Tizenkettedik albumán dolgozik a Sirenia, amelyről azt is elárulta a zenekar: minden eddiginél grandiózusabb és monumentálisabb hangzást kap.

A korong 2026 folyamán kerül boltokba "Amanita Messis" címmel, amelyről az első kislemezes tétel, a Nightside Den pedig néhány napja debütált - a szerzeményhez ma egy különleges hangulatú videoklip is érkezett - nézd meg nálunk!

Márciusban adta ki a kaliforniai Edge of Paradise legújabb stúdióalbumát, a "Prophecy"-t, amely az egzisztenciális válság témáját járja körül, súlyos riffekbe és monumentális dallamokba csomagolva az emberi lét határélményeit. A lemezről eddig olyan dalok kaptak videoklipet, mint a Rogue (Aim for the Kill), a Death Note, a Prophecy Unbound ,a Give It To Me (Mind Assassin) és a Falling Light.

A zenekar jelenleg is Észak-Amerikát járja turnéjával, de tegnap valami egészen különleges meglepetéssel rukkoltak elő, ugyanis újraértelmezték a 2000-es évek kultikus filmjének, Darren Aronofsky Rekviem egy álomért című alkotásának ikonikus főtémáját. A Clint Mansell által komponált melankolikus zene most metálköntösben született újjá – sötét, epikus és elementáris erejű tisztelgésként a film tragikus világképe előtt.

"Ez a dallam mindig mélyen megérintett, és arra inspirált, hogy meglássam: egyetlen egyszerű hang is képes egész világokat megnyitni. A saját verziónkkal azt szerettük volna, ha felerősödik minden érzelem – a sötétség, a fény, és mindaz, ami a kettő között létezik. Izgatottan várjuk, hogy veletek együtt élhessük át mindezt, a mi dimenziónkon keresztül, a színpadon és azon túl."

- mesélte a szerzemény kapcsán Margarita Monet, a csapat énekesnője.

"Ami számomra igazán különlegessé teszi ezt az egészet, az az, ahogyan minden, amit szeretek, összefonódik – a művészet, a zene és a látvány. A borító megfestésétől és a korona megalkotásától kezdve egészen addig, hogy a történetet táncon és rendezésen keresztül formálhattam, minden egyes pillanat a lelkem egy darabját tükrözi."

A Butcher Babies egykori énekesnője és az Anthrax dobosa tíz éve alkotnak egy párt, 2024 januárjában pdig Charlie egy U2-koncert közepén tette fel ama bizonyos kérdést Carlának, hogy lesz-e a felesége? 

Október 12-én, Las Vegasban került sor az esküvőre, és nem más celebrálta azt, mint Gene Simmons, a KISS legendás zenésze, a meghívottak között pedig jelen voltak még a Pantera, az  Anthrax, a Mötley Crüe, a Dream Theater és Nickelback tagjai is.

A KISS volt gitárosa, Bruce Kulick, aki részt vett az esküvőn, néhány fotót és videót is megosztott az eseményről, és ezt írta: 

"Fantasztikus, zúzós estét töltöttünk együtt tegnap Charlie és Carla Benante gyönyörű esküvőjén! Gene vezette a szertartást, Elvis is feltűnt, és Las Vegas-i showgirlök szórakoztatták a vendégeket. Volt remek zene, isteni kaja, és egy látványos drónshow is az égen, miközben mindenki táncolt."

Gratulálunk és sok boldogságot Carlának és Charlie-nak!

Kép: People, videók: Bruce Kulick

Néhány nappal ezelőtt a norvég–francia formáció bejelentette: készül az új albumuk, "Amanita Messis" címmel, amely minden eddiginél monumentálisabb és grandiózusabb hangzásvilágot ígér. A zenekar emellett különleges meglepetéseket is tartogat 2026-ra, hiszen a Sirenia fennállásának 25. évfordulóját ünneplik majd.

Az új lemez első kislemezes tétele már meghallgatható – a Nightside Den című dalhoz hamarosan videoklip is érkezik. Hallgasd meg nálunk a friss szerzeményt!

