Ki mondta, hogy nem lehetsz egyszerre kemény és gyönyörű? Ignacia Fernández egy 27 éves lány, első ránézésre talán csak egy újabb szépségkirálynő-jelöltnek tűnik, de csak addig, amíg meg nem hallod, mit művel a színpadon. A Miss World Chile 2025 (vagy spanyolul Miss Mundo Chile) elődöntőjén, Mexikóban, november 2-án, Ignacia olyat csinált, amire senki sem számított.
A latin szépségnek ugyanis van egy saját prog death metal bandája, a Decessus.
A zenekar 2020-ban alakult, és természetesen Ignacia a csapat egyik szerzeményét, a Dark Flames-t adta elő. Hörögve. Igen, jól olvastad. Lehetséges, hogy a következő Miss World Chile egy igazi metalkirálynő lesz? Ha igen, akkor újfent bebizonyosodik, hogy a szép pofi mögött igenis lehet komoly tehetség.
A zenekar weblapja ITTtalálható, Facebookos oldala ITT, YouTube-csatornája pedig ITTtalálható.
Március végén került boltokba az Arch Enemy tizenkettedik stúdióalbuma, a "Blood Dynasty". A lemez jóval slágeresebb dalokat vonultat fel, mint elődei, ám - és ez a lényeg - a banda ügyelt arra, hogy ez ne menjen a metal rovására. A kritikusok zöme pozitívan fogadta az anyagot - a mi véleményünket ITTolvashatod.
A korongról hat kislemez jelent meg - Dream Stealer, Liars&Thieves, a címadó Blood Dynasty, Paper Tiger, A Million Suns, Illuminate the Path , - , ma pedig a hetedik dal is napvilágot látott, ezúttal a March Of The Miscreants című szerzeményhez -amely szám egyébként az album egyik legmarkánsabb darabja- készült látványos videoklip, amelyet megnézhetsz nálunk:
A nemzetközi felállású Catalyst Crime 2021-ben jelentette meg debütáló nagylemezét, amely egyszerűen a zenekar nevét viseli – ITT írtunk róla kritikát. Az énekesnő, Zoë Marie Federoff-Šmerda és férje, Marek "Ashok" Šmerda az elmúlt években a Cradle of Filth soraiban is bizonyítottak, így a Catalyst Crime egy időre háttérbe került. Most azonban újult erővel tér vissza a csapat, mégpedig egy vadonatúj dallal, amely a Cursebreaker címet viseli, és amely szerzeménynek igen különleges háttere van.
"A Cursebreaker-t a férjem édesanyja ihlette. Ő a vasfüggöny mögötti Csehszlovákiában egy ellenállási hálózat tagjaként dolgozott, és titokban betiltott irodalmi műveket fordított le cseh nyelvre, majd segített azok terjesztésében is. Sajnos sosem találkozhattam vele, mert több mint tíz éve elhunyt, de mindaz, amit róla hallottam, azt mutatja, hogy egy aranyszívű hős volt, aki jobbá tette maga körül a világot. Ha valaki méltó a 'Cursebreaker' címre, akkor az ő!"
November 6-án a Bloodywood társaságában robban be a Barba Negrába a Halestorm, hogy élőben is bemutassa augusztusban megjelent új lemezét, a "Everest"-et. A banda karizmatikus frontasszonya, Lzzy Hale nemrég a Guitar Worldnek mesélt arról, hogyan tartja karban a hangját és mit tanult az évek során a színpadi jelenlétről.
Visszaemlékezett arra az időszakra, amikor még Whiteman mellett tanulta a dolgokat:
"Emlékszem, ahogy néztem őt a színpadon, és csak arra gondoltam: ‘Hát ez az ember egy cseppet sem izgul! Hogy a francba csinálja ezt?’ – mesélte Lzzy. Aztán egyszer megkérdeztem tőle, és csak annyit mondott: ‘Először eljátszod.’Vagyis eljátszod, hogy tudod, mit csinálsz. Aztán idővel tényleg tudni kezded, mit csinálsz – és onnantól már természetessé válik az egész. Ennyi az egész varázslat."
