Nem kicsit érezhetjük öregnek magunkat, ha belegondolunk, hogy a Within Temptation 2000 decemberében jelentette meg második, "Mother Earth" című nagylemezét, így az ikonikus korong negyedszázados lett.

A holland zenekar azóta hatalmas fejlődésen és stílusváltáson ment keresztül – a monumentális, tündéres, szimfonikus világból mára a modern hangzásba váltottak. Sharon den Adel és a fiúk azonban méltó tisztelettel fordulnak vissza a gyökerekhez: december 19-én érkezik az Ice Queen vadonatúj, akusztikus változata, amely egyben az évfordulós időszak nyitódarabja is. A következő hónapok a "Mother Earth" ünneplésében telnek majd – lassú, nosztalgikus, mégis frissített főhajtással az ikonikus korszak előtt.

A csapat a következőket írta a közösségi oldalain:

 Ahogy a tél beköszönt, valami igazán különleges kezdetét jelöljük meg. Idén és jövőre is ünnepeljük ikonikus albumunk, a Mother Earth 25. évfordulóját. Ma izgatottan mutatjuk be ennek az utazásnak a legelső fejezetét. Az évfordulós érát egy vadonatúj kiadvánnyal nyitjuk: az Ice Queen (Acoustic) december 19-én jelenik meg. Ennek a dalnak az újragondolása olyan volt, mintha egy régi baráttal találkoztunk volna újra. Az eredeti érzelmi magjára redukálva ez az akusztikus verzió Sharon hangjának tisztaságát és az eredetiben rejtőző törékeny, téli atmoszférát emeli ki. Intim, filmszerű és elgondolkodtató – tökéletes az előttünk álló hidegebb évszakhoz. Ez a megjelenés egy nagyobb Mother Earth-ünneplés kezdetét jelzi, egy olyan albumét, amely meghatározta, kik vagyunk. Figyeljétek ezt a teret: számos különleges pillanat vár még felfedésre.

Sharon hozzátette:

A Mother Earth meghatározó pillanat volt az áttörésünkben, és az Ice Queen a mai napig sarokkövét képezi koncertjeinknek. Ennek az akusztikus formában való újragondolása új életet adott a dalnak, és reméljük, más módon érint majd benneteket.

A "Mother Earth" és az Ice Queen sikere komoly mérföldkő volt a zenekar számára: az album később dupla platina lett Hollandiában, platina Németországban és aranylemez Belgiumban.

Legutóbbi stúdióalbumuk, a "Bleed Out" 2023 októberében jelent meg, kritika ITT olvasható róla, valamint azt is tudni lehet, hogy a banda már dolgozik a következő lemezén is. 

A Linkin Park basszzerosa, Dave Phoenix Farrell nemrég az argentin UnDinamo műsorában mesélt a zenekar jelenlegi turnéjáról, amelyet a 2024 novemberében megjelent "From Zero" (kritika ITT) album köré építettek. Ez az első nagylemez a 2017-es "One More Light" óta, amely néhány héttel Chester Bennington öngyilkossága előtt került boltokba. A "From Zero" volt Emily Armstrong énekesnő bemutatkozása is.

Arra a kérdésre, hogy milyen elvárásokkal indult neki a turnénak, Phoenix így válaszolt:

Őszintén? Fogalmam sem volt, mire számítsak. Egy csomó időt töltöttünk együtt — írtunk, próbáltunk, ettünk, dumáltunk, nevettünk — de turné az egy más világ. Az egy külön állatfaj. Azt sem tudtam, hogyan fogjuk bírni fizikailag. Nem csak Emily és Colin volt újonc ebben a közegben, hanem mi is… Mike, Joe és én sem turnéztunk már jó ideje. Van egy pont, ahol elkezdesz azon agyalni, hogy mennyire fogod bírni az utazást, a strapát, a hangod. Rengeteg kérdőjel volt. Hála az égnek, mostanra — több mint egy év után — minden nagyon jól megy. Mindenki egészséges maradt, amennyire csak lehet. A koncertek pedig… egyszerűen csodásak.

- emlékezett vissza a zenész, majd kitért arra a témára is, mennyire tekintették kockázatosnak az újraindulást.

