Furcsa jelenség, hogy egy 1998 óta működő zenekar, amely már a tizenkettedik albumánál tart, ennyire visszafogottan van jelen a médiában. Az Edenbridge mintha tudatosan kerülné a csinnadrattát – vagy egyszerűen másképp gondolkodnak a láthatóságról –, pedig a minőség náluk évtizedek óta állandó. A linzi csapat ritkán tolja túl a marketinggépezetet, alig találkozni velük hirdetésekben vagy nagyobb cikkekben, miközben hasonló régóta működő bandák, mint a Nightwish, az Arch Enemy, az Epica vagy a honfitárs Visions of Atlantis, gyakorlatilag folyamatos médiatűz alatt tartják a közönséget. Utóbbi különösen, hiszen Clémentine Delauney érkezése és a kalózos korszak bevezetése óta megállás nélkül turnéznak, és a rajongótáboruk látványosan megnőtt.

A szimfonikus metalban otthonosan mozgó banda átlagosan három-négy évente jelentkezik új albummal, és ezeken rendre felvonultatják a műfaj összes jellegzetességét. A frontasszony, Sabine Edelsbacher – aki egészen hihetetlen módon idén már 52 éves lesz – bársonyos, alt hangszínével külön utat jár, finoman simogató vokálja teljesen eltér a műfajban domináló szoprán hangzástól, és remekül példázza, hogy a klasszikus énektechnikát nem kizárólag fejhangon lehet mesterien művelni.

Ami elsőre feltűnik – vagy inkább fülbe kúszik – az a dalok meglepően gazdag struktúrája. Az új anyagon a riffek határozottabban harapnak, a dallamvilág pedig sokkal változatosabb, mint korábban. Tavaly nyáron jelentette be a zenekar, hogy készül az új album, a Set the Dark on Fire, és még azt is előre közölték a rajongókkal, mely dalok kapnak videoklipet és mikor. A sort a Cosmic Embrace indította, ezt követte a Where the Wild Things Are, majd a lemez címadó tétele. 

A 12 számos album remek ívvel indul: a nyitó The Ghostship Diaries elegánsan húzza fel a függönyt, és megágyaz a már ismerős Cosmic Embrace-nek és Where the Wild Things Are-nak. Utóbbi ír–kelta motívumokkal van megbolondítva, epikus refrénnel, és Sabine hangja gyönyörűen simul ebbe a hangzásba.

Természetesen a filmzenés hangulat sem marad el: a Bounded By the Light a zenekar epikusabb, grandiózus vonalát képviseli, és itt mutatkozik meg Sabine érzelmesebb oldala is. A folk metalos világba kacsintó elemek különösen az átvezető jellegű rövid tételekben – Tears of the Prophets, Divine Dawn Reveal – kapnak hangsúlyt, ahol buzuki, ukulele, cimbalom és elektromos szitár színezi a zenét. Utóbbi a Lighthouse egyik meghatározó alappillére, ez adja a dal finoman keleties atmoszféráját.

A lemezt egy több mint 13 perces, négyfelvonásos történet, a Spark of the Everflame zárja. A kompozíció négy része – Let Time Begin, The Winding Road to Evermore, Per Aspera ad Astra és Where It Ends, Is Where It Starts – mind teljesen eltérő módon szólal meg, mintha egy epikus utazás négy különálló állomását járnánk be. Felépítésében kissé emlékeztet a Nightwish "Century Child" (2002) albumán található, hasonló hosszúságú és három részre tagolt Beauty of the Beast tételeire, ám az összhatás továbbra is egyértelműen az Edenbridge sajátos hangzásvilágát hordozza, a multihangszeres Lanvall – Sabine férje – pedig zeneszerzőként ismét megmutatja, milyen sokoldalúan képes kibontani adottságait és ötleteit. 

Bár kétségtelen, hogy egy csaknem három évtizede működő zenekar életművében akadnak gyengébb fejezetek, véleményem szerint az Edenbridge továbbra is egy erősen alulértékelt formáció. Remélhető, hogy a "Set the Dark on Fire" közelebb hozza őket egy szélesebb közönséghez, mert ezzel az albummal a csapat tényleg odatette magát. A "Dynamind" (kritika ITT) volt utoljára hasonlóan erős kiadvány; a "Shangri-La" nálam nem ütött akkorát, de ez a friss anyag üdítő lépés előre. Igaz, elbírt volna még egy kis plusz keménységet, de összességében egy szerethető, jól összerakott, karakteres lemez született, határozottan erőteljes dalokkal.

9/10

"Set the Dark on Fire"

Megjelenés: 2026.01.16.

Kiadó: Steamhammer/SPV

Zenészek:

Sabine Edelsbacher - ének

Lanvall - szólógitár, ritmusgitár, akusztikus gitár, zongora, billentyűs hangszerek, elektromos szitár, buzuki, ukulele, swaramandal, kalapács-cimbalom, tampura, monokord és mandolin

Johannes Jungreithmeier - dobok

Steven Hall - basszusgitár

Sven Sevens - gitár

Dallista:

01. The Ghostship Diaries
02. Cosmic Embrace
03. Where The Wild Things Are
04. Tears Of The Prophets
05. Our Place Among The Stars
06. Set The Dark On Fire
07. Bonded By The Light
08. Divine Dawn Reveal
09. Lighthouse
10. Spark Of The Everflame - Let Time Begin
- Spark Of The Everflame - The Winding Road To Evermore
- Spark Of The Everflame - Per Aspera Ad Astra
- Spark Of The Everflame - Where It Ends, Is Where It Starts

Poppy karrierje talán a legmegosztóbb dolog a modern alternatív zenében, amióta úgy döntött, hogy a popzene cukormáza helyett inkább a gitárok nyers hangjaival kezd el dolgozni. Az industrial és metal elemekkel fűszerezett új irány persze felkavarta a kedélyeket, sokan rögtön lehúzták, hogy "ez nem igazi metal", "ez csak póz", meg hogy "mi a faszom ez egyáltalán?".

Nos, én is pont egy ilyen gyűlölködő posztban akadtam rá tavaly a zenéjére, ahol a kommentelők alaposan szétszedték a csajt. De amikor valami így rommá van fikázva minden oldalról, az nekem automatikusan gyanús, szóval gondoltam, megnézem, hogy mi ez, amiért ennyire habzik mindenki szája. És bejött. Szóval míg mások minden létező platformon magyarázták, hogy Poppy "nem autentikus", én ráfeküdtem a repeat gombra... ha ettől anti-metalos vagyok, hát leszarom, nekem tetszik. Ha tudnák, hogy olykor Spice Girls-t is hallgatok a könnyes nosztalgia jegyében...

Poppy, polgári nevén Moriah Rose  Pereira 1995. január elsején született a Massachusetts állambeli Bostonban, portugál származású szülők lányaként. Pályafutása 2017-ben a "Poppy.Computer" albummal indult, amely kimondottan szintetikus pop hangzással, bubblegum dallamokkal és egy egészen bizarr, szürrealisztikus imázzsal dolgozott. A That Poppy személyisége (akkoriban ezen a néven alkotott) egyszerre volt aranyos és kifejezetten kísérteties, egy mesterségesen mosolygó, robotszerű figura, aki YouTube-videóiban monoton hangon mondott néha abszurd, néha kifejezetten sötét dolgokat.

A 2018-as "Am I a Girl?" még nagyrészt a pop műfajban maradt, de itt már érezhetően megjelent valami más is. Az album második felében olyan számok kerültek be, mint az X és a Play Destroy (Grimes és Diplo közreműködésével), amelyek már a nehezebb hangzás felé kacsintgattak. Ez volt az az átmeneti pont, ahol a cukros felszín alatt egyre erőteljesebben kezdett el megjelenni a feszültség. Aztán jött az "I Disagree" 2020-ban, és itt már nem volt visszaút. A korong nyíltan ötvözte a metalt, az industrialt és a nu metalos elemeket, miközben megtartott némi popot is. Poppy később többször kijelentette, hogy a váltás mögött az állt, hogy a korábbi dalok már nem fejezték ki azt, ami valójában benne forrt – a düh, a kontroll elvesztésének érzése és a társadalmi elvárásokkal szembeni lázadás. A torzított gitárok és a brutálisabb hangszerelés szabadságot adott neki, hogy őszintébb legyen.