Amikor pedig arról kérdezték, hogyan tartja karban a hangját, így válaszolt:
"Ennek nagy része egyszerűen abból fakad, hogy már nagyon régóta csinálom. Az ember idővel ráhangolódik a saját testére, és megtanul figyelni rá. Minden nap felteszem magamnak a kérdést: ‘Na, ma hogy érzem magam? Mit kell ma bemelegítenem?’ A húszas éveimben még teljesen szabályos rutint követtem – napi 20-30 perces bemelegítéssel, ugyanabban az időben, ugyanazzal a módszerrel. Ma már inkább érzésre megyek. Felkelek, és ha érzem, hogy kicsit váladékos a torkom, akkor tudom: ‘Oké, ma több folyadék kell.' Az egész tulajdonképpen tele van apró, banális dolgokkal – például hogy próbálok eleget aludni, ami talán a legnehezebb. Gyakorlatilag minden nap vízbe fojtom magam – úgy hét-tíz palack vizet is megiszom, mielőtt színpadra lépünk."
"Van persze egy enyhe bemelegítés is, de a negyvenes éveim elején már inkább a bizalomról szól az egész: bízni a testemben, a légzésemben, a kitartásomban. És ami nagyon fontos – amit csinálok, nem fáj.Gyakran meg kell nyugtatnom az embereket, főleg a családtagjaimat, akik eljönnek a koncertjeinkre. Mindig azt mondják: ‘Nem tudom, Lzzy… ez a sikítás nagyon durva volt, aggódunk érted.’Én meg csak nevetek: ‘Nyugi, minden rendben. Úgy hangzik, mintha pengékkel gargalizálnék, de valójában nem.’"
A Fear Of Domination 2006-ban alakult Finnországban, Saku Solin (ének), Jan-Erik Kari (gitár) és Jaakko Arteli (dob – 2006–2010) alapításával. Az első felállásban ott volt még Marko Salmikangas (szólógitár), aki egy évig erősítette a bandát, valamint Lauri Ojanen (basszusgitár) – ő találta ki a Fear of Domination nevet. Eredetileg csak egy dal címének szánták, de annyira erősen, fenyegetően és jól csengett, hogy végül az egész zenekar esszenciájává vált. Így született meg a FoD.
A zenekar jelenlegi frontasszonya Jessica Salmi – a 38 éves énekesnő nemcsak extravagáns megjelenésével vonzza a tekinteteket, hanem elsöprő erejű hangjávala füleket is. Sakuval tökéletes szimbiózisban dolgoznak: a két karakter markánsan eltérő, mégis egymást erősítő vokálja adja a Fear of Domination színpadi és zenei brutalitásának egyik legerősebb pillérét.
Első albumuk 2009-ben jelent meg "Call of Schizophrenia" címmel, amelyet további öt korong követett: "Create.Control.Extreminate." (2011), "Distorted Delusions" (2014), "Atlas" (2016), "Metanoia" (2018) és "VI: Revelation" (2021).
2023 októbere óta a Fear of Domination négy friss, pusztító új dallal támadott – egymást követve érkeztek a Gods & Machines, a Monsters, a Last Words, és a mai nappal egy vadonatúj bestia szabadult el: az All as One.
A Fear Of Dominationt a legjobb finn industrial metal zenekarok egyikeként tartják számon. Az együttes színpada nem koncert, hanem egy túlvilági színház: félőrült és teátrális élmény, amely teljes ámulatba taszítja a közönséget. A show-k alkalmával pirotechnika, UV-fények, arcfestés, vendégművészek, színpadi performanszok és tűzfújás keveredik, mindezt pedig a zenekar apokaliptikusan elszabaduló energiája köti össze. A felszín alatt azonban a népszerű zenei irányzatok szinte minden elemét megtalálni – a műfajköziség a FoD DNS-ébe van írva.
Az új dal kapcsán Jessica eképpen mesélt:
"Voltak idők, amikor az identitást a család, a munka, a kultúra és a közösség formálta. Ma a közösségi média végtelen eszközt ad a kezünkbe: önmagunk alakítására, színpadra állítására és másokhoz való méricskélésére. Ez azonban bizonytalanságot szül és szétzúzza az önazonosságunk magját. A dal az emberiség vakságáról és a lélekre nehezedő, bénító súlyról beszél – mégis mindenek felett aszabadság és az egység harcos kiáltványa."
Lasse Raelahti billentyűs és producer pedig hozzátette:
Az All as One eredetileg egy nagyon egyenes, EDM-hatású dallamként indult, de a producerünk, Jarno „Jassi” Hänninen már az első demóból is elképesztően erős ’80-as évekbeli hangulatot érzett ki, és onnantól kezdve minden elemét ebbe az irányba tolta. A ’80-as évek stílusát pedig nem lehet félgőzzel csinálni: vagy teljes erőből belevetjük magunkat, vagy semmi értelme. A végleges dal így rengeteg retro-elemet hordoz magában, természetesen modern csavarokkal kiegészítve. Az érkező album részeként az All as One azok közé a számok közé tartozik, amelyek megtartják a party-vibe-ot, miközben a többi dal jóval sötétebb, sőt, olykor kifejezetten brutális irányba megy el.
