A mexikói rocknővérek - Alejandra, Paula és Daniela Villarreal Vélez - különleges meglepetéssel rukkoltak elő a közelgő Valentin-nap alkalmából. A Lava/Republic Records gondozásában ma megtekinthetővé vált a Love To Be Loved című dal videoklipje - a zenekar többek között Teddy Swims, Rob Grimaldi, Anton DeLost, Boy Matthews és Neil Ormandy közreműködésével írta a szerzeményt.

A Love To Be Loved gyakorlatilag ledózerolja a műfaji határokat, hiszen két teljesen különböző zenei erő talál közös talajt. León érzelmekkel telített, lélekből jövő versszakkal indít, hangja finoman ráfekszik a torzított gitárokra, miközben feszes vibrálással lebeg a lányok által biztosított kemény, dübörgő alapok felett. Az erős riffek és földrengető ritmusszekció után Daniela énekes-gitáros szállítja a felejthetetlen, skandálható refrént.

"Nagyon izgatottak vagyunk a dal miatt. Rockbandaként ez valami teljesen más, mint eddig, igazi lehetőség új hangzásvilágokat felfedezni. Teddy Swims-szel közösen született a dal magja, ami természetes elegyét adta a country, a rock és a pop elemeinek – frissnek és inspirálónak éreztük az első pillanattól. A zenei világok összeolvasztása mindig izgalmas, és hogy ezt a saját honfitársunkkal, Carín Leónnal tehettük meg, csak még különlegesebbé tette. Ez az együttműködés kreativitásban is előrébb vitt minket és egy teljesen új oldalunkat mutatja meg."

 - írta a banda a közös szerzeményről.

2024-ben jelent meg a Monterrey-ből származó testvértrió "Keep Me Fed" című, sorban negyedik albuma, amely szép sikereket hozott, a lányok pedig végigturnézták vele az Egyesült Államokat is. 

A Grammy-n játszani úgy, hogy óriási fesztiválokhoz vagy hozzászokva, elég rendesen arcon tud csapni. Egyik percben még több ezer üvöltő rajongó előtt téped szét a színpadot, a következőben meg a szakma unott krémje előtt kell ugyanazt hoznod. Pont ez volt a hangulat, amikor az aranylemezes alternatív metalos Spiritbox előadta a Soft Spine-t a díjkiosztón.

Mivel idén jelöltek voltak, különösen jó pozícióból mutathatták meg, miért is vannak ott a nagyok között. És bár a Soft Spine nem vitte haza a Legjobb Metal Előadás díját (azt a Turnstile kapta a Birds című számukért), a Courtney LaPlante vezette csapat így is hibátlanul lezavarta a produkciót, amelyet megnézhetsz alább. A banda "Tsunami Sea" című albuma tavaly tavasszal jelent meg, a mi recenziónk ITT olvasható.

Cristina Scabbia mára a metal egyik legkörvonalazhatóbb, legtisztábban felismerhető hangjává vált. Mióta közel három évtizeddel ezelőtt csatlakozott a Lacuna Coil-hoz Andrea Ferro társénekeseként, a banda az olasz metal történetének legnagyobb és legsikeresebb együttesévé nőtte ki magát. A zenekar szüntelenül változott, új korszakokat nyitott, és sokszor önmagát is újraértelmezte: a "Comalies" álomszerű gothic metaljától a "Karmacode" nu metal kísérletezésén át egészen a 2025-ös "Sleepless Empire" súlyos, díszes sötétségéig.

A hangzás mindig mozgott, de Cristina hangja végig biztos pont maradt: kristálytiszta, finoman lebegő dallamai és éles kontrasztot adó erőteljes kisugárzása olyan védjeggyé vált, amelyen generációk nőnek fel. Pedig Cristina Scabbia fiatalkorában egyáltalán nem vágyott a színpad közepére. Sőt, eleinte inkább menekült előle.

Erről és sok egyéb érdekes, olykor szívszorító dologról mesélt nemrégiben az énekesnő egy internetes metalmagazinnak.

"Őszintén szólva sosem voltam az a típus, aki azt mondja: figyeljetek rám. A barátaim unszoltak, hogy énekeljek klubokban, stúdiókban. Én pedig inkább elbújtam a keverőpult alá, és ott énekeltem a mikrofonba. Nem akartam, hogy bárki lásson. Nem a figyelemért csináltam, egyszerűen csak jól esett."