Ez a váltás persze nem csoda. Poppy alig 18 évesen robbant be a köztudatba, és az ember ebben a korban még csak kezdi megtanulni, hogy ki is ő valójában, hiszen hiába számít felnőttnek, valójában még kamasz. A művészi érés ritkán egy éles, radikális törés; sokkal inkább fokozatos kísérletezés, ahogy az "Am I a Girl?" esetében is látható volt. Poppy tehát nem egyik napról a másikra lett "metal", hanem lassan, albumról albumra kereste a helyét, miközben lemorzsolódtak róla a korábbi rétegek. És ha jobban belegondolunk, ez teljesen természetes – egy huszonéves művész nem lehet ugyanaz, mint egy tizenéves, még akkor sem, ha a közvélemény ragaszkodik ahhoz, hogy az eredeti imázst örökké meg kellene tartania. Az ezt követő "Flux" (2021), "Zig" (2023) és "Negative Spaces" (2024) már határozottan a keménység felé tartott. 

A mai napon került boltokba az "Empty Hands" címre keresztelt új album, miután három kislemez – az Unravel, a Bruised Sky és a Guardian – már korábban felvillantotta, mire számíthatunk a fiatal művésznőtől. Ahogyan ő fogalmazott egy interjúban: 

"Minden reggel, amikor felkelek, arra ösztönzöm magam, hogy olyasmit tegyek, amit azelőtt még soha."

Igen határozott elképzelésekkel rendelkezik tehát az énekesnő, akinek friss anyaga nem szakít látványosan a "Negative Spaces" világával, ami nem is meglepő, hiszen ismét Jordan Fish – az alternatív zene egyik legbiztosabb kezű producere – bábáskodott a korong születésénél. 

A lemezt a Public Domain nyitja, amely az If We're Following The Light mellett a maga 4 percével a második leghosszabb tétel – ízig-vérig industrial alapokra épül, szövegének magja pedig úgy izzik, mint egy túlterhelt villanyvezeték: a világ tele van cinikus manipulátorokkal, szajhaként árult véleményekkel és olyan "igazságokkal", amelyek mögött semmi valódi tartalom nincs. Ezt követi a már ismert Bruised Sky, amelyhez vizuális anyag is készült. A dal szövege a trauma és az elárultság feldolgozásának kínzó folyamatát írja le: Poppy próbálja betegségként kezelni azt, aki fájdalmat okozott neki. Az apokaliptikus képekkel teli reflex és a "fény" motívuma azt sugallja, hogy az egyetlen kiút a sötétség által hozott megtisztulás, ahol végre nem kell többé rejtőzködni, és a hallgatásban rejlik az igazi erő.

A szintén kislemezként megjelent Guardian az egyik legerősebb darab az albumon, Poppy tiszta hangjára épül, nincs benne hörgés és sikoly, a szöveg pedig igen mélyre megy, ami az érzelmeket illeti. A szöveg egy feltétel nélküli védelmező szeretet himnusza, amelyben az énekesnő arról mesél, hogy még akkor is ott lesz a számára fontos embereknek, amikor minden más – istenek, városok, remény – összeomlik körülöttük. Erőteljes képekkel dolgozik (rommá lett városok, árulók és gyávák, bíborvörös nyilak), de a reflex mégis teljes odaadást hirdet: a "te vagy minden lélegzetemben" és az "örökké fogunk küzdeni" sorok olyan szintre emelik a védő szerepet, amely már-már spirituális dimenzióba lép, túlmutatva a puszta emberi kapcsolatokon.

Heike Langhans munkásságát már hosszú évek óta figyelemmel kísérem. A német gyökerekkel rendelkező, Dél-Afrikában született és jelenleg Új-Zélandon élő énekesnő 18 éves kora óta aktívan alkot, és azóta számos zenei projektben megmutatta sokoldalúságát. Nevét legtöbben a gothic/death/doom színtér egyik meghatározó formációja, a svéd Draconian révén ismerhették meg.

2021-ben azonban új fejezetet nyitott: megalapította a Remina nevű formációt, alkotótársával és egyben jegyesével, Mike Lamb-bal. A páros nem tétlenkedik – a Remina mellett közösen jegyzik a Light Field Reverie és a Sojourner nevű formációkat is, így hármas projektjük egyfajta kozmikus egységként fonódik össze, miközben mindhárom formáció más-más arcát mutatja meg a melankólia és a transzcendens szépség univerzumának.

"The Silver Sea" címmel ma jelent meg a Remina második albuma. Bár mindössze hét szerzeményt tartalmaz, már az első hangok után világossá válik: itt nem a mennyiség, hanem a minőség uralkodik. Minden dal egy külön világ, lassan kibontakozó, atmoszférikus utazás a kozmikus melankólia tengerén, ahol a csendnek is súlya van, és minden hang a végtelen felé rezdül. A doomhoz nem elég csupán két fül, kell hozzá egy bizonyos lélekállapot. Egyfajta belső lelassulás, amikor nem menekülsz a sötétség elől, hanem hagyod, hogy átöleljen. Hogy elmerülj benne – a zenében, a szövegekben, a pincemélyre hangolt gitárok zúgásában, a vaskos hangzásban, a melankolikus dallamokban, és jelen esetben Heike Langhans éteri, túlvilági hangjában.

A metalon belül kevés műfaj képes ilyen kristálytisztán megmutatni az elmúlás, a transzcendens és a sötétség szépségét. A doom nem harsány és pörgős: ereje éppen a lassabb tempóban gyökeredzik, súlyában pedig a katarzis. Ez a zene nem akar elterelni a fájdalomról, hanem segít szembenézni vele. És aki egyszer tényleg megérti, az tudja: a doom nem szomorú, csak őszinte.

A Trust No One arról szól, hogy az igazság keresése nem mindig egy felszabadító dolog, sőt, olykor fájdalmasabb, mint a nem tudás. A sorokban ott a belső vívódás, a zene pedig rezonál a szöveg fájdalmával, míg a Vanta Rayben Tony Dunn és Heike kettőse nagyszerű egységet alkot - Tony Sgàile név alatt alkotó angol zenész, de tagja a Cnoc an Tursa nevű zenekarnak is.

Az Antimatter énekesével, Mick Moss-szal rögzített Algolban Mick mély, földies baritonja szintén összesimul Heike lágy hangjával, a dal maga pedig kozmikus metaforákon keresztül beszél a pusztulásról, elengedésről és az örök összetartozásról. A dal egy szerelmi kapcsolat vagy spirituális kötődés végső felbomlását jeleníti meg – nem hétköznapi értelemben, hanem univerzális léptékben, mint két csillag, akik ugyan egymás körül keringenek, de végül a gravitáció elsodorja őket egymástól - talán ezért is kapta a címét a tétel az asztrológiában meglehetősen rossz hírű Algol csillagról, amely a Bika csillagkép objektuma.

Igazi gyöngyszem a House of Suns; lassan, szinte észrevétlenül bontja ki magát. Mély, lüktető atmoszférája és szenvedélyes hangulata minden hallgatással közelebb enged, az Io pedig az egyik legkedvesebb dalom a lemezen. Io a mitológiában Zeusz szeretője volt, akit üldöztek és elrejtettek, róla kapta nevét a Jupiter négy Galilei-holdja közül az egyik, és a szövegben visszatérő motívum a róla származó szilánk. Ez a szilánk a kapcsolatuk jelképe, a szeretett lény utolsó ajándéka, amellyel egyúttal titkot is hagy hátra. A sorokból az derül ki, hogy a távozó valamit tudott, valamit védett – talán egy tiltott tudást, talán az emberiséget –, és a narrátorra bízta ennek őrzését.

