Az Evanescence volt gitárosa, Jen Majura bejelentette, hogy visszavonul a zeneipartól. A döntést saját bevallása szerint hosszas mérlegelés előzte meg, és többek között a zeneipar jelenlegi állapota, a mesterséges intelligencia térnyerése és a társadalmi változások is közrejátszottak benne.
Megfigyeltem, mi zajlik most a zeneiparban, az AI körüli fejleményeket és a társadalmi változásokat. Úgy érzem, itt az ideje hátralépni.
- kezdte sorait az Instagramon Jen, majd felfedte: régóta küzd a motiváció hiányával, és most eljutott arra a pontra, ahol végre békében el tud engedni dolgokat.
Nem azt mondom, hogy soha többé nem fogok zenét írni vagy színpadra állni, de most úgy érzem, vannak egészségesebb és jobb dolgok is, amikkel megtölthetem az életem. Virtuálisan megölellek titeket, és hálásan köszönöm a szeretetet, a támogatást és a belém vetett hitet, amit ezekben az aktív turnéévekben kaptam tőletek. Tényleg, szívből.
Búcsúzóul azonban Jen négy dalt fog megosztani a rajongókkal, amelyeket több mint egy évtizede írt Dennis Hormes gitárossal. A felvételek régi demók, amiket a gépe takarítása közben talált meg, és úgy érzi, túl jók ahhoz, hogy a fiókban maradjanak.
Jen 2015-ben csatlakozott az Evanescence-hez, és egészen 2022 májusáig volt a zenekar tagja – távozása azonban nem az ő döntése volt. A thai–német származású gitáros nyíltan beszélt arról, milyen megrázóan élte meg, hogy egyik pillanatról a másikra kikerült a zenekarból, amit szívvel-lélekkel szeretett. Ráadásul éppen egy nagyobb turnéra készültek, ám végül ez már nélküle, Emma Anzai (Sick Puppies) közreműködésével valósult meg.
Az ügy hátterét a mai napig homály fedi. Amy Lee, az együttes frontembere mindössze annyit mondott az esetről, hogy ez az egész túl bonyolult...
Hihetetlen, de igaz: a Lacuna Coil frontasszonya, Cristina Scabbia június 6-án töltötte be az 53. életévét, ennek alkalmából pedig egy igen kedves meglepetésben volt része a csehországi Metalfest színpadán az olasz énekesnőnek.
A csapat koncertje közben váratlan, de szívmelengető jelenetek játszódtak le: Sharon den Adel (Within Temptation) és Simone Simons (Epica) egy tortával jelentek meg a színpadon, hogy együtt köszöntsék barátnőjüket és kolléganőjüket.
A közönség egy emberként csatlakozott a "Happy Birthday" énekléshez, igazi metalos örömünneppé varázsolva a pillanatot, Cristina pedig könnyekig meghatódott. Mert hát valljuk be: ha valaki ennyi év után is ilyen formában van és ekkora energiával uralja a színpadot, az már önmagában is ünneplést érdemel!
Május 23-án, hat év kihagyás után tért vissza a londoni Pythia - egy öt dalos középlemez, a "V Pt1.1: Unhallowed" formájában adott magáról életjelet a zenekar.
A Sophie Dorman énekesnő vezette társulat mind az öt szerzeményt kisfilmes formában tálalta a közönségnek. A videoklipek sorrendben a következő dalokhoz készültek: Path Of Decay, Unhallowed, A Curse In The Blood, Muses Of The Night, ma pedig végre a sorozat utolsó részeként megérkezett az ötödik tétel, a Bright Flame is.
2024 novemberében jelent meg a Xandria "Universal Tales" című középlemeze, amely erőteljesen építkezik a 2023-as visszatérő album, a "The Wonders Still Awaiting" világára. Az EP megjelenése előtt egy nappal debütált a 200 Yearscímű dal, és már az is biztos, hogy a zenekar dolgozik az új nagylemezen, miközben természetesen folytatják a turnézást is. A "Universal Tales"-ról nemrégiben újabb klipes szám látott napvilágot – ezúttal a Live The Tale hozta el a friss vizuális élményt a rajongóknak.
A Jinjer "Duél" című nagylemeze idén februárban látott napvilágot, és mi is részletesen írtunk róla. Tatiana Shmayluk és a fiúk 2026-ban headliner turnéra indulnak, hogy a "Duél" dalait eljátsszák a világnak, és nem hagyják ki Magyarországot sem. A hazai rajongók 2026. február 16-án a Barba Negra színpadán találkozhatnak a zenekarral, akik tavaly novemberben a Sepultura előzenekaraként léptek fel szintén ezen a helyszínen.
