, a hétéves kora óta inzulinhiányos cukorbetegséggel élő Ailynnél pedig ez egészségi megrendülést okozott. Orvosa pár hét pihenést írt elő számára, ám ezt Morten Velandék már nem voltak hajlandóak megvárni, ezért a 2003 óta háttérénekes Emmanuelle Zoldant állították mikrofon mögé, aki azóta a formáció hivatalos fronthölgye is lett. 

Ailyn, ez a gyönyörű és csilingelő hangú spanyol leányzó viszont nem hagyta magát leírni. Dolgozott a Melted space-szel, a Secret Rule-lal és a Déblerrel is, majd túljutva depresszióján 2019 őszén megalakult a Her Chariot Awaits, amely zenekarban egyik társa nem más, mint az Adrenaline Mob-os Mike Orlando. New Yorkban rögzítették a banda nevét viselő albumot, amely teljesen más hangzást képvisel, mint a Sirenia, elsőre nagyon megdöbbentő hallgatni.

Színtiszta rock ez kérem szépen, többféle elemet vegyítve (klasszik rock, heavy metal, grunge, és még sorolhatnám). A Dead&Gone, valamint a Constant Craving dalokat már a lemez boltokba kerülését megelőzően hallhattuk, amely megmutatta a korong fő irányvonalát. Semmi áriázás, körítés, maszlag. Tiszta rock és keménység. Már az első dal, a Misery letépi az ember fejét, és ez a zúzás folytatódik az olyan dalokkal, mint a Screaming Misfire, a Stolen Heart vagy a Say No. 

Ailyn teljesen más aspektusát mutatja meg szoprán hangjának, amely mind a Sirenia által képviselt szimfonikus hangzáshoz, mind ehhez a rockos kiadványhoz tökéketesen passzol. De valahogy ez mégis más! Több... merészen játszik a magassásokkal és mélységekkel. Arra pedig, hogy használja a hangját bátrabban, éppen Mike bátorította a mediterrán szépséget, aki igencsak jól tette, hogy hallgatott a mester tanácsára. Számomra a lemez egyik csúcspontja a Take Me Higher, de Ailyn mindegyik dalban bebizonyítja: otthon van a klasszikus rockban is és kreativitásból is jócskán kapott a Jóistentől.

Őszintén szólva, nagyon meglepett ez az album. Hatalmas csalódás, de jó értelemben! Mindegyik dal szerethető, könnyen emészthető és lehengerlő. Erőt ad. Feltölt. Ailynnek pedig véleményem szerint ez az énekstílus sokkal, de sokkal jobban áll, mint a Sireniás áriázgatás. Telített a szimfonikus metál piaca. A Her Chariot Awaits és Ailyn számomra az év eddigi legnagyobb meglepetését produkálta. Meggyőztél, Ailyn, várom a turnét és minden mást, amit csinálsz. Újjászülted magad.

10/10

Kiadó: Frontiers Music.

Tracklist:

1. Misery 4:24

2. Dead & Gone 4:22

3. Screaming Misfire 4:25

4. Stolen Heart 3:39

5. Constant Craving 3:55

6. Say No 3:29

7. Line Of Fire 4:39

8. Turning The Page 4:12

9. Take Me Higher 4:16

10. Just Remember 4:20

11. Forgive Me Dear 4:14