- idézi fel emélkeit az énekesnő, aki 1996-ban lett a Lacuna Coil tagja, és minden egy másik irányba fordult.

"Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy húsz év múlva is ugyanabban a zenekarban állok majd a színpadon… egyszerűen kinevetem."

Cristina Milánó Quarto Oggiaro nevű, hírhedten zűrös környékén nőtt fel, egy olyan helyen, ahol a maffia, a drogkereskedelem és az állandó bizonytalanság keveredett. 

"A saját baráti köröm felét drogfüggők tették ki, a másik felét dílerek. Én valahogy teljesen immunis maradtam erre az egész világra. Nem érdekelt, és valahogy mindig volt bennem valami, ami távol tartott tőle."

Azt eddig is tudni lehetett, hogy Cristina nem igazán iszik alkoholt, úgyszólván teljesen józan életet él.

A metal világa egy milánói pubban, a Midnightban talált rá.

"Ott dolgoztam, ott ismertem meg Marcót és Andreát, és ott kerültem először igazán közel a metalhoz. Először a Metallica lágyabb dalai érintettek meg. Aztán Iron Maident vettem ajándékba egy barátomnak, csak mert tetszett a borító..."

A Midnight azonban egy sötétebb fejezet helyszíne is lett: 1998-ban két fiatal eltűnt onnan, és később kiderült, hogy egy "Beasts of Satan" nevű csoport gyilkolta meg őket. Cristina személyesen ismerte az egyik elkövetőt és az egyik áldozat apját is. 

"A fiú, akit ismertem, teljesen normálisnak tűnt. A barátnője azt mondta róla, hogy a legkedvesebb srác. A pub semmiben nem volt felelős, csak egy hely volt, ahol emberek találkoztak és beszélgettek. Borzasztó, hogy emiatt az egész történet miatt a metal rossz hírbe keveredett. Mindig idegesít, amikor valaki azt mondja: ‘metalt hallgattak, biztos ezért történt’. Nem, valószínűleg teljesen elborultak és szét voltak csúszva."

Cristina sosem vágyott celeb-életre, nem is eképpen tekint saját magára.

"Őszintén szólva, nem gondolom, hogy híresség vagyok. Mindig igyekszem úgy élni, mintha nem lennék ismert. Amikor az olaszországi The Voice zsűrije lettem, akkor vettem észre, hogy a tévés szereplés milyen gyorsan tud mindent megváltoztatni. Hirtelen rengeteg olyan ember jött a koncertjeinkre, akik nyilvánvalóan a tévéből ismertek engem, nem a zenéből. A tévés hírnév gyors, felszínes és nem valós. Nagyon szeretem azt aki valójában vagyok, és nem akarom, hogy bármi felülírja."

Cristina életének legfájdalmasabb időszaka 2016-ban jött el. Először édesapja halt meg, egy hirtelen rosszullét után.

"Apám 2016 decemberében halt meg. Reggel rosszul lett, így bevittük a kórházba, és azonnal éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, izzadt, és szörnyű gyomorfájdalmai voltak. Minden olyan gyorsan történt... Az ágya körül álltunk, hogy elbúcsúzzunk tőle. Anyám 2013-ban lett beteg, így ekkor -2016-ban- már három éve harcolt a rákkal, így amikor apám meghalt, nem hiszem, hogy anyám egyáltalán felfogta volna. Ismerős arcként tekintett rám, mintha csak egy újabb ápolónő lennék. Mosolygott rám, de amikor beszéltem hozzá, nem éreztem, hogy lányaként ismerne fel. Arra számítottunk, hogy hamarosan elmegy, de a szíve annyira erős volt, hogy továbbvert. Emlékszem, a hónap végén indulnom kellett volna a Lacuna Coil turnéjára, és csak azt kérdeztem magamtól: »Mit csináljak?« Mert persze maradni akartam. Azt hiszem, anyám azzal ajándékozott meg utoljára, hogy néhány nappal a turné előtt elköszönt. Kilenc hónappal apám után halt meg."

