Furcsa jelenség, hogy egy 1998 óta működő zenekar, amely már a tizenkettedik albumánál tart, ennyire visszafogottan van jelen a médiában. Az Edenbridge mintha tudatosan kerülné a csinnadrattát – vagy egyszerűen másképp gondolkodnak a láthatóságról –, pedig a minőség náluk évtizedek óta állandó. A linzi csapat ritkán tolja túl a marketinggépezetet, alig találkozni velük hirdetésekben vagy nagyobb cikkekben, miközben hasonló régóta működő bandák, mint a Nightwish, az Arch Enemy, az Epica vagy a honfitárs Visions of Atlantis, gyakorlatilag folyamatos médiatűz alatt tartják a közönséget. Utóbbi különösen, hiszen Clémentine Delauney érkezése és a kalózos korszak bevezetése óta megállás nélkül turnéznak, és a rajongótáboruk látványosan megnőtt.
A szimfonikus metalban otthonosan mozgó banda átlagosan három-négy évente jelentkezik új albummal, és ezeken rendre felvonultatják a műfaj összes jellegzetességét. A frontasszony, Sabine Edelsbacher – aki egészen hihetetlen módon idén már 52 éves lesz – bársonyos, alt hangszínével külön utat jár, finoman simogató vokálja teljesen eltér a műfajban domináló szoprán hangzástól, és remekül példázza, hogy a klasszikus énektechnikát nem kizárólag fejhangon lehet mesterien művelni.
Ami elsőre feltűnik – vagy inkább fülbe kúszik – az a dalok meglepően gazdag struktúrája. Az új anyagon a riffek határozottabban harapnak, a dallamvilág pedig sokkal változatosabb, mint korábban. Tavaly nyáron jelentette be a zenekar, hogy készül az új album, a Set the Dark on Fire, és még azt is előre közölték a rajongókkal, mely dalok kapnak videoklipet és mikor. A sort a Cosmic Embrace indította, ezt követte a Where the Wild Things Are, majd a lemez címadó tétele.
A 12 számos album remek ívvel indul: a nyitó The Ghostship Diaries elegánsan húzza fel a függönyt, és megágyaz a már ismerős Cosmic Embrace-nek és Where the Wild Things Are-nak. Utóbbi ír–kelta motívumokkal van megbolondítva, epikus refrénnel, és Sabine hangja gyönyörűen simul ebbe a hangzásba.
Természetesen a filmzenés hangulat sem marad el: a Bounded By the Light a zenekar epikusabb, grandiózus vonalát képviseli, és itt mutatkozik meg Sabine érzelmesebb oldala is. A folk metalos világba kacsintó elemek különösen az átvezető jellegű rövid tételekben – Tears of the Prophets, Divine Dawn Reveal – kapnak hangsúlyt, ahol buzuki, ukulele, cimbalom és elektromos szitár színezi a zenét. Utóbbi a Lighthouse egyik meghatározó alappillére, ez adja a dal finoman keleties atmoszféráját.
A lemezt egy több mint 13 perces, négyfelvonásos történet, a Spark of the Everflame zárja. A kompozíció négy része – Let Time Begin, The Winding Road to Evermore, Per Aspera ad Astra és Where It Ends, Is Where It Starts – mind teljesen eltérő módon szólal meg, mintha egy epikus utazás négy különálló állomását járnánk be. Felépítésében kissé emlékeztet a Nightwish "Century Child" (2002) albumán található, hasonló hosszúságú és három részre tagolt Beauty of the Beast tételeire, ám az összhatás továbbra is egyértelműen az Edenbridge sajátos hangzásvilágát hordozza, a multihangszeres Lanvall – Sabine férje – pedig zeneszerzőként ismét megmutatja, milyen sokoldalúan képes kibontani adottságait és ötleteit.