Októberben érkezik a Battle Beast legújabb nagylemeze "Steelbound" címmel, amelyről már bemutatkozott a Last Goodbye című dal, ma pedig napvilágot látott a második kislemez, az album címadó szerzeménye. Noora Louhimo, a zenekar énekesnője a következőképpen mesélt az új számról:
"Gyerekkoromban iskolai zaklatásban volt részem, felnőttként pedig nőgyűlölettel és szexizmussal kellett szembenéznem mind szakmai, mind magánéletemben. Mindezen tapasztalatok révén olyan emberré váltam, aki mindig küzd az igazságtalanság ellen. A Steelbound egy erőt adó dal mindannyiunk számára, akik nehéz élethelyzetekkel és kapcsolatokkal próbálunk megbirkózni. A szám fájdalmas dolgokkal foglalkozik, ugyanakkor erőt ad nekünk, hogy folytassuk a harcot a világ igazságtalanságai ellen. Emelkedjünk fel együtt, hiszen mi 'acélkötésűek' vagyunk!"
A pennsylvaniai gyökerű Halestorm -akik a napokban az Iron Maiden budapesti koncertjén csaptak hatalmas bulit, mint vendégzenekar,- augusztus 8-án dobja piacra legújabb albumát "Everest" címmel. Lzzy Hale énekesnő beszámolója szerint ezúttal olyan érzelmi dimenziókat is feltártak, amelyek korábban rejtve maradtak zenéjükben. A stúdiómunka során tudatosan eltértek megszokott módszereiktől - elvetették a szigorú ütemtervet, és hagyták, hogy a kreatív folyamat természetes folyása vezérelje őket.
Áprilisban érkezett az első előzetes a Darkness Always Wins című dal képében, majd egy floridai fesztiválon öt számot mutattak be először a közönségnek a készülő újdonságról. A mai napon pedig megjelent a második videoklip is - ezúttal magához a lemez címadó dalához.
Jó hír a rajongóknak, hogy Lzzyék november 6-án visszatérnek kis hazánkba - a Barba Negrában is bemutatják az új dalokat, vendégzenekarként pedig az indiai Bloodywood kíséri el őket, akiket a magyar közönség először láthat majd élőben.
Az év egyik, általam legjobban várt albuma jelent meg a mai nappal - a Garbage nyolcadik stúdiókorongja, a "Let All That We Imagine Be The Light". Négy év telt el azóta, hogy a "No Gods No Masters" megmutatta a világnak, hogyan tud a düh és frusztráció katartikus zenei élménnyé formálódni. Az a kivételesen erőteljes album a világ őrületének tükörképe volt – nyers, őszinte és kompromisszummentes.
Most azonban Shirley Manson, a zenekar karizmatikus énekesnője új irányt jelölt ki: ezúttal egy konstruktívabb energiához nyúltak. Ez az energia nem pusztán zenei alapanyag, hanem valódi építőkő, amiből fel lehet építeni valami újat, valami reményteljeset.
A két felvezető dalban – There's No Future In Optimism és Get Out My Face AKA Bad Kitty – határozottan ott érezhető ez az új energia, amely szinte frissítőleg hat az előző album dühös tombolása után. Őszintén szólva, nekem az a korábbi őrjöngés is roppant mód tetszett. Néha szükség van rá, hogy minden elfojtott düh, fájdalom és tehetetlenség utat törjön magának, különben lassan belerokkanunk. A "No Gods No Masters" épp ezért volt fontos: kiáltás volt, nem könyörgés. De az is igaz, hogy a negatív érzéseket megélni nem bűn, éppolyan jogunk van hozzá, mint az örömhöz. És ha ez a két új dal valamit bebizonyít, akkor az az, hogy a Garbage képes mindkettőt hitelesen, mélyen, és elementáris erővel tolmácsolni.
A zenekar láthatóan tudatosan váltott hangnemet, de nem tagadják meg valódi énjüket sem. Az új album dalai egyszerre kínálnak vigaszt és szembenézést, miközben Shirley hangja továbbra is félreismerhetetlen útmutatóként szolgál a Garbage zenei univerzumában. A "Let All That We Imagine Be The Light" nem menekülés a valóság elől, inkább egy új perspektíva felkínálása, hogy hogyan lehet a nehézségeket is az építkezés részévé tenni.