Ezek a pillanatok mély nyomot hagytak az énekesnőben, és új, mélyebb réteget adtak a hangjának is. A gyász átformálja az embert, és Cristina esetében a zenét is, Cristina a "Delirium" és a "Black Anima" albumokon is írt szülei elvesztéséről.

Ismeretes, hogy Marco Coti Zelati, a banda basszerosa korábban Cristina barátja volt - 1994 és 2004 között alkottak egy párt.

"A kapcsolatunk testvéri szeretetté formálódott. Valami nagyon fontosat építettünk fel együtt: a Lacuna Coilt, a zenénket, az életünket."

2004-ben az énekesnő beleszeretett Jim Root-ba, a Slipknot zenészébe, akivel 13 évet töltött együtt, Cristina pedig mindig diszkrét volt a magánéletét illetően - elmondása szerint a szerelmi élete csak rá tartozik.

A zenekar pályafutása szinte korszakokra bomlik, mindegyik más ízű, más atmoszférájú, más vadászat a hangzás után, de Cristinának nincs kimondottan kedvenc korszaka, de vannak évek, amelyek különösen közel állnak hozzá:

"Az első turnék teljesen váratlanul értek, és imádtam azt a naiv felfedező érzést. Aztán jött a Comalies, ahol először mertünk igazán kísérletezni. De ha azt kérdezed, hol érzem magam a legotthonosabban, akkor a Black Anima és a Sleepless Empire áll hozzám a legközelebb. Ezeken a lemezeken érzem azt, hogy minden részlet - a hangzás, a vizualitás, a sötétség és a ragyogás egyensúlya - valóban én vagyok."

Cristina Scabbia útja nem hirtelen robbanások vagy botrányos fordulatok története. Inkább egy nagyívű, csendesen erős fejlődéstörténet: egy nőé, aki soha nem akart sztár lenni, mégis ikonná vált, pusztán azzal, hogy a saját hangját követte. A hangot, amely mára évtizedek óta mutat utat azoknak, akik a sötétségben keresik a fényt.

A 38 éves Tatiana Shmayluk a metal egyik legkülönlegesebb hangja, az a nő, akinek tiszta éneke és démoni hörgése között kontinensek feszülnek. De a története sokkal messzebbről indul. A Donbasz-sztyeppéről, a szovjet blokk utolsó zenei maradványai közül, egy pop-punkos gyerekszobából, ahol egy kicsi lány arról álmodott, hogy egy napon majd nagy színpadokon áll.

De hogyan került kapcsolatba a zenével és hogyan éli meg a szülőhazájától való elszakadást? Erről mesélt most a brit Metal Hammernek.

"Hároméves lehettem. Anyám bakelitjátszója, apám Beatles-lemezei… de amire legélénkebben emlékszem, az a szovjet gyerekmesék zenéje. Az volt az első zene, amitől elaludtam. A szobában ott volt még két magnókazetta: a Boney M és az Aria. Ez a kettő olyan kulturális távolságot hidalt át, amit csak a vasfüggöny-gyerekek ismertek igazán."

- emlékezett vissza Tatiana, aki elmondta: bátyja vezette be a kemény zenébe – Iron Maiden, metal, kazetták, loop-ra tekerve. Innen ered pop-os dallamvilágának és metalos dühének különös keveréke: diszkómetál, ahogy ő nevezi.

Mire fiatal felnőtt nővé érett, túl volt jó pár "cringe bandán", ahogy ő fogalmaz. Már ott tartott, hogy abbahagyja az egészet, amikor hívták a Jinjerbe. Az előző énekesük Amerikába költözött, Tatiana beugrott egy koncertre. Egy koncertből végül tizenöt év lett, de az elején álmodni sem mert arról, hogy világszerte ismertté válik a zenekar.

"Ha ránézel a térképre, látod, hogy Donbasz a legkeletibb csücsök. Logikus lett volna az orosz piacot célozni, de én angolul akartam énekelni. Ez volt az első lépés Európa felé. Olyan volt, mint a szénbányában kaparni az alagutat. Milliméterenként haladtunk.Tizenegy évesen Metallicát hallgattam, és elképzeltem, hogy ilyen színpadokon állok. És képzeld: működött. Tudom, hülyén hangzik, de szerintem manifesztáltam..."