Bár kétségtelen, hogy egy csaknem három évtizede működő zenekar életművében akadnak gyengébb fejezetek, véleményem szerint az Edenbridge továbbra is egy erősen alulértékelt formáció. Remélhető, hogy a "Set the Dark on Fire" közelebb hozza őket egy szélesebb közönséghez, mert ezzel az albummal a csapat tényleg odatette magát. A "Dynamind" (kritika ITT) volt utoljára hasonlóan erős kiadvány; a "Shangri-La" nálam nem ütött akkorát, de ez a friss anyag üdítő lépés előre. Igaz, elbírt volna még egy kis plusz keménységet, de összességében egy szerethető, jól összerakott, karakteres lemez született, határozottan erőteljes dalokkal.
9/10
"Set the Dark on Fire"
Megjelenés: 2026.01.16.
Kiadó:Steamhammer/SPV
Zenészek:
Sabine Edelsbacher - ének
Lanvall - szólógitár, ritmusgitár, akusztikus gitár, zongora, billentyűs hangszerek, elektromos szitár, buzuki, ukulele, swaramandal, kalapács-cimbalom, tampura, monokord és mandolin
Johannes Jungreithmeier -dobok
Steven Hall -basszusgitár
Sven Sevens -gitár
Dallista:
01. The Ghostship Diaries 02. Cosmic Embrace 03. Where The Wild Things Are 04. Tears Of The Prophets 05. Our Place Among The Stars 06. Set The Dark On Fire 07. Bonded By The Light 08. Divine Dawn Reveal 09. Lighthouse 10. Spark Of The Everflame - Let Time Begin - Spark Of The Everflame - The Winding Road To Evermore - Spark Of The Everflame - Per Aspera Ad Astra - Spark Of The Everflame - Where It Ends, Is Where It Starts
Pénteken adta ki új albumát Poppy "Empty Hands" címmel, amelynek kritikája ITTolvasható. Az énekesnő már tavaly október óta adagolta a lemez dalait: érkezett az Unravel, aBruised Sky és a Guardian, a megjelenés napján pedig befutott a Time Will Tell videoklipje is.
A kisfilm tematikusan kapcsolódik az album többi vizuális anyagához: Poppy egy lidérces díszletben jelenik meg, lebegő, gravitációt meghazudtoló órákkal, hasonmás testekkel és időutazó portálokkal körülvéve. Minden új megjelenésével tovább erősíti, hogy markánsan egyedi kreatív vízióval rendelkező zenész. A videót alkotótársa, Orie McGinness rendezte.
Poppy karrierje talán a legmegosztóbb dolog a modern alternatív zenében, amióta úgy döntött, hogy a popzene cukormáza helyett inkább a gitárok nyers hangjaival kezd el dolgozni. Az industrial és metal elemekkel fűszerezett új irány persze felkavarta a kedélyeket, sokan rögtön lehúzták, hogy "ez nem igazi metal", "ez csak póz", meg hogy "mi a faszom ez egyáltalán?".
Nos, én is pont egy ilyen gyűlölködő posztban akadtam rá tavaly a zenéjére, ahol a kommentelők alaposan szétszedték a csajt. De amikor valami így rommá van fikázva minden oldalról, az nekem automatikusan gyanús, szóval gondoltam, megnézem, hogy mi ez, amiért ennyire habzik mindenki szája. És bejött. Szóval míg mások minden létező platformon magyarázták, hogy Poppy "nem autentikus", én ráfeküdtem a repeat gombra... ha ettől anti-metalos vagyok, hát leszarom, nekem tetszik. Ha tudnák, hogy olykor Spice Girls-t is hallgatok a könnyes nosztalgia jegyében...
