A finn Heidi Parviainen a 2006-2012-ig terjedő időszakban az általa alapított Amberian Dawn énekesnőjeként bűvölte el a metálrajongókat csodás szoprán hangjával, majd az együttest otthagyva életre hívta a Dark Sarah nevű projektet, azonban az első lemezre 2015-ig várnunk kellett, ekkor jelent meg ugyanis a Behind The Black Veil. A lemezre sok olyan rajongó is rákattant, aki a Caprival készített Amberian Dawn-korongokat is megszerette. 

November 18-án került az üzletek polcaira a formáció második albuma, a The Puzzle. Korábban Heidi elmondta, hogy a zenéjüket "cinematic metal"-ként lehetne leginkább definiálni, hiszen a dalszövegek, a zene sokszor kelti a mozi, a filmek hangulatát. Dark Sarahról pedig illő tudnunk, hogy egy fiatal nő, akit elhagyott a vőlegénye, ezért a sötét oldala kerül előtérbe, e köré épülnek fel a dalszövegek. A valóságban azonban Heidi boldog házasságban él együtt csapatának gitárosával, Sami-Petri Salonennel. 

A The Puzzle jóval kiforrottabb lett elődjénél, noha az a korong is a szívembe lopta magát. Remek hangszerelés és kidolgozottabb zene, ugyanakkor nincs semmi görcsösen kicentizve, Heidi hangja teret kap és be is tölti azt. Már az intróból, a Breathe-ből sejteni lehet, hogy nem mindennapi anyagot fogunk hallani. Az ezt követő Island In The Mist rögtön beleröpít minket az álomszerű hangulatba, majd a már jól ismert Little Men libabőrözteti a hallgatót. A számhoz készült videoklip kicsit szokatlan, de nagyon ötletes. Fülbemászó verzék és refrén, Heidi hangja pedig éteri magasságokban szárnyal. Az Ash Grove folytatja a sort, amelyben néhol kemény dobtémák hökkentik meg a nagyérdeműt. Az énekbe itt is lehetetlen belekötni, a gitárszóló pedig kifogástalan. Az egyik kedvencem a lemezről ez a tétel.

Lágyan, fúvós hangszerekkel induló, ám de csakhamar dinamikus vonalra álló számot kapunk ezután a For The Birds képében, Heidi pedig maga is pacsirtává változik, ha már a madarakért énekel. Kellemes, kicsit folkos hangulatú és abszolút szerethető szerzemény. Az igazán filmzenés hangulat a Deeper And Deeperben jön elő, monumentális hangulatvilágával beleég az ember agyába. Éles váltás a a JP Leppäluoto-val rögzített Dance With The Dragon. A számhoz készített klip megjelenése napján már rekordokat döntögetett nézettség tekintetében, a két zenész pedig rendkívüli teljesítményt nyújt hangilag és tánctudásukat is megvillantják a kisfilmben. A kicsit operettekre emlékeztető szerzemény hallatán valahogy a hallgató is ösztönösen énekelni kezd. Remekül összerakott dal, az album egyik legerősebb felvétele.

Egy lassabb tempójú, érzelmes szám, a Cliffhanger váltja a dinamikus dalt, andalgós-egymáshozbújós hangulatot generálva. Charlotte Wessels (Delain) bukkan fel a nyugisan induló, de csakhamar bekeményülő Aquariumban. Talán ebben a dalban hallhatóak a legkeményebb zenei megoldások, ám a hangszerek tökéletesen harmonizálnak a két énekesnő csodás hangjával. Két szoprán szirén éneke egy hatalmas akváriumban. Klassz duett, remek hangszereléssel, különlegesen hangzó énekkel, érzelmekkel, mindennel, ami egy jó számhoz szükséges. Heidi elmondása szerint egy nap alatt hozták össze a dalt holland kolleginájával, mégsem tűnik összecsapottnak az eredmény, sőt!

A korong záró dalában egy olyan énekesnő hallható, akivel már az előző lemezen is duettezett a finn szépség. Bizony, a Xandria előző frontasszonya, Manuela Kraller a vendégzenész a Rain címet viselő számban. A dal lassan és balladisztikusan indul, ám amikor a legkevésbé számítunk rá, jön a dob és a gitár, és noha vissza-visszatér a lágyabb rész, röviddel ezután ismét belesétáltunk a metál sűrűjébe. A két klasszikus képzettségű énekesnő ismét egy nagyon jó duettet alkotott, hasonlóan a Memories Fall-hoz. A szerzemény vége felé ismét ellágyul, mintegy becsukva Dark Sarah mesekönyvét, jó éjszakát kívánva.