Ma este letarolja a Barba Negrát a milánói Lacuna Coil. Európai turnéjuk keretein belül érkeznek hozzánk, és továbbra is full gőzzel szántják végig a kontinenst. A napokban egy portugál metalmagazinnak nyilatkozott Andrea Ferro, a banda férfi énekese, aki egyértelművé tette: szó sincs lassításról vagy visszavonulásról, a Lacuna Coil még nagyon sokáig a színpadon marad, hiszen Andrea, Marco és Cristina ma is ugyanazzal a szenvedéllyel űzik a zenélést, mint 20-25 évvel ezelőtt.
Ferro arról is beszélt, hogyan fejlődött az együttes zenéje az évek során, és miért fontos számukra, hogy minden albummal új hangzások és hatások kerüljenek a pakliba:
"Szerintem ez teljesen zenekarfüggő. Vannak bandák - mint az AC/DC - akiknek egyszerűen nem kell változniuk: azt csinálják, amit mindig is, működik, és a rajongók pontosan ezt várják tőlük."
- fogott bele magyarázatába Ferro, majd majd e szavakkal gazdagította mondandóját:
"Aztán vannak olyan bandák, akik folyamatosan fejlesztik a saját stílusukat — és mi ebbe a kategóriába tartozunk. Mindig elmozdulunk egy kicsit valami új irányba. Nem radikálisan a Lacuna Coilt azért bárki felismeri de szeretjük beengedni az új hatásokat, és új terepekre vinni a zenénket. A rajongóink is érzik, hogy nem ülünk a babérjainkon. Nem azt mondjuk, hogy ‘oké, már van bázisunk, akkor mostantól ugyanazt az albumot írjuk újra és újra.’"
Így zárta gondolatmenetét:
"Rengeteg új rajongónk van, akik csak a "Delirium" (2016) óta ismernek minket. Persze a legnagyobb ugrást a "Comalies" (2002) és a "Karmacode" (2006) hozta, de minden új albummal új generációkat is elérünk. A koncertjeinken ott vannak a kortársaink, a nálunk jóval fiatalabbak, és még idősebb rajongók is. Tényleg vegyes: férfiak, nők, minden korosztály. Imádjuk, hogy ilyen széles közönséget szólít meg a zenénk."
Bár továbbra sem tudni pontosan, mikor érkezik meg Dianne van Giersbergen saját projektjének, a DIANNE-nak régóta várt debütlemeze, a "Soulward Bound", az énekesnő nem hagy minket éhezni: folyamatosan csepegteti a dalokat a készülő anyagról. Az eddig megjelent öt szerzemény – After The Storm, Unleash The Siren, The Symphonic Tragedy,Flameborn és The Elder’s Call – mind erőteljes és kifinomult darab, frissiben pedig megérkezett a hatodik kislemez is, a Phantom of War. Utóbbiban ráadásul vendégként feltűnik Francesco Paoli a Fleshgod Apocalypse soraiból, tovább emelve a dal monumentális erejét.
"A Phantom of War annak a története, hogyan gabalyodtam bele valaki másnak a saját maga ellen vívott háborújába – egy küzdelembe, amelyet soha nem én választottam, mégis belekényszerültem. Két lehetőségem maradt: tétlenül nézni és elbukni… vagy felemelkedni és önvédelemből visszavágni. Én az utóbbit tettem. A Phantom of War a túlélésről, a bátorságról és az önmagunkért való kiállásról szól. Ha te is olyan harcot vívsz, ami nem a tiéd… engedd, hogy ez a dal legyen a csatakiáltásod!"
- mesélte újdonságáról a holland énekesnő, a klipet pedig megnéthetitek itt:
Heike Langhans munkásságát már hosszú évek óta figyelemmel kísérem. A német gyökerekkel rendelkező, Dél-Afrikában született és jelenleg Új-Zélandon élő énekesnő 18 éves kora óta aktívan alkot, és azóta számos zenei projektben megmutatta sokoldalúságát. Nevét legtöbben a gothic/death/doom színtér egyik meghatározó formációja, a svéd Draconian révén ismerhették meg.
