Az év egyik, általam legjobban várt albuma jelent meg a mai nappal - a Garbage nyolcadik stúdiókorongja, a "Let All That We Imagine Be The Light". Négy év telt el azóta, hogy a "No Gods No Masters" megmutatta a világnak, hogyan tud a düh és frusztráció katartikus zenei élménnyé formálódni. Az a kivételesen erőteljes album a világ őrületének tükörképe volt – nyers, őszinte és kompromisszummentes.
Most azonban Shirley Manson, a zenekar karizmatikus énekesnője új irányt jelölt ki: ezúttal egy konstruktívabb energiához nyúltak. Ez az energia nem pusztán zenei alapanyag, hanem valódi építőkő, amiből fel lehet építeni valami újat, valami reményteljeset.
A két felvezető dalban – There's No Future In Optimism és Get Out My Face AKA Bad Kitty – határozottan ott érezhető ez az új energia, amely szinte frissítőleg hat az előző album dühös tombolása után. Őszintén szólva, nekem az a korábbi őrjöngés is roppant mód tetszett. Néha szükség van rá, hogy minden elfojtott düh, fájdalom és tehetetlenség utat törjön magának, különben lassan belerokkanunk. A "No Gods No Masters" épp ezért volt fontos: kiáltás volt, nem könyörgés. De az is igaz, hogy a negatív érzéseket megélni nem bűn, éppolyan jogunk van hozzá, mint az örömhöz. És ha ez a két új dal valamit bebizonyít, akkor az az, hogy a Garbage képes mindkettőt hitelesen, mélyen, és elementáris erővel tolmácsolni.
A zenekar láthatóan tudatosan váltott hangnemet, de nem tagadják meg valódi énjüket sem. Az új album dalai egyszerre kínálnak vigaszt és szembenézést, miközben Shirley hangja továbbra is félreismerhetetlen útmutatóként szolgál a Garbage zenei univerzumában. A "Let All That We Imagine Be The Light" nem menekülés a valóság elől, inkább egy új perspektíva felkínálása, hogy hogyan lehet a nehézségeket is az építkezés részévé tenni.
Címével ellentétben a Radical valójában egy nyugodtabb tempójú kompozíció, míg a Chinese Fire Horse az a karakterisztikus Garbage-ös pulzálás, amely a koncertek visszatérő kedvencévé válhat. A Love To Give az album egyik leginkább atmoszférikus darabja közé sorolható, egyben egyik személyes kedvencem lett már az első dallamoktól.
Ismét nincs hiány a különleges zenei megoldásokból és emlékezetes, kreatív dallamokból. Ezek közül is kiemelkedik az albumot záró The Day That I Met God, a szám pedig azt a mélyen spirituális élményt fogalmazza meg, amikor az ember nem egy aranyozott katedrálisban, hanem a semmi határán, a belső üresség peremén találkozik Istennel. A dal szinte meditatív transzba ejt: Shirley bársonyos, finoman rétegzett vokálja és a kompozíció gazdag, szinte lebegő hangszerelése olyan, mint egy balzsam, egy gyógyír a megfáradt léleknek.
A Sisyphus ezzel szemben könnyedebb hangvételű, mégis mély tartalommal bíró dal. Költői, mégis közvetlen: himnusz az öngyógyításról, arról, hogy az esés nem gyengeség, hanem emberi tapasztalat – és bár a kő újra legurul, a dal azt súgja, van értelme újra és újra megpróbálni felállni. A banda itt nemcsak zenei értelemben újít, hanem egyfajta lelki kísérőként is jelen van.
Lényegében az album minden egyes dalában felsejlik: a fájdalom, a kiégés és a depresszió legmélyebb bugyraiban is ott rejtőzik a reménysugár, amely iránytűként szolgálhat, ha készek vagyunk befogadni. Gondoljunk csak bele: hányan emelkedtek a magasba a teljes megsemmisülés poklából? Tekintsünk végig néhány történelmi alakon, és meglátjuk a bizonyítékot...
A mai nappal a Hold című tétel is megjelent, amely egy túlélő fohász – ám nem is annyira Istenhez, hanem valami sokkal földibb, emberibb valósághoz: a szeretethez, a közelséghez, a hűséghez. Egyfajta könyörgés, hogy ne omoljon össze minden, hogy a hit, a remény és az érintés fennmaradjon, hogy valami megmaradjon. Megindító, szívig hatoló alkotás.