Tatiana egyszerre tartja magát spirituálisnak és racionálisnak.

"Ez nem vallás, inkább kapcsolat az univerzummal. Úgy érzem, gondolatokkal és munkával össze lehet hozni dolgokat. Így jött az életembe a férjem is (Alex Lopez, a Suicide Silence volt és a The Red Dawn jelenlegi dobosa - a szerk.). Láttam róla egy képet a neten, és azt mondtam: tetszik, össze fogunk házasodni. Hét évbe telt, de megtörtént."

A beszélgetés végére marad a legnehezebb téma: a hazája.

"Nagyon hiányzik Ukrajna. És még jobban hiányzik, amikor rájöttem, hogy nem mehetek vissza. Ha nem lenne háború, járkálnék ki-be, könnyebb lenne elviselni. De most nem mehetek, még Kijevbe sem. Valami azt súgja, hogy nem szabad. Tudom magamról, hogy néha nagyon balszerencsés vagyok, és félek, történne valami..."

- zárta gondolatmenetét, és ebben a vallomásban van valami tragikusan egyszerű. Egy nő, aki elveszítette az otthonát. Egy művész, aki a világ legnagyobb színpadain áll, de a lelke egy része ott maradt Ukrajnában, a gyerekkorban felfedezett bakelitek recsegésében, a füstös próbatermekben, a saját nyelvében.

A csapat "Duél" című albuma 2025 februárjában jelent meg, mi ITT írtunk róla kritikát.

Képek: Metal Hammer UK

Több mint egy évtized várakozás után végre eljött a pillanat, amire sokan vártak:  Anette Olzon visszatér az európai színpadokra, először 2012 óta. A turné exkluzív, limitált állomásokból áll, és különleges tisztelgés lesz a Nightwish-sal készült ikonikus albumai előtt: a "Dark Passion Play" (2007) és az "Imaginaerum" (2011) dalai adják a gerincét, de más meglepetések is várnak a közönségre.

A 22 állomásos turné részeként a svéd csillag Budapestre is ellátogat: Anette augusztus 8-án varázsolja el a magyar rajongókat. A Nightwish-ből való távozása után életre hívta a The Dark Element nevű formációt Jani Liimatainennel, valamint az Allen/Olzon projektet Russell Allennel. Mindkét együttessel két-két albumot adott ki. Szólókarrierje a "Shine" (2014) lemezzel indult, majd 2021-ben érkezett a nagyobb sikereket elérő "Strong"(kritika ITT). Legutóbbi albuma, a 2024-es "Rapture"(kritika ITT), elődjeinél jóval keményebb megszólalással jelent meg.

A Napalm Records felügyelete alatt, 2026. április 3-án kerül boltokba az immár ötfősre bővült Nervosa új, 12 számot tartalmazó nagylemeze, amely a "Slave Machine" címet viseli majd. 

A zenekart alapító gitáros, Prika Amaral az előző lemez, a "Jailbreak" (2023) megjelenésekor lépett új szerepébe énekesként, illetve Emmelie Herwegh személyében egy új basszeros is érkezett a csapatba, aki korábban a Sisters of Suffocation és Carnation nevű bandákban játszott. 

Kedvcsinálóként már az első klipes dal is elérhető, amely a korong címadó tételéhez készült, és amelyet így vezetett fel a formáció:

Ez a szám mindaz, amit el akarunk mondani és játszani: rengeteg vokálréteg és gitárdallam, mintha egyetlen hatalmas sikoly lenne – hogy mindannyian a ‘Slave Machine’ részei vagyunk.

Az albumról pedig a következőket írták:

A ‘Slave Machine’ a NERVOSA eddigi legbrutálisabb és legdallamosabb lemeze. Büszkék vagyunk erre a továbblépésre, miközben a gyökereinket megtartottuk.