Összegezve: kíváncsian vártam, mit tálal Heidi az első lemez után, amit imádok. A The Puzzle meghallgatása után bátran ki merem jelenteni, hogy ismét remek kis fantázia-megmozgató kalandnak lehettem részese, ez a lány konkrétan hipnotizál gyönyörű hangjával. Ha kell, játékosan énekel (Little Men), ha kell, érzelgősen (Cliffhanger, Rain), ha pedig az kell, hát előveszi az operás vonalat (Dance With The Dragon). Dark Sarahnak lehet sötét a lelke, de a hangja tiszta, és ezzel a kettősséggel egy teljesen új műfajt hozott létre, amit nem véletlenül nevez mozi-metálnak. A The Puzzle tökéletesen alkalmas arra, hogy a monoton, szürke hétköznapokból kiszakítva feltöltse a lelket. 

10/10

Az idei év nem telt unalmasan a Morten Veland által alapított csapat számára: rekordhosszúságú ideig velük dolgozó spanyol énekesnőjüket, Ailynt (születési nevén: Pilar Giménez Garcia) kitették a csapatból azt követően, hogy a frontasszony édesanyja májusban váratlanul elhunyt. Ez pedig egészségi problémákat idézett elő az évek óta cukorbeteg Ailynnél, akinek orvosa pihenőt írt elő. Röviddel ezután robbantotta fel a világhálót a hír, miszerint Ailyn már nem a csapat tagja.

De lássuk a lemezt, amelyen már az új énekesnő, Emmanuelle Zoldan hallható.

Két dal képében kaptunk ízelítőt a lemezből, a The 12th Hour és az album címadó dala, a Dim Days Of Dolor jelent meg eddig klipes formában. 

Mindkét dal erős, különösen az utóbbi, amelyhez látványos videót készített a zenekar. Emmanuelle mezzoszoprán hangja tökéletesen illeszkedik a zenéhez, nem lehet belekötni a tehetségébe, az tény. A francia frontasszony hazájában jó ideje az opera világának egyik legkiemelkedőbb képviselője, ezt hallani a lemezen is. Éppen ezért gondolhatták Mortenék, hogy elvihetik a csapat hangzását egy Nightwishes-Epicás irányba, ugyanis jó néhány dalon ezt a hatás érezni. És ez nem feltétlenül szerencsés választás egy olyan banda számára, akik ugyan szintén szimfonikus metált játszanak, ám teljesen más szisztémákra épülnek a dalaik, a lemezeik, a dalszövegek.

Szerencsére hagytak jó pár Sireniás jellegzetességet a dalokban, amelyek eddig is egyedivé tették a munkájukat. A The 12th Hour engem kicsit az Epica dalaira emlékeztet, Emmanuelle énekel, Morten pedig hörög - éppúgy, ahogyan Simone és Mark is szokták. Az eddig említett két szerzemény talán az album legkiemelkedőbb számai, persze ezeken kívül jó pár erős nótát hallhatunk a korongon, például a Cloud Nine-t, a Playing With Fire-t (ebben Emmanuelle franciául is beszél), az Ashes To Ashes-t, a Goddess Of The Sea-t, a Treasure N' Treason-t vagy az albumot záró Aeon's Embrace-t, ami egy lassú felvétel - ezt franciául is elénekli nekünk Emmanuelle, és bár utálom a francia nyelvet, még jobban is tetszett, mint angolul. A Fifth Column-t pedig egyértelműen az énekesnő karakteres hangja menti meg, egyébként szerintem izzadtságszagú és erőltetett. Azonban vannak felvételek, amelyek sajnos tényleg a totális érdektelenséget váltották ki belőlem (figyelem, ez csak magánvélemény), például a Veil Of Winter olyan, mintha a 2004-es An Elixir For Existence dalait idézné, férfi ének is hallható rajta, és noha nem sorolható a tehetségtelen kategóriába az énekes, de valahogy unalmassá és vontatottá teszi a dalt, amiből jóval többet is ki lehetett volna hozni. Az Elusive Sun sem mondható rossznak, rengeteg ötletet felsorakoztat, de néha a kevesebb több. Keszekuszaságot és fejetlenséget érzek, mintha nem tudták volna eldönteni, melyik vonal legyen a mérvadó benne, ezért mindent összefőztek, csakhogy az eredmény -számomra legalábbis- egy igen erős gyomorrontás.

