Február 7-ével jelent meg a holland Delain Apocalypse&Chill címre keresztelt új albuma, amely a formáció rajongói körében komoly sikereket aratott. Korábban a frontasszony Charlotte Wessels mesélt a kiadványról, ám most újabb gondolatokat osztott meg a Loudersound magazinnak - ezúttal magáról a zenekarról mesélt.

Először is elmondta: nem szereti a "female fronted" kifejezést.

"Az emberek kezdik elfogadni, hogy egyre több nő szerepel a metálban. Mind a nu, a death és a szimfonikus metálban léteznek nők, az emberek pedig hajlanak arra, hogy a 'female fronted' kifejezésen lassacskán túllendüljenek. Ez a kifejezés számomra nem hangzik túl tiszteletteljesen. Nem az a lényeg, hogy mi van az énekes lába között!"

- fejtette ki nézeteit ebben a kérdésben, majd a kritika témájában is őszintén elmondta véleményét - szerinte ugyanis a kritika motiváló is lehet.

"Amikor az első csapatomban énekeltem, 15 éves voltam, és az akkori énektanárom -aki klasszikus éneket tanított- azt mondta: 'Én a helyedben kilépnék ebből a bandából és inkább egy kórusban énekelnék!' Ő nem látott nagyon mást a klasszikus zenén, éneken kívül, és ez afféle 'Na várj csak, majd én megmutatom."-pillanat volt az életemben. Ez a mondata fordított pszichológiaként működött, és a lehető legjobb irányt mutatta meg nekem." 

Az énekesnő arról is beszélt: nem tehetünk mindenkit boldoggá.

"Nem örülhetünk mindennek és mindenkinek. Ez kemény lecke volt számomra. Egy ilyen zenekarban mindent együtt csinálsz másokkal, és kompromisszumokra van szükség. Mégis kevesebb lesz azon emberek száma, akik hűek maradnak hozzád és a művészetedhez."

Honnan kapja az inspirációkat Charlotte?

"Sokféle vonalról! Szeretem Nick Cave-t, az ő munkássága ad ihletet a szövegíráshoz, Thom Yorke pedig a zenéhez. Mindig is lenyűgözött, hogy a Radiohead folyamatosan kísérletezik a hangzással. Mindig is ők voltak a kedvenc zenekarom." 

- ecsetelte az énekesnő, aki elárulta: kedveli Amanda Palmert és korábban megtudhattuk: gyerekkori példaképe Kate Bush, akinek munkássága végül az énektanulás felé vezette az akkor 13 éves Charlottet, aki azt is felfedte: mindig magasan van az a bizonyos mérce.

"Amikor a Delaint elkezdtük Martijnnal, egy másik együttesben voltam, így találkoztunk. Kérdezte, írhat-e dalszövegeket ehhez a projekthez, innen nőtte ki magát a Delain első albuma (Lucidity, 2006 - a szerk.). Ha vissza tudnék menni most az időben, azt mondanám magamnak: "Hé haver, ez legalább 15 éve lesz az életednek, szóval vállald be, ez egy valós dolog!" 

Azonban a turnézás nehezebb pillanatairól is szót ejtett - kiderült például, hogy nem igazán tud kellemesen aludni a turnébuszon.

"Egy családdá váltok, amikor rengeteg időt töltötök együtt egy buszon, és mindenki kifejleszti a saját kis szokásait, hogy jól érezze magát. A turné rengeteg szórakozással jár, de időnként nagyon fárasztó is. Az egyik nehézségem az, hogy nem igazán alszom jól, amikor a busz úton van, tehát a turné elején általában jól vagyok, de néhány héttel később nem tudom, mennyi az idő vagy éppen merre járunk. Nagyon furcsa ez, de mindenkinek megvan a saját rutinja, és teret kell, hogy adjunk egymásnak. Végül pedig mindannyian összejövünk bizonyos az órákban a színpadon. Mindig vannak szabad napok, ahol kirándulunk,  természetvédelmi parkokat látogatunk meg. Nincs sok közülük, de mindig megpróbáljuk felfedezni őket."