A Have We Met (The Void) című kompozíció lebegés és zuhanás, simogatás és pusztítás örvénylő párbeszéde. A lágy, szinte éteri részek hirtelen zúzódnak szét a súlyos, torzított rifftömbök alatt, ez a kontraszt adja a dal hátborzongató dinamikáját. Tematikája a mentális széthullás egy olyan szegletét tárja fel, ahol a párkapcsolat már nem intimitás, hanem köd és káosz. Az érzékelés eltorzul: vajon ez árulás? Hűtlenség? Paranoia? Vagy mind egyszerre? A válasz nem jön, csak a fájdalom, ami túl valóságos ahhoz, hogy képzelgés legyen. Olyan valóságos, hogy elevenen zabál fel.
Természetesen nem hiányozhat a zenekar védjegyévé vált társadalomkritika sem: az R U Happy Now című tételben csúcsosodik ki, mely egyszerre dallamos, hipnotikus és letaglózóan dühös. Ez a dal egy belefáradt nemzedék hangos kiáltványa – benne van a csalódás, a cinikus humor és az elszánt, már-már kétségbeesett dac. A dal szembefordul a tekintélyelvű, patriarchális társadalmi berendezkedéssel, ahol a fegyverek iránti kultikus rajongás kéz a kézben jár a nőgyűlölettel, a rasszizmussal és a mindennapokba beépült agresszióval. A refrén úgy vág, mint egy vádirat, és nem kegyelmez. A szám csúcspontja pedig egy zseniálisan kifordított bibliai utalás: a modern ördög nem többé szarvakkal és patákkal riogató démon, hanem öltönyös vezérigazgató, Instagram-sztárrá vált influencer vagy politikus – az új kor Lucifere, aki a csendünket, a beletörődésünket próbálja aprópénzre váltani. Ugye ismerős?
A "Let All That We Imagine Be The Light" messze nem csupán egy újabb alternatív rocklemez – ez már túlmutat a konceptalbumok szokásos keretein is. Olyan, mint egy érzelmekkel teli, költői vallomás, ahol minden dal egy külön univerzum, mélybe húzó képekkel és finoman szőtt atmoszférával. Az anyag sokkal éteribb, szinte lebegő karaktert ölt, mint a "No Gods No Masters" keményebb darabjai, ám ez nem gyengeség – sőt, a lemez pont ebben a szelíden áramló energiában válik igazán erőteljessé.
A dalok építenek, nem rombolnak, de nem is simogatnak hazug vigasszal. Ehelyett egyfajta bölcsesség szól belőlük – és ez a bölcsesség Shirley Manson hangján szólal meg. Mert bár a frontasszony immár 58 éves, vokálja ugyanolyan mágikus, mint három évtizeddel ezelőtt: se nem nosztalgikus, se nem görcsösen fiatalos – egyszerűen csak időtlen.
A hangszeres társulat is minden elismerést megérdemel: Steve Marker és Duke Erikson gitárosok, valamint Butch Vig dobos olyan magabiztos és szenvedéllyel teli teljesítményt nyújtanak, amely ritkaság még fiatalabb zenekaroknál is. A Garbage egyáltalán nem tűnik olyannak, mint akik a visszavonulás felé kacsintgatnának, szerencsénkre.
Őszintén szólva meg kellett állnom egy pillanatra, amikor tudatosult bennem: Duke már 74 éves, egyidős az édesanyámmal (!), Steve és Butch pedig szintén a hetedik évtized küszöbén állnak. Mégis, ugyanaz a lobogó tűz hajtja őket, mint Shirleyt – nemcsak zenélnek, hanem élnek a zenében. Nem nehéz elképzelnem őket nyolcvanévesen is színpadon, új anyagokkal, teltházas koncerteken.
Amíg ilyen őszinte, erős üzeneteket közvetítenek, és ilyen színvonalú zenét alkotnak, addig a Garbage története korántsem ért véget. Inkább most kezdődik egy újabb, mélyebb fejezet.
10/10
Dallista:
1. There's No Future In Optimism
02. Chinese Fire Horse
03. Hold
04. Have We Met (The Void)
05. Sisyphus
06. Radical
07. Love To Give
08. Get Out My Face AKA Bad Kitty
09. R U Happy Now
10. The Day That I Met God
Zenészek:
Shirley Manson - ének
Duke Erikson - gitár
Steve Marker - gitár
Butch Vig - dob