Összegezve: nem rossz a lemez, erős dalok alkotják a gerincét, a derék norvégok megvédték a mundér becsületét, de valami mégis hiányzik. Nem tudom megmagyarázni, micsoda, de kábé ahhoz tudnám hasonlítani ezt az érzést, mintha a kedvenc kajádból hiányozna egy fontos összetevő. Adott az étel, eléd rakják, imádod, meg is eszed, de közben azon jár az agyad, hogy azt a bizonyos valamit nem kellett volna mellőzni belőle. 

10/06

A Charlotte Wessels vezette holland együttes csillaga megállíthatatlanul ível felfelé. A sokáig csak előzenekarként fellépő csapat mostanra hatalmas rajongótárbort gyűjtött maga köré 10 éves fennállása alatt. Magyarországon is többször felléptek, legutóbb a balatonszemesi RockParton tették tiszteletüket, de október 23.-án ismét láthatjuk őket a Barba Negrában, ahová elhozzák az új dalokat.

A lemez megjelenése (augusztus 26.) előtt már ízelítőt kaphattunk három dal formájában, a formáció ugyanis megjelentette a Suckerpunch-ot, a  The Glory And The Scum és a  Fire With Fire című szerzeményeket. 

A fő irányvonalat ismét Charlotte énekhangja adja meg, ám zeneileg sokkal változatosabb lett az album, mint az eddigiek. Érdekes zenei megoldások jellemzik a korongot, merészen olyan dallamokhoz és témákhoz nyúl a banda, amelyeket ezelőtt nemigen fedezhettünk fel kiadványaikon. 

Rögtön egy igen kemény nótával indít a csapat, a Hands Of Golddal, amelyben az Arch Enemy énekesnője, Alissa White-Gluz is közreműködik. Az amúgy sem tingli-tanglis számot Alissa hörgése még húzósabbá teszi. A második track a már jól ismert The Glory And The Scum, amely mély érzéseket pendít meg Charlotte szívhez szóló énekével. A szimfonikus rész kifogástalan, kemény dobtémákkal a szám közepén.

A Suckerpunch könnyedebb elemekkel indít, de aztán igazi Delain-dallá növi ki magát, és bár a végére teljesedik ki, a jóleső, izgalmas feszültség végig ott van az emberben. A The Hurricane-t a már-már rádióbarát hangzás jellemzi, ám egy igen erős dal, amelyre a mainstream zenét kedvelő közönség nem biztos, hogy harapna. Kellemes és érzelgős dal, remekül eltalált szöveggel és hangzásvilággal. Sorban követi a szerzeményt a Chrysalis – The Last Breath, elején a kissé melankolikus zongorajátékkal, amely picit emlékeztet a korai Evanescence-re, ám annál sokkal könnyedebb és éteribb a zene és Charlotte hangja is. Igen érzelemdús, lassú számról van szó, amelyben az énekesnő merészen játszik hangjával, hallgatása közben kedvünk lenne megölelni a szerelmünket, a szüleinket, bárkit, aki kedves nekünk. Bevallom, én elbőgtem magam a dal közben. A Fire With Fire energikusan induló, igazi fejrázós-ugrándozós nóta, olyan, mint néhány régebbi dal egybegyúrva és vérfrissítve, ám abszolút pozitív értelmezésben. A dob-és gitártémák abszolút a helyükön vannak, zseniális dallamérzékkel lett megalkotva a szám.