Van úgy, hogy a közösségi oldalak mocsarában egyszer-egyszer tényleg igazgyöngyöt találsz, igaz előtte át kell úsznod több tonna szellemi trágyán. Nekem a Frayle-lel való találkozásom volt az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy megérte elmerülni az internet emésztőgödrében. A clevelandi (Ohio) formáció 2017-es indulása óta két albumot is kiadott – a 2020-as "1692"-t és a 2022-es "Skin & Sorrow"-t –, és bevallom, kissé megdöbbentett, hogy eddig elkerülték a figyelmemet. A dal, amely által megismertem az együttest, a Darker than Black volt, és a címe nem is hazudott. Fekete lyukként szippantott magába az elegánsan baljós sötétségével, így nem volt kérdés, hogy mélyebbre ások a zenekar eddigi univerzumában.

A Frayle zenéje nehezen szorítható egyetlen műfaj keretei közé, és szerintem pont ez benne a legszebb. A banda a doom metal mély, hömpölygő súlyát keveri gótikus, ambient és post-metal hatásokkal, miközben időnként egy-egy shoegaze-es, pszichedelikus réteg is felbukkan a hangképben. A végeredmény -ha mindenáron hasonlóságokat keresünk- valahol talán a Sleep és Chelsea Wolfe között lebeg: súlyos, mégis álomszerű, mintha egy lassított mágikus rituálé közepébe csöppennénk, ahol a füstölő helyett épp egy gitár ég. A zenekar saját szavaival élve: "heavy, low & witchy." Ennél pontosabb és magyarosított meghatározásra talán nincs is szükség. A Frayle világa egyszerre földhözragadt és transzcendens, misztikus és nagyon is emberi. A gitárok dörögnek, a dobok lüktetnek, mégis minden a légies, hipnotikus ének köré épül.

Most pedig itt a folytatás: "Heretics & Lullabies" címmel a mai napon megjelent a harmadik nagylemez. Az anyagot négy videoklipes dal vezette fel: a sebeket lassan gyógyító Walking Wounded, a melankolikus eleganciával újraértelmezett Lana Del Rey-sláger Summertime Sadness, a rituálisan feszülő Heretic, valamint a Boo, amely tökéletesen hozza az őszi, Halloweenes borzongást.

A csapat zenéje egyértelműen Gwyn Strang túlvilági hangjára épül, amelyet tökéletesen egészít ki a háttérben megbújó, sötéten hörgő férfihang. A kettő együtt olyan, mint fény és árnyék tánca: egymás ellentétei, mégis tökéletes egységet alkotnak. Gwyn és férje, Sean Bilovecky nemcsak az életben, hanem alkotásban is társak: közösen álmodták meg és hívták életre a Frayle-t, és ez a mély, spirituális szimbiózis átsugárzik minden dalon. Ők ketten mintha ugyanabban a kis, sötéten izzó univerzumban léteznének, és a dalaik mind-mind ennek a világnak a sötét, mégis tökéletes gyermekei: törékenyek, nyugtalanok, de gyönyörűek.

Gwyn éneke nem követel figyelmet, mégis azonnal magához láncol. Éteri, sejtelmes, mégis minden rezdülésében ott van az erő és a fájdalom. Mintha egy modern kori boszorkány énekelne egy elátkozott altatót, ami egyszerre nyugtat és borzongat meg. Ez a hang olyan, mint a hajnali köd: puha, lassan gomolygó, de ha egyszer körülölel, már nincs menekvés. És megeshet, hogy ebből a ködből nem is akarsz menekülni - nálam pont ezt váltotta ki a Frayle zenéje.

Már a "1692" is komoly súlyt hordozott: egyfajta zenei megvallás volt a sebezhetőségről, a bűntudatról és a belső démonokkal való küzdelemről. A "Skin & Sorrow" azonban ezt az érzelmi mélységet még tovább tágította, mintha a fájdalom magvát most már nem elrejteni, hanem tudatosan megmutatni akarták volna. A hangzás vaskosabb lett, a riffek szinte földrengető erővel dübörögnek, miközben a sötétség már nem csupán atmoszféraként, hanem katarzisként van jelen.

A szövegek nyomasztóak, mégis furcsa módon erőt adnak: a veszteségről, a világfájdalomról és a sötét romantikáról szólnak, amikor fájdalom lassan szépséggé alakul. Gwyn hangja itt már nemcsak mesél, hanem gyógyít is; mintha minden egyes dal egy apró szeánsz lenne, amelyben a hallgató saját árnyait is kénytelen megölelni.