Dallista:

01. Impending Doom
02. Slave Machine
03. Ghost Notes
04. Beast Of Burden
05. You Are Not A Hero
06. Hate
07. The New Empire
08. 30 Seconds
09. Crawling For Your Pride
10. Learn Or Repeat
11. The Call
12. Speak In Fire

Furcsa jelenség, hogy egy 1998 óta működő zenekar, amely már a tizenkettedik albumánál tart, ennyire visszafogottan van jelen a médiában. Az Edenbridge mintha tudatosan kerülné a csinnadrattát – vagy egyszerűen másképp gondolkodnak a láthatóságról –, pedig a minőség náluk évtizedek óta állandó. A linzi csapat ritkán tolja túl a marketinggépezetet, alig találkozni velük hirdetésekben vagy nagyobb cikkekben, miközben hasonló régóta működő bandák, mint a Nightwish, az Arch Enemy, az Epica vagy a honfitárs Visions of Atlantis, gyakorlatilag folyamatos médiatűz alatt tartják a közönséget. Utóbbi különösen, hiszen Clémentine Delauney érkezése és a kalózos korszak bevezetése óta megállás nélkül turnéznak, és a rajongótáboruk látványosan megnőtt.

A szimfonikus metalban otthonosan mozgó banda átlagosan három-négy évente jelentkezik új albummal, és ezeken rendre felvonultatják a műfaj összes jellegzetességét. A frontasszony, Sabine Edelsbacher – aki egészen hihetetlen módon idén már 52 éves lesz – bársonyos, alt hangszínével külön utat jár, finoman simogató vokálja teljesen eltér a műfajban domináló szoprán hangzástól, és remekül példázza, hogy a klasszikus énektechnikát nem kizárólag fejhangon lehet mesterien művelni.

Ami elsőre feltűnik – vagy inkább fülbe kúszik – az a dalok meglepően gazdag struktúrája. Az új anyagon a riffek határozottabban harapnak, a dallamvilág pedig sokkal változatosabb, mint korábban. Tavaly nyáron jelentette be a zenekar, hogy készül az új album, a Set the Dark on Fire, és még azt is előre közölték a rajongókkal, mely dalok kapnak videoklipet és mikor. A sort a Cosmic Embrace indította, ezt követte a Where the Wild Things Are, majd a lemez címadó tétele. 

A 12 számos album remek ívvel indul: a nyitó The Ghostship Diaries elegánsan húzza fel a függönyt, és megágyaz a már ismerős Cosmic Embrace-nek és Where the Wild Things Are-nak. Utóbbi ír–kelta motívumokkal van megbolondítva, epikus refrénnel, és Sabine hangja gyönyörűen simul ebbe a hangzásba.

Természetesen a filmzenés hangulat sem marad el: a Bounded By the Light a zenekar epikusabb, grandiózus vonalát képviseli, és itt mutatkozik meg Sabine érzelmesebb oldala is. A folk metalos világba kacsintó elemek különösen az átvezető jellegű rövid tételekben – Tears of the Prophets, Divine Dawn Reveal – kapnak hangsúlyt, ahol buzuki, ukulele, cimbalom és elektromos szitár színezi a zenét. Utóbbi a Lighthouse egyik meghatározó alappillére, ez adja a dal finoman keleties atmoszféráját.

A lemezt egy több mint 13 perces, négyfelvonásos történet, a Spark of the Everflame zárja. A kompozíció négy része – Let Time Begin, The Winding Road to Evermore, Per Aspera ad Astra és Where It Ends, Is Where It Starts – mind teljesen eltérő módon szólal meg, mintha egy epikus utazás négy különálló állomását járnánk be. Felépítésében kissé emlékeztet a Nightwish "Century Child" (2002) albumán található, hasonló hosszúságú és három részre tagolt Beauty of the Beast tételeire, ám az összhatás továbbra is egyértelműen az Edenbridge sajátos hangzásvilágát hordozza, a multihangszeres Lanvall – Sabine férje – pedig zeneszerzőként ismét megmutatja, milyen sokoldalúan képes kibontani adottságait és ötleteit. 

Bár kétségtelen, hogy egy csaknem három évtizede működő zenekar életművében akadnak gyengébb fejezetek, véleményem szerint az Edenbridge továbbra is egy erősen alulértékelt formáció. Remélhető, hogy a "Set the Dark on Fire" közelebb hozza őket egy szélesebb közönséghez, mert ezzel az albummal a csapat tényleg odatette magát. A "Dynamind" (kritika ITT) volt utoljára hasonlóan erős kiadvány; a "Shangri-La" nálam nem ütött akkorát, de ez a friss anyag üdítő lépés előre. Igaz, elbírt volna még egy kis plusz keménységet, de összességében egy szerethető, jól összerakott, karakteres lemez született, határozottan erőteljes dalokkal.

