Több, mint egy éve tombol a világon a koronavírus, amely a kínai Vuhanból indult el, mára nincs ország, ahol ne lenne jelen a fertőzés. Európában elsőként Olaszországot érte el a járvány, azon belül is Lombardiát, amely tartomány székhelye a Lacuna Coil tagjainak is otthont adó Milánó. 

Rengetegszer nyilatkozott a témában Cristina Scabbia, a zenekar frontasszonya, aki elmondta: ez nem olyan, mint egy sima influenza, beszólt a karantént figyelmen kívül hagyó embereknek, ugyanakkor azt is felfedte: nagyon hiányoznak neki és a srácoknak a rajongók és a turnézás. 

Nemrégiben egy különleges akcióban is részt vett a banda, hogy megemlékezzenek az első lezárásokról - felsétáltak a milánói Alcatraz klub színpadára, ahol azonban koncert helyett csak némán álltak egymás mellett. 

Néhány nappal ezelőtt a The Pit faggatta ki Cristinát a jelenlegi helyzetről, az énekesnő pedig elárulta, mi a jelenlegi tényállás szülőhazájában:

Hogy őszinte legyek, nem igazán változott a helyzet. Úgy érzem, tavaly "elakadtunk". A különbség annyi, hogy az emberek nem pánikolnak annyira, mint a járvány elején, de ez egy fajta megszokottságot is ad. Tehát, ha maszkos embereket látsz, nem úgy nézel rá, mint egy haldoklóra. De ez ugyanakkor aggodalomra is okot ad, mert még nem vagyunk kint ebből az átkozott pandémiából. Ezért nem akarom semmibe venni önmagam és mások védelmét, figyelmes szeretnék lenni.

- kezdte sorait a karanténban keményen edző Cristina, majd így folytatta:

Ismerek embereket, akik elkapták a vírust, és jó páran viszonylag jól voltak - sokuknak nem voltak tünetei -, de ismerek olyanokat is, akik meghaltak, és olyanokat is, akik valóban nagyon rosszul érezték magukat, és hetekkel a betegség elmúltával is légzési gondjaik vannak. Tehát ez létezik - akár keményen, akár kevésbé keményen érzed, ott van. És nagyon fertőző. És nem tehetünk ellene. Az elmúlt egy évben megállt az idő. Mi voltunk az egyik első együttes, aki turnét mondott le a vírus miatt. 

Pont a járvány kitörésekor lett volna esedékes a csapat ázsiai turnéja, amely így sajnos kútba esett. 

A számok felfelé és lefelé egyaránt haladnak. Voltak időszakok, amikor kimehettünk, de csak maszkkal. A járványgörbe ekkor lefelé ment, aztán felfelé, majd ismét lefelé. De nem igazán látjuk véget. És lemaradunk az oltásokról is. Mindannyian vissza akarjuk kapni az életünket. Mindannyian vissza akarunk térni a normális kerékvágásba, de néha elgondolkodom: vajon visszatérünk-e valaha a régi állapotba?

Mert most még nem igazán tudom elképzelni, hogy egyik napról a másikra, csak úgy, mint régen, rendben van minden, holnaptól minden nyitva van, mindenki kimenhet, nem kell maszkot viselni. Nagyon furcsa érzés. És ami engem leginkább aggaszt, hogy szinte megszokjuk ezt az izoláltságot.

- filozofált Cristina, gondolatait pedig a következőképpen zárta:

Olyan ember voltam, aki állandóan jött-ment. Állandóan utaztam. Az év nagy részében turnén voltam - társaságban éltem. Lehet, hogy már nem vagyok az a fajta bulizós lány, aki klubba jár minden este, de szerettem az embereket, szerettem, ha történik valami. És most úgy érzem, hogy ha egy órára kimegyek, hogy haza kell mennem, mert nagyobb biztonságban érzem magam otthon, és most a világom a számítógépem körül forog, a nappaliban. Ez nekem ijesztő, mert ez az átkozott világjárvány valóban megváltoztatott bennünket. És ha a vírus el is tűnik, úgy gondolom, hogy időre lesz szükségünk ahhoz, hogy alkalmazkodjunk egy új normalitáshoz, ha ennek valaha egyáltalán vége is lesz...