Címével ellentétben a Radical valójában egy nyugodtabb tempójú kompozíció, míg a Chinese Fire Horse az a karakterisztikus Garbage-ös pulzálás, amely a koncertek visszatérő kedvencévé válhat. A Love To Give az album egyik leginkább atmoszférikus darabja közé sorolható, egyben egyik személyes kedvencem lett már az első dallamoktól.
Ismét nincs hiány a különleges zenei megoldásokból és emlékezetes, kreatív dallamokból. Ezek közül is kiemelkedik az albumot záró The Day That I Met God, a szám pedig azt a mélyen spirituális élményt fogalmazza meg, amikor az ember nem egy aranyozott katedrálisban, hanem a semmi határán, a belső üresség peremén találkozik Istennel. A dal szinte meditatív transzba ejt: Shirley bársonyos, finoman rétegzett vokálja és a kompozíció gazdag, szinte lebegő hangszerelése olyan, mint egy balzsam, egy gyógyír a megfáradt léleknek.
A Sisyphus ezzel szemben könnyedebb hangvételű, mégis mély tartalommal bíró dal. Költői, mégis közvetlen: himnusz az öngyógyításról, arról, hogy az esés nem gyengeség, hanem emberi tapasztalat – és bár a kő újra legurul, a dal azt súgja, van értelme újra és újra megpróbálni felállni. A banda itt nemcsak zenei értelemben újít, hanem egyfajta lelki kísérőként is jelen van.
Lényegében az album minden egyes dalában felsejlik: a fájdalom, a kiégés és a depresszió legmélyebb bugyraiban is ott rejtőzik a reménysugár, amely iránytűként szolgálhat, ha készek vagyunk befogadni. Gondoljunk csak bele: hányan emelkedtek a magasba a teljes megsemmisülés poklából? Tekintsünk végig néhány történelmi alakon, és meglátjuk a bizonyítékot...
A mai nappal a Hold című tétel is megjelent, amely egy túlélő fohász – ám nem is annyira Istenhez, hanem valami sokkal földibb, emberibb valósághoz: a szeretethez, a közelséghez, a hűséghez. Egyfajta könyörgés, hogy ne omoljon össze minden, hogy a hit, a remény és az érintés fennmaradjon, hogy valami megmaradjon. Megindító, szívig hatoló alkotás.
A Have We Met (The Void) című kompozíció lebegés és zuhanás, simogatás és pusztítás örvénylő párbeszéde. A lágy, szinte éteri részek hirtelen zúzódnak szét a súlyos, torzított rifftömbök alatt, ez a kontraszt adja a dal hátborzongató dinamikáját. Tematikája a mentális széthullás egy olyan szegletét tárja fel, ahol a párkapcsolat már nem intimitás, hanem köd és káosz. Az érzékelés eltorzul: vajon ez árulás? Hűtlenség? Paranoia? Vagy mind egyszerre? A válasz nem jön, csak a fájdalom, ami túl valóságos ahhoz, hogy képzelgés legyen. Olyan valóságos, hogy elevenen zabál fel.
Természetesen nem hiányozhat a zenekar védjegyévé vált társadalomkritika sem: az R U Happy Now című tételben csúcsosodik ki, mely egyszerre dallamos, hipnotikus és letaglózóan dühös. Ez a dal egy belefáradt nemzedék hangos kiáltványa – benne van a csalódás, a cinikus humor és az elszánt, már-már kétségbeesett dac. A dal szembefordul a tekintélyelvű, patriarchális társadalmi berendezkedéssel, ahol a fegyverek iránti kultikus rajongás kéz a kézben jár a nőgyűlölettel, a rasszizmussal és a mindennapokba beépült agresszióval. A refrén úgy vág, mint egy vádirat, és nem kegyelmez. A szám csúcspontja pedig egy zseniálisan kifordított bibliai utalás: a modern ördög nem többé szarvakkal és patákkal riogató démon, hanem öltönyös vezérigazgató, Instagram-sztárrá vált influencer vagy politikus – az új kor Lucifere, aki a csendünket, a beletörődésünket próbálja aprópénzre váltani. Ugye ismerős?
A "Let All That We Imagine Be The Light" messze nem csupán egy újabb alternatív rocklemez – ez már túlmutat a konceptalbumok szokásos keretein is. Olyan, mint egy érzelmekkel teli, költői vallomás, ahol minden dal egy külön univerzum, mélybe húzó képekkel és finoman szőtt atmoszférával. Az anyag sokkal éteribb, szinte lebegő karaktert ölt, mint a "No Gods No Masters" keményebb darabjai, ám ez nem gyengeség – sőt, a lemez pont ebben a szelíden áramló energiában válik igazán erőteljessé.