A lemezt a Silence and the Silver Sea zárja, egy olyan dal, amelyben úgy érzed, egyszerre beszélsz a tengerrel és a csillagokkal. Heike hangja itt talán a legéteri­bb és legtörékenyebb, mégis végtelenül erőteljes – mintha maga az ég válaszolna minden egyes dallamával.

A "The Silver Sea" egy utazás a kozmoszban, Heike hangja a pedig a vezérlőcsillag. Kevés énekesnő képes ennyire átlátszóan közvetíteni a melankóliát, mégis megtölteni azt fénnyel és reménnyel. Hangja nem egyszerűen megszólal, hanem körbefon. Mike zenei világa és Heike éteri jelenléte tökéletes összhangban léteznek: mint két égitest, amelyek külön pályán mozognak, de mindig ugyanabba a fénybe fordulnak. Ketten együtt ismét megmutatták, hogy a sötétség lehet gyönyörű, ha belülről ragyog.

10/10

"The Silver Sea"

Megjelenés: 2025.10.24.

Kiadó: Avantgarde Music

Dallista:

1. Trust No One

2. Algol

3. Vanta Ray

4. Theia

5. House of Suns

6. Io

7. Silence and the Silver Sea

Zenészek:

Heike Langhans - ének

Mike Lamb - gitár, basszusgitár, billentyűk

Shayne Roos - dobok

Van úgy, hogy a közösségi oldalak mocsarában egyszer-egyszer tényleg igazgyöngyöt találsz, igaz előtte át kell úsznod több tonna szellemi trágyán. Nekem a Frayle-lel való találkozásom volt az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy megérte elmerülni az internet emésztőgödrében. A clevelandi (Ohio) formáció 2017-es indulása óta két albumot is kiadott – a 2020-as "1692"-t és a 2022-es "Skin & Sorrow"-t –, és bevallom, kissé megdöbbentett, hogy eddig elkerülték a figyelmemet. A dal, amely által megismertem az együttest, a Darker than Black volt, és a címe nem is hazudott. Fekete lyukként szippantott magába az elegánsan baljós sötétségével, így nem volt kérdés, hogy mélyebbre ások a zenekar eddigi univerzumában.

A Frayle zenéje nehezen szorítható egyetlen műfaj keretei közé, és szerintem pont ez benne a legszebb. A banda a doom metal mély, hömpölygő súlyát keveri gótikus, ambient és post-metal hatásokkal, miközben időnként egy-egy shoegaze-es, pszichedelikus réteg is felbukkan a hangképben. A végeredmény -ha mindenáron hasonlóságokat keresünk- valahol talán a Sleep és Chelsea Wolfe között lebeg: súlyos, mégis álomszerű, mintha egy lassított mágikus rituálé közepébe csöppennénk, ahol a füstölő helyett épp egy gitár ég. A zenekar saját szavaival élve: "heavy, low & witchy." Ennél pontosabb és magyarosított meghatározásra talán nincs is szükség. A Frayle világa egyszerre földhözragadt és transzcendens, misztikus és nagyon is emberi. A gitárok dörögnek, a dobok lüktetnek, mégis minden a légies, hipnotikus ének köré épül.

Most pedig itt a folytatás: "Heretics & Lullabies" címmel a mai napon megjelent a harmadik nagylemez. Az anyagot négy videoklipes dal vezette fel: a sebeket lassan gyógyító Walking Wounded, a melankolikus eleganciával újraértelmezett Lana Del Rey-sláger Summertime Sadness, a rituálisan feszülő Heretic, valamint a Boo, amely tökéletesen hozza az őszi, Halloweenes borzongást.

A csapat zenéje egyértelműen Gwyn Strang túlvilági hangjára épül, amelyet tökéletesen egészít ki a háttérben megbújó, sötéten hörgő férfihang. A kettő együtt olyan, mint fény és árnyék tánca: egymás ellentétei, mégis tökéletes egységet alkotnak. Gwyn és férje, Sean Bilovecky nemcsak az életben, hanem alkotásban is társak: közösen álmodták meg és hívták életre a Frayle-t, és ez a mély, spirituális szimbiózis átsugárzik minden dalon. Ők ketten mintha ugyanabban a kis, sötéten izzó univerzumban léteznének, és a dalaik mind-mind ennek a világnak a sötét, mégis tökéletes gyermekei: törékenyek, nyugtalanok, de gyönyörűek.

Gwyn éneke nem követel figyelmet, mégis azonnal magához láncol. Éteri, sejtelmes, mégis minden rezdülésében ott van az erő és a fájdalom. Mintha egy modern kori boszorkány énekelne egy elátkozott altatót, ami egyszerre nyugtat és borzongat meg. Ez a hang olyan, mint a hajnali köd: puha, lassan gomolygó, de ha egyszer körülölel, már nincs menekvés. És megeshet, hogy ebből a ködből nem is akarsz menekülni - nálam pont ezt váltotta ki a Frayle zenéje.

Már a "1692" is komoly súlyt hordozott: egyfajta zenei megvallás volt a sebezhetőségről, a bűntudatról és a belső démonokkal való küzdelemről. A "Skin & Sorrow" azonban ezt az érzelmi mélységet még tovább tágította, mintha a fájdalom magvát most már nem elrejteni, hanem tudatosan megmutatni akarták volna. A hangzás vaskosabb lett, a riffek szinte földrengető erővel dübörögnek, miközben a sötétség már nem csupán atmoszféraként, hanem katarzisként van jelen.

A szövegek nyomasztóak, mégis furcsa módon erőt adnak: a veszteségről, a világfájdalomról és a sötét romantikáról szólnak, amikor fájdalom lassan szépséggé alakul. Gwyn hangja itt már nemcsak mesél, hanem gyógyít is; mintha minden egyes dal egy apró szeánsz lenne, amelyben a hallgató saját árnyait is kénytelen megölelni.

A "Heretics & Lullabies" folytatja ezt a sötét, misztikus vonalat, ugyanakkor bátrabban kísérletezik. A hangzás néhol súlyosabb, heavy metalos elemekkel gazdagodik, máshol pedig a többrétegű vokálok és a lassú, szinte liturgikus tempó (mint a Boo-ban) adnak új dimenziót a Frayle világának. És őszintén: ki gondolta volna, hogy Lana Del Rey Summertime Sadness-e ennyire jól szól, ha ráhúzod a világvégét? A feldolgozás nem pusztán újraértelmezi az eredetit, hanem egészen más lelki térbe helyezi. Oda, ahol a melankólia itt már nem bánat, hanem egyfajta beavatás.

A Demons címéhez méltón baljós, sűrű atmoszférát teremt, mintha lassan kúszna elő a sötétből. A dal a belső démonokkal való küzdelmet járja körül – a kishitűséget, az önbizalom törékenységét és azt az örök harcot, amikor az ember önmagát próbálja legyőzni. A Souvenirs of Your Betrayal kapcsán Gwyn korábban elmondta, hogy a felvétel során darabokra szakadt a szíve. A dal annyira személyes, hogy maga sem tudja, képes lenne-e valaha élőben előadni. És ez hallatszik is: minden sor, minden sóhaj egy nyílt seb, ami megállíthatatlanul vérzik. A szöveg mélyen felkavaró. A szeretethiány, a kiábrándulás és a kapcsolatban megélt lelki mérgezés lenyomata. Ez nem egy egyszerű szakítódal, hanem egy belső monológ a határok, a hiány és az önfeladás fájdalmáról. Mintha egy utolsó, el nem küldött levél lenne, amelyben a gyász és a gyöngédség már elválaszthatatlanul összefonódik.