Persze, hogy volt benne kockázat. Mindig van. Ha ránézel az egészre egy nagyobb perspektívából, a fő félelem az, hogy valami olyat csinálsz, ami miatt ciki érzed magad, vagy amit senki sem szeret. Két-három évvel ezelőtt, amikor elkezdtünk újra beszélgetni erről… őszintén szólva nem is tudtuk, hogy egyáltalán lesz-e még Linkin Park. Chester halála után többször is nekifutottunk a dalszerzésnek, de nekem lelkileg túl nehéz volt. Tetszettek a dalok, szerettem a srácokkal lenni, de az egész annyira érzékeny és fájdalmas téma volt… egyszerűen nem ment. Írtunk egy-két hétig, aztán fél évig nem találkoztunk. Totális stop-and-go szitu volt. Aztán egyszer csak azt mondtuk: ‘Hagyjuk ezt az egészet. Csak csináljunk valamit. Nem Linkin Park címkével, nem valami nagy bejelentéssel. Csak nézzük meg, tudunk-e még együtt alkotni, és szeretjük-e, amit csinálunk.’ És számomra ez felszabadító volt. Addig álmatlan éjszakákat okozott, hogy milyen lenne, ha újra belevágnánk… mit gondolnának mások, mit gondolnék én… hogyan fogadnák. 

Chester kapcsán a gyász is szóba került:

Mindenki máshogy gyászol. A rajongóink ugyanannyi féleképpen, mint mi. A végén nekem egyszerűen azt kellett megértenem, hogy szeretném tudni, mi lehetne a következő fejezet — ha egyáltalán létezik. Ha nem működik, ha nem sikerül, ha nem tetszik senkinek… legalább tudni fogom. Nem éreztem helyesnek ott hagyni mindent, ahol volt. Nem éreztem előrelépésnek. Nekem, személyesen, az volt a fontos, hogy tovább éljek.

Végül a rajongók reakcióival zárta gondolatait:

Az internet mindig tele lesz olyan dolgokkal, amiket nem akarsz hallani. De ez nem lehet ok arra, hogy valamit megcsinálj vagy ne csinálj meg. Mindig lesznek eltérő vélemények. Sőt, milyen különös világ volna, ha valamit csinálsz, és online mindenki szereti? Ilyen sosem történt. Soha. Még akkor sem, ha egy zenekar csak a második albumát adja ki — mindig lesz kritika, lesz, akinek tetszik, lesz, akinek nem. Ha emiatt bénulnál le, sosem csinálnál semmit. A végén egy dolog maradt: ha önazonos vagyok és őszinte művészként, akkor az, hogy valakinek nem tetszik, soha nem lehet akadálya annak, hogy új zenét adjunk ki, vagy továbblépjünk.

1966 egyik rocktörténeti mérföldköve volt a The Rolling Stones Paint It Black című slágere – a dal azóta több tucat feldolgozást és számtalan filmes szereplést megélt. Most a Sirenia-főnök Morten Veland szólóprojektje, a Mortemia nyúlt hozzá újra, méghozzá a Temperance énekesnőjével, Kristin Starkey-val közösen, hogy saját, sötéten fenséges verziót faragjanak belőle.

Büszkeséggel és megtiszteltetéssel köszöntöm barátomat, Kristin Starkey-t, aki különleges vendégem lett a Cover Collab Sessions új fejezetében. Ez a negyedik dal, amely megjelenik erről az albumról. Kristin-nel először tavaly májusban találkoztam a turnén, amikor a Sirenia és a Temperance együtt járta az Egyesült Királyságot. Ő egy elképesztően sokoldalú énekesnő, hatalmas hangterjedelemmel, igazi turnéhős, aki minden este felmegy a színpadra és könyörtelenül odateszi magát. Már a megismerkedésünk óta szerettem volna közös munkát vele, és óriási öröm, hogy most jött el ennek az ideje. A dal, amelyet együtt választottunk, a Rolling Stones időtlen klasszikusa, a Paint It Black – mindketten szívből szeretjük. Kristin egészen lehengerlő munkát végzett: megmutatta elképesztő sokszínűségét, és teljesen rányomta a saját kézjegyét a felvételre. Úgy érzem, együtt egy igazán vagány, új értelmezést hoztunk létre ebből a legendás számból.

- írta a közös munkáról Morten.

Alig hevertük ki Alissa White-Gluz Arch Enemyből történő távozását és csodálhattuk meg első, The Room Where She Died című szólódalát, az énekesnő újabb meglepetéssel szolgált: közösségi oldalain megosztotta közelgő szólólemezének friss vizuális terveit, amelyeket egy ismert stuttgarti művész, Stefan Heilemann készített.

"Büszke vagyok arra az életműre, amit évtizedek alatt építettem. Ennyi évnyi tanulás, fejlődés, próbák, turnék, albumok, videók, találkozások után izgatottan várom, hogy a szólóanyag végre önállóan is megálljon a lábán. Íme egy kis előzetes a lemez vizuális világából, egy portré Stefan Heilemann jóvoltából. Köszönök mindent!"