A "Heretics & Lullabies" folytatja ezt a sötét, misztikus vonalat, ugyanakkor bátrabban kísérletezik. A hangzás néhol súlyosabb, heavy metalos elemekkel gazdagodik, máshol pedig a többrétegű vokálok és a lassú, szinte liturgikus tempó (mint a Boo-ban) adnak új dimenziót a Frayle világának. És őszintén: ki gondolta volna, hogy Lana Del Rey Summertime Sadness-e ennyire jól szól, ha ráhúzod a világvégét? A feldolgozás nem pusztán újraértelmezi az eredetit, hanem egészen más lelki térbe helyezi. Oda, ahol a melankólia itt már nem bánat, hanem egyfajta beavatás.

A Demons címéhez méltón baljós, sűrű atmoszférát teremt, mintha lassan kúszna elő a sötétből. A dal a belső démonokkal való küzdelmet járja körül – a kishitűséget, az önbizalom törékenységét és azt az örök harcot, amikor az ember önmagát próbálja legyőzni. A Souvenirs of Your Betrayal kapcsán Gwyn korábban elmondta, hogy a felvétel során darabokra szakadt a szíve. A dal annyira személyes, hogy maga sem tudja, képes lenne-e valaha élőben előadni. És ez hallatszik is: minden sor, minden sóhaj egy nyílt seb, ami megállíthatatlanul vérzik. A szöveg mélyen felkavaró. A szeretethiány, a kiábrándulás és a kapcsolatban megélt lelki mérgezés lenyomata. Ez nem egy egyszerű szakítódal, hanem egy belső monológ a határok, a hiány és az önfeladás fájdalmáról. Mintha egy utolsó, el nem küldött levél lenne, amelyben a gyász és a gyöngédség már elválaszthatatlanul összefonódik.

Különösen kedves számomra a Hymn For The Living – olyan, mintha egy már eltávozott lélek suttogna Gwyn hangján keresztül:

“I am light… I am the dark… I’ll stay with you… You are my heart… I love you… For all of time… Protect you… You are mine…”

E szavakban ott rezdül a túlvilág békéje és a földi szeretet örök visszhangja. Mintha egy lélek üzenne: már békére talált, de a szeretete sosem múlik el. A halál itt nem lezárás, csupán egy átlépés – egy másik síkra, ahol a lélek tovább őrzi és védi azt, akit valaha szeretett.

Másik személyes kedvencem a kisfilmes formában is megjelent Heretic, amely nyíltan szembemegy a képmutató vallásossággal. A szöveg arról szól, hogy nem kell külső megváltásban hinnünk, ugyanis a fény bennünk van, nem felettünk. Inkább legyél eretnek, mint báb. A Heretic bátran kimondja: jobb őszintén elbukni a pokolban, mint álszentül térdelni a mennyországban. Ez a dal nem isteni ítéletről, hanem önfelszabadításról szól – arról a pillanatról, amikor az ember végre saját megmentőjévé válik. A Glass Blown Heart a függőséggé váló szerelem allegóriája: az ember mindent odaad, újra és újra megsebezve magát, csak hogy érezze a másikat. A fájdalom maga válik a kötődés eszközévé. A Run a kontroll és a menekülés örök kettősségét tárja a hallgató elé – a rémálmok, a bosszúvágy és a szabadulás iránti kényszeres vágy sötét himnusza. Mintha az ember saját árnyékától futna, miközben tudja: sosem hagyhatja maga mögött teljesen. Az albumot záró Only Just Once már a beletörődés és a belső számvetés hangján szól. A beteljesületlen vágyak keserű íze, az önkeresés és az önpusztítás közti törékeny egyensúly áthatja minden pillanatát. Ez a dal olyan, mint az utolsó lehelet egy hosszú, érzelmi utazás végén: fájdalmas, de megtisztító.