Poppy, polgári nevén Moriah Rose Pereira 1995. január elsején született a Massachusetts állambeli Bostonban, portugál származású szülők lányaként. Pályafutása 2017-ben a "Poppy.Computer" albummal indult, amely kimondottan szintetikus pop hangzással, bubblegum dallamokkal és egy egészen bizarr, szürrealisztikus imázzsal dolgozott. A That Poppy személyisége (akkoriban ezen a néven alkotott) egyszerre volt aranyos és kifejezetten kísérteties, egy mesterségesen mosolygó, robotszerű figura, aki YouTube-videóiban monoton hangon mondott néha abszurd, néha kifejezetten sötét dolgokat.
A 2018-as "Am I a Girl?" még nagyrészt a pop műfajban maradt, de itt már érezhetően megjelent valami más is. Az album második felében olyan számok kerültek be, mint az X és a Play Destroy (Grimes és Diplo közreműködésével), amelyek már a nehezebb hangzás felé kacsintgattak. Ez volt az az átmeneti pont, ahol a cukros felszín alatt egyre erőteljesebben kezdett el megjelenni a feszültség. Aztán jött az "I Disagree" 2020-ban, és itt már nem volt visszaút. A korong nyíltan ötvözte a metalt, az industrialt és a nu metalos elemeket, miközben megtartott némi popot is. Poppy később többször kijelentette, hogy a váltás mögött az állt, hogy a korábbi dalok már nem fejezték ki azt, ami valójában benne forrt – a düh, a kontroll elvesztésének érzése és a társadalmi elvárásokkal szembeni lázadás. A torzított gitárok és a brutálisabb hangszerelés szabadságot adott neki, hogy őszintébb legyen.
Ez a váltás persze nem csoda. Poppy alig 18 évesen robbant be a köztudatba, és az ember ebben a korban még csak kezdi megtanulni, hogy ki is ő valójában, hiszen hiába számít felnőttnek, valójában még kamasz. A művészi érés ritkán egy éles, radikális törés; sokkal inkább fokozatos kísérletezés, ahogy az "Am I a Girl?" esetében is látható volt. Poppy tehát nem egyik napról a másikra lett "metal", hanem lassan, albumról albumra kereste a helyét, miközben lemorzsolódtak róla a korábbi rétegek. És ha jobban belegondolunk, ez teljesen természetes – egy huszonéves művész nem lehet ugyanaz, mint egy tizenéves, még akkor sem, ha a közvélemény ragaszkodik ahhoz, hogy az eredeti imázst örökké meg kellene tartania. Az ezt követő "Flux" (2021), "Zig" (2023) és "Negative Spaces" (2024) már határozottan a keménység felé tartott.
A mai napon került boltokba az "Empty Hands" címre keresztelt új album, miután három kislemez – az Unravel, a Bruised Sky és a Guardian – már korábban felvillantotta, mire számíthatunk a fiatal művésznőtől. Ahogyan ő fogalmazott egy interjúban:
"Minden reggel, amikor felkelek, arra ösztönzöm magam, hogy olyasmit tegyek, amit azelőtt még soha."
Igen határozott elképzelésekkel rendelkezik tehát az énekesnő, akinek friss anyaga nem szakít látványosan a "Negative Spaces" világával, ami nem is meglepő, hiszen ismét Jordan Fish – az alternatív zene egyik legbiztosabb kezű producere – bábáskodott a korong születésénél.
A lemezt a Public Domain nyitja, amely az If We're Following The Light mellett a maga 4 percével a második leghosszabb tétel – ízig-vérig industrial alapokra épül, szövegének magja pedig úgy izzik, mint egy túlterhelt villanyvezeték: a világ tele van cinikus manipulátorokkal, szajhaként árult véleményekkel és olyan "igazságokkal", amelyek mögött semmi valódi tartalom nincs. Ezt követi a már ismert Bruised Sky, amelyhez vizuális anyag is készült. A dal szövege a trauma és az elárultság feldolgozásának kínzó folyamatát írja le: Poppy próbálja betegségként kezelni azt, aki fájdalmat okozott neki. Az apokaliptikus képekkel teli reflex és a "fény" motívuma azt sugallja, hogy az egyetlen kiút a sötétség által hozott megtisztulás, ahol végre nem kell többé rejtőzködni, és a hallgatásban rejlik az igazi erő.
