Az Epica "Aspiral" című kilencedik nagylemeze ma napvilágot látott, amelynek kritikája ITT megtekinthető.

A zenekar három vizuális gyöngyszemmel – Arcana, Cross The Divide, T.I.M.E. – készítette elő követőit az album érkezésére, de Simone Simonsék ma, az albumpremier napján sem hagyták csemege nélkül rajongóikat. Megérkezett a Fight To Survive - The Overview Effect című számhoz készült filmalkotás, amely különleges inspirációból táplálkozik: az űrutazók által átélt kognitív metamorfózist ragadja meg, amikor a végtelen űr magányából szemlélik kék bolygónkat - ez a pillanat, amikor a félelem, az összekapcsoltság érzése és Földünk törékenységének felismerése egyetlen, mindent átformáló élménnyé olvad össze.

Az európai szimfometal-színtér egyik megkérdőjelezhetetlenül legsikeresebb csapata a holland Epica. Bár a több, mint húsz esztendő alatt számtalan arc jött és ment a fedélzeten, három rendíthetetlen pillér dacolt az idő viharával: Mark Jansen hörgős-gitáros, a csodálatos hanggal megáldott Simone Simons énekesnő és a billentyűs Coen Janssen. A hárompontos alap mindig tökéletes egyensúlyt biztosít, hiszen három pont csakis egy síkban létezhet. Ez a geometria vastörvénye, a matematika rendíthetetlen szabálya, és ha valaki követi az Epica zenei utazását, tudja jól, hogy matematikai precizitásban sosem szenvedtek hiányt.

Ez idő alatt a csapat jelentős fejlődésen ment keresztül. Az első két album után - "The Phantom Agony" (2003) és "Consign to Oblivion" (2005) - a zenekar egyre inkább az összetettebb alkotás felé fordult. Ez a kristálytiszta, mérnöki pontossággal kimért hangzás legtöbbször telitalálatnak bizonyult, a "The Divine Conspiracy" (2007), a Design Your Universe (2009) és a "Requiem for the Indifferent" (2012) már ezen a vonalon menetelt tovább. A "The Quantum Enigma" (2014), de még inkább a "The Holographic Principle" (2016) jelentette nálam a csúcspontokat, úgy gondolom, ezek a kiadványok valóban mérföldkövek, és nem csupán technikai tökéletességükkel nyűgöznek le, hanem azzal a mélyről fakadó szenvedéllyel és érzelmi intenzitással is, amely ritka kincs a metál színterén. Igazi mesterművek, amelyek egyszerre dörrennek és simogatnak.

Az "Omega" (2021) viszont mintha más irányt vett volna. Bár szakmailag kifogástalan, mégis hiányzik belőle valami esszenciális. Az a bizonyos plusz, ami az előző két albumot felröpítette a magaslatokba. A lemez túlzottan steril lett, mintha a zenekar tagjai laboratóriumi körülmények között, fehér köpenyben és védőszemüvegben komponálták volna a dalokat. Technikai oldalról nézve nincs miért kritizálni, de az a mágikus energia és különleges atmoszféra, ami korábban jellemezte a zenekart, ezúttal valahogy háttérbe szorult. Nem lett tehát rossz album, csak érzésem szerint nem képes azt a katarzist nyújtani, amit elődei olyan könnyedén megteremtettek.

Jelen kritika tárgya, az "Aspiral" éppen ma jelent meg, rajta tizenegy szerzeménnyel. A korábbi módszerekhez képest jelentős változást hozott az alkotási folyamat, ahogy Simone is elárulta, ezúttal sokkal több személyes találkozóra került sor a zenekaron belül, a turné már nem volt egyszerre koncertezés és dalszerzés keveréke – tisztán szétválasztották a két tevékenységet. Az utazások során kizárólag a fellépésekre összpontosítottak, a kreatív munkát pedig erre szánt, nyugodt időszakokra tartogatták. Ez a fajta tudatos jelenlét és fókuszált alkotómunka egyértelműen tükröződik az új albumon. A számok egy magasabb szintű tudatosság jegyében születtek, ami talán éppen azt a pluszt hozhatta vissza, ami az "Omega" esetében hiánycikk volt. Az "Aspiral" így nem csupán egy újabb Epica-album, hanem egy átgondoltabb, koncentráltabb zenei víziót képvisel.

