2018-ban jelent meg a texasi prog metalos Oceans of Slumber legutóbbi albuma, a The Banished Heart, amelyről itt olvashattatok kritikát.

A Cammie Gilbert vezette társulat teljesen egyedi zenét játszik. Ugyan prog metal csapatként emlegetik őket, ám zenéjükben helyet kap a gótikus és a doom hangzás is. A fent említett albumba mindegyik műfajból csepegtettek.

2020. szeptember 4-én végre elérhetővé vált a banda saját magáról elnevezett új kiadványa, addigra már ismerhettük az A Return To The Earth Below, a The Adorned Fathomless Creation, a Pray For Fire és a The Soundtrack To My Last Day című szerzeményeket. 

Mindegyik klipes dal igen súlyos témákat feszeget, az A Return To The Earth Below-ról például így mesélt Cammie:

"Önmagunkban, akárcsak a társadalomban, vannak olyan ciklusok, amelyeket meg kell szakítani. Azokat, amelyek visszathúznak minket, amelyek szétcincálnak minket, amelyek gyötrelmet okoznak. Néha minden előjel nélkül jelennek meg a repedések a felszínen, majd érzelmi zűrzavart okoznak, akár reménytelenséget is. Egy pont után nem szabad tovább menekülni. Sem a fájdalom, sem az igazság, sem önmagunk elől. Szükség van az önvizsgálatra, az hozhatja el a békét, kívül és belül egyraránt. Az A Return To The Earth Below erről a belső utazásról szól. A szív és az agy harcáról, ahogy a megoldás keresése folyik. Nem is találhattunk volna jobb időpontot a dal kiadására, hiszen jelenleg mindannyian a változás kereszteződésében állunk..."

A felvételek éppen a karantén ideje alatt zajlottak, amelyet a koronavírus tombolása miatt vezettek be. Egyértelműen fellelhetők ezek az érzések is a lemezen, de ugyanígy megtalálhatóak a lemezen utalások George Floyd-ra. Az afroamerikai férfi májusban halt szörnyű halált fehér rendőrök által. Bár tény, hogy a férfi bűnlajstroma igen hosszú, halála napján nem követett el semmit, amely indokolta volna az egyenruhások kegyetlen fellépését vele szemben. 

Cammie, ez a gyönyörű, hihetetlenül tehetséges lány egy hosszabb interjút is adott a témában - kitért arra, hogy a feketék sok helyütt még mindig elnyomás alatt vannak Amerikában. Részlet az interjúból:

"Fekete nő vagyok Amerikában, rabszolgák ükunokája. Csak a fényképekről vannak róluk emlékeim; kislányként megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett az életük. De ahogy telt az idő, felfedeztem a valóságot a gyermeki képzelet mögött. Most, amikor régi fényképeket látok a polgárháborús dokumentumfilmeiben, látom az arcukat. Amikor megnézek a Jim Crow-korszakból egy szemcsés fekete-fehér felvételt, látom az arcukat. Amikor nézem a Luther King Jr. ihlette filmeket, látom az arcukat. És amikor bejelentkezek a szociális médiába és látom, hogy a tüntetőket könnygázzal fújják le, látom az arcukat, csak most már az enyém is közöttük van."

Ahogyan elmondta: a kegyetlenség, amelyben George Floyd életét vesztette, nem hagyható figyelmen kívül. Kellemetlen, de  valahol mégis szerencsés, hogy a halálát videóra vették. Ez lehetőséget adott a világnak, hogy láthassa azt, amire az amerikai feketék évtizedek óta próbálják felhívni a figyelmet. Hogy a dolgok még mindig nincsenek összerakva, és összetörtek. Nagyon, nagyon összetörtek.

 "Láttam, hogy több fekete ember sír a nemzeti csatornákon, mint valaha. Sérültnek érzem magam, mert a történelem is sérült, és úgy érzem, hogy ez az ország teljesen összetört. "

A különleges hangú énekesnő szerint a gyűlölet, az elnyomás mindennapos Amerikában. Márpedig egy nemzetnek együttérzést kellene mutatniuk az elnyomottak irányába. 

A Pray For Fire, a The Colors Of Grace egyértelműen utal Mr. Floyd halálára, amely Amerika-szerte zavargásokat váltott ki - és nemcsak a feketék között. Az I Mourn These Yellow Leaves egyértelműen egy vérbeli doom metál szerzemény, amely igencsak bedurvul, benne férfi hörgéssel, amely Dobber Beverly nevéhez köthető.

Az album sokkal, sokkal sötétebb, mint az eddigiek, és a 2020-as év eddigi történéseit nézve teljesen érthető is. Mind zeneileg, mind a szövegeket tekintve egy sokkal komorabb anyagot kaptunk a zenekartól, mint az előzőekben, a lélek legsötétebb mélységeibe vezet el bennünket a néha keményebb, néha lágyabb muzsika, a gondolatébresztő dalszövegek és Cammie csodás hangja. Kevés olyan metálénekesnő van, aki ennyire igaz, ennyire őszinte lenne a zenéjében, a művészetében. Mindezt úgy, hogy fekete nőként igenis, odaállt a mikrofon mögé, hogy hangjával betöltse az egész Univerzumot. Nem rejteget semmit. Mindent megmutat. Bátorságával és dalszövegeivel képviseli az összes feketét, az elnyomottakat, a kívülállókat, az önhibájukon kívül a társadalom perifériájára kerülteket. 

A sötét dallamok és szövegek pedig minden reménytelenség-érzés ellenére a magasságokba viszik az embert. Tudjátok, ha a mélypontot elérjük, onnan csak felfelé vezet az út... de még mennyire!

Ismét remek munkát végzett a houstoni csapat. 

10/10

Vannak énekesek, előadók, akik bármit csinálnak, az elévülhetetlen és sokak életét megváltoztatja. A dalszövegeik, a zenéjük, amely sokszor erőteljes karizmával is társul. Teljesen egyedi stílust képviselnek és nem óhajtanak "beállni a sorba." Ez pedig olyan emberekké teszi őket, akik - sokszor akaratlanul - tömegeket képesek hipnotizálni. Átalakítani értékrendjüket és életfilozófiájukat is akár. 

Ilyen énekes volt a dél-afrikai születésű, de családjával a kétezres évek óta a svédországi Örebróban élő Julia Liane Stanbridge, művésznevén Aleah. Trees of Eternity-s zenésztársa, egyben párja, a finn Juha Raivio (akit a Swallow The Sunból ismerhetünk) szerint az énekesnő 8-9 évesen kezdett énekelni, bár soha nem járt tanárhoz, 13-14 évesen pedig már dalszövegeket, verseket alkotott. Mind a pop, a folk, a metál és a klasszikus zene vonaláról voltak példaképei. 

2007-ben Demo Master címmel demo felvételeket készített dark folk/