A Charlotte Wessels vezette holland együttes csillaga megállíthatatlanul ível felfelé. A sokáig csak előzenekarként fellépő csapat mostanra hatalmas rajongótárbort gyűjtött maga köré 10 éves fennállása alatt. Magyarországon is többször felléptek, legutóbb a balatonszemesi RockParton tették tiszteletüket, de október 23.-án ismét láthatjuk őket a Barba Negrában, ahová elhozzák az új dalokat.

A lemez megjelenése (augusztus 26.) előtt már ízelítőt kaphattunk három dal formájában, a formáció ugyanis megjelentette a Suckerpunch-ot, a  The Glory And The Scum és a  Fire With Fire című szerzeményeket. 

A fő irányvonalat ismét Charlotte énekhangja adja meg, ám zeneileg sokkal változatosabb lett az album, mint az eddigiek. Érdekes zenei megoldások jellemzik a korongot, merészen olyan dallamokhoz és témákhoz nyúl a banda, amelyeket ezelőtt nemigen fedezhettünk fel kiadványaikon. 

Rögtön egy igen kemény nótával indít a csapat, a Hands Of Golddal, amelyben az Arch Enemy énekesnője, Alissa White-Gluz is közreműködik. Az amúgy sem tingli-tanglis számot Alissa hörgése még húzósabbá teszi. A második track a már jól ismert The Glory And The Scum, amely mély érzéseket pendít meg Charlotte szívhez szóló énekével. A szimfonikus rész kifogástalan, kemény dobtémákkal a szám közepén.

A Suckerpunch könnyedebb elemekkel indít, de aztán igazi Delain-dallá növi ki magát, és bár a végére teljesedik ki, a jóleső, izgalmas feszültség végig ott van az emberben. A The Hurricane-t a már-már rádióbarát hangzás jellemzi, ám egy igen erős dal, amelyre a mainstream zenét kedvelő közönség nem biztos, hogy harapna. Kellemes és érzelgős dal, remekül eltalált szöveggel és hangzásvilággal. Sorban követi a szerzeményt a Chrysalis – The Last Breath, elején a kissé melankolikus zongorajátékkal, amely picit emlékeztet a korai Evanescence-re, ám annál sokkal könnyedebb és éteribb a zene és Charlotte hangja is. Igen érzelemdús, lassú számról van szó, amelyben az énekesnő merészen játszik hangjával, hallgatása közben kedvünk lenne megölelni a szerelmünket, a szüleinket, bárkit, aki kedves nekünk. Bevallom, én elbőgtem magam a dal közben. A Fire With Fire energikusan induló, igazi fejrázós-ugrándozós nóta, olyan, mint néhány régebbi dal egybegyúrva és vérfrissítve, ám abszolút pozitív értelmezésben. A dob-és gitártémák abszolút a helyükön vannak, zseniális dallamérzékkel lett megalkotva a szám.

Az ezt követő dal, a Pendulum súlyosan indul és úgy is folytatódik. Némi power metal-hangzást is belecsepegtetett a zenekar, és talán pont ez adja a szerzemény gerincét.  Zseniálisan összedobott dal, jómagam biztosra veszem, hogy a koncertek állandó darabja lesz. Nem lepődnék meg, ha klip formájában is megjelenne. A Danse Macabre a Delain eddig teljesen ismeretlen oldalát mutatja be: Charlotte keleties stílusban énekel benne, de ettől persze még nem lesz japán vagy indiai metál. :D  A lágy hanghoz abszolút illő dallamokat főzött össze a csapat, ezzel egy álomszerű, csodás dalt kaptunk eredményül. A Scandal igazi gitárnyúzós darab a lemezen -és amely egy Queen-feldolgozás-, kicsit heavy metalosabb vizekre kalandozik. E tételben jön elő Charlotte igazán metálos hangja, a hangszerelés pedig egyszerre idézi a 80-as évek rockját és a modernebb elemeket. Mindez egy igen szerethető dalt alkot, az album egyik legerőteljesebb felvételét. A Turn The Lights Out lassan és lágyan indul, amelyből egy igen húzós, de nem túl kemény, közepes tempójú szám kerekedik. A dal közepén hallható dob-és gitárjáték dallamossága még inkább éteri magasságokba emeli a szerzeményt. A záró tétel, a The Monarch szimfonikus alapra épült, azzal indul, ám később jön a gitár, a dob és az ének, amely igen különlegesen cseng e dalban, és annak ellenére, hogy Charlotte hangja alig pár sort képez a szerzeményben, menthetetlenül az ember agyába vésődik. Nekem személy szerint a Pendulum és a Chrysalis – The Last Breath mellett ez a nagy kedvenc a korongról.