A bevezető klipes dalok – Arcana, Cross The Divide, T.I.M.E. – valóban azonnal megragadják a hallgatót azzal az energiával, ami első pillanattól libabőrt okoz. Igaz, kezdetben úgy tűnhet, mintha az Epica slágerekkel teli lemezt készített volna, de ez egyáltalán nem hátrány – valóban időszerű volt már egy kis frissítés és fokozott dallamosság a zenekar repertoárjában. Az Arcana varázslatos, földöntúli dallamvilága tökéletesen vegyíti az Epica jellegzetes hangzását a 80-as évek heavy metal elemeivel, miközben az önmegismerés mély témakörét járja körül. A Cross The Divide pedig elsöprő dinamikájával hódítja meg hallgatóit. Simone hangja továbbra is kifogástalan – talán most még az eddigieknél is dögösebb és játékosabb árnyalatokat mutat. Az album koncepciója az önreflexióra épül, amit tökéletesen példáz a T.I.M.E. című dal is, amely valójában egy mozaikszó (Transformation, Integration, Metamorphosis, Evolution). A szám az egó haláláról és a megvilágosodás lehetőségéről elmélkedik. Az Obsidian Heart egy igazi atmoszférikus gyöngyszem, helyenként már-már balladaszerű érzést kelt, miközben megőrzi a szükséges súlyosságot is. A tempó ezután újra felpörög a Fight to Survive – The Overview Effect című kompozícióval. Ez a dal vidámabb hangvételű, játékos zenekari elemeket elegyít. A szám lendülete magával ragadó – néhol technikai gitármunkával fűszerezve –, miközben kellemesen lágy, énekcentrikus szakaszok oldják a feszültséget. A refrén különösen energikus, a dal vége felé pedig igazán intenzív, epikus magasságokba emelkedik. Bár a dal felépítése egyszerű, mégis rendkívül magával ragadó.

Az Apparition közepén lenyűgöző gitárszólóban gyönyörködhetünk Isaac Delahaye mesteri játékának köszönhetően. A dinamikát tökéletesen folytatja az Eye of the Storm, ami ismét a slágeresebb vonalat erősíti – de ez egyáltalán nem negatívum. Épp ellenkezőleg: fülbemászó, igazi bulizós-fejrázós szerzemény, amely minden bizonnyal állandó eleme lesz a koncertprogramnak. 

Különösen örömteli meglepetés, hogy folytatódik az A New Age Dawns-sorozat, méghozzá rögtön három tétel is ezt a címet jegyzi. A Darkness Dies in Light - A New Age Dawns Part VII és a Metanoia - A New Age Dawns Part VIII – mindkettő túllépi a hétperces határt – igazi Epica-himnuszok. Az előbbi erőssége a dallamos refrén és a fenséges kórusok kombinációja, míg utóbbi egy nyugodt, melankolikus kezdés után merészen kalandozik a death és prog metal irányába. A Metanoia különleges értéke még Simone és Mark dialógusszerű előadásmódja, ami a klasszikus "szépség és szörnyeteg" felállást idézi.

A The Grand Saga of Existence – A New Age Dawns Part IX című dalban pedig masszív: súlyos gitárfalak emelkednek, majd a kompozíció egy hipnotikus groove-ba olvad – erőteljes húrpengések és kórusok örvényében, a refrénje pedig remekül egyensúlyoz a partizósabb hangulat és az Epicára oly jellemző pátosz között. Ekkor érkezik a nyugalom szigete: egy akusztikus gitárral vezetett rész, majd ez a tétel szépen átvezet minket az albumzáró Aspiral című balladába. Méltó lezárása a korongnak, miközben a végére még tartogat egy felemelő, katartikus pillanatot – tökéletes keretbe foglalva az egész lemezt.