A dalok építenek, nem rombolnak, de nem is simogatnak hazug vigasszal. Ehelyett egyfajta bölcsesség szól belőlük – és ez a bölcsesség Shirley Manson hangján szólal meg. Mert bár a frontasszony immár 58 éves, vokálja ugyanolyan mágikus, mint három évtizeddel ezelőtt: se nem nosztalgikus, se nem görcsösen fiatalos – egyszerűen csak időtlen.
A hangszeres társulat is minden elismerést megérdemel: Steve Marker és Duke Erikson gitárosok, valamint Butch Vig dobos olyan magabiztos és szenvedéllyel teli teljesítményt nyújtanak, amely ritkaság még fiatalabb zenekaroknál is. A Garbage egyáltalán nem tűnik olyannak, mint akik a visszavonulás felé kacsintgatnának, szerencsénkre.
Őszintén szólva meg kellett állnom egy pillanatra, amikor tudatosult bennem: Duke már 74 éves, egyidős az édesanyámmal (!), Steve és Butch pedig szintén a hetedik évtized küszöbén állnak. Mégis, ugyanaz a lobogó tűz hajtja őket, mint Shirleyt – nemcsak zenélnek, hanem élnek a zenében. Nem nehéz elképzelnem őket nyolcvanévesen is színpadon, új anyagokkal, teltházas koncerteken.
Amíg ilyen őszinte, erős üzeneteket közvetítenek, és ilyen színvonalú zenét alkotnak, addig a Garbage története korántsem ért véget. Inkább most kezdődik egy újabb, mélyebb fejezet.
10/10
Dallista:
1. There's No Future In Optimism 02. Chinese Fire Horse 03. Hold 04. Have We Met (The Void) 05. Sisyphus 06. Radical 07. Love To Give 08. Get Out My Face AKA Bad Kitty 09. R U Happy Now 10. The Day That I Met God
Ma vált elérhetővé a Pythia vadonatúj középlemeze, "V Pt.1: Unhallowed" címmel. A londoni szimfonikus/power metal csapat a kiadványról három dalt jelentetett meg videoklip formájában is az öt közül, amelyek a következő sorrendben láttak napvilágot: Path Of Decay, Unhallowed, valamint az A Curse In The Blood.
Az EP hírével egy időben a negyedik kisfilmes tétel is napvilágot látott - ezúttal a Muses Of The Night című szerzeményhez forogtak a kamerák.
A brazil extrém szimfonikus metal legismertebb zenekarának, a Semblant-nak a frontasszonya, Mizuho Lin egy csupán 24 órán át elérhető, ám annál megrendítőbb Instagram-sztoriban tárta a világ elé: egy évvel ezelőtt férje, Fabricio súlyos stroke-ot kapott. A betegség nemcsak a végtagjait bénította le – hosszú hónapokra a hangját is elveszítette.
Mizuho eképpen mesélt:
"Egy éve, hogy Fabricio stroke-ot kapott. Egy év – a legnagyobb sokk, a legnagyobb csend, a legnagyobb harc. Egy év, ami megállította az időt, majd újraindította, lassabban, másként, de élőbben, mélyebben. Fabricio elveszítette a hangját. A mozdulatait. De nem a bátorságát. A szavak elhagyták, de a jelenléte üvöltött: "Még itt vagyok.""
- kezdte érzelmes sorait az énekesnő, majd eképpen folytatta:
Sokáig hallgattam erről, annyi rossz dolog történt az interneten, hogy egyszerűen nem akartam beszélni, csak hogy megvédjem őt minden rossztól. De amikor megnyíltam, elmondtam, mi történik, annyi szeretetet kaptunk... annyi pozitív energiát!
Nincs elég szavam, hogy megköszönjem nektek mindezt... Ma újra beszélnem kellett... újra! Ma az új életét ünneplem. Az új esélyt! Tudod, miért? Mert IGENIS van élet a stroke után is!!!Ha ez a videó megérint valakit... már megérte. Mert a zene az élet hangja. És Fabricio újra tanul játszani rá.
A 37 éves Fabricio Reis 2015 óta gitározik a brazil Sculptor nevű melodikus death metal bandában, Mizuhóval 2011 októberében kötöttek házasságot.