A szintén kislemezként megjelent Guardian az egyik legerősebb darab az albumon, Poppy tiszta hangjára épül, nincs benne hörgés és sikoly, a szöveg pedig igen mélyre megy, ami az érzelmeket illeti. A szöveg egy feltétel nélküli védelmező szeretet himnusza, amelyben az énekesnő arról mesél, hogy még akkor is ott lesz a számára fontos embereknek, amikor minden más – istenek, városok, remény – összeomlik körülöttük. Erőteljes képekkel dolgozik (rommá lett városok, árulók és gyávák, bíborvörös nyilak), de a reflex mégis teljes odaadást hirdet: a "te vagy minden lélegzetemben" és az "örökké fogunk küzdeni" sorok olyan szintre emelik a védő szerepet, amely már-már spirituális dimenzióba lép, túlmutatva a puszta emberi kapcsolatokon.
Az átvezetőnek szánt, fél perces Constantly Nowhere elektronikája szépen átolvad Unravel-be, amely szintén kijött a lemezről tavaly – maga a dal liquid/atmospheric drum and bass-re hajazó dobtémákkal indul, ám ez hamar átmegy keménykedésbe. A szöveg egy mérgező kapcsolat önpusztító dinamikáját bontja ki, ahol tudatában vagyunk annak, hogy szétesünk ("Watch me unravel / Tangled in the thorns of a doubt"), mégis képtelenek vagyunk megszabadulni a másiktól, mivel a közös őrületünk tart össze minket. A legerősebb pillanat talán a "I'd cut you free / But eternally you're tied into me" sor, amely tökéletesen fogalmazza meg ezt a paradoxont: a felismerést, hogy a szabadulás vágya ellenére a kötődés örök és feloldhatatlan, mintha valami sötét, spirituális kötelék fűzné őket össze a pusztuláson túl is.
Pofátlan intenzitással csap arcon a Dying To Forget. A sikolyoktól vibráló verzék és a himnikusan kitáruló refrén olyan erős, mégis tökéletesen működő kontrasztot teremtenek, hogy az ember akaratlanul is dúdolni kezdi. A Time Will Tell közben hibátlan érzékkel keveri az industrialos lüktetést a popzene cukiskodásával, mintha fellélegeznénk a többi dal vérengzése közben. Poppy hangja itt mutatkozik meg teljesen: a tiszta énektől a brutális sikolyokig minden pillanat a hangterjedelme diadalmenete.
Az alig kétperces, punkos hangzású Eat The Hate szerintem teljesen feleslegesen került fel a lemezre, de nem azért, mert rossz lenne, hanem mert az alapok annyira ütnek, hogy a dal megérdemelt volna egy rendes játékidőt. Így viszont csak egy ígéretes villanás marad, és erős hiányérzetet hagy maga után. A The Wait visszakanyarodik Poppy könnyedebb, ringatózóbb hangzásvilágához, ahol a pop és a hard rock elegánsan összefonódik. Az If We're Following The Light hasonlóan lágy indítással kecsegtet, de másodpercek alatt csap át könyörtelen zúzásba – mintha valaki egyetlen mozdulattal letépné a díszfüggönyt, és alatta ott vigyorogna a pokol összes démona.
A Blink formájában ismét egy alig fél perces közjáték bukkan fel, amely finoman csúszik át a Ribs masszív riffjeibe. Ez egy középtempós, érdekes dobtémákkal felvértezett tétel, ami szépen tartja a lemez lendületét. A korongot végül a címadó Empty Hands zárja, amely egyszerre idézi meg az old school punk káoszát és a nyers metal erejét, miközben Poppy tényleg kiüvölti a lelkét. Egyértelműen az egyik legerősebb, leginkább húsba maró darab a teljes albumon.