Az ezt követő dal, a Pendulum súlyosan indul és úgy is folytatódik. Némi power metal-hangzást is belecsepegtetett a zenekar, és talán pont ez adja a szerzemény gerincét.  Zseniálisan összedobott dal, jómagam biztosra veszem, hogy a koncertek állandó darabja lesz. Nem lepődnék meg, ha klip formájában is megjelenne. A Danse Macabre a Delain eddig teljesen ismeretlen oldalát mutatja be: Charlotte keleties stílusban énekel benne, de ettől persze még nem lesz japán vagy indiai metál. :D  A lágy hanghoz abszolút illő dallamokat főzött össze a csapat, ezzel egy álomszerű, csodás dalt kaptunk eredményül. A Scandal igazi gitárnyúzós darab a lemezen -és amely egy Queen-feldolgozás-, kicsit heavy metalosabb vizekre kalandozik. E tételben jön elő Charlotte igazán metálos hangja, a hangszerelés pedig egyszerre idézi a 80-as évek rockját és a modernebb elemeket. Mindez egy igen szerethető dalt alkot, az album egyik legerőteljesebb felvételét. A Turn The Lights Out lassan és lágyan indul, amelyből egy igen húzós, de nem túl kemény, közepes tempójú szám kerekedik. A dal közepén hallható dob-és gitárjáték dallamossága még inkább éteri magasságokba emeli a szerzeményt. A záró tétel, a The Monarch szimfonikus alapra épült, azzal indul, ám később jön a gitár, a dob és az ének, amely igen különlegesen cseng e dalban, és annak ellenére, hogy Charlotte hangja alig pár sort képez a szerzeményben, menthetetlenül az ember agyába vésődik. Nekem személy szerint a Pendulum és a Chrysalis – The Last Breath mellett ez a nagy kedvenc a korongról.

Összegezve: Charlotte Wessels és csapata ismét kitett magáért, igen húzós albumot hoztak össze, amelynek dalait a felfrissülés szóval lehetne leginkább jellemezni. Október 23.-án, a Barba Negrában élőben is hallhatjuk a nóták nagy részét a régi kedvencek mellett.

10/09

Két éve jelent meg a holland csapat legutóbbi stúdióalbuma, a The Quantum Enigma, amely sokaknál igen magasra helyezte azt a bizonyos lécet. A The Holographic Principle szeptember 30.-án került boltokba, melyről korábban Simone Simons énekesnő azt nyilatkozta, hogy egyenes ági folytatása lesz az utolsó lemeznek. Mark Jansen alapító-gitáros és énekes ezt mondta a lemezről: 

“Az album, illetve a szövegek témájukat tekintve a közeli jövővel foglalkoznak, amelyben a virtuális valóság lehetővé teszi, hogy bárki megalkothassa a saját világát. Ez felveti a kérdést, hogy vajon a jelenlegi, valósnak gondolt valóságunk is nem-e csupán virtuális valóság, egyfajta hologram. A szövegek kihívásra invitálnak, hogy vizsgáljuk felül mindazt, amiben eddig hittünk, és amik evidensek voltak, legyünk nyitottak a változásra, az új tudományos felfedezésekre. A holografikus univerzumban semmi sem az, aminek valójában látszik.”

Az Eidola vezeti fel a repertoárt, amelynek érdekessége az ütős hangszerek besokasodott jelenléte, illetve az, hogy Coen Janssen kislánya, Cato is énekel benne. Természetesen a kórus sem maradt el, de főleg a zenéé a szerep. A második szám a már ismert Edge Of The Blade, amelyhez igen érdekes, látványos klipet is készített a csapat. A dalt Isaac Delahaye gitáros komponálta, a kórus igencsak intenzív és pörgős, Simone pedig kissé populárisabban énekel, mint máskor, ám ez kimondottan illik a dal témájához és zenéjéhez. Plusz érdekesség, hogy Mark mellett a dobos Ariën Van Weesenbeek is hörög egy sort. Nem csoda, hogy ehhez is videót forgatott a banda, hiszen egy abszolút tipikus, “Epicás” slágerszagú dalról van szó. 

Igen meglepő az ezt követő A Phantasmic Parade, amelyben Simone úgy énekel, mintha egyenest Indiából származna. :D A hangszerelés és a kórus is abszolút ezt a vonalat erősíti. Szokatlan zenei- és énektéma ez a csapattól, de pont ez teszi különlegessé. Éles váltás a negyedik track, a Universal Death Squad, amelyet már hetekkel a korong megjelenése előtt elénk pakoltak Epicáék. Amilyen nyugisan indul, olyan keményen folytatódik. A vonós hangszerek és a kórus tökéletes kiegészítése egymásnak, Simone pedig ismételten bebizonyítja, hogy nemcsak klasszikus énekképzést tanult évekig, hanem a könnyedebb, “kislányosabb” hangját is tudja használni. Ő maga is elmondta, hogy 14 évesen popénekléssel kezdte, ezután tért át a klasszikus vonalra. A dalt egyébként szintén Isaac komponálta. A Divide And Conquer hörgéssel és lágy énekkel tarkított szám, rendkívül erős gitárokkal, a vége felé bedurvul, és a monológ (vagy dialógus? – nem tudtam eldönteni) pedig még színesebbé teszi az amúgy sem unalmas zenét. 