 Nem feledkezett meg a rajongóktól kapott támogatásról sem:

"Egyszerűen megdöbbent, milyen mennyiségű szeretetet és támogatást kaptam az elmúlt napokban. Az átmenetek időszakai különösen megterhelők tudnak lenni az elmének, a testnek és a szívnek. Ezt nem hagyom figyelmen kívül, nagyon is komolyan kezelem. De The Room Where She Died hihetetlenül pozitív fogadtatása rengeteg új energiát és tisztánlátást adott arról, ki vagyok művészként, és miért szeretek énekelni és alkotni."

A The Room Where She Died zenéjét Oliver Palotai, a Kamelot billentyűse szerezte, a szöveget viszont teljes egészében ő írta, illetve a kisfilm forgatókönyvét is ő álmodta meg, a nagylemez pedig a tervek szerint 2026 folyamán jelenik meg.

A szimfonikus metal kalózai jövőre a Warkings társaságában indulnak újra turnéra, amelynek keretén belül Budapesten is fellépnek a Barba Negrában, 2026. március 5-én. 

Azonban a zenekar egy további meglepetést is tartogat: a "Pirates II – Armada" (kritika ITT) nagyzenekari átirata is érkezik "Armada - An Orchestral Voyage" címmel, február 6-án. A 2024-ben megjelent eredeti album Németországban és Ausztriában is a Top 5-ben nyitott; az új verzió most még mélyebb, filmesebb, gazdagabb hangszereléssel tárja fel a dalok rejtett rétegeit.

"Örömmel mutatjuk be ezt az újabb magával ragadó alkotást, az 'Armada - An Orchestral Voyage'-t. Az első dal, az 'Ashes To The Sea' különösen közel áll a szívemhez az eredeti üzenete miatt. Ebben a verzióban azonban a szavak elnémulnak, teret adva az érzelmeknek és rezgéseknek, hogy körbeöleljék a hallgatót. Így mindenki szabadon elképzelheti és átérezheti a dallamokat a vonósok és a gyönyörű zenekari hangszerelés kíséretében. Ezzel az új instrumentális albummal valóban a Visions of Atlantis hangzásának legmélyebb magját szerettük volna felerősíteni: a szimfonikus zenét. Amikor megjelent az A Pirate Symphony, rajongóink lelkes visszajelzései egyértelműek voltak. Az An Orchestral Voyage esetében azonban nem elégedtünk meg azzal, hogy megismételjünk egy bevált receptet — ennél tovább akartunk menni, és megalkotni egy valódi, nagyszabású szimfonikus mű esszenciáját."

- vezette fel az újdonságot Clémentine Delauney énekesnő, majd eképpen folytatta:

"Bár az album alapvetően továbbra is nagyzenekari, instrumentális megközelítésű, a vezérdallamokat most szenvedélyesen és rendkívül igényesen valós hangszerek keltik életre: hegedűk, fuvolák, sőt még egy duduk is megszólal. Az új anyag az Armada stúdióalbumunkat minden eddiginél epikusabb utazássá alakítja, egy szimfonikus filmzenévé, amely bármilyen kaland tökéletes kísérője lehet. Önálló élményként is működik, de ideális társ kedvenc könyved mellé, egy hosszú sétához, vagy akár egy éjszakába nyúló játékesthez is."

November 23-án Alissa White-Gluz minden előjel nélkül távozott az Arch Enemy-ből, ami érthető módon nem kis megdöbbenést váltott ki a rajongókból. Az énekesnő tizenegy évig volt a zenekar tagja, a különválás pedig békésen zajlott. A hír után azonnal elindultak a találgatások, ki veszi át Alissa helyét, többen is felvetették Johan Liiva visszatérését, aki 1996 és 2000 között volt a banda énekese.

Az Arch Enemy közösségi oldalain jelentette be, hogy külön utakon folytatják Alissa White-Gluz énekesnővel, aki 2014 óta volt a zenekar tagja.

A vele készült korszak négy nagylemezt hagy maga után – “War Eternal” (2014), “Will to Power” (2017), “Deceivers” (2022) és az idei “Blood Dynasty”.

A közleményben nincs magyarázat, csak egy udvarias jókívánság, hasonló stílusban íródott Alissa saját posztja is, annyival kiegészítve, hogy 2026 januárjában végre boltokba kerül első szólóalbuma, amelyről az első kislemez már elérhetővé vált a Youtube-on. A szerzemény a The Room Where She Died címet viseli, az énekesnő projektje pedig simán csak ALISSA név alatt fut.