Mindig is megláttam a szépséget a sötétségben, és ez most sincs másként. Akik hasonlóan éreznek, azok számára a "Heretics & Lullabies" nem csupán egy album, hanem egy tükör lehet. És ebben a tükörben a saját árnyékainkkal nézünk szembe. Ez a zene azoknak szól, akik nem félnek mélyre merülni, akik tudják, hogy az igazság ritkán ragyog a felszínen. A Frayle nem kínál cukormázat, sem kényelmet. Csak őszinteséget, fájdalmat, gyógyulást és fényt – azt a fajta fényt, ami nem fentről hullik alá, hanem belül gyullad ki, miután már mindent elnyelt a sötétség.

Talán ezért érzem annyira közel magamhoz ezt a lemezt. Mert nem fél kimondani, amit sokan csak éreznek: hogy a sötétség nem az ellentéte a fénynek, hanem annak bölcsője. Hogy a fájdalom nem mindig ellenség, néha épp ő tart életben. Ez a lemez olyan hallgatóknak készült, akik nem futnak el önmaguk elől, akik képesek leülni a démonaikkal, és azt mondani nekik: "maradhattok, de most én parancsolok."

10/10

"Heretics & Lullabies"

Megjelenés: 2025.10.10.

Kiadó: Napalm Records

Dallista:

1. Walking Wounded

2. Summertime Sadness (Lana Del Rey cover)

3. Boo

4. Demons

5. Souvenirs of Your Betrayal

6. Glass Blown Heart

7. Hymn for the Living

8. Run

9. Heretic

10. Only Just Once

Zenészek:

Gwyn Strang - ének

Sean Bilovecky - szólógitár

Jason Knotek - basszusgitár

Jon Vinson - dobok

Nyáron jelentette be az Evanescence volt gitárosa, miszerint határozatlan időre visszavonul a zenéléstől. Jen Majura 2015-ben csatlakozott az arkansasi rockcsapathoz, ahonnan 2022 májusában távozott - nem önszántából. Helyére a Sick Puppies-ből ismert Emma Anzai került.

Az okokat sem Jen, sem Amy Lee, a zenekar énekesnője nem hozta nyilvánosságra, ám a gitáros lány a napokban egy podcastben mesélt arról, miért is döntött a visszavonulás mellett, hogyan telnek a napjai és mik az esetleges tervei.

Kiderült: több oka van annak, hogy egy időre szögre akasztotta a zenélést.

"Először is, ez a gondolat nem egyik napról a másikra jött – egyáltalán nem. Ezen már a koronavírus-járvány előtt is gondolkodtam. Gondoljatok bele: 17 éves korom óta csinálom ezt, idén lettem 42. Az a helyzet, hogy az élet folyamatosan változik, és nekem ezzel nincs gondom. Az emberek is változnak. Ez rendben van, hiszen ez az élet. De minél tovább csinálom ezt – és ez alatt a turnézást értem, az örökös úton levést –, annál inkább érzem, hogy ez túl sok. Amikor már a reptéri bárban dolgozó pultos is a neveden szólít, mert annyiszor látott ott, tudod, hogy talán túl sokat utazol, túl sokat vállalsz. Számtalan éjszaka reptereken, repülőgépeken eltöltve, az állandó időeltolódás, a kimerültség… Persze, a koncertezés maga a jutalom, fantasztikus érzés, de mindez együtt egy törékeny egyensúly. Egy olyan egyensúly, ami azzal jár, hogy az egész életemben feláldoztam a magánéletemet. Soha nem volt igazán magánéletem. Mindig a munka volt számomra a prioritás."

- vezette fel gondolatait Jen, majd arról mesélt, mivel telnek most a napjai:

"Amióta június 10-én kiadtam ezt a visszavonulási nyilatkozatot, azóta folyamatosan utazom. Elutaztam Horvátországba, hogy meglátogassam a barátomat, Alent. Aztán Prágába mentem a New York-i barátommal, Tonyval. Egyszerűen élveztem az utazást – valamit, amit eddig alig engedtem meg magamnak. És persze, fantasztikus élmény, ha Tokióban vagy Sydney-ben turnézol, megismered a helyi kultúrát, az ételeket, mindent, de közben kimerítő is. És most először mondtam magamnak: „Elmegyek nyaralni, meglátogatom a barátaimat, és nem hotelben szállok meg, hanem náluk.” Mint például Horvátországban. És nem éreztem bűntudatot."