Az Epica azon kevés zenekarok egyike, akik szinte bármilyen művészi döntésükkel képesek teljes elégedettséget kiváltani rajongóikból. Az "Aspiral" meghallgatása után könnyű megbocsátani az "Omega" helyenkénti kiszámíthatóságát és túlzottan steril hangzását. Kétségtelen, hogy ez az album néhol egyszerűbbnek, visszafogottabbnak tűnhet korábbi munkáikhoz képest, és észrevehetően nagyobb hangsúlyt fektet a könnyen befogadható, fülbemászó szerzeményekre, továbbra is bővelkedik azokban a magasztos pillanatokban, amelyeket a régi rajongók elvárnak a zenekartól. A csapat minden tagja csúcsformában van, Simone hangja sokoldalú, a zenésztársak pedig kreatívak.

A repertoár rendkívül változatos: vaskosabb, nehezebb darabok váltakoznak a könnyedebb, lazább, dallamosabb számokkal. A három hosszabb kompozíció komplexitása lehengerlő, és azt a klasszikus Epica-hangzást képviseli, amely már -szerintem- régóta hiányzott a rajongók életéből. Összegezve: ismét egy album, amely kiváló minőséget képvisel. Az Epica továbbra is szilárdan őrzi helyét műfajának legjobbjai között, és semmi jel nem utal arra, hogy ez a közeljövőben változna.

10/10

"Aspiral"

Megjelenés: 2025.04.11.

Kiadó: Nuclear Blast

Dallista:

1. Cross the Divide

2. Arcana

3. Darkness Dies in Light - A New Age Dawns Part VII -

4. Obsidian Heart

5. Fight to Survive - The Overview Effect -

6. Metanoia - A New Age Dawns Part VIII -

7. T.I.M.E.

8. Apparition

9. Eye of the Storm

10. The Grand Saga of Existence - A New Age Dawns Part IX -

11. Aspiral

Zenészek:

Simone Simons - ének

Coen Janssen - billentyűk

Mark Jansen - gitár, ének

Ariën van Weesenbeek - dob

Isaac Delahaye - gitár

Rob van der Loo - basszusgitár

Dave 'Phoenix' Farrell a napokban a  98 Rock rádióállomás vendége volt Marylandben, ahol részletes válaszokat adott a Linkin Park új énekesnőjével, Emily Armstronggal kapcsolatos kérdésekre és az együttes újraindításának folyamatáról. 

A zenekar visszatérése volt a tavalyi év egyik bombahíre, ráadásul női énekessel - Emily érkezését vegyes érzelmekkel fogadták a rajongók, de a "From Zero" címet viselő visszatérő album eladásai kétségtelenül azt mutatják, hogy a többség nemhogy elfogadta a fronthölgyet, hanem meg is szerette.

"Elkezdtünk új dalokat írni a csapattal. Nálunk az alkotási folyamat mindig is rugalmas volt, folyamatosan dolgozunk különböző ötleteken. Amikor Mike, Joe és én újra összeültünk, hogy lássuk, mire jutunk együtt, ez egy hosszabb folyamat volt. Fokozatosan vontunk be különböző embereket - dalszerzőket, énekeseket, zenészeket. A sok próbálkozás során végül Emily és Colin bizonyultak a legmegfelelőbbnek. Velük egyszerűen minden összeállt. Nehéz ezt pontosan megfogalmazni, de amikor velük dolgoztunk, egyszerűen éreztük, hogy ez így jó."

- osztotta meg a kezdeteket, majd kitért arra is, miért pont Emilyt választották énekesnek:

"Amikor ismerőseim és családtagjaim kérdeztek Emilyről, már az elején elmondhattam nekik, hogy szerintem ő egy hihetetlen tehetségű énekesnő. Olyan hangja van, amivel bármit képes elénekelni, és ezt olyan könnyedén teszi, hogy egyszerre lenyűgöző és félelmetes. De ami talán még ennél is fontosabb számunkra, hogy Emily egyszerűen beleillik a csapatba. Az első közös munkáink során olyan érzésünk volt, mintha már évek óta ismernénk egymást. Minden gördülékenyen és természetesen ment vele. Ez volt számunkra az egyik legfontosabb szempont a választásnál."

"Nem akartam volna újra zenélni kezdeni, ha nem érezném még mindig izgalmasnak, és nem lenne meg benne az a lelkesedés és öröm, amit a zenekarban mindig is szerettem. Ha nem érezném, hogy ez így működik, akkor inkább más utat választanék. De ebben az egész folyamatban a legfontosabb az volt számomra, hogy mindannyian ugyanazt éreztük: ez most tényleg jó, ez a helyes irány."