Összegezve: Charlotte Wessels és csapata ismét kitett magáért, igen húzós albumot hoztak össze, amelynek dalait a felfrissülés szóval lehetne leginkább jellemezni. Október 23.-án, a Barba Negrában élőben is hallhatjuk a nóták nagy részét a régi kedvencek mellett.

10/09

Két éve jelent meg a holland csapat legutóbbi stúdióalbuma, a The Quantum Enigma, amely sokaknál igen magasra helyezte azt a bizonyos lécet. A The Holographic Principle szeptember 30.-án került boltokba, melyről korábban Simone Simons énekesnő azt nyilatkozta, hogy egyenes ági folytatása lesz az utolsó lemeznek. Mark Jansen alapító-gitáros és énekes ezt mondta a lemezről: 

“Az album, illetve a szövegek témájukat tekintve a közeli jövővel foglalkoznak, amelyben a virtuális valóság lehetővé teszi, hogy bárki megalkothassa a saját világát. Ez felveti a kérdést, hogy vajon a jelenlegi, valósnak gondolt valóságunk is nem-e csupán virtuális valóság, egyfajta hologram. A szövegek kihívásra invitálnak, hogy vizsgáljuk felül mindazt, amiben eddig hittünk, és amik evidensek voltak, legyünk nyitottak a változásra, az új tudományos felfedezésekre. A holografikus univerzumban semmi sem az, aminek valójában látszik.”

Az Eidola vezeti fel a repertoárt, amelynek érdekessége az ütős hangszerek besokasodott jelenléte, illetve az, hogy Coen Janssen kislánya, Cato is énekel benne. Természetesen a kórus sem maradt el, de főleg a zenéé a szerep. A második szám a már ismert Edge Of The Blade, amelyhez igen érdekes, látványos klipet is készített a csapat. A dalt Isaac Delahaye gitáros komponálta, a kórus igencsak intenzív és pörgős, Simone pedig kissé populárisabban énekel, mint máskor, ám ez kimondottan illik a dal témájához és zenéjéhez. Plusz érdekesség, hogy Mark mellett a dobos Ariën Van Weesenbeek is hörög egy sort. Nem csoda, hogy ehhez is videót forgatott a banda, hiszen egy abszolút tipikus, “Epicás” slágerszagú dalról van szó. 

Igen meglepő az ezt követő A Phantasmic Parade, amelyben Simone úgy énekel, mintha egyenest Indiából származna. :D A hangszerelés és a kórus is abszolút ezt a vonalat erősíti. Szokatlan zenei- és énektéma ez a csapattól, de pont ez teszi különlegessé. Éles váltás a negyedik track, a Universal Death Squad, amelyet már hetekkel a korong megjelenése előtt elénk pakoltak Epicáék. Amilyen nyugisan indul, olyan keményen folytatódik. A vonós hangszerek és a kórus tökéletes kiegészítése egymásnak, Simone pedig ismételten bebizonyítja, hogy nemcsak klasszikus énekképzést tanult évekig, hanem a könnyedebb, “kislányosabb” hangját is tudja használni. Ő maga is elmondta, hogy 14 évesen popénekléssel kezdte, ezután tért át a klasszikus vonalra. A dalt egyébként szintén Isaac komponálta. A Divide And Conquer hörgéssel és lágy énekkel tarkított szám, rendkívül erős gitárokkal, a vége felé bedurvul, és a monológ (vagy dialógus? – nem tudtam eldönteni) pedig még színesebbé teszi az amúgy sem unalmas zenét. 