9/10

"Set the Dark on Fire"

Megjelenés: 2026.01.16.

Kiadó: Steamhammer/SPV

Zenészek:

Sabine Edelsbacher - ének

Lanvall - szólógitár, ritmusgitár, akusztikus gitár, zongora, billentyűs hangszerek, elektromos szitár, buzuki, ukulele, swaramandal, kalapács-cimbalom, tampura, monokord és mandolin

Johannes Jungreithmeier - dobok

Steven Hall - basszusgitár

Sven Sevens - gitár

Dallista:

01. The Ghostship Diaries
02. Cosmic Embrace
03. Where The Wild Things Are
04. Tears Of The Prophets
05. Our Place Among The Stars
06. Set The Dark On Fire
07. Bonded By The Light
08. Divine Dawn Reveal
09. Lighthouse
10. Spark Of The Everflame - Let Time Begin
- Spark Of The Everflame - The Winding Road To Evermore
- Spark Of The Everflame - Per Aspera Ad Astra
- Spark Of The Everflame - Where It Ends, Is Where It Starts

Pénteken adta ki új albumát Poppy "Empty Hands" címmel, amelynek kritikája ITT olvasható. Az énekesnő már tavaly október óta adagolta a lemez dalait: érkezett az Unravel, a Bruised Sky és a Guardian, a megjelenés napján pedig befutott a Time Will Tell videoklipje is.

A kisfilm tematikusan kapcsolódik az album többi vizuális anyagához: Poppy egy lidérces díszletben jelenik meg, lebegő, gravitációt meghazudtoló órákkal, hasonmás testekkel és időutazó portálokkal körülvéve. Minden új megjelenésével tovább erősíti, hogy markánsan egyedi kreatív vízióval rendelkező zenész. A videót alkotótársa, Orie McGinness rendezte.

Poppy karrierje talán a legmegosztóbb dolog a modern alternatív zenében, amióta úgy döntött, hogy a popzene cukormáza helyett inkább a gitárok nyers hangjaival kezd el dolgozni. Az industrial és metal elemekkel fűszerezett új irány persze felkavarta a kedélyeket, sokan rögtön lehúzták, hogy "ez nem igazi metal", "ez csak póz", meg hogy "mi a faszom ez egyáltalán?".

Nos, én is pont egy ilyen gyűlölködő posztban akadtam rá tavaly a zenéjére, ahol a kommentelők alaposan szétszedték a csajt. De amikor valami így rommá van fikázva minden oldalról, az nekem automatikusan gyanús, szóval gondoltam, megnézem, hogy mi ez, amiért ennyire habzik mindenki szája. És bejött. Szóval míg mások minden létező platformon magyarázták, hogy Poppy "nem autentikus", én ráfeküdtem a repeat gombra... ha ettől anti-metalos vagyok, hát leszarom, nekem tetszik. Ha tudnák, hogy olykor Spice Girls-t is hallgatok a könnyes nosztalgia jegyében...

Poppy, polgári nevén Moriah Rose  Pereira 1995. január elsején született a Massachusetts állambeli Bostonban, portugál származású szülők lányaként. Pályafutása 2017-ben a "Poppy.Computer" albummal indult, amely kimondottan szintetikus pop hangzással, bubblegum dallamokkal és egy egészen bizarr, szürrealisztikus imázzsal dolgozott. A That Poppy személyisége (akkoriban ezen a néven alkotott) egyszerre volt aranyos és kifejezetten kísérteties, egy mesterségesen mosolygó, robotszerű figura, aki YouTube-videóiban monoton hangon mondott néha abszurd, néha kifejezetten sötét dolgokat.