Természetesen a folyamat legelején voltak kétségei a zenésznek, amelyekre így emlékezett vissza:

"Én az a típusú ember vagyok, aki tényleg megbénítja magát azzal a gondolattal, hogy az egész tervet kidolgozza, mielőtt belevág. Ki kell találnom, hogy nézzen ki a zenekar - milyen dalokat játszunk, amikor élőben játszunk? Játszunk egyáltalán még élőben? Adunk ki új zenét? Egy albumot? Egy kislemezt? Egy bizonyos ponton azt kellett mondanom magamnak, hogy 'Nem kell mindezt előre megterveznem'. Csak lássuk, mi történik, éljük át a pillanatot, lássuk, hogy tetszik-e. Lehet, hogy összejövünk, elkezdünk írni, és azt mondjuk: 'Ez az egész csak lószar'.Ez szinte felszabadító lenne, mert azt mondanád: 'Oké, kipróbáltuk, és ez nem működik.' Lelőheted magad, mielőtt még elkezdenéd."

Miután februárban bejelentették nyolcadik, "Let All That We Imagine Be The Light" című albumukat, a Garbage most bemutatta a lemez első kislemezes dalát, amely a There's No Future In Optimism címet viseli.

Az énekesnő, Shirley Manson eképpen mesélt a szerzeményről:

"Imádom a címet. A zenekar mutatta meg nekem, és én azt mondtam: 'Ez nagyszerű. Ezt megtartom.'" De a dalszöveg egy akció a cím ellen. Mert ha hagyjuk, hogy a fatalizmusunk vagy a negativitásunk valóban eluralkodjon rajtunk, akkor összeomlunk. Egy városról szól, az én esetemben Los Angelesről, de bárhol lehet, ahol rossz dolgok történnek."

- osztotta meg, majd azt is felfedte, milyen tragikus esemény ihlette a szöveget:

"A George Floyd-gyilkosság után írtam, és ez egyike azon kevés dolgoknak az életemben, amit bárcsak soha ne láttam volna: Teljesen megváltoztatott, amikor láttam a felvételt arról a rendőrről, aki Floyd nyakán térdelt. Los Angelesben hatalmas tüntetések és felfordulás volt ezután. A hollywoodi házunk felett egész nap, napokon át helikopterek jártak. Nagyon bizonytalan, kaotikus és félelmetes volt."

A Burning Witches ismét örömteli hírt jelentett be: a 35 éves Romana Kalkuhl, a zenekar gitárosa őszre várja első gyermekét. Ő a második tagja a zenekarnak, aki  édesanyává válik, hiszen 2023-ban a másik gitáros, Larissa Ernst világra hozta kisfiát. Larissa helyére akkor Courtney Cox csatlakozott a The Iron Maidens soraiból. Most Romana feladatait ideiglenesen Simone Van Straten (Sisters of Suffocation, Beyond Sanity) veszi át, aki májustól csatlakozik a közelgő koncertekre és turnékra.

"Szuper izgatottak vagyunk, hogy bejelenthetjük, hogy a Riffek Királynője, a Coven őrzője és a zenekar szíve, Romana idén őszre várja babáját, gratuláljunk neki az anyasághoz! A 10 éves jubileumi koncertjeinken az Estrich Winistorfban és a Met-Bar Lenzburgban továbbra is játszani fog. Amint tud, visszatér hozzánk, és mindig készen áll a harcra! Addig is örömmel üdvözöljük régi barátunkat és csodálatos gitárosunkat, Simone Van Stratent, aki ideiglenesen beugrik Romana feladatainak ellátására. Simone csatlakozik hozzánk minden közelgő koncertre és turnéra, amíg Romana készen nem áll visszatérni."

- áll a csapat bejelentésében, Romana pedig a következőket írta közösségi oldalain:

Nem könnyű egy időre magára hagyni a lányokat, de csak egyszer élünk, és itt az ideje, hogy saját családot alapítsak! Megalapítottam a Burning Witches-t, ez az abszolút álmom, és a szülési szabadságom után biztosan visszatérek a színpadra. A lányok továbbra is zúzni fognak! Én a továbbiakban is mögöttük fogok dolgozni, de nem a színpadon. Köszönöm Simone-nak, hogy besegít, amíg vissza nem jövök.