Bár az album címe üres kezeket jelent, én egyáltalán nem érzem úgy, hogy semmit kaptam volna tőle – sőt, összességében elégedetten álltam fel a hallgatása után. Igaz, a tölteléknek érzett darabokkal (Constantly Nowhere, Blink) továbbra sem vagyok kibékülve, az Eat The Hate kidolgozatlansága pedig kimondottan fájó pont. Mégis, Poppy – akit szarrá savaztak, és a mai napig sokan támadnak – ezzel a lemezzel teljesen belopta magát a szívembe. Lázadó, változatos szövegei, a dallamos, énekelhető refrének és az a furcsa, belső szabadság-érzés, amit az egész anyag áraszt, valami egészen egyedit teremtenek. Bár a 38 perces játékidő kicsit rövidnek érződik, ha ez a legnagyobb gond a dalcsokorral, akkor igazán nincs okunk panaszra.
Magam is összevissza hallgatok zenét: vannak napok, amikor egymás után pörög nálam a Dimmu Borgir, a Jinjer, a Lacuna Coil, az Epica, a Depeche Mode és a Spice Girls. Azt hiszem, pontosan ez az őrült eklektika köszön vissza az Empty Hands-en is, talán ezért rezonálok vele ennyire erősen. Őrültnek lenni végső soron azt jelenti, hogy az ember kötöttségek nélkül lehet szabad. Valahogy ezt a szabadságot érzem ebben az albumban, és őszintén remélem, hogy Poppy nemcsak megtartja ezt az irányt, hanem még tovább is viszi.
9,5/10
"Empty Hands"
Megjelenés: 2026.01.23.
Kiadó:Sumerian Records
Dallista:
1. Public Domain 2. Bruised Sky 3. Guardian 4. Constantly Nowhere 5. Unravel 6. Dying To Forget 7. Time Will Tell 8. Eat The Hate 9. The Wait 10. If We're Following The Light 11. Blink 12. Ribs 13. Empty Hands
Egy friss interjúban, amely az Extreme Vocal InstituteBehind The Screams podcastjában hangzott el, az Arch Enemy volt frontasszonya, Alissa White-GluzThe Room Where She Died című daláról mesélt, amely tétel helyet kap az énekesnő jó ideje készülő szólólemezén.
"A videó forgatókönyvét én írtam Oliverrel (Oliver Palotai - a Kamelot tagja), a gitárossal, aki ebben a dalban velem játszik. Közösen írtuk magát a számot és a videó történetét is. Volt egy időszak, amikor mindketten hihetetlenül inspiráltak voltunk — teljesen összeért a kreatív energiánk, ugyanabban a zónában mozogtunk, nagyon jó volt a flow. Ráadásul nemcsak ezt az egyetlen dalt írtuk együtt, hanem egy egész csokor új számot. És akkor jött az ötlet: mi képviselné legjobban ennek a dalnak a pillanatát?"
- kezdte Alissa.
"Őszintén szólva, amikor dalokat írok, mindig elképzelem, hogyan fog ez majd színpadon megszólalni. Milyen lesz egy videóklipben?. MTV-gyerek vagyok… vagy hát Quebecben inkább MusiquePlus-gyereknek mondanám magam. Egyszerűen imádom a videoklipeket. Imádom azt a művészetet, amikor vizuális történetet társítasz egy dal mellé. Olyan, mintha… ahelyett, hogy a zene lenne egy vizuális történet aláfestése, a klip válik a dal kísérőjévé. A képi világ emeli ki a zenét és nem pedig fordítva.”
Visszatérve The Room Where She Died forgatásához, Alissa így folytatta:
"Az a nap elképesztően hosszú volt, teljes programmal. Rengeteg jelmezváltás, színészek jöttek-mentek, és még be is voltam kötve egy hevederrel, úgy lebegtem a levegőben. Sok volt — de annyira élveztem, és annyira kielégítő volt, mert ténylegesen megvalósítottuk azt a teljes forgatókönyvet, amit előre felépítettünk. Nemrég fel is tettem a forgatókönyvet a Patreonra, hogy a tagjaim lássák: ez volt a cél, és ez lett belőle. Hátha kicsit jobban megértik, hogyan készül egy videoklip.”