A Beyond The Matrix formájában ismét egy hamisítatlan, “nagyon-Epicás” dalt kapunk; a refrén, amely a kórus magasztos éneke, maga a tökély. A zenei alap erősen a power metal felé hajlik, a szöveg pedig a Mátrix című film tematikáját veszi alapul, abból merít ötleteket. Simone hangja talán itt a legpopulárisabb (elnézést :D  ), de ettől persze még nem lesz Mariah Carey, Rihanna vagy (Isten őrizz) Britney Spears. A harmadik perc vége felé lágyulnak a dallamok, majdhogynem egy unikornisos-pillangós mesébe képzelnénk már magunkat, amikor is Mark hörgése ébreszt fel minket és a kőkemény dob-és gitárhangok adják az arcon vágást, persze abszolút pozitív értelemben. 

A The Cosmic Algorithm ismét a keményebb vonalat erősíti, és bár a korábbi lemezek közül jó pár dal eleme felsejlett hallgatása közben, mégsem tudom a bandát önlenyúlással és önismétléssel vádolni. A Universal Death Squad-hoz és az Edge Of The Blade-hez hasonlóan ezt a tételt is Isaac komponálta, a gitáros pedig igencsak kitesz magáért. 

Higgadtan, de afféle vihar előtti csenddel indul az Ascension – Dream State Armageddon, amelyben Simone -jó értelemben vett- drámakirálynős énekhangja zseniálisan adja meg az alapokat. Kapaszkodni tessék, mert a dal közepe felé igencsak kemény dobtémák jönnek, miközben Simone előveszi az operás hangját és áriázik. Ha Simone nem énekelne a dalban, azt hinném, hogy a Dimmu Borgir egyik szerzeményét hallom. A szerzemény vége kissé baljós zongoradallamokkal zárul, amelyhez még egy kis különleges, keleties dobolást is hallhatunk. A Dancing In A Hurricane mintha az előző track folytatása lenne, keleties dallamokkal és hangszerekkel, és ismét Indiába képzelhetjük magunkat, aztán jönnek a fúvós hangszerek és Mark hörgése a kőkemény metálra. Kimondottan feldobja a dalt a keleties dallamvilág belecsempészése, egyfajta vérfrissítést adva az Epica eddigi munkásságának. 

A nyugodt, barokk zenét idéző intrója a Tear Down Your Wallsnak csakhamar átcsap arcletépős metálba, Mark hörgését váltja Simone elmélkedős éneke és a háttérénekesek drámai hangja. Teljesen rendben van a dal, mind hangszerek, mind ének, mind hörgés, mind az emelkedett hangulatot ébresztő refrén tekintetében. Nekem ez az egyik legnagyobb kedvencem. 

Az album záró tétele a 11 és fél perces The Holographic Principle – A Profound Understanding kórussal és vonósokkal indít, majd szépen átszivárog előbb egy lágyabb, majd később egy jóval keményebb metálba. Talán ebben a dalban jut legtöbb szerep Marknak, Simone hangja pedig engem személy szerint az operettekre emlékeztet, de ez a kontraszt a zene és az énekstílus között mégsem kelt diszharmonikus hatást. A dal 7. percének környékén már igencsak a metál sűrűjében találjuk magunkat, ami kitart az utolsó percig.

Összegezve:

Nálam abszolút nyerő a lemez, kiváló folytatása a The Quantum Enigmának, bevallom, én nem hittem abban, hogy Simone-ék képesek lesznek überelni az előző albumot, de ezt sikeresen végrehajtották. Kiváló munka, a kiszámíthatatlan meglepetések pedig még inkább érdekesebbé és élvezhetőbbé teszik az anyagot.

10/10