A lányok már dolgoznak új albumukon, két dal képében pedig már ízelítőt is kaphattunk: először a Spell of the Skull, majd a Mirror, Mirror került publikálásra. Utolsó nagylemezük a 2023-as "The Dark Tower" volt. 

Március 28-án robbant a svéd csapat "Blood Dynasty" című új albuma, melyről részletes boncolást ITT találtok. A korong ügyesen egyensúlyoz a fülbemászó dallamosság és az Arch Enemytől megszokott brutális zúzás között, miközben Alissa White-Gluz hangja új dimenziókat tár fel - tiszta éneke minden eddiginél nagyobb teret kap a lemezen.

Tarja Turunen és Marko Hietala együtt járják a világot, és mindenhol lelkes rajongók fogadják őket. A napokban a görög Rock Hard magazinnak adott exkluzív interjúban Tarja felfedte a Left On Mars kislemez titkait és a Markóval közös alkotás mágikus pillanatait.

"Nagyon élveztem, hogy most először igazán megismerhettem őt! Ez lehet, hogy furcsán hangzik, hiszen évekig egy zenekarban játszottam vele, de nem ismertem a srácot a zenész mögött. Tényleg nem ismertem. Azóta megváltozott, és nagyon örülök ennek! Most már sokkal több közös van bennünk, mint amikor a Nightwish tagjai voltunk, és tudunk beszélgetni, tudunk kommunikálni, sokkal jobb kapcsolatban vagyunk, mint valaha. Tudunk kapcsolódni egymáshoz, és barátomnak tudom nevezni."

- kezdte gondolatmenetét Tarja.

"Az egész 2012-ig nyúlik vissza. Részt vettem Finnország egyik legnagyobb, minden évben megrendezésre kerülő produkciójában, a Raskasta Joulua koncertsorozaton, ahol Marko is ott volt, és tudtam, hogy ott fogok vele találkozni, miután annyi év csend volt köztünk, nem hallottam felőle semmit. Mindketten idegesek voltunk, nem volt semmi megjátszás a dologban. Egyszerűen csak eljött a backstage szobámba. Úgy voltam vele, hogy csak elénekelünk együtt egy dalt, Schubert Ave Maria-ját, finn szöveggel, nagyon érzelmes módon. A fellépés pedig valóban nagyon érzelmes volt! Miután befejeztük az első dalt, amit együtt énekeltünk, az emberek egyszerűen összeomlottak. A közönség sírni és sikoltozni kezdett! Tudod, a finnek általában nem mutatnak ilyen erős érzelmeket."

"Marko az utolsó koncert után mindenkit a színpad mögé hívott, és bocsánatot kért tőlem előttük, igen, ott mindenki előtt. Abban a pillanatban elsírtam magam, és elástuk a csatabárdot. Aztán megint csend lett. Néhány évre elvesztettem vele a kapcsolatot, aztán néhány évvel ezelőtt láttam, hogy Svájcban fog fellépni ugyanazon a fesztiválon. Én voltam a fesztivál fő fellépője, ő pedig ott koncertezett a zenekarával. Szóval felvettem a kapcsolatot a szervezővel, és azt mondtam: "Hé, nagyon szeretném Markóval együtt elénekelni az The Phantom Of The Operát, de nincs meg az elérhetősége. Továbbítanád neki az üzenetemet?' És a válasz igen volt, hogy szívesen állna velem színpadra. Ez ismét nagyon érzelmes volt, de Marko egy pendrive-val jött. Írt egy dalt, a Left On Mars-ot, és arra gondolt, hogy velem venné fel. Ezután beszélgettünk és egy kicsit sírtunk is. Hazajöttem és felvettem a dalt, aztán elkezdődött a turné. Nagyszerű koncerteket adunk, és nagyon boldogok vagyunk."

Nemrégiben hazánkban is tiszteletét tette a két finn tehetség - beszámolót a koncertről ITT olvashattok.

Vera Farmiga ukrán származású amerikai színésznő, 1973. augusztus 6-án született New Jerseyben. Olyan filmekből ismerhetjük, mint Az Árva, a Démonok között második és harmadik része, vagy az Annabelle 3. része.