"Volt már mindenféle tapasztalatom: a karrierem elején gyakran csak bementem egy forgatásra, és megkérdeztem: ‘Mi a terv?’ Mire ők: ‘Nem tudjuk, majd felveszünk ezt-azt, aztán meglátjuk.’ Most viszont azt éreztem, hogy ezzel tényleg történetet szeretnék mesélni. És nagyon nehéz néhány percben elmondani egy történetet. Úgyhogy válogatnod kell, le kell csupaszítanod, mit mutatsz meg belőle."
Amikor a riporter megjegyezte, hogy a The Room Where She Died videójában Alissa gitározik — amihez a rajongók egyáltalán nincsenek hozzászokva — Alissa így válaszolt:
"Gitározni igazából csak azért szoktam, hogy dalokat írjak. Hogy meglegyen a váz, a legelső alap. Egyáltalán nem vagyok jó gitáros, az én hangszerem egyértelműen a hangom. De az, hogy ismerem a gitár és a zongora alapjait, lehetővé teszi, hogy írjak, hogy legalább valamennyire kísérni tudjam magam, amíg megszületik a dal."
"És amit ennél az albumnál művelek — és teljesen odavagyok érte — az az, hogy rengeteg baráttal és olyan zenésszel dolgozom együtt, akiket tisztelek és szeretek. Egyszerűen megnézzük, merre visz a közös ötletelés. Pont úgy, mint amikor a videóklip-rendezőkről beszéltem… azt hiszem, januárra már négy-öt különböző sessionöm be van szervezve barátokkal, sőt barátok barátaival. Az iparból sokszor mondják: ‘Te tökéletesen dolgoznál együtt ezzel vagy azzal.’ Szóval csak beülünk, zenélgetünk, és megnézzük, születik-e valami menő. Nagyon izgatott vagyok, hogy a karrierem további alapját ez adja majd: zenét alkotni jó emberekkel és azt élvezni.”
Alissa az Arch Enemyből történő távozásának napján mutatta be a The Room Where She Died című dalt, azt azonban még mindig nem tudni, ki veszi át a helyét a zenekar mikrofonja mögött.
A Leaves' Eyes 2024-ben adta ki legfrissebb nagylemezét, a "Myths Of Fate"-et, amelynek recenziója ITTolvasható. A norvég-német szimfonikus metal csapat azonban nem pihen: március 6-án egy négy dalt tartalmazó EP-vel jelentkezik. A kiadvány címadó tétele, a Song Of Darkness már most meghallgatható, és természetesen a zenekar látványos videoklipet forgatott hozzá.
"A 'Song Of Darkness' olyan, mint egy játék a kontrasztokkal: ötvözi a rejtélyeset és sötétet a fénnyel és az angyalival. Egy sötét történet kellős közepén ott lüktet a remény érzése! Ezek az ellentétes elemek ismét tökéletes vásznat és drámát teremtenek egy Leaves' Eyes-dalhoz!"
- mesélte a szerzeményről Elina Siirala énekesnő, az alapító Alexander Krull pedig hozzátette:
"A 'Song Of Darkness' sötét álmok és belső zűrzavar világába repít, ahol ősi idők misztikus szellemei irányítják a sorsod. Tragikus szerelmi történet – de boldog befejezés nélkül."
Az EP dallistája:
01. Song Of Darkness 02. Hall Of The Brave 03. Until The Last Day 04. Roots Eternal
Idénre ígéri "Amanita Messis" címre keresztelt, sorban tizenkettedik stúdióalbumát a Sirenia, amelyről októberben meg is érkezett az első előhírnök, a Nightside Den, most pedig tovább nyílt a kapu a készülő anyag szentélyébe.