2021-ben azonban új fejezetet nyitott: megalapította a Remina nevű formációt, alkotótársával és egyben jegyesével, Mike Lamb-bal. A páros nem tétlenkedik – a Remina mellett közösen jegyzik a Light Field Reverie és a Sojourner nevű formációkat is, így hármas projektjük egyfajta kozmikus egységként fonódik össze, miközben mindhárom formáció más-más arcát mutatja meg a melankólia és a transzcendens szépség univerzumának.
"The Silver Sea" címmel ma jelent meg a Remina második albuma. Bár mindössze hét szerzeményt tartalmaz, már az első hangok után világossá válik: itt nem a mennyiség, hanem a minőség uralkodik. Minden dal egy külön világ, lassan kibontakozó, atmoszférikus utazás a kozmikus melankólia tengerén, ahol a csendnek is súlya van, és minden hang a végtelen felé rezdül. A doomhoz nem elég csupán két fül, kell hozzá egy bizonyos lélekállapot. Egyfajta belső lelassulás, amikor nem menekülsz a sötétség elől, hanem hagyod, hogy átöleljen. Hogy elmerülj benne – a zenében, a szövegekben, a pincemélyre hangolt gitárok zúgásában, a vaskos hangzásban, a melankolikus dallamokban, és jelen esetben Heike Langhans éteri, túlvilági hangjában.
A metalon belül kevés műfaj képes ilyen kristálytisztán megmutatni az elmúlás, a transzcendens és a sötétség szépségét. A doom nem harsány és pörgős: ereje éppen a lassabb tempóban gyökeredzik, súlyában pedig a katarzis. Ez a zene nem akar elterelni a fájdalomról, hanem segít szembenézni vele. És aki egyszer tényleg megérti, az tudja: a doom nem szomorú, csak őszinte.
A Trust No One arról szól, hogy az igazság keresése nem mindig egy felszabadító dolog, sőt, olykor fájdalmasabb, mint a nem tudás. A sorokban ott a belső vívódás, a zene pedig rezonál a szöveg fájdalmával, míg a Vanta Rayben Tony Dunn és Heike kettőse nagyszerű egységet alkot - Tony Sgàile név alatt alkotó angol zenész, de tagja a Cnoc an Tursa nevű zenekarnak is.
Az Antimatter énekesével, Mick Moss-szal rögzített Algolban Mick mély, földies baritonja szintén összesimul Heike lágy hangjával, a dal maga pedig kozmikus metaforákon keresztül beszél a pusztulásról, elengedésről és az örök összetartozásról. A dal egy szerelmi kapcsolat vagy spirituális kötődés végső felbomlását jeleníti meg – nem hétköznapi értelemben, hanem univerzális léptékben, mint két csillag, akik ugyan egymás körül keringenek, de végül a gravitáció elsodorja őket egymástól - talán ezért is kapta a címét a tétel az asztrológiában meglehetősen rossz hírű Algol csillagról, amely a Bika csillagkép objektuma.
Igazi gyöngyszem a House of Suns; lassan, szinte észrevétlenül bontja ki magát. Mély, lüktető atmoszférája és szenvedélyes hangulata minden hallgatással közelebb enged, az Io pedig az egyik legkedvesebb dalom a lemezen. Io a mitológiában Zeusz szeretője volt, akit üldöztek és elrejtettek, róla kapta nevét a Jupiter négy Galilei-holdja közül az egyik, és a szövegben visszatérő motívum a róla származó szilánk. Ez a szilánk a kapcsolatuk jelképe, a szeretett lény utolsó ajándéka, amellyel egyúttal titkot is hagy hátra. A sorokból az derül ki, hogy a távozó valamit tudott, valamit védett – talán egy tiltott tudást, talán az emberiséget –, és a narrátorra bízta ennek őrzését.
A lemezt a Silence and the Silver Seazárja, egy olyan dal, amelyben úgy érzed, egyszerre beszélsz a tengerrel és a csillagokkal. Heike hangja itt talán a legéteribb és legtörékenyebb, mégis végtelenül erőteljes – mintha maga az ég válaszolna minden egyes dallamával.
A "The Silver Sea" egy utazás a kozmoszban, Heikehangja a pedig a vezérlőcsillag. Kevés énekesnő képes ennyire átlátszóan közvetíteni a melankóliát, mégis megtölteni azt fénnyel és reménnyel. Hangja nem egyszerűen megszólal, hanem körbefon. Mike zenei világa és Heike éteri jelenléte tökéletes összhangban léteznek: mint két égitest, amelyek külön pályán mozognak, de mindig ugyanabba a fénybe fordulnak. Ketten együtt ismét megmutatták, hogy a sötétség lehet gyönyörű, ha belülről ragyog.