Az Emmy-és Oscar-díjakra jelölt színésznő azonban mostantól nemcsak a filmvásznon nyűgözi le a közönséget, hanem zenei tehetségét is megcsillogtatja. Alternatív rockot játszó együttese, a 2023-ban alakult The Yagas hamarosan kiadja debütáló albumát - a tíz dalt tartalmazó "Midnight Minuet" című korong április 25-én kerül a boltokba. 

A formáció a nevét a Baba Yaga szláv mítoszból származtatja - a folklór szerint ez a természetfeletti lény elnyeli a frissen távozottak lelkét, hogy az élet forrásait oltalmazhassa. A kritikusok az A Perfect Circle, a The Cure és a Type O Negative hangzásvilágához hasonlítják művészetüket. Elismerésben részesültek olyan neves zenei kiadványoktól, mint a Metal Hammer, a Revolver vagy a The Noise.

A mai napon elérhetővé vált a zenekar harmadik kislemezes dala, a Life of a Widow.

"A 'Life Of A Widow' egy égető siratódal. Ez a dal megtestesíti azt a régi, csodálatos mondást, hogy 'Miért hagytál el engem?'" A dal fájdalmasan érzi az elhunyt szerettünk jelenlétét. Egy lélek vágyakozó utazása, könyörgés, hogy megtörje a magány elviselhetetlen csendjét, az űrt, csak hogy újra hallhassa a szerelme hangját, hogy újra érezze a szerelme érintését. Dalunk főszereplője a nyomorúságában bolyong, a lüktető kétségbeesés őrült éjféli pillanataiban navigál. Könyörög, hogy ne érezze magát annyira egyedül. Követeli, hogy érezhesse elveszett kedvese jelenlétét. És addig nem hagyja abba a jajveszékelést, amíg ő ott nem lesz. Arról szól, hogy elviselje a vörösen izzó bánat hirtelen, erőszakos szúrásait, hogy úgy érezze, hogy a kétségbeesés megverte és megütötte, és segítségért és újrakapcsolódásért kiáltson a drága elhunythoz."

- mesélte az újdonság kapcsán Vera.

A zenekar felállása:

Vera Farmiga - ének

Renn Hawkey - billentyűk

Mark Visconti - gitár

Mike Davis - basszusgitár

Jason Bowman - dob

01. The Crying Room
02. I Am
03. Life Of A Widow
04. Anhedonia
05. Pendulum
06. Charade
07. Bridle
08. Pullover
09. She's Walking Down
10. Midnight Minuet

Mindössze két és fél év telt el az Arch Enemy "Deceivers" albuma óta, de a formáció korántsem tétlenkedett. Miközben számtalan turnét ledaráltak, a stúdiómunkálatokra is kellő időt fordítottak, így születhetett meg a "Blood Dynasty", amely tegnap látott napvilágot. Tavaly októberben Michael Amott gitáros magabiztosan nyilatkozott: ez a lemez felülmúlja az eddigieket, és jóval többet kínál majd, mint amit a rajongók egyáltalán elvárhatnak a zenekartól. A felvezető kislemezek – Dream Stealer, Liars&Thieves, a címadó Blood Dynasty, Paper Tiger – valóban meggyőző erővel bírnak, maradéktalanul teljesítve az elvárásokat. És ez különösen figyelemreméltó egy olyan együttestől, amely immár közel három évtizede, igen, lassan HARMINC éve van jelen a metal színtéren, ami azért nem kis idő.

Nyilvánvaló, hogy egyetlen zenekar sem fogja azt kommunikálni, hogy a következő albumuk harmatgyenge lesz. Minden formáció a valaha készített legerősebb alkotásaként harangozza be az aktuális korongot – részben persze a közönség figyelmének megragadása érdekében, de úgy vélem, az Arch Enemy esetében ez sosem csupán marketingfogás volt a rajongók izgatására. Különösen kíváncsi voltam, mire képes mostantól a banda Jeff Loomis nélkül, hiszen a gitáros 2023 végén köszönt el a társaságtól, ami nem kis űrt hagyott maga után. Szerencsére az utánpótlás szinte azonnal megérkezett, az amerikai Joey Conception személyében, aki olyan bandákban játszott már, mint a Sanctuary, a The Absence vagy az Armageddon.