A zenekar elmondása szerint az új lemez minden eddiginél grandiózusabb és monumentálisabb hangzást kapott, ennek újabb bizonyítéka a Callous Eyes, amely a mai napon videoklippel együtt debütált - hallgasd meg nálunk!
Charlotte Wessels és zenekara, a The Obsession új fejezetet nyit az After Us, The Flood című dallal. Ez az első újdonság a "The Obsession" (2024, kritika ITT) album megjelenése óta, és egyértelmű jelzés, hogy az egykori Delain-énekesnő és az időközben valódi zenekarrá formálódott csapat most már egységként szólal meg.
"Az After Us, The Flood a klímaváltozásról szól – egy olyan ember szemszögéből, aki meggyőzte magát arról, hogy az egész nem is létezik. Biztonságban érzi magát saját otthona falai között, miközben odakint a világ csendben kezd darabjaira hullani. Ahogy a dal kibontakozik, ez a biztonságérzet illúziónak bizonyul: az a romlás, amit addig figyelmen kívül hagyott, végül utat talál befelé is."
- mesélte új szerzeményéről Charlotte.
'Rengeteg szívet-lelket tettünk ebbe a dalba – egy hangokból felépített történetet a tagadásról, a szorongásról és arról a törékeny kényelemről, amit az ad, ha inkább félrenézünk. A videó nem szó szerint követi a dalszöveget, hanem ennek a gondolkodásmódnak a következményeit képzeli el: szimbolikus bepillantást nyújt egy olyan világba, ahol a gazdagság minden jelentését elveszíti, miután az általunk ismert bolygó eltűnik."
Az énekesnő március 20-án a Barba Negra színpadán először lép fel hazánkban szólóénekesként, az Amaranthe és az Epica társaságában.
Tatiana Shmayluk, a Jinjer énekesnője kemény kritikával illette a "female fronted zenekar" kifejezést, kijelentve, hogy torkig van azzal, hogy más női előadókkal veszik egy kalap alá a heavy metal világában, még akkor is, ha hangzásban semmi közük egymáshoz.
A brit Metal Hammer legújabb számában Shmayluk úgy fogalmaz, hogy "még mindig ezen a baromságon rugóznak az emberek", amikor arról kérdezik, mit gondol a "female fronted zenekar" megnevezésről.
"Még mindig olyan előadókhoz hasonlítanak minket, akiknek semmi közük hozzánk, olyanokkal is, akiknek a szakmai színvonala erősen megkérdőjelezhető. Ez engem rettenetesen, de tényleg kibaszottul megbánt. Vannak emberek, akik egyszerűen nem tudnak énekelni. Nem találják el a hangokat! Aztán jönnek, és azt mondják: ‘Ő jobb nálad, ő jobban csinálja, neki olyan személyisége van, meg ilyen, meg olyan…’ Jézusom. Hagyjatok már békén! Ez az egész nagyon felbasz engem."
- fogalmazott igen szókimondóan, majd hozzátette: pályája elején Randy Blythe (Lamb of God) stílusa inspirálta, nem női énekeseké. Ennek ellenére a hangját újra és újra olyan nőkhöz hasonlítják, akikhez soha nem akart hasonlítani.
"Rengeteg összehasonlítást kapok például Angela Gossow-val. Soha nem akartam úgy szólni, mint ő. Volt, aki azt mondta: ‘Miért nem fested be a hajad? Miért nem fested kékre, mint Alissa White-Gluz? De miért tenném? Egyszerűen nem értem.”
Nem ez az első alkalom, hogy Shmayluk a metal színtér szexizmusáról beszél. A Metal Hammernek már 2022-ben elmondta, mennyire megdöbbenti, hogy sokakat még mindig meglep, ha egy nő hörögni tud.