A Beyond The Matrix formájában ismét egy hamisítatlan, “nagyon-Epicás” dalt kapunk; a refrén, amely a kórus magasztos éneke, maga a tökély. A zenei alap erősen a power metal felé hajlik, a szöveg pedig a Mátrix című film tematikáját veszi alapul, abból merít ötleteket. Simone hangja talán itt a legpopulárisabb (elnézést :D  ), de ettől persze még nem lesz Mariah Carey, Rihanna vagy (Isten őrizz) Britney Spears. A harmadik perc vége felé lágyulnak a dallamok, majdhogynem egy unikornisos-pillangós mesébe képzelnénk már magunkat, amikor is Mark hörgése ébreszt fel minket és a kőkemény dob-és gitárhangok adják az arcon vágást, persze abszolút pozitív értelemben. 

A The Cosmic Algorithm ismét a keményebb vonalat erősíti, és bár a korábbi lemezek közül jó pár dal eleme felsejlett hallgatása közben, mégsem tudom a bandát önlenyúlással és önismétléssel vádolni. A Universal Death Squad-hoz és az Edge Of The Blade-hez hasonlóan ezt a tételt is Isaac komponálta, a gitáros pedig igencsak kitesz magáért. 

Higgadtan, de afféle vihar előtti csenddel indul az Ascension – Dream State Armageddon, amelyben Simone -jó értelemben vett- drámakirálynős énekhangja zseniálisan adja meg az alapokat. Kapaszkodni tessék, mert a dal közepe felé igencsak kemény dobtémák jönnek, miközben Simone előveszi az operás hangját és áriázik. Ha Simone nem énekelne a dalban, azt hinném, hogy a Dimmu Borgir egyik szerzeményét hallom. A szerzemény vége kissé baljós zongoradallamokkal zárul, amelyhez még egy kis különleges, keleties dobolást is hallhatunk. A Dancing In A Hurricane mintha az előző track folytatása lenne, keleties dallamokkal és hangszerekkel, és ismét Indiába képzelhetjük magunkat, aztán jönnek a fúvós hangszerek és Mark hörgése a kőkemény metálra. Kimondottan feldobja a dalt a keleties dallamvilág belecsempészése, egyfajta vérfrissítést adva az Epica eddigi munkásságának. 

A nyugodt, barokk zenét idéző intrója a Tear Down Your Wallsnak csakhamar átcsap arcletépős metálba, Mark hörgését váltja Simone elmélkedős éneke és a háttérénekesek drámai hangja. Teljesen rendben van a dal, mind hangszerek, mind ének, mind hörgés, mind az emelkedett hangulatot ébresztő refrén tekintetében. Nekem ez az egyik legnagyobb kedvencem. 

Az album záró tétele a 11 és fél perces The Holographic Principle – A Profound Understanding kórussal és vonósokkal indít, majd szépen átszivárog előbb egy lágyabb, majd később egy jóval keményebb metálba. Talán ebben a dalban jut legtöbb szerep Marknak, Simone hangja pedig engem személy szerint az operettekre emlékeztet, de ez a kontraszt a zene és az énekstílus között mégsem kelt diszharmonikus hatást. A dal 7. percének környékén már igencsak a metál sűrűjében találjuk magunkat, ami kitart az utolsó percig.

Összegezve:

Nálam abszolút nyerő a lemez, kiváló folytatása a The Quantum Enigmának, bevallom, én nem hittem abban, hogy Simone-ék képesek lesznek überelni az előző albumot, de ezt sikeresen végrehajtották. Kiváló munka, a kiszámíthatatlan meglepetések pedig még inkább érdekesebbé és élvezhetőbbé teszik az anyagot.

10/10