Poppy karrierje talán a legmegosztóbb dolog a modern alternatív zenében, amióta úgy döntött, hogy a popzene cukormáza helyett inkább a gitárok nyers hangjaival kezd el dolgozni. Az industrial és metal elemekkel fűszerezett új irány persze felkavarta a kedélyeket, sokan rögtön lehúzták, hogy "ez nem igazi metal", "ez csak póz", meg hogy "mi a faszom ez egyáltalán?".
Nos, én is pont egy ilyen gyűlölködő posztban akadtam rá tavaly a zenéjére, ahol a kommentelők alaposan szétszedték a csajt. De amikor valami így rommá van fikázva minden oldalról, az nekem automatikusan gyanús, szóval gondoltam, megnézem, hogy mi ez, amiért ennyire habzik mindenki szája. És bejött. Szóval míg mások minden létező platformon magyarázták, hogy Poppy "nem autentikus", én ráfeküdtem a repeat gombra... ha ettől anti-metalos vagyok, hát leszarom, nekem tetszik. Ha tudnák, hogy olykor Spice Girls-t is hallgatok a könnyes nosztalgia jegyében...
Poppy, polgári nevén Moriah Rose Pereira 1995. január elsején született a Massachusetts állambeli Bostonban, portugál származású szülők lányaként. Pályafutása 2017-ben a "Poppy.Computer" albummal indult, amely kimondottan szintetikus pop hangzással, bubblegum dallamokkal és egy egészen bizarr, szürrealisztikus imázzsal dolgozott. A That Poppy személyisége (akkoriban ezen a néven alkotott) egyszerre volt aranyos és kifejezetten kísérteties, egy mesterségesen mosolygó, robotszerű figura, aki YouTube-videóiban monoton hangon mondott néha abszurd, néha kifejezetten sötét dolgokat.
A 2018-as "Am I a Girl?" még nagyrészt a pop műfajban maradt, de itt már érezhetően megjelent valami más is. Az album második felében olyan számok kerültek be, mint az X és a Play Destroy (Grimes és Diplo közreműködésével), amelyek már a nehezebb hangzás felé kacsintgattak. Ez volt az az átmeneti pont, ahol a cukros felszín alatt egyre erőteljesebben kezdett el megjelenni a feszültség. Aztán jött az "I Disagree" 2020-ban, és itt már nem volt visszaút. A korong nyíltan ötvözte a metalt, az industrialt és a nu metalos elemeket, miközben megtartott némi popot is. Poppy később többször kijelentette, hogy a váltás mögött az állt, hogy a korábbi dalok már nem fejezték ki azt, ami valójában benne forrt – a düh, a kontroll elvesztésének érzése és a társadalmi elvárásokkal szembeni lázadás. A torzított gitárok és a brutálisabb hangszerelés szabadságot adott neki, hogy őszintébb legyen.
Ez a váltás persze nem csoda. Poppy alig 18 évesen robbant be a köztudatba, és az ember ebben a korban még csak kezdi megtanulni, hogy ki is ő valójában, hiszen hiába számít felnőttnek, valójában még kamasz. A művészi érés ritkán egy éles, radikális törés; sokkal inkább fokozatos kísérletezés, ahogy az "Am I a Girl?" esetében is látható volt. Poppy tehát nem egyik napról a másikra lett "metal", hanem lassan, albumról albumra kereste a helyét, miközben lemorzsolódtak róla a korábbi rétegek. És ha jobban belegondolunk, ez teljesen természetes – egy huszonéves művész nem lehet ugyanaz, mint egy tizenéves, még akkor sem, ha a közvélemény ragaszkodik ahhoz, hogy az eredeti imázst örökké meg kellene tartania. Az ezt követő "Flux" (2021), "Zig" (2023) és "Negative Spaces" (2024) már határozottan a keménység felé tartott.
A mai napon került boltokba az "Empty Hands" címre keresztelt új album, miután három kislemez – az Unravel, a Bruised Sky és a Guardian – már korábban felvillantotta, mire számíthatunk a fiatal művésznőtől. Ahogyan ő fogalmazott egy interjúban:
"Minden reggel, amikor felkelek, arra ösztönzöm magam, hogy olyasmit tegyek, amit azelőtt még soha."
Igen határozott elképzelésekkel rendelkezik tehát az énekesnő, akinek friss anyaga nem szakít látványosan a "Negative Spaces" világával, ami nem is meglepő, hiszen ismét Jordan Fish – az alternatív zene egyik legbiztosabb kezű producere – bábáskodott a korong születésénél.
A lemezt a Public Domain nyitja, amely az If We're Following The Light mellett a maga 4 percével a második leghosszabb tétel – ízig-vérig industrial alapokra épül, szövegének magja pedig úgy izzik, mint egy túlterhelt villanyvezeték: a világ tele van cinikus manipulátorokkal, szajhaként árult véleményekkel és olyan "igazságokkal", amelyek mögött semmi valódi tartalom nincs. Ezt követi a már ismert Bruised Sky, amelyhez vizuális anyag is készült. A dal szövege a trauma és az elárultság feldolgozásának kínzó folyamatát írja le: Poppy próbálja betegségként kezelni azt, aki fájdalmat okozott neki. Az apokaliptikus képekkel teli reflex és a "fény" motívuma azt sugallja, hogy az egyetlen kiút a sötétség által hozott megtisztulás, ahol végre nem kell többé rejtőzködni, és a hallgatásban rejlik az igazi erő.