Még fel sem ócsudtunk a Wham!Last Christmas-feldolgozásán, Poppy ma újabb dallal jelentkezett, amely az Unravel címet viseli, és az énekesnő eddigi legsebezhetőbb oldalát tárja fel: kísérteties, szinte túlvilági hangját bensőséges, őszinte sorok kísérik, amelyek végül egy elementáris erejű, szenvedélyes refrénben robbannak ki. Minden új megjelenésével Poppy egyre szilárdabban foglalja el helyét az avantgárd metalcore úttörői között, akik saját, kísérletező ösvényüket tapossák. A dalt egyébként Jordan Fish (Bring Me The Horizon) producerelte.
Egy friss interjúban, amelyet a chilei Futuro rádiónak adott, a Linkin Park rappere, Mike Shinoda arról beszélt, hogyan teljesít Emily Armstrong, aki 2024-ben csatlakozott a zenekarhoz – hét évvel Chester Bennington 2017-es halála után. A banda akkoriban szünetre vonult, de tavaly új korszak kezdődött számukra.
Nagyon izgalmas időszak ez – tulajdonképpen a zenekar újjászületése. Pár éve kezdtünk újra összejárni, de ez egy lassú, természetes folyamat volt. Nem azzal a szándékkal ültünk össze, hogy ‘na, most újraindítjuk a Linkin Parkot’, vagy hogy ‘menjünk turnézni’. Csak látni akartuk, milyen újra együtt lenni, közösen írni, alkotni. Reméltük, hogy eljutunk idáig, de sok mindennek kellett jól alakulnia ehhez – és szerencsére minden összejött. Hálásak vagyunk ezért a lehetőségért, és nagyon boldogok vagyunk az új zenével, a turnéval, és azzal, ahogyan a rajongók fogadták mindezt.
A zenekar 2024 szeptemberében mutatta be új felállását egy élő koncerten, ahol Emily Armstrong és Colin Brittain csatlakozott Shinodához, Brad Delsonhoz, Dave “Phoenix” Farrellhez és Joe Hahnhoz. Ezzel együtt érkezett a zenekar új kislemeze, The Emptiness Machine, valamint a novemberben megjelent "From Zero" (kritika ITT) album, amely a 2017-es "One More Light" óta az első teljes stúdiólemezük, és egyben az első Chester nélkül.
Mike szerint Emilyvel és Colinnal dolgozni egyszerűen fantasztikus:
Amikor belevágtunk ebbe az új korszakba, ők már elképesztően felkészültek voltak – csak eddig még nem kapták meg a lehetőséget. Emily több mint tíz éve zenél a Dead Sarával, Colin pedig több zenekarban is játszott, mielőtt producerként és dalszerzőként ismertté vált. Amikor először találkoztam Colinnal, rögtön éreztem, hogy hasonlóan gondolkodunk a zenéről. Együtt dolgoztunk dalokon, és egyszer csak leült a dobok mögé – én pedig csak annyit tudtam mondani: ‘Úristen, ez a srác zseniális dobos!’ És mivel Rob [Bourdon], az előző dobosunk, már nem akart tovább játszani, ez igazi szerencse volt nekünk. Emily pedig… egy valódi jelenség. Az, hogy előbb megtaláltunk egy egyszer-egy-generációban születő hangot Chesterben, majd most újra rátaláltunk egy másik ilyenre Emily személyében – ez valami őrület. Egyszerűen felfoghatatlan.
Arra a kérdésre, honnan tudta, hogy Emily a legmegfelelőbb az énekesi posztra, Shinoda így válaszolt:
Nem csak az énekhangról van szó. A világ tele van elképesztő énekesekkel. Én is dolgoztam már rengeteg tehetséges emberrel, de van valami megfoghatatlan, amikor belépsz egy szobába, együtt alkottok, és az egész magától működik. Könnyű együtt lenni, nincsenek feszültségek, nincs energiaveszteség, csak tiszta áramlás. Ez történt Emilyvel és Colinnal is. Amikor pár éve elkezdtünk közösen írni, egyszerűen mindig azt éreztük: ‘csináljunk még valamit együtt’, mert annyira inspiráló és szórakoztató volt velük dolgozni.
