A Delain talán az a zenekar, ami a leglátványosabban feneklett meg a Covid időszakban. A kényszerleállás az összes meglévő ellentétet a felszínre hozta a tagok között, nem telt el sok idő és érkezett a közlemény, miszerint a zenekar abban a formájában megszűnik létezni, Martijn Westerholt alapító egyedül viszi tovább a nevet. Szinte azonnal be is indult a sárdobálás, a távozó tagok egy emberként szapulták Martijnt, Charlotte, Otto és Timo hosszas közleményekben tárgyalták ki sérelmeiket a nyilvánosság előtt, egyedül a dobosuk maradt csendben. Az eredeti terv szerint Martijn projektként folytatta volna, vendégzenészekkel adott volna ki lemezeket Delain név alatt, de hamar rájött, valódi zenekarként van igazán létjogosultsága ennek a dolognak. Némi csend és hallgatás után érkezett is a hír, miszerint újjáalakul a banda, visszatér Sander Zoer dobos és Ronald Landa gitáros az alapító tagok közül, Ludovico Cioffi basszusgitáros pedig új igazolás. Az énekesnő kiléte azonban sokáig titok maradt, majd az első klipes dallal fény derült mindenre:a mikrofon mögé az erdélyi születésű, de Olaszországban élő, a metalon belül ismeretlennek számító Diana Leah került. A cikknek nem célja a két énekesnő összehasonlítása, így ebbe nem is mennék bele. Rövidesen érkezett az új felállás első lemeze, a "Dark Waters", majd a turné, melynek magyarországi állomása is volt, a Barba Negra Blue stage-en.

Az est nyitózenekara a svájci illetőségű Illumishade volt. A Fabienne Erni énekesnő vezette csapat igazán impozáns színpadképpel készült.

A háromnegyed órás műsoridővel nagyon jól gazdálkodtak, a programba a lágyabb daloktól a zúzósabbakig sokminden belefért, így egy változatos, cseppet sem unalmas bulit csaptak nekünk, amire szemmel láthatóan vevő volt a közönség, és bár szerintem a zenéjükben semmi különleges és egyedi nem volt, a stílusban megszokott sablonokat alkalmazták annyira ügyesen és profin, hogy ha máskor erre járnak, simán vevő leszek rájuk.

Az est fő attrakciója, a Delain kezdete előtt hirtelen tele lettem kérdésekkel. Hol a közönség? Hiszen emlékszem, anno a Prielle Kornélia utcai Barba Negra klubot, ami egy 1100-1200 fős, nagy hely volt, a Delain lazán úgy telerakta, hogy egy tűt nem lehetett volna leejteni. Ezzel szemben most a kisebb, 800 fős Blue stage-en volt egy jóindulatú félház. Milyen lesz a koncert? Delain lesz, vagy csak valami, ami szeretne az lenni? Ilyen, és ehhez hasonló dolgok jártak a fejemben, amikor megszólalt az intro. Ebben a pillanatban hatalmas üdvrivalgásban tört ki a terem, és tudni lehetett, hiába vagyunk kevesen, itt most azok az emberek vannak, akik a botrányos feloszlás majd kétséges újjáalakulás ellenére is kitartanak a zenekar mellett. Mire a tagok feljöttek a színpadra, már ment a teli torokból, ritmusra 'Delain-Delain!' skandálás, a hangulat már hatalmas volt.

A koncertet nyitó dal az új lemezes The Cold, Diana Leah színpadra lépését is hatalmas taps övezte. A hangosítás végig gyakorlatilag lemezminőségű volt, így hallani lehetett volna minden hibát, ami nem volt, hiszen Diana tökéletesen tisztán énekel! Ugyan megfogadtam, hogy nem fogok hasonlítgatni, de muszáj kitérnem rá egy gondolat erejéig: az előd Charlotte, és Diana hangja első hallásra kísértetiesen hasonlít egymásra, az nagyon hamar feltűnt, hogy Diana sokkal kényelmesebben mozog a magas hangok közt is, Charlotte ezeket a részeket élőben szerette megúszni, viszont a mélyebb tartományokban egyértelműen ő az erősebb.

De vissza a koncertre. A program, lemezbemutató ellenére erősen Best Of jellegű volt, a 18 dalos setlistbe mindössze 4 új fért bele. Ezt szemmel láthatóan senki nem bánta, sőt, az ötödikként érkező April Rain környékén már az az érzésem volt, hogy tök mindegy, mit játszanak, csak csinálják, mert jó. Minden egyes dal után hosszú tapstenger, ritmusos hej-hej és delain-delain skandálások, önkívületi sikítások... Ez jellemezte az estét. A Get The Devil Out of Me közepén Ronald gitárja elszállt, így a dal utáni pár perces technikai szünet alatt Diana próbálta szóval tartani a népet. Érezhetően zavarban volt, a közönség hamar kapcsolt, és be is segített, ismét hatalmas tapsokban, skandálásokban tört ki a terem, ezzel segítve az énekesnőt.

A turnéra elkísérte a bandát az új lemezen több dalban is közreműködő Paolo Ribaldini, így az új lemezes Queen Of Shadow élőben is az ő hangjával kiegészülve szólalhatott meg, de több régi duett dalban is besegített, mint a The Gathering, a Control The Storm, a Sing to Me, vagy a Your Body is a Battleground. A srác eszméletlen torokkal van megáldva, bízom benne, hogy a csapat és közte létrejött együttműködés hosszútávú lesz. Diana és Paolo hangja annyira jól működik együtt, hogy amikor egy dalban közös részt énekelnek, hangjuk eggyé válik, és egy nagyon különleges énekhang születik meg, amivel az ember nem tud betelni. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy egy jó koncert kerekedjen az estéből, a Delain új felállása 5*-ra vizsgázott a hazai közönség előtt, bebizonyították, hogy igenis vannak olyan jók, mint a régi csapat. A zenekar hazai közönsége mindig is nagyon fanatikus volt, így talán nem is csoda, hogy ennyire zseniális hangulatú lett a koncert, amit a csapat nem győzött megköszönni.

A fergeteges koncert után egy újabb kérdés merült fel bennem. Mi a Delain? A tagok, vagy a dalok? A válasz azt hiszem, egyértelműen az utóbbi, és erre talán a legjobb bizonyíték a közönség reakciója volt minden dal után: talán még sosem láttam ennyire extázisba kerülő publikumot, akik így örülnek annak, hogy hallhatják a kedvenc dalaikat élőben.

Noha a nézőszám jóval alulmaradt a régi felállás koncertjeitől, ezt be lehet tudni annak, hogy sokan nem mertek kockáztatni, mert nem tudták, mire számítsanak. Biztos vagyok benne, hogy ezt a bulit az összes résztvevő sokáig fogja emlegetni még, ami meggyőzi a most lemorzsolódott rajongókat, és legközelebb már akkora tömeg előtt játszhat a banda, amit megérdemel. Zseniális volt az este, köszönjük, Delain!

Setlist:

The Cold

Suckerpunch

Burning Bridges

The Quest and The Curse

April Rain

Get The Devil Out of Me

Sleepealkers Dream

Invidia

Queen of Shadow

Your Body is a Battleground

The Gathering

Don't Let Go

Moth to a Flame

Not Enough

Mother Machine

Control The Storm

Sing to Me

We Are The Others

Fotók: Barba Negra, BornVillain