A 2018-as "Am I a Girl?" még nagyrészt a pop műfajban maradt, de itt már érezhetően megjelent valami más is. Az album második felében olyan számok kerültek be, mint az X és a Play Destroy (Grimes és Diplo közreműködésével), amelyek már a nehezebb hangzás felé kacsintgattak. Ez volt az az átmeneti pont, ahol a cukros felszín alatt egyre erőteljesebben kezdett el megjelenni a feszültség. Aztán jött az "I Disagree" 2020-ban, és itt már nem volt visszaút. A korong nyíltan ötvözte a metalt, az industrialt és a nu metalos elemeket, miközben megtartott némi popot is. Poppy később többször kijelentette, hogy a váltás mögött az állt, hogy a korábbi dalok már nem fejezték ki azt, ami valójában benne forrt – a düh, a kontroll elvesztésének érzése és a társadalmi elvárásokkal szembeni lázadás. A torzított gitárok és a brutálisabb hangszerelés szabadságot adott neki, hogy őszintébb legyen.

Ez a váltás persze nem csoda. Poppy alig 18 évesen robbant be a köztudatba, és az ember ebben a korban még csak kezdi megtanulni, hogy ki is ő valójában, hiszen hiába számít felnőttnek, valójában még kamasz. A művészi érés ritkán egy éles, radikális törés; sokkal inkább fokozatos kísérletezés, ahogy az "Am I a Girl?" esetében is látható volt. Poppy tehát nem egyik napról a másikra lett "metal", hanem lassan, albumról albumra kereste a helyét, miközben lemorzsolódtak róla a korábbi rétegek. És ha jobban belegondolunk, ez teljesen természetes – egy huszonéves művész nem lehet ugyanaz, mint egy tizenéves, még akkor sem, ha a közvélemény ragaszkodik ahhoz, hogy az eredeti imázst örökké meg kellene tartania. Az ezt követő "Flux" (2021), "Zig" (2023) és "Negative Spaces" (2024) már határozottan a keménység felé tartott. 

A mai napon került boltokba az "Empty Hands" címre keresztelt új album, miután három kislemez – az Unravel, a Bruised Sky és a Guardian – már korábban felvillantotta, mire számíthatunk a fiatal művésznőtől. Ahogyan ő fogalmazott egy interjúban: 

"Minden reggel, amikor felkelek, arra ösztönzöm magam, hogy olyasmit tegyek, amit azelőtt még soha."

Igen határozott elképzelésekkel rendelkezik tehát az énekesnő, akinek friss anyaga nem szakít látványosan a "Negative Spaces" világával, ami nem is meglepő, hiszen ismét Jordan Fish – az alternatív zene egyik legbiztosabb kezű producere – bábáskodott a korong születésénél. 

A lemezt a Public Domain nyitja, amely az If We're Following The Light mellett a maga 4 percével a második leghosszabb tétel – ízig-vérig industrial alapokra épül, szövegének magja pedig úgy izzik, mint egy túlterhelt villanyvezeték: a világ tele van cinikus manipulátorokkal, szajhaként árult véleményekkel és olyan "igazságokkal", amelyek mögött semmi valódi tartalom nincs. Ezt követi a már ismert Bruised Sky, amelyhez vizuális anyag is készült. A dal szövege a trauma és az elárultság feldolgozásának kínzó folyamatát írja le: Poppy próbálja betegségként kezelni azt, aki fájdalmat okozott neki. Az apokaliptikus képekkel teli reflex és a "fény" motívuma azt sugallja, hogy az egyetlen kiút a sötétség által hozott megtisztulás, ahol végre nem kell többé rejtőzködni, és a hallgatásban rejlik az igazi erő.

A szintén kislemezként megjelent Guardian az egyik legerősebb darab az albumon, Poppy tiszta hangjára épül, nincs benne hörgés és sikoly, a szöveg pedig igen mélyre megy, ami az érzelmeket illeti. A szöveg egy feltétel nélküli védelmező szeretet himnusza, amelyben az énekesnő arról mesél, hogy még akkor is ott lesz a számára fontos embereknek, amikor minden más – istenek, városok, remény – összeomlik körülöttük. Erőteljes képekkel dolgozik (rommá lett városok, árulók és gyávák, bíborvörös nyilak), de a reflex mégis teljes odaadást hirdet: a "te vagy minden lélegzetemben" és az "örökké fogunk küzdeni" sorok olyan szintre emelik a védő szerepet, amely már-már spirituális dimenzióba lép, túlmutatva a puszta emberi kapcsolatokon.