"Korábban sosem engedtem meg ezt magamnak. Mindig ott motoszkált bennem: „Nem, nem foglalhatok le két hetet egy évben, mi van, ha jön a nagy lehetőség? A nagy hívás? Nem tehetem meg.” Ezért soha nem mentem igazi vakációra. Mindig arra gondoltam: „Hé, fellépsz a 70000 Tons Of Metal fesztiválon? Szuper. Maradj még két napot Miamiban.” Ez volt a nyaralás fogalma számomra. Így képzeltem el a pihenést, a kikapcsolódást, a levegővételt. És most őszintén mondhatom: piszok jó érzés szabadságon lenni. Egyszerűen élveztem az életet – valamit, amit így, ebben a formában még soha nem engedtem meg magamnak. És ez nagy dolog."

Ám ahogyan azt a nyár folyamán is kijelentette, nem hagyja veszni tehetségét és a visszavonulás nem örökre szól, egyszerűen csak szeretne újra megtanulni kapcsolódni a zenével és saját magával is.

Október 10-én, azaz pénteken a Napalm Records égisze alatt jelenteti meg harmadik stúdióalbumát a clevelandi atmonszférikus doom/post-metal vonalán mozgó Frayle. 

A "Heretics&Lullabies" címre keresztelt korong kapcsán a New Noise Magazine-nak adott interjújában a banda érdekes kulisszatitkokat osztott meg: kiderült például, hogy 2018 óta változatlanul ugyanazzal a szoftverrel dolgoznak az alapok rögzítésekor.

"Még mindig ugyanazt a Logic szoftvert használjuk, amit Gwyn vett nekem karácsonyra 2018-ban – ezen rögzítünk mindent, az új albumot is. A dobokat persze stúdióban kellett felvenni, mert azt otthon nem tudjuk megoldani, de az anyag szíve-lelke ott született, ugyanazon a gépen. Most már van saját filmkameránk is. A videókat magunk készítjük, a legtöbb fotó is tőlünk származik, amit nem koncerten lőttek."

- mesélte Sean Bilovecky, a csapat gitárosa, Gwyn Strang énekesnő - Sean felesége - pedig a számok érzelmi súlyát fedte fel:

"A Souvenirs Of Your Betrayal például teljesen szétszakította a szívem. Nagyon személyes dal. Nem tudom, tudnám-e élőben énekelni, annyira közel áll hozzám. Ilyenkor túlságosan is belemerülök a fejembe, és az már túl sok. Szóval valószínűleg nem fogjátok hallani a koncerteken, de muszáj volt kiírnom magamból ezeket az érzéseket, papírra vetni, és dalba önteni őket."

Három kislemezes szerzemény látott napvilágot az albumról, a Walking Wounded, a Lana Del Rey-feldolgozás Summertime Sadness és a Heretic, a mai nappal pedig az utolsó felvezető is megérkezett, a bosszúvágy témájára épülő Boo - nézd meg nálunk a hozzá készült videót!

Hétvégén a kaliforniai Sacramentóban került megrendezésre az Aftershock elnevezésű fesztivál, amely rendezvényen a Kittie is koncertet adott, a buli előtt pedig a San Franciscó-i 107.7 The Bone rádióállomás műsorvezetői faggatták ki a zenekar jövőbeli terveiről az énekes Morgan Landert, és húgát, a dobos Mercedest.

Kiderült, hogy a banda új nagylemezét tervezgeti – ami nem is csoda, hiszen a 2024-es "Fire", amely tizenhárom év hallgatás után jelent meg, robbanásszerű visszatérésnek bizonyult. A korongra egyaránt lecsaptak a régi és az új rajongók is, a kritikák pedig szinte egyöntetűen diadalmas újrakezdésként emlegették, mi ITT írtunk róla kritikát.

"Egyszerűen már nem tudtuk tovább figyelmen kívül hagyni a Live Nation leveleit, amik csak gyűltek a bejövő mappánkban. Akkoriban nem volt sem menedzserünk, sem koncertszervezőnk, semmilyen képviseletünk. Így az utolsó kísérletük az volt, hogy közvetlenül nekünk írjanak, a zenekar e-mail-címére. Kitartóak voltak, újra meg újra írtak: ‘Hé, van egy fesztiválunk, gyertek!’ Párhavonta mindig érkezett tőlük egy újabb üzenet. Emlékszem, egyszer írtam Morgannak: ‘Figyelj, szerintem válaszolnunk kéne ennek a fickónak, mert már legalább háromszor megkeresett."