A Dream Stealer erőteljes zúzása után az Illuminate the Path-ben kellemes meglepetésként bukkan fel Alissa White-Gluz tiszta éneke is, ami slágeresebb irányba tereli a számot anélkül hogy feláldozná a metalt. Bevallom, mindig is nagy rajongója voltam a fronthölgy mesés mezzoszoprán hangjának, amely közel öt oktávnyi tartományt ölel fel – így aztán nem tagadom, valósággal felderültem, amikor meghallottam tiszta vokálját. És nemcsak ebben a tételben csillogtatja meg ezt a képességét – a Blaspheme-feldolgozás, a Vivre Libre például teljes egészében az ő kristálytiszta énekhangjára épül, és e nagyjából négy perces darabban hangtartományának minden ragyogó magaslatát és bársonyos mélységét élvezhetjük.

Nem fukarkodik a dalcsokor a váratlan, meglepően innovatív zenei megoldásokkal sem – ebből a szempontból a Merch of the Miscreants határozottan kiemelkedik, számomra az album egyik legmarkánsabb darabja. A videoklipes formában is napvilágot látott Paper Tiger klasszikus metal elemeket vonultat fel, míg az A Million Suns lélekemelő hangzásvilága és a Don't Look Down lendületes dinamikája kimondottan élvezetes hallgatási élményt nyújt. A korong címadó szerzeménye, a Blood Dynasty pedig maga a tökéletes epikus death metal himnusz – gyakorlatilag a zenekar stílusának és művészi hitvallásának kvintesszenciája, sűrítménye mindannak, amit az Arch Enemy képvisel, de a Liars&Thieves is ezt az irányt erősíti.

Az Arch Enemy ezúttal is maradéktalanul bizonyította kvalitásait. Alissa továbbra is lenyűgöző teljesítményt nyújt, de a hangszeres szekció is minden elismerést megérdemel a kreatív megoldásokért. A formáció sikeresen demonstrálta, hogy igenis lehetséges olyan death metal albumot alkotni, amelyen a fülbemászóbb tételek nem kényszerítik sekélyesebb vizekre a zenei koncepciót. Ez a korong kétségtelenül dallamosabb és slágeresebb hangzásvilágot képvisel, mint a "Deceivers", de meggyőződésem, hogy amíg a csapat képes fenntartani ezt a színvonalat, addig semmi okunk az aggodalomra – sőt, inkább az örvendezésre van okunk.

10/10

"Blood Dynasty"

2025.03.28.

Kiadó: Century Media Records

Dallista:

1. Dream Stealer
2. Illuminate The Path
3. March Of the Miscreants
4. A Million Suns
5. Don’t Look Down
6. Presage
7. Blood Dynasty
8. Paper Tiger
9. Vivre Libre
10. The Pendulum
11. Liars & Thieves

Zenészek:

Alissa White-Gluz - ének

Michael Amott - gitár

Daniel Erlandsson - dob

Joey Conception - gitár

Sharlee D'Angelo - basszusgitár

Sokáig úgy kerültem a nu metalt, mint ateista macska a templom egerét. A 2000-es évek elején, amikor a műfaj igazán menő volt, mindenki őrjöngött a Limp Bizkit, Korn, System of a Down és Linkin Park miatt – de én valahogy kimaradtam ebből a hullámból. A Linkin Parkot is csak akkor kezdtem igazán értékelni, amikor Emily Armstrong lett az énekesük. Nemigen volt a frontcsajos zenekarok között sem olyan banda, akiket szívesen hallgattam, kivéve a Kittie-t és az Infected Raint.

Aztán 2023 májusában, amikor a The Agonist feloszlott, az akkor már 9 éve a bandában éneklő Vicky Psarakis bejelentette: mostantól a másik projektjére, a Sicksense-re koncentrál, ami – meglepetés – nu metalt játszik, "Cross Me Twice" címmel pedig ma jelent meg a formáció első albuma.