"18 éves voltam, internet nélkül, de már akkor tudtam, hogy létezik egy zenekar, a Holy Moses, ahol egy nő állt a mikrofon mögött, és brutális dolgokat csinált. Lehet, hogy a fiatalabb generációt lenyűgözzük, de az idősebbek ezt már rég tudták. Néha bosszant, aztán eszembe jut: 35 éves voltam, amikor először láttam kolibrit. Mindig van jó időpont új dolgokat felfedezni. Jó dolog, hogy a hörgő női ének ma már jelenség.”
Az ukrán zenekar február 16-án a Barba Negrában ad koncertet, ahol bemutatják tavaly februárban megjelent albumuk, a "Duél" dalait - a lemez kritikája ITTolvasható.
Néhány nappal ezelőtt már beszámoltunk róla, hogy a Within Temptation a svéd Smash Into Pieces-szel közös dal kiadására készül – most pedig meg is érkezett a szerzemény. A friss kollaboráció a Somebody Like You címet viseli, és pontosan azt hozza, amit ettől a párosítástól várni lehet: nagyívű érzelmeket és modern, feszes megszólalást.
Sharon den Adelék "Mother Earth" című albuma tavaly ünnepelte megjelenésének 25. évfordulóját, amelynek apropóján a zenekar több meglepetéssel is készül a rajongók számára. Ennek első állomása a december 19-én megjelent, akusztikus hangszerelésű Ice Queen volt – a dal, amely az említett lemezen kapott helyet, az évek során igazi koncertklasszikussá nemesedett.
Mindeközben a csapat nem lassít: már javában dolgoznak a következő nagylemezen is, a 2023-as "Bleed Out" recenziója pedig ITTolvasható.
A Los Angeles-i alternatív metalos Stitched Up Heart 2010-ben alakult meg Alecia Demner énekesnőnek köszönhetően, aki már korábban is bizonyította, hogy nem fél reflektorfénytől: 2008-ban megnyerte a Fuse TVRedemption Song versenyét, majd fogta ezt az energiát, és zenekarrá sűrítette.
Azóta három stúdióalbumot adott ki a csapat, a 2016-os "Never Alone" debütáló lemezt, a 2020-as "Darkness"-t, majd 2023-ban a "To The Wolves" című korongot.
2024 nyarán Alecia már utalt arra, hogy készül a zenekar negyedik nagylemeze, és hogy az anyag kifejezetten súlyos irányba mozdul el. Ma ez a sejtetés hivatalos bejelentéssé vált: a korong június 12-én kerül boltokba a Judge & Jury Records gondozásában, "Medusa" címmel, amelyen tíz dal kap helyet.
Az album legfrissebb kislemezéhez, a Conquer Divide közreműködésével készült Glitch Bitch-hez készült hivatalos videoklip már megtekinthető, korábban pedig a SICK SICK SICK című szerzeményhez is érkezett már kisfilm - utóbbi dalban az Eyes Set To Kill és Lauren Babic is erősíti a csapatot.
A Glitch Bitch egy szerelmes levél minden vad, erős e-girl baddie-nek, akik újra és újra széttörik az elvárásokat, és digitális romhalmazt hagynak maguk után. Ti vagytok azok, akik pixelekből erőt kovácsolnak, és széppé teszik az internetet. Emlékeztettek rá, hogy a kód maga a magabiztosság, és a szépség fegyver.
- osztotta meg a banda Facebookján.
A zenekar felállása:
Alecia 'Mixi' Demner – ének, ritmusgitár
Merritt Goodwin – gitár
Randy Mathias – basszusgitár, háttérvokál
Delaney Jaster – dobok
A "Medusa" dallistája:
01. Love & Death 02. Sick Sick Sick 03. Glitch Bitch 04. Cannibal 05. Meet Me After Life 06. Medusa 07. Beast 08. Dead To Me 09. Devilicious 10. Ex-Termination