- emlékezett vissza Mercedes a kezdetekre, majd Morganhez vándorolt a szó:

"Ám nem csak erről volt szó. Egyre többen kezdtek el hallgatni minket. A Spotify-lejátszások számai folyamatosan nőttek, és egyre több rajongó kért tőlünk új zenét. A hangjuk egyre erősebben szólt, és végül lehetetlen volt nem meghallani.”

Ennek ellenére először nem volt tervben, hogy új albumot vegyenek fel:

"Az eredeti terv az volt, hogy eljátszunk pár koncertet, aztán azt mondjuk: ‘Oké, viszlát.’ De a Kittie-univerzum mindig önálló életre kel. Végül kaptunk egy lemezszerződési ajánlatot, ezután kezdtünk új zenét írni. Azt mondtuk: ‘Nos, nincs új dalunk… de akkor írjunk!’ Innentől kezdve minden elszabadult! A Fire albumon az álmaink stábjával dolgozhattunk együtt, hihetetlen volt. Olyan emberekkel, mint Nick Raskulinecz és Josh Wilbur – ők a legjobb csapat."

Morgan így összegezte a jelenlegi helyzetet és terveket:

"Az Aftershock a mi évzáró koncertünk, ezzel lezárjuk ezt az időszakot. Most végre hazamehetünk, pihenhetünk egy kicsit. De jövőre már készül néhány dolog: valószínűleg több fesztivál, több koncert, talán néhány önálló turné. Néhány eseményt már be is jelentettünk, de lesz még több is. És talán új dalokon is elkezdünk dolgozni – csak úgy, szórakozásból."

Szeptember 19-én a Kittie kiadta legújabb EP-jét, a "Spit XXV" című kiadványt, amely egy négyszámos anyag - a zenekar az aranylemez minősítést elért debütáló albumuk, a "Spit" 25. évfordulóját ünnepli ezzel a kis meglepetéssel.

A Kittie 2000-ben: Mercedes Lander, Fallon Bowman, Morgan Lander és Talena Atfield

Az EP-n a banda négy ikonikus dala – Brackish, Charlotte, Do You Think I'm A Whore? és a címadó Spit – vadonatúj, frissen rögzített és újragondolt verzióban hallható. A felvételek producere ismét Garth Richardson volt, aki az eredeti, 1999-es EMAC Studios-beli sessionöket is vezette.

A "Spit" 2000. január 11-én jelent meg, és egy csapásra a nemzetközi színtér élvonalába repítette a négy kanadai tinédzserből álló zenekart. Az album több mint 660 000 eladott példánnyal aranylemez lett az Egyesült Államokban, és mérföldkőnek számít a női metal történetében: agresszív hangzása és kompromisszummentes attitűdje megmutatta, hogy a női zenészek által készített metal is képes egyszerre kritikai elismerést és kereskedelmi sikert elérni, még a nu-metal férfiak uralta csúcskorszakában is.

Az Esperfall 2022-ben mutatta be első nagylemezét, "Act I – Origins in Darkness" címmel, amelyet a szakma és a közönség is kedvezően fogadott. Most azonban a Sima Nóra énekesnő vezette zenekar fontos mérföldkőhöz érkezett: hivatalos közleményben számolnak be a közelmúlt történéseiről és a jövőbeli terveikről.

Kedves Barátaink!

Régóta nem adtunk életjelet magunkról, és minden magyarázat nélkül eltűntünk a nyilvánosság elől. Ezért őszintén elnézéseteket kérjük. Ahogy talán sejtitek, mindennek megvolt a maga – sőt, több – oka.
Egyrészt egészségügyi problémák akadályozták a zenekart abban, hogy olyan színvonalon álljunk színpadra, amelyet magunktól minimális elvárásként tartunk. Ezek a gondok nem újak, már jóval a legutóbbi koncertünk (2023 január) előtt elkezdődtek, és lassan, de biztosan odáig fajultak, hogy be kellett látnunk: nincs értelme folytatni, amíg teljes megoldás nem születik.