Egy friss interjúban, amely az Extreme Vocal Institute Behind The Screams podcastjában hangzott el, az Arch Enemy volt frontasszonya, Alissa White-Gluz The Room Where She Died című daláról mesélt, amely tétel helyet kap az énekesnő jó ideje készülő szólólemezén.

"A videó forgatókönyvét én írtam Oliverrel (Oliver Palotai - a Kamelot tagja), a gitárossal, aki ebben a dalban velem játszik. Közösen írtuk magát a számot és a videó történetét is. Volt egy időszak, amikor mindketten hihetetlenül inspiráltak voltunk — teljesen összeért a kreatív energiánk, ugyanabban a zónában mozogtunk, nagyon jó volt a flow. Ráadásul nemcsak ezt az egyetlen dalt írtuk együtt, hanem egy egész csokor új számot. És akkor jött az ötlet: mi képviselné legjobban ennek a dalnak a pillanatát?"

- kezdte Alissa.

"Őszintén szólva, amikor dalokat írok, mindig elképzelem, hogyan fog ez majd színpadon megszólalni. Milyen lesz egy videóklipben?. MTV-gyerek vagyok… vagy hát Quebecben inkább MusiquePlus-gyereknek mondanám magam. Egyszerűen imádom a videoklipeket. Imádom azt a művészetet, amikor vizuális történetet társítasz egy dal mellé. Olyan, mintha… ahelyett, hogy a zene lenne egy vizuális történet aláfestése, a klip válik a dal kísérőjévé. A képi világ emeli ki a zenét és nem pedig fordítva.”

Visszatérve The Room Where She Died forgatásához, Alissa így folytatta:

"Az a nap elképesztően hosszú volt, teljes programmal. Rengeteg jelmezváltás, színészek jöttek-mentek, és még be is voltam kötve egy hevederrel, úgy lebegtem a levegőben. Sok volt — de annyira élveztem, és annyira kielégítő volt, mert ténylegesen megvalósítottuk azt a teljes forgatókönyvet, amit előre felépítettünk. Nemrég fel is tettem a forgatókönyvet a Patreonra, hogy a tagjaim lássák: ez volt a cél, és ez lett belőle. Hátha kicsit jobban megértik, hogyan készül egy videoklip.”

"Volt már mindenféle tapasztalatom: a karrierem elején gyakran csak bementem egy forgatásra, és megkérdeztem: ‘Mi a terv?’ Mire ők: ‘Nem tudjuk, majd felveszünk ezt-azt, aztán meglátjuk.’ Most viszont azt éreztem, hogy ezzel tényleg történetet szeretnék mesélni. És nagyon nehéz néhány percben elmondani egy történetet. Úgyhogy válogatnod kell, le kell csupaszítanod, mit mutatsz meg belőle."

Amikor a riporter megjegyezte, hogy a The Room Where She Died videójában Alissa gitározik — amihez a rajongók egyáltalán nincsenek hozzászokva — Alissa így válaszolt:

"Gitározni igazából csak azért szoktam, hogy dalokat írjak. Hogy meglegyen a váz, a legelső alap. Egyáltalán nem vagyok jó gitáros, az én hangszerem egyértelműen a hangom. De az, hogy ismerem a gitár és a zongora alapjait, lehetővé teszi, hogy írjak, hogy legalább valamennyire kísérni tudjam magam, amíg megszületik a dal."

"És amit ennél az albumnál művelek — és teljesen odavagyok érte — az az, hogy rengeteg baráttal és olyan zenésszel dolgozom együtt, akiket tisztelek és szeretek. Egyszerűen megnézzük, merre visz a közös ötletelés. Pont úgy, mint amikor a videóklip-rendezőkről beszéltem… azt hiszem, januárra már négy-öt különböző sessionöm be van szervezve barátokkal, sőt barátok barátaival. Az iparból sokszor mondják: ‘Te tökéletesen dolgoznál együtt ezzel vagy azzal.’ Szóval csak beülünk, zenélgetünk, és megnézzük, születik-e valami menő. Nagyon izgatott vagyok, hogy a karrierem további alapját ez adja majd: zenét alkotni jó emberekkel és azt élvezni.”

Alissa az Arch Enemyből történő távozásának napján mutatta be a The Room Where She Died című dalt, azt azonban még mindig nem tudni, ki veszi át a helyét a zenekar mikrofonja mögött.