Különösen kedves számomra a Hymn For The Living – olyan, mintha egy már eltávozott lélek suttogna Gwyn hangján keresztül:

“I am light… I am the dark… I’ll stay with you… You are my heart… I love you… For all of time… Protect you… You are mine…”

E szavakban ott rezdül a túlvilág békéje és a földi szeretet örök visszhangja. Mintha egy lélek üzenne: már békére talált, de a szeretete sosem múlik el. A halál itt nem lezárás, csupán egy átlépés – egy másik síkra, ahol a lélek tovább őrzi és védi azt, akit valaha szeretett.

Másik személyes kedvencem a kisfilmes formában is megjelent Heretic, amely nyíltan szembemegy a képmutató vallásossággal. A szöveg arról szól, hogy nem kell külső megváltásban hinnünk, ugyanis a fény bennünk van, nem felettünk. Inkább legyél eretnek, mint báb. A Heretic bátran kimondja: jobb őszintén elbukni a pokolban, mint álszentül térdelni a mennyországban. Ez a dal nem isteni ítéletről, hanem önfelszabadításról szól – arról a pillanatról, amikor az ember végre saját megmentőjévé válik. A Glass Blown Heart a függőséggé váló szerelem allegóriája: az ember mindent odaad, újra és újra megsebezve magát, csak hogy érezze a másikat. A fájdalom maga válik a kötődés eszközévé. A Run a kontroll és a menekülés örök kettősségét tárja a hallgató elé – a rémálmok, a bosszúvágy és a szabadulás iránti kényszeres vágy sötét himnusza. Mintha az ember saját árnyékától futna, miközben tudja: sosem hagyhatja maga mögött teljesen. Az albumot záró Only Just Once már a beletörődés és a belső számvetés hangján szól. A beteljesületlen vágyak keserű íze, az önkeresés és az önpusztítás közti törékeny egyensúly áthatja minden pillanatát. Ez a dal olyan, mint az utolsó lehelet egy hosszú, érzelmi utazás végén: fájdalmas, de megtisztító.

Mindig is megláttam a szépséget a sötétségben, és ez most sincs másként. Akik hasonlóan éreznek, azok számára a "Heretics & Lullabies" nem csupán egy album, hanem egy tükör lehet. És ebben a tükörben a saját árnyékainkkal nézünk szembe. Ez a zene azoknak szól, akik nem félnek mélyre merülni, akik tudják, hogy az igazság ritkán ragyog a felszínen. A Frayle nem kínál cukormázat, sem kényelmet. Csak őszinteséget, fájdalmat, gyógyulást és fényt – azt a fajta fényt, ami nem fentről hullik alá, hanem belül gyullad ki, miután már mindent elnyelt a sötétség.

Talán ezért érzem annyira közel magamhoz ezt a lemezt. Mert nem fél kimondani, amit sokan csak éreznek: hogy a sötétség nem az ellentéte a fénynek, hanem annak bölcsője. Hogy a fájdalom nem mindig ellenség, néha épp ő tart életben. Ez a lemez olyan hallgatóknak készült, akik nem futnak el önmaguk elől, akik képesek leülni a démonaikkal, és azt mondani nekik: "maradhattok, de most én parancsolok."

10/10

"Heretics & Lullabies"

Megjelenés: 2025.10.10.

Kiadó: Napalm Records

Dallista:

1. Walking Wounded

2. Summertime Sadness (Lana Del Rey cover)

3. Boo

4. Demons

5. Souvenirs of Your Betrayal

6. Glass Blown Heart

7. Hymn for the Living

8. Run

9. Heretic

10. Only Just Once

Zenészek:

Gwyn Strang - ének

Sean Bilovecky - szólógitár

Jason Knotek - basszusgitár

Jon Vinson - dobok

Az év egyik, általam legjobban várt albuma jelent meg a mai nappal - a Garbage nyolcadik stúdiókorongja, a "Let All That We Imagine Be The Light". Négy év telt el azóta, hogy a "No Gods No Masters" megmutatta a világnak, hogyan tud a düh és frusztráció katartikus zenei élménnyé formálódni. Az a kivételesen erőteljes album a világ őrületének tükörképe volt – nyers, őszinte és kompromisszummentes.

Most azonban Shirley Manson, a zenekar karizmatikus énekesnője új irányt jelölt ki: ezúttal egy konstruktívabb energiához nyúltak. Ez az energia nem pusztán zenei alapanyag, hanem valódi építőkő, amiből fel lehet építeni valami újat, valami reményteljeset. 

A két felvezető dalban – There's No Future In Optimism és Get Out My Face AKA Bad Kitty – határozottan ott érezhető ez az új energia, amely szinte frissítőleg hat az előző album dühös tombolása után. Őszintén szólva, nekem az a korábbi őrjöngés is roppant mód tetszett. Néha szükség van rá, hogy minden elfojtott düh, fájdalom és tehetetlenség utat törjön magának, különben lassan belerokkanunk. A "No Gods No Masters" épp ezért volt fontos: kiáltás volt, nem könyörgés. De az is igaz, hogy a negatív érzéseket megélni nem bűn, éppolyan jogunk van hozzá, mint az örömhöz. És ha ez a két új dal valamit bebizonyít, akkor az az, hogy a Garbage képes mindkettőt hitelesen, mélyen, és elementáris erővel tolmácsolni.

A zenekar láthatóan tudatosan váltott hangnemet, de nem tagadják meg valódi énjüket sem. Az új album dalai egyszerre kínálnak vigaszt és szembenézést, miközben Shirley hangja továbbra is félreismerhetetlen útmutatóként szolgál a Garbage zenei univerzumában. A "Let All That We Imagine Be The Light" nem menekülés a valóság elől, inkább egy új perspektíva felkínálása, hogy hogyan lehet a nehézségeket is az építkezés részévé tenni. 

Címével ellentétben a Radical valójában egy nyugodtabb tempójú kompozíció, míg a Chinese Fire Horse az a karakterisztikus Garbage-ös pulzálás, amely a koncertek visszatérő kedvencévé válhat. A Love To Give az album egyik leginkább atmoszférikus darabja közé sorolható, egyben egyik személyes kedvencem lett már az első dallamoktól.

Ismét nincs hiány a különleges zenei megoldásokból és emlékezetes, kreatív dallamokból. Ezek közül is kiemelkedik az albumot záró The Day That I Met God, a szám pedig azt a mélyen spirituális élményt fogalmazza meg, amikor az ember nem egy aranyozott katedrálisban, hanem a semmi határán, a belső üresség peremén találkozik Istennel. A dal szinte meditatív transzba ejt: Shirley bársonyos, finoman rétegzett vokálja és a kompozíció gazdag, szinte lebegő hangszerelése olyan, mint egy balzsam, egy gyógyír a megfáradt léleknek.

A Sisyphus ezzel szemben könnyedebb hangvételű, mégis mély tartalommal bíró dal. Költői, mégis közvetlen: himnusz az öngyógyításról, arról, hogy az esés nem gyengeség, hanem emberi tapasztalat – és bár a kő újra legurul, a dal azt súgja, van értelme újra és újra megpróbálni felállni. A banda itt nemcsak zenei értelemben újít, hanem egyfajta lelki kísérőként is jelen van.

Lényegében az album minden egyes dalában felsejlik: a fájdalom, a kiégés és a depresszió legmélyebb bugyraiban is ott rejtőzik a reménysugár, amely iránytűként szolgálhat, ha készek vagyunk befogadni. Gondoljunk csak bele: hányan emelkedtek a magasba a teljes megsemmisülés poklából? Tekintsünk végig néhány történelmi alakon, és meglátjuk a bizonyítékot...

A mai nappal a Hold című tétel is megjelent, amely egy túlélő fohász – ám nem is annyira Istenhez, hanem valami sokkal földibb, emberibb valósághoz: a szeretethez, a közelséghez, a hűséghez. Egyfajta könyörgés, hogy ne omoljon össze minden, hogy a hit, a remény és az érintés fennmaradjon, hogy valami megmaradjon. Megindító, szívig hatoló alkotás.