- írja a csapat a posztban, majd kitérnek az okokra is:

Másrészt, miközben a második nagylemez írására helyeztük a fókuszt, egyre világosabbá vált, hogy a zenekar hat tagja zeneileg és emberileg is eltérő irányba tart. Ez sem volt teljesen újkeletű, de az idő előrehaladtával mindinkább akadállyá vált, amely az egészséges együttműködés útjában állt. Mindezek következtében 2023 januárjában közösen döntöttünk úgy, hogy elválunk Zsombitól, Petitől, Lacitól és Szabitól. A búcsú békés volt, minden dráma nélkül – mind a hatan egyetértettünk abban, hogy ez a legjobb döntés mindenki egészsége és jövője szempontjából. Ezúton is szeretnénk kifejezni szívből jövő hálánkat a srácok felé. Rendkívül büszkék vagyunk arra, amit együtt elértünk, és a legjobbakat kívánjuk nekik a továbbiakban – legyen szó zenéről vagy személyes életükről.

És hogy mi lesz az Esperfall következő fejezete? Ezt csak az idő dönti el. Bár jelentős előrelépés történt az egészségügyi problémák terén, a teljes felépüléshez még időre van szükség. A könyvet ezért nyitva hagyjuk, és majd meglátjuk, hova vezet. A zene és az alkotás iránti vágy azonban bennünk él tovább – ez biztos.

Azonban némi vigasztalást jelent a rajongóknak egy kis ajándék:

Búcsúajándék nélkül viszont nem engedünk el titeket.
Október 10-én megjelenik egy vadonatúj videoklipünk az LP egyik kedvenc dalához, a Cortex Breakdown-hoz. Ez a szám nagyon közel áll a szívünkhöz, és tökéletesen tükrözi azt a helyzetet, amelyben az elmúlt években voltunk – és részben most is vagyunkEz a klip volt az utolsó közös munkánk 2023 júniusában. Minden energiánkat beletettük, és nagyon büszkék vagyunk a végeredményre. Reméljük, nektek is tetszeni fog! A premier a H-Music Hungary YouTube-csatornáján lesz. A videót ismét barátaink, a Kill Monday Management készítették, és ahogy mindig, most is profi, művészi munkát végeztek.

Nagyon köszönjük a sok szeretetet és támogatást, amit kaptunk tőletek az évek során. Reméljük, hogy újra találkozunk – mégpedig hamarabb, mint gondolnátok!

A történet tehát korántsem ért véget – mindannyian abban bízunk, hogy hamarosan ismét találkozhatunk velük a színpadon.

2024. szeptember 20-án jelent meg Charlotte Wessels harmadik szólóalbuma, a "The Obsession". Már hónapokkal a megjelenés előtt sejteni lehetett, hogy az énekesnő új anyaga keményebb és sötétebb tónust képvisel majd, mint az előző két lemez, a "Tales From Six Feet Under" és a "Tales From Six Feet Under Vol. II", amelyek inkább a líraibb, letisztultabb oldalát mutatták meg. A várakozás nem bizonyult hiábavalónak: a "The Obsession" valóban súlyosabb, erőteljesebb anyag lett – kritikánkat ITT találjátok

 Az egykori Delain-frontasszony szólóban sikert sikerre halmoz, folyamatosan koncertezik, és nemrég egy nyilvános blogot indított Patreon-oldalán, ahol személyesebb hangvételben enged betekintést mindennapjaiba. Az első bejegyzésből például kiderült, hogy új hobbira talált: az ólomüvegezést édesapjával közösen űzi. Emellett sok időt tölt sétával Lego nevű kutyájával, és természetesen a zenéről is mesélt, felcsigázva a rajongókat a jövőbeli tervekkel.

Charlotte ugyanis már a negyedik szólólemezén dolgozik. Akárcsak a "The Obsession" esetében, ismét együttműködik korábbi Delain-társaival: Otto Schimmelpenninck van der Oije basszusgitárossal, Timo Somers gitárossal és Joey de Boer dobossal. A billentyűket továbbra is Sophia Vernikov kezeli. Joey a napokban a Sandlane stúdióba utazik, hogy felvegye a dobsávokat, míg Charlotte gőzerővel írja az új dalszövegeket.