A The Room Where She Died számomra végtelenül felszabadító; úgy érzem, rengeteg olyan oldalamat engedhetem végre megszólalni, amelyek évek óta némán vártak. A készülő album sokféle arcot mutat majd, és imádom a gondolatot, hogy ezt az új fejezetet ezzel a dallal és videóval nyithatom meg – különösen, mivel a klip forgatókönyvét is én írtam.

A zeneszerzésben a Kamelot-billentyűs Oliver Palotai is segített Alissának.

Miss Mundo Chile, vagyis Ignacia Fernández november 2-án az elődöntőben olyat tett, amire korábban nem volt példa a szépségversenyek történelmében. A Decessus nevű, Santiago-i melodikus death metal zenekar frontasszonyaként nem mást adott elő, mint saját csapata egyik dalát, a Dark Flames-t, méghozzá hörögve.

A közönség állkapcsa egyszerre koppant a padlóra: senki sem hitte el, hogy ezek a brutális death metal hörgések a törékeny, angyalarcú versenyző torkából törnek elő. A meglepetés pedig még nagyobb lett, amikor néhány nappal később őt választották az ország legszebb lányának.

A napokban a SiriusXM Liquid Metal műsorában mesélt arról, milyen érzés volt megnyerni a Miss World Chile 2025 címet november 9-én, és miért egy Decessus-dalt választott a verseny tehetség-szekciójába.

Amikor felmerült, hogy nevezek a versenyre, azt mondták: ’Oké, de van sportverseny, van tehetségverseny, mindenféle feladat, ezeket meg kell csinálni.’ Erre azt feleltem: ’Rendben.’ De bevallom, nagyon hezitáltam a zenén. Tartottam tőle. Végül azt mondtam magamnak: ’Ez az egyetlen igazi tehetségem. Ha már itt vagyok, énekelni fogok, és a saját zenekarom dalát fogom elénekelni, hogy legalább azt mutassam meg, ki vagyok.’ Mert ha más banda dalát vettem volna elő  - mondjuk Arch Enemyt -, nem akartam, hogy megsértődjenek. Szépségverseny, meg minden… Úgy voltam vele: ’Ha el fogom rontani, legalább a saját zenémmel rontsam el.

- mesélte nevetve, majd elmondta: szeretné megmutatni, ki is ő valójában - tudja ugyanis hogy az előnyös külső vajmi keveset ér, ha nem társul hozzá tehetség. 

Nagyon fiatal korom óta modellkedem. A ’Miss’-világ teljesen más, mint a modellmunka. Két külön univerzum. De amikor beneveztem, lehetőséget láttam benne. A Miss World számomra nem arról szól, hogy ki a legszebb vagy ki kap koronát. Egy platformot ad arra, hogy azon dolgozz, amiért szenvedélyesen égsz. Hogy legyen hangod. A mottója: Beauty With A Purpose. Kell lennie valódi társadalmi projektednek. Valami kézzelfoghatónak. Én az állatokért, az állatvédelemért szeretnék dolgozni, ez az ügy áll hozzám a legközelebb.

A verseny ezzel együtt azt a bizonyos ’komplex nőt’ keresi. Én pedig próbálom megmutatni, ki vagyok. Tudom, hogy nem gyakori, hogy egy metalénekesnő induljon szépségversenyen. Nagyon is tisztában vagyok ezzel. De ez vagyok én, és nem félek felvállalni, még akkor sem, ha sokaknak nem tetszik, hogy metal vokállal állok a Miss World színpadára.

Október 17-én landolt a boltok polcain a finn csapat hetedik albuma, a "Steelbound", amelynek kritikáját ITT olvashattátok. A korong minden hangjában ott dübörög a csapat jellegzetes energiája: a klipes dalok – Last Goodbye, Steelbound, Here We Are, Angel of Midnight, Twilight Cabaret – pedig szépen bizonyították, hogy a banda nemhogy kifulladt volna, hanem most pörgeti maximumra a saját kreatív erejét.

A mai nappal újabb dal kapott vagány kisfilmet, a banda ezúttal a Watch The Sky Fall mellett tette le a voksát. A szám finoman adagolt szimfonikus fűszert is kapott, Noora Louhimo szenvedélyes vokálja mellett pedig egy súlyos, vastagon odatett gitárszóló is érkezik, ami szépen felpakolja a hangulatot a zenekar jól ismert magaslatára.

Az élet valahogy könnyebben simul a tenyeredbe, ha ott van melletted az a bizonyos ember — legyen társ, vagy egy barát, aki már félig család. Bármi jön szembe, ketten úgy haladtok át rajta, mintha a világ próbája csak egy ajtó lenne, amit együtt nyittok ki.

- írta a szerzeményről az együttes.