A Have We Met (The Void) című kompozíció lebegés és zuhanás, simogatás és pusztítás örvénylő párbeszéde. A lágy, szinte éteri részek hirtelen zúzódnak szét a súlyos, torzított rifftömbök alatt, ez a kontraszt adja a dal hátborzongató dinamikáját. Tematikája a mentális széthullás egy olyan szegletét tárja fel, ahol a párkapcsolat már nem intimitás, hanem köd és káosz. Az érzékelés eltorzul: vajon ez árulás? Hűtlenség? Paranoia? Vagy mind egyszerre? A válasz nem jön, csak a fájdalom, ami túl valóságos ahhoz, hogy képzelgés legyen. Olyan valóságos, hogy elevenen zabál fel.

Természetesen nem hiányozhat a zenekar védjegyévé vált társadalomkritika sem: az R U Happy Now című tételben csúcsosodik ki, mely egyszerre dallamos, hipnotikus és letaglózóan dühös. Ez a dal egy belefáradt nemzedék hangos kiáltványa – benne van a csalódás, a cinikus humor és az elszánt, már-már kétségbeesett dac. A dal szembefordul a tekintélyelvű, patriarchális társadalmi berendezkedéssel, ahol a fegyverek iránti kultikus rajongás kéz a kézben jár a nőgyűlölettel, a rasszizmussal és a mindennapokba beépült agresszióval. A refrén úgy vág, mint egy vádirat, és nem kegyelmez. A szám csúcspontja pedig egy zseniálisan kifordított bibliai utalás: a modern ördög nem többé szarvakkal és patákkal riogató démon, hanem öltönyös vezérigazgató, Instagram-sztárrá vált influencer vagy politikus – az új kor Lucifere, aki a csendünket, a beletörődésünket próbálja aprópénzre váltani. Ugye ismerős?

A "Let All That We Imagine Be The Light" messze nem csupán egy újabb alternatív rocklemez – ez már túlmutat a konceptalbumok szokásos keretein is. Olyan, mint egy érzelmekkel teli, költői vallomás, ahol minden dal egy külön univerzum, mélybe húzó képekkel és finoman szőtt atmoszférával. Az anyag sokkal éteribb, szinte lebegő karaktert ölt, mint a "No Gods No Masters" keményebb darabjai, ám ez nem gyengeség – sőt, a lemez pont ebben a szelíden áramló energiában válik igazán erőteljessé.

A dalok építenek, nem rombolnak, de nem is simogatnak hazug vigasszal. Ehelyett egyfajta bölcsesség szól belőlük – és ez a bölcsesség Shirley Manson hangján szólal meg. Mert bár a frontasszony immár 58 éves, vokálja ugyanolyan mágikus, mint három évtizeddel ezelőtt: se nem nosztalgikus, se nem görcsösen fiatalos – egyszerűen csak időtlen.

A hangszeres társulat is minden elismerést megérdemel: Steve Marker és Duke Erikson gitárosok, valamint Butch Vig dobos olyan magabiztos és szenvedéllyel teli teljesítményt nyújtanak, amely ritkaság még fiatalabb zenekaroknál is. A Garbage egyáltalán nem tűnik olyannak, mint akik a visszavonulás felé kacsintgatnának, szerencsénkre.

Őszintén szólva meg kellett állnom egy pillanatra, amikor tudatosult bennem: Duke már 74 éves, egyidős az édesanyámmal (!), Steve és Butch pedig szintén a hetedik évtized küszöbén állnak. Mégis, ugyanaz a lobogó tűz hajtja őket, mint Shirleyt – nemcsak zenélnek, hanem élnek a zenében. Nem nehéz elképzelnem őket nyolcvanévesen is színpadon, új anyagokkal, teltházas koncerteken. 

Amíg ilyen őszinte, erős üzeneteket közvetítenek, és ilyen színvonalú zenét alkotnak, addig a Garbage története korántsem ért véget. Inkább most kezdődik egy újabb, mélyebb fejezet.

10/10

Dallista:

1. There's No Future In Optimism
02. Chinese Fire Horse
03. Hold
04. Have We Met (The Void)
05. Sisyphus
06. Radical
07. Love To Give
08. Get Out My Face AKA Bad Kitty
09. R U Happy Now
10. The Day That I Met God

Zenészek:

Shirley Manson - ének

Duke Erikson - gitár

Steve Marker - gitár

Butch Vig - dob

Mindig is rajongtam Vera Farmiga színészi munkásságáért. Először az Árvában láttam, és azóta is bármiben feltűnt, azonnal levett a lábamról. Van benne valami megfoghatatlan, ami egyszerre sebezhető és elképesztően erős. Aztán jött a nagy meglepetés: két éve alapított egy rockbandát, The Yagas néven.

És hogy a sztori még inspirálóbb legyen: a művésznő idén már 52 éves lesz, de lazán belevágott egy új álom megvalósításába. Mert hát ki a büdös franc mondta, hogy bármihez is késő lenne? A The Yagas létezése önmagában is egy igen erős üzenet: merj élni, merj újrakezdeni, merj kilépni a komfortzónából. A névválasztás pedig maga a varázslat – a banda a legendás szláv boszorkány, Baba Yaga nevét viseli. Ő az a mitikus figura, aki egy csirkelábakon járó kunyhóban lakik valahol az erdő mélyén. Aki odatéved, arra vagy egy boszorkányvacsora, vagy egy teljesen random segítség vár, attól függően, milyen napja van éppen. Kiszámíthatatlan, sötét, bölcs, és félelmetes, pont mint a jó zene. Vera, akinek ukrán gyökerei vannak, nyilván nem egy sablonos zenekarnevet akart - a The Yagas elnevezés egyszerre tükrözi a színész-énekesnő származását és a horror-vonalat.

A ma megjelent debütalbum, a "Midnight Minuet" már hónapok óta borzolta a kedélyeket - három kislemez vezette fel 2024 októbere és 2025 áprilisa között a korongot. Az első, a The Crying Room egy lírai utazás a sebezhetőség témájába. Utána jött a She's Walking Down, amely a mérgező, traumatizáló kapcsolatok árnyait idézi meg. Végül a Life of a Widow, ami szívfacsaróan mesél egy özvegy kétségbeesett kísérletéről, hogy valamilyen módon újra kapcsolatba lépjen a halott szerelmével. A The Yagas zenéje és szövegvilága hű maradt Vera jól ismert világához – ott van benne a sötétség, a horror, a pszichológiai mélység, mintha a vászonról egyenesen a mikrofon mögé lépett volna, hozva magával az összes karaktert, amit valaha megformált.

Tíz tételből álló utazást jelent ez a lemez az alternatív rock sötétebb, árnyaltabb világába. Bár az alapokat ez a vonal adja, azért bőven felbukkannak benne még a gótikus rock jól ismert jegyei is, a borongós atmoszféra, a baljós hangulat, és az az édes-melankólikus vibrálás, amit csak ez a műfaj tud. Ha be kéne lőnünk a hangzást, valahol a Type O Negative, a The Cure és a Perfect Circle metszéspontján mozog – sötét, érzéki, mégis erőteljes. Na és Vera hangja… az egy külön univerzum. Mély, érett alt hangszín, amitől futkos a hátadon a hideg. Őszintén szólva csodálkozom is azon, hogy miért nem vágott bele előbb a zenélésbe? Ritka az ilyen kifejező, érzelmes, drámai és súlyos hang manapság, amit ráadásul igen sokoldalúan és profin tud használni a tulajdonosa. Ha párhuzamot kéne vonni a mai alternatív rockénekesnők között, akkor Vera hangját leginkább Shirley Mansonhoz, a Garbage frontasszonyához tudnám hasonlítani. Ugyanaz az ösztönös, ősi erő, ugyanaz a sötét lüktetés és karizma. 