2023-ban két erőteljes dallal robbant be a formáció: a Fools Tomorrow és a Feed Them To The Wolves már előrevetítette az új irányt. Az igazi áttörés azonban 2024 őszén jött el, amikor három dinamikus szerzeménnyel – Wildfires, Masquerade Parade és On Repeat – jelentkeztek. A Sicksense zenei világában vagányul keverednek a nu metal alapok az elektronikus elemekkel és modern melódiákkal, megteremtve egy igazán egyedi hangzást. A Killer V néven színpadra lépő Vicky pedig olyan vokális magaslatokba tör, amiket a The Agonist idején egyszer nem hallhattunk tőle. Ezek a dalok valami elképesztő erővel tapadtak meg a fülemben, mintha tüzesvassal égették volna bele őket. 

Ám nemcsak Vicky okoz meglepetést – Robby J. Fonts, aki a rap-részekért felel, szintén kellemes orgánummal áldotta meg a sors. Tökéletesen kiegészítik egymást az énekesnővel. 

A dallamok sokszínűek és baromi fülbemászóak. Ebből a szempontból nekem az In This Carousel a legnagyobb kedvencem. Ez a szám amúgy a depresszióról szól, de nem az a szokásos lehúzós stílusban, hanem egy zseniális dallamérzékkel megkomponált szerzeményként talál utat a hallgató szívéhez.

"Bármennyire is beszélnek az emberek a depresszióval való küzdelemről, a perspektíva gyakran az, hogy ez egy bénító érzés. Nem hiszem, hogy ez így van, vagy talán csak személyenként eltérő. Én magam mindig úgy éreztem, hogy ennek az ellenkezője. Folyamatosan mozogsz, dolgozol, végigcsinálod az élet minden mozzanatát, de sosem érzed úgy, hogy fejlődnél. A pontból B pontba olyan, mint egy kör, és nem számít, mennyit mész, mindig a startvonalnál találod magad."

- mesélte korábban Vicky a számról.

Rogyásig van a korong meglepő és zseniális zenei húzásokkal. Ott van például a fent is említett Masquerade Parade, ahol a brutális zúzás és a lebegős refrén váltogatják egymást, valami egészen egyedi elegyet alkotva. Az érzelmesebb oldal sem maradt ki a buliból – ezt a Throwback hozza el, ahol Vicky lazán, mégis átütően tolja a nehéz refrént. Az album vége felé az In This Carousel a dinamikai váltásokkal játszik: lassan, szinte lopakodva építkezik, míg végül robban a magas és kemény énekekkel. Ebben a dalban is felcsendül egy elképesztő gitárszóló Phillip Lykostratis hangszeréből – itt tényleg megmutatja, mire képes. Néhány rövidebb átvezető tétel is hallható a dalcsokorban, amelyek kellemes melódiákkal vezetik át a hallgatót a következő tételre.

A "Cross Me Twice" valóban egy sokoldalú és kalandos alkotás, mely lebilincselő hangzású utazásra invitál tíz rendkívül változatos kompozíción keresztül. Az album méltón reprezentálja a banda figyelemreméltó sokoldalúságát és kreatív potenciálját.

Természetesen a középpontban Vicky és Robby állnak, akik elképesztő érzelmi mélységet és hangzásbeli gazdagságot hoznak a produkcióba. A hangjuk tökéletesen kiegészíti egymást – hol összefonódnak, hol éles kontrasztot alkotnak, miközben váltogatják a soraikat, harmóniáikat. Ez a dinamikus kettős még tovább emeli az amúgy is masszív album hangzásvilágát. Ez a zenei komplexitás teszi annyira különlegessé ezt a lemezt – minden egyes menetnél újabb hangszínek és hangulatok bukkannak fel. A mai metal szcénában, ahol sok produkció hajlamos sablonossá válni, ez az album igazi felüdülés. A "Cross Me Twice" simán befurakodik a műfaj legkiemelkedőbb lemezei közé, hiszen végig érezhető, hogy egy összeszokott, kreatív és vérprofi csapat dolgozott rajta.

9/10

"Cross Me Twice"

Megjelenés: 2025.03.28.

Kiadó: Earache Records

Dallista:

1. Sellout
2. Wildfires
3. Throwback
4. Fever Dream
5. Invisible
6. On Repeat
7. Masquerade Parade
8. In This Carousel
9. Here Come All The Memories
10. Follow Me

Zenészek:

Vicky Psarakis - ének

Robby J. Fonts - rap

Phillip Lykostratis - gitár

Richard Regier - basszusgitár

Joseph Polizzi - dob