A szintén kislemezként megjelent Guardian az egyik legerősebb darab az albumon, Poppy tiszta hangjára épül, nincs benne hörgés és sikoly, a szöveg pedig igen mélyre megy, ami az érzelmeket illeti. A szöveg egy feltétel nélküli védelmező szeretet himnusza, amelyben az énekesnő arról mesél, hogy még akkor is ott lesz a számára fontos embereknek, amikor minden más – istenek, városok, remény – összeomlik körülöttük. Erőteljes képekkel dolgozik (rommá lett városok, árulók és gyávák, bíborvörös nyilak), de a reflex mégis teljes odaadást hirdet: a "te vagy minden lélegzetemben" és az "örökké fogunk küzdeni" sorok olyan szintre emelik a védő szerepet, amely már-már spirituális dimenzióba lép, túlmutatva a puszta emberi kapcsolatokon.
Az átvezetőnek szánt, fél perces Constantly Nowhere elektronikája szépen átolvad Unravel-be, amely szintén kijött a lemezről tavaly – maga a dal liquid/atmospheric drum and bass-re hajazó dobtémákkal indul, ám ez hamar átmegy keménykedésbe. A szöveg egy mérgező kapcsolat önpusztító dinamikáját bontja ki, ahol tudatában vagyunk annak, hogy szétesünk ("Watch me unravel / Tangled in the thorns of a doubt"), mégis képtelenek vagyunk megszabadulni a másiktól, mivel a közös őrületünk tart össze minket. A legerősebb pillanat talán a "I'd cut you free / But eternally you're tied into me" sor, amely tökéletesen fogalmazza meg ezt a paradoxont: a felismerést, hogy a szabadulás vágya ellenére a kötődés örök és feloldhatatlan, mintha valami sötét, spirituális kötelék fűzné őket össze a pusztuláson túl is.
Pofátlan intenzitással csap arcon a Dying To Forget. A sikolyoktól vibráló verzék és a himnikusan kitáruló refrén olyan erős, mégis tökéletesen működő kontrasztot teremtenek, hogy az ember akaratlanul is dúdolni kezdi. A Time Will Tell közben hibátlan érzékkel keveri az industrialos lüktetést a popzene cukiskodásával, mintha fellélegeznénk a többi dal vérengzése közben. Poppy hangja itt mutatkozik meg teljesen: a tiszta énektől a brutális sikolyokig minden pillanat a hangterjedelme diadalmenete.
Az alig kétperces, punkos hangzású Eat The Hate szerintem teljesen feleslegesen került fel a lemezre, de nem azért, mert rossz lenne, hanem mert az alapok annyira ütnek, hogy a dal megérdemelt volna egy rendes játékidőt. Így viszont csak egy ígéretes villanás marad, és erős hiányérzetet hagy maga után. A The Wait visszakanyarodik Poppy könnyedebb, ringatózóbb hangzásvilágához, ahol a pop és a hard rock elegánsan összefonódik. Az If We're Following The Light hasonlóan lágy indítással kecsegtet, de másodpercek alatt csap át könyörtelen zúzásba – mintha valaki egyetlen mozdulattal letépné a díszfüggönyt, és alatta ott vigyorogna a pokol összes démona.
A Blink formájában ismét egy alig fél perces közjáték bukkan fel, amely finoman csúszik át a Ribs masszív riffjeibe. Ez egy középtempós, érdekes dobtémákkal felvértezett tétel, ami szépen tartja a lemez lendületét. A korongot végül a címadó Empty Hands zárja, amely egyszerre idézi meg az old school punk káoszát és a nyers metal erejét, miközben Poppy tényleg kiüvölti a lelkét. Egyértelműen az egyik legerősebb, leginkább húsba maró darab a teljes albumon.
Bár az album címe üres kezeket jelent, én egyáltalán nem érzem úgy, hogy semmit kaptam volna tőle – sőt, összességében elégedetten álltam fel a hallgatása után. Igaz, a tölteléknek érzett darabokkal (Constantly Nowhere, Blink) továbbra sem vagyok kibékülve, az Eat The Hate kidolgozatlansága pedig kimondottan fájó pont. Mégis, Poppy – akit szarrá savaztak, és a mai napig sokan támadnak – ezzel a lemezzel teljesen belopta magát a szívembe. Lázadó, változatos szövegei, a dallamos, énekelhető refrének és az a furcsa, belső szabadság-érzés, amit az egész anyag áraszt, valami egészen egyedit teremtenek. Bár a 38 perces játékidő kicsit rövidnek érződik, ha ez a legnagyobb gond a dalcsokorral, akkor igazán nincs okunk panaszra.
9,5/10
"Empty Hands"
Megjelenés: 2026.01.23.
Kiadó: Sumerian Records
Dallista:
1. Public Domain
2. Bruised Sky
3. Guardian
4. Constantly Nowhere
5. Unravel
6. Dying To Forget
7. Time Will Tell
8. Eat The Hate
9. The Wait
10. If We're Following The Light
11. Blink
12. Ribs
13. Empty Hands