A szerzeményekben tökéletes egységet alkot a színpadias teatralitás és a minden porcikát átjáró szenvedély. Ez a kettősség olyan elemi erővel szövi át a dalokat, mint vérerek a testet -láthatatlanul, mégis élettel telítve minden hangot. Az egész lemezt áthatja a horrorfilmes atmoszféra, amely nem idegenkedik a komor szépség felfedezésétől. Mintha Edward Gorey rajzai keltek volna életre hangokban, groteszk, mégis lebilincselően gyönyörű formában.

Az I Am és a Pendulum a lemez legsúlyosabb oszlopai között magasodnak, míg a Charade, a Pullover és az Anhedonia könnyedebb, világosabb árnyalatokat hoznak a dalok közé. A Bridle dallamai különös időutazást kínálnak, vissza a klasszikus rock aranykorába, az album címadó darabja pedig, a misztikus Midnight Minuet - mely egyúttal a dalcsokor záróakkordja is – olyan, mint egy zenei epilógus. Nem egyszerűen lezárja, hanem inkább összefoglalja, esszenciává sűríti mindazt, amit ez a kilenc előző szerzemény felajánlott. Egy sejtelmes, éjféli tánc a sötétség és fény örök határmezsgyéjén. 

A kimondottan alternatív rockot játszó bandák közül mindig is a Garbage állt hozzám a legközelebb; az a nyers érzelem, a lüktető energia és Shirley jellegzetes hangja mindig ott van. Ugyanakkor a szívemben mindig volt hely a klasszikus, hamisítatlan gótikus hangzásnak, rajongok a sötét atmoszféráért, a melankóliáért, a misztikus mélységekért is. Régóta vágytam egy olyan formáció megjelenésére, amely ezt a két világot összehozza, és most végre itt van a The Yagas. Ők nemcsak egyszerűen zenét csinálnak, hanem pontosan azt az űrt töltötték be a szívemben, amiről már azt hittem, örökre üres marad.

Ami igazán tiszteletre méltó, hogy a banda teljesen függetlenül, minden lemezkiadó vagy külső anyagi támogatás nélkül valósította meg ezt a projektet. Ez egy valódi DIY-alkotás, egy szívből jövő barkácsolás, ahol barátok segítő kezei, lelkes önkéntesek és a közös hit kovácsolta össze a végeredményt. Minden egyes hang, minden dal a zenekar saját tollából származik. Ez a zene az övék, testből és lélekből született. A produceri munkát a zenekar egyik tagja, a billentyűs Renn Hawkey vállalta magára, míg a keverést Brian Virtue végezte, aki olyan nevekkel dolgozott korábban, mint a Deftones vagy a 30 Seconds to Mars. A végső simításokat pedig a Grammy-díjas Emily Lazar keze tette teljessé, akinek neve olyan előadók mellett szerepel, mint Beck vagy a Coldplay. Minden részlet egy tudatos, szenvedélyes építkezés része – és ez az, amitől az egész nemcsak zene, hanem valódi műalkotás. 

A "Midnight Minuet" egy igen erőteljes debütálás, nemcsak hangzásában, hanem érzelmi mélységében is. Őszintén remélem, hogy ez nem csupán egy egyszeri kísérlet, hanem egy hosszú távú, tudatos alkotói út első lépése. Vera Farmiga már eddig is bámulatos színésznőként él a fejünkben, de most új oldaláról mutatkozik be - egy olyan hanggal, amely hol sebezhetően gyengéd, hol dacosan erőteljes, és mindig pontosan ott talál célba, ahol a leginkább kell.

Egy sötét, mégis gyönyörű utazásra hívnak a dalok, egy olyan ösvényre, ahol a zene révén szembenézhetünk saját démonainkkal. Toxikus kapcsolatok, hangulatingadozások, a gyász mélységei - mindezek nemcsak témák itt, hanem kapuk az önismerethez. Ez az album azoknak szól, akik nem félnek belenézni a mélységbe, és közben valami szépséget találni benne, így a korong nemcsak egy zenei kiadvány, hanem egy sötét tükör, amelyben végre megláthatjuk magunkat, és talán egy kicsit meg is értjük, kik vagyunk valójában.

10/10

"Midnight Minuet"

Megjelenés: 2025.04.25.

Dallista:

01. The Crying Room
02. I Am
03. Life Of A Widow
04. Anhedonia
05. Pendulum
06. Charade
07. Bridle
08. Pullover
09. She's Walking Down
10. Midnight Minuet

Zenészek:

Vera Farmiga - ének

Renn Hawkey - billentyűk

Mark Visconti - gitár

Mike Davis - basszusgitár

Jason Bowman - dob

Az európai szimfometal-színtér egyik megkérdőjelezhetetlenül legsikeresebb csapata a holland Epica. Bár a több, mint húsz esztendő alatt számtalan arc jött és ment a fedélzeten, három rendíthetetlen pillér dacolt az idő viharával: Mark Jansen hörgős-gitáros, a csodálatos hanggal megáldott Simone Simons énekesnő és a billentyűs Coen Janssen. A hárompontos alap mindig tökéletes egyensúlyt biztosít, hiszen három pont csakis egy síkban létezhet. Ez a geometria vastörvénye, a matematika rendíthetetlen szabálya, és ha valaki követi az Epica zenei utazását, tudja jól, hogy matematikai precizitásban sosem szenvedtek hiányt.

Ez idő alatt a csapat jelentős fejlődésen ment keresztül. Az első két album után - "The Phantom Agony" (2003) és "Consign to Oblivion" (2005) - a zenekar egyre inkább az összetettebb alkotás felé fordult. Ez a kristálytiszta, mérnöki pontossággal kimért hangzás legtöbbször telitalálatnak bizonyult, a "The Divine Conspiracy" (2007), a Design Your Universe (2009) és a "Requiem for the Indifferent" (2012) már ezen a vonalon menetelt tovább. A "The Quantum Enigma" (2014), de még inkább a "The Holographic Principle" (2016) jelentette nálam a csúcspontokat, úgy gondolom, ezek a kiadványok valóban mérföldkövek, és nem csupán technikai tökéletességükkel nyűgöznek le, hanem azzal a mélyről fakadó szenvedéllyel és érzelmi intenzitással is, amely ritka kincs a metál színterén. Igazi mesterművek, amelyek egyszerre dörrennek és simogatnak.

Az "Omega" (2021) viszont mintha más irányt vett volna. Bár szakmailag kifogástalan, mégis hiányzik belőle valami esszenciális. Az a bizonyos plusz, ami az előző két albumot felröpítette a magaslatokba. A lemez túlzottan steril lett, mintha a zenekar tagjai laboratóriumi körülmények között, fehér köpenyben és védőszemüvegben komponálták volna a dalokat. Technikai oldalról nézve nincs miért kritizálni, de az a mágikus energia és különleges atmoszféra, ami korábban jellemezte a zenekart, ezúttal valahogy háttérbe szorult. Nem lett tehát rossz album, csak érzésem szerint nem képes azt a katarzist nyújtani, amit elődei olyan könnyedén megteremtettek.

Jelen kritika tárgya, az "Aspiral" éppen ma jelent meg, rajta tizenegy szerzeménnyel. A korábbi módszerekhez képest jelentős változást hozott az alkotási folyamat, ahogy Simone is elárulta, ezúttal sokkal több személyes találkozóra került sor a zenekaron belül, a turné már nem volt egyszerre koncertezés és dalszerzés keveréke – tisztán szétválasztották a két tevékenységet. Az utazások során kizárólag a fellépésekre összpontosítottak, a kreatív munkát pedig erre szánt, nyugodt időszakokra tartogatták. Ez a fajta tudatos jelenlét és fókuszált alkotómunka egyértelműen tükröződik az új albumon. A számok egy magasabb szintű tudatosság jegyében születtek, ami talán éppen azt a pluszt hozhatta vissza, ami az "Omega" esetében hiánycikk volt. Az "Aspiral" így nem csupán egy újabb Epica-album, hanem egy átgondoltabb, koncentráltabb zenei víziót képvisel.

A bevezető klipes dalok – Arcana, Cross The Divide, T.I.M.E. – valóban azonnal megragadják a hallgatót azzal az energiával, ami első pillanattól libabőrt okoz. Igaz, kezdetben úgy tűnhet, mintha az Epica slágerekkel teli lemezt készített volna, de ez egyáltalán nem hátrány – valóban időszerű volt már egy kis frissítés és fokozott dallamosság a zenekar repertoárjában. Az Arcana varázslatos, földöntúli dallamvilága tökéletesen vegyíti az Epica jellegzetes hangzását a 80-as évek heavy metal elemeivel, miközben az önmegismerés mély témakörét járja körül. A Cross The Divide pedig elsöprő dinamikájával hódítja meg hallgatóit. Simone hangja továbbra is kifogástalan – talán most még az eddigieknél is dögösebb és játékosabb árnyalatokat mutat. Az album koncepciója az önreflexióra épül, amit tökéletesen példáz a T.I.M.E. című dal is, amely valójában egy mozaikszó (Transformation, Integration, Metamorphosis, Evolution). A szám az egó haláláról és a megvilágosodás lehetőségéről elmélkedik. Az Obsidian Heart egy igazi atmoszférikus gyöngyszem, helyenként már-már balladaszerű érzést kelt, miközben megőrzi a szükséges súlyosságot is. A tempó ezután újra felpörög a Fight to Survive – The Overview Effect című kompozícióval. Ez a dal vidámabb hangvételű, játékos zenekari elemeket elegyít. A szám lendülete magával ragadó – néhol technikai gitármunkával fűszerezve –, miközben kellemesen lágy, énekcentrikus szakaszok oldják a feszültséget. A refrén különösen energikus, a dal vége felé pedig igazán intenzív, epikus magasságokba emelkedik. Bár a dal felépítése egyszerű, mégis rendkívül magával ragadó.

Az Apparition közepén lenyűgöző gitárszólóban gyönyörködhetünk Isaac Delahaye mesteri játékának köszönhetően. A dinamikát tökéletesen folytatja az Eye of the Storm, ami ismét a slágeresebb vonalat erősíti – de ez egyáltalán nem negatívum. Épp ellenkezőleg: fülbemászó, igazi bulizós-fejrázós szerzemény, amely minden bizonnyal állandó eleme lesz a koncertprogramnak. 

Különösen örömteli meglepetés, hogy folytatódik az A New Age Dawns-sorozat, méghozzá rögtön három tétel is ezt a címet jegyzi. A Darkness Dies in Light - A New Age Dawns Part VII és a Metanoia - A New Age Dawns Part VIII – mindkettő túllépi a hétperces határt – igazi Epica-himnuszok. Az előbbi erőssége a dallamos refrén és a fenséges kórusok kombinációja, míg utóbbi egy nyugodt, melankolikus kezdés után merészen kalandozik a death és prog metal irányába. A Metanoia különleges értéke még Simone és Mark dialógusszerű előadásmódja, ami a klasszikus "szépség és szörnyeteg" felállást idézi.

A The Grand Saga of Existence – A New Age Dawns Part IX című dalban pedig masszív: súlyos gitárfalak emelkednek, majd a kompozíció egy hipnotikus groove-ba olvad – erőteljes húrpengések és kórusok örvényében, a refrénje pedig remekül egyensúlyoz a partizósabb hangulat és az Epicára oly jellemző pátosz között. Ekkor érkezik a nyugalom szigete: egy akusztikus gitárral vezetett rész, majd ez a tétel szépen átvezet minket az albumzáró Aspiral című balladába. Méltó lezárása a korongnak, miközben a végére még tartogat egy felemelő, katartikus pillanatot – tökéletes keretbe foglalva az egész lemezt.

Az Epica azon kevés zenekarok egyike, akik szinte bármilyen művészi döntésükkel képesek teljes elégedettséget kiváltani rajongóikból. Az "Aspiral" meghallgatása után könnyű megbocsátani az "Omega" helyenkénti kiszámíthatóságát és túlzottan steril hangzását. Kétségtelen, hogy ez az album néhol egyszerűbbnek, visszafogottabbnak tűnhet korábbi munkáikhoz képest, és észrevehetően nagyobb hangsúlyt fektet a könnyen befogadható, fülbemászó szerzeményekre, továbbra is bővelkedik azokban a magasztos pillanatokban, amelyeket a régi rajongók elvárnak a zenekartól. A csapat minden tagja csúcsformában van, Simone hangja sokoldalú, a zenésztársak pedig kreatívak.

A repertoár rendkívül változatos: vaskosabb, nehezebb darabok váltakoznak a könnyedebb, lazább, dallamosabb számokkal. A három hosszabb kompozíció komplexitása lehengerlő, és azt a klasszikus Epica-hangzást képviseli, amely már -szerintem- régóta hiányzott a rajongók életéből. Összegezve: ismét egy album, amely kiváló minőséget képvisel. Az Epica továbbra is szilárdan őrzi helyét műfajának legjobbjai között, és semmi jel nem utal arra, hogy ez a közeljövőben változna.

10/10

"Aspiral"

Megjelenés: 2025.04.11.

Kiadó: Nuclear Blast

Dallista:

1. Cross the Divide

2. Arcana

3. Darkness Dies in Light - A New Age Dawns Part VII -

4. Obsidian Heart

5. Fight to Survive - The Overview Effect -

6. Metanoia - A New Age Dawns Part VIII -

7. T.I.M.E.

8. Apparition

9. Eye of the Storm

10. The Grand Saga of Existence - A New Age Dawns Part IX -

11. Aspiral

Zenészek:

Simone Simons - ének

Coen Janssen - billentyűk

Mark Jansen - gitár, ének

Ariën van Weesenbeek - dob

Isaac Delahaye - gitár

Rob van der Loo - basszusgitár

Mindössze két és fél év telt el az Arch Enemy "Deceivers" albuma óta, de a formáció korántsem tétlenkedett. Miközben számtalan turnét ledaráltak, a stúdiómunkálatokra is kellő időt fordítottak, így születhetett meg a "Blood Dynasty", amely tegnap látott napvilágot. Tavaly októberben Michael Amott gitáros magabiztosan nyilatkozott: ez a lemez felülmúlja az eddigieket, és jóval többet kínál majd, mint amit a rajongók egyáltalán elvárhatnak a zenekartól. A felvezető kislemezek – Dream Stealer, Liars&Thieves, a címadó Blood Dynasty, Paper Tiger – valóban meggyőző erővel bírnak, maradéktalanul teljesítve az elvárásokat. És ez különösen figyelemreméltó egy olyan együttestől, amely immár közel három évtizede, igen, lassan HARMINC éve van jelen a metal színtéren, ami azért nem kis idő.

Nyilvánvaló, hogy egyetlen zenekar sem fogja azt kommunikálni, hogy a következő albumuk harmatgyenge lesz. Minden formáció a valaha készített legerősebb alkotásaként harangozza be az aktuális korongot – részben persze a közönség figyelmének megragadása érdekében, de úgy vélem, az Arch Enemy esetében ez sosem csupán marketingfogás volt a rajongók izgatására. Különösen kíváncsi voltam, mire képes mostantól a banda Jeff Loomis nélkül, hiszen a gitáros 2023 végén köszönt el a társaságtól, ami nem kis űrt hagyott maga után. Szerencsére az utánpótlás szinte azonnal megérkezett, az amerikai Joey Conception személyében, aki olyan bandákban játszott már, mint a Sanctuary, a The Absence vagy az Armageddon.

A Dream Stealer erőteljes zúzása után az Illuminate the Path-ben kellemes meglepetésként bukkan fel Alissa White-Gluz tiszta éneke is, ami slágeresebb irányba tereli a számot anélkül hogy feláldozná a metalt. Bevallom, mindig is nagy rajongója voltam a fronthölgy mesés mezzoszoprán hangjának, amely közel öt oktávnyi tartományt ölel fel – így aztán nem tagadom, valósággal felderültem, amikor meghallottam tiszta vokálját. És nemcsak ebben a tételben csillogtatja meg ezt a képességét – a Blaspheme-feldolgozás, a Vivre Libre például teljes egészében az ő kristálytiszta énekhangjára épül, és e nagyjából négy perces darabban hangtartományának minden ragyogó magaslatát és bársonyos mélységét élvezhetjük.

Nem fukarkodik a dalcsokor a váratlan, meglepően innovatív zenei megoldásokkal sem – ebből a szempontból a Merch of the Miscreants határozottan kiemelkedik, számomra az album egyik legmarkánsabb darabja. A videoklipes formában is napvilágot látott Paper Tiger klasszikus metal elemeket vonultat fel, míg az A Million Suns lélekemelő hangzásvilága és a Don't Look Down lendületes dinamikája kimondottan élvezetes hallgatási élményt nyújt. A korong címadó szerzeménye, a Blood Dynasty pedig maga a tökéletes epikus death metal himnusz – gyakorlatilag a zenekar stílusának és művészi hitvallásának kvintesszenciája, sűrítménye mindannak, amit az Arch Enemy képvisel, de a Liars&Thieves is ezt az irányt erősíti.

Az Arch Enemy ezúttal is maradéktalanul bizonyította kvalitásait. Alissa továbbra is lenyűgöző teljesítményt nyújt, de a hangszeres szekció is minden elismerést megérdemel a kreatív megoldásokért. A formáció sikeresen demonstrálta, hogy igenis lehetséges olyan death metal albumot alkotni, amelyen a fülbemászóbb tételek nem kényszerítik sekélyesebb vizekre a zenei koncepciót. Ez a korong kétségtelenül dallamosabb és slágeresebb hangzásvilágot képvisel, mint a "Deceivers", de meggyőződésem, hogy amíg a csapat képes fenntartani ezt a színvonalat, addig semmi okunk az aggodalomra – sőt, inkább az örvendezésre van okunk.

10/10

"Blood Dynasty"

2025.03.28.

Kiadó: Century Media Records

Dallista:

1. Dream Stealer
2. Illuminate The Path
3. March Of the Miscreants
4. A Million Suns
5. Don’t Look Down
6. Presage
7. Blood Dynasty
8. Paper Tiger
9. Vivre Libre
10. The Pendulum
11. Liars & Thieves

Zenészek:

Alissa White-Gluz - ének

Michael Amott - gitár

Daniel Erlandsson - dob

Joey Conception - gitár

Sharlee D'Angelo - basszusgitár

Sokáig úgy kerültem a nu metalt, mint ateista macska a templom egerét. A 2000-es évek elején, amikor a műfaj igazán menő volt, mindenki őrjöngött a Limp Bizkit, Korn, System of a Down és Linkin Park miatt – de én valahogy kimaradtam ebből a hullámból. A Linkin Parkot is csak akkor kezdtem igazán értékelni, amikor Emily Armstrong lett az énekesük. Nemigen volt a frontcsajos zenekarok között sem olyan banda, akiket szívesen hallgattam, kivéve a Kittie-t és az Infected Raint.

Aztán 2023 májusában, amikor a The Agonist feloszlott, az akkor már 9 éve a bandában éneklő Vicky Psarakis bejelentette: mostantól a másik projektjére, a Sicksense-re koncentrál, ami – meglepetés – nu metalt játszik, "Cross Me Twice" címmel pedig ma jelent meg a formáció első albuma.

2023-ban két erőteljes dallal robbant be a formáció: a Fools Tomorrow és a Feed Them To The Wolves már előrevetítette az új irányt. Az igazi áttörés azonban 2024 őszén jött el, amikor három dinamikus szerzeménnyel – Wildfires, Masquerade Parade és On Repeat – jelentkeztek. A Sicksense zenei világában vagányul keverednek a nu metal alapok az elektronikus elemekkel és modern melódiákkal, megteremtve egy igazán egyedi hangzást. A Killer V néven színpadra lépő Vicky pedig olyan vokális magaslatokba tör, amiket a The Agonist idején egyszer nem hallhattunk tőle. Ezek a dalok valami elképesztő erővel tapadtak meg a fülemben, mintha tüzesvassal égették volna bele őket. 

Ám nemcsak Vicky okoz meglepetést – Robby J. Fonts, aki a rap-részekért felel, szintén kellemes orgánummal áldotta meg a sors. Tökéletesen kiegészítik egymást az énekesnővel. 

A dallamok sokszínűek és baromi fülbemászóak. Ebből a szempontból nekem az In This Carousel a legnagyobb kedvencem. Ez a szám amúgy a depresszióról szól, de nem az a szokásos lehúzós stílusban, hanem egy zseniális dallamérzékkel megkomponált szerzeményként talál utat a hallgató szívéhez.

"Bármennyire is beszélnek az emberek a depresszióval való küzdelemről, a perspektíva gyakran az, hogy ez egy bénító érzés. Nem hiszem, hogy ez így van, vagy talán csak személyenként eltérő. Én magam mindig úgy éreztem, hogy ennek az ellenkezője. Folyamatosan mozogsz, dolgozol, végigcsinálod az élet minden mozzanatát, de sosem érzed úgy, hogy fejlődnél. A pontból B pontba olyan, mint egy kör, és nem számít, mennyit mész, mindig a startvonalnál találod magad."

- mesélte korábban Vicky a számról.

Rogyásig van a korong meglepő és zseniális zenei húzásokkal. Ott van például a fent is említett Masquerade Parade, ahol a brutális zúzás és a lebegős refrén váltogatják egymást, valami egészen egyedi elegyet alkotva. Az érzelmesebb oldal sem maradt ki a buliból – ezt a Throwback hozza el, ahol Vicky lazán, mégis átütően tolja a nehéz refrént. Az album vége felé az In This Carousel a dinamikai váltásokkal játszik: lassan, szinte lopakodva építkezik, míg végül robban a magas és kemény énekekkel. Ebben a dalban is felcsendül egy elképesztő gitárszóló Phillip Lykostratis hangszeréből – itt tényleg megmutatja, mire képes. Néhány rövidebb átvezető tétel is hallható a dalcsokorban, amelyek kellemes melódiákkal vezetik át a hallgatót a következő tételre.

A "Cross Me Twice" valóban egy sokoldalú és kalandos alkotás, mely lebilincselő hangzású utazásra invitál tíz rendkívül változatos kompozíción keresztül. Az album méltón reprezentálja a banda figyelemreméltó sokoldalúságát és kreatív potenciálját.

Természetesen a középpontban Vicky és Robby állnak, akik elképesztő érzelmi mélységet és hangzásbeli gazdagságot hoznak a produkcióba. A hangjuk tökéletesen kiegészíti egymást – hol összefonódnak, hol éles kontrasztot alkotnak, miközben váltogatják a soraikat, harmóniáikat. Ez a dinamikus kettős még tovább emeli az amúgy is masszív album hangzásvilágát. Ez a zenei komplexitás teszi annyira különlegessé ezt a lemezt – minden egyes menetnél újabb hangszínek és hangulatok bukkannak fel. A mai metal szcénában, ahol sok produkció hajlamos sablonossá válni, ez az album igazi felüdülés. A "Cross Me Twice" simán befurakodik a műfaj legkiemelkedőbb lemezei közé, hiszen végig érezhető, hogy egy összeszokott, kreatív és vérprofi csapat dolgozott rajta.

9/10

"Cross Me Twice"

Megjelenés: 2025.03.28.

Kiadó: Earache Records

Dallista:

1. Sellout
2. Wildfires
3. Throwback
4. Fever Dream
5. Invisible
6. On Repeat
7. Masquerade Parade
8. In This Carousel
9. Here Come All The Memories
10. Follow Me

Zenészek:

Vicky Psarakis - ének

Robby J. Fonts - rap

Phillip Lykostratis - gitár

Richard Regier - basszusgitár

Joseph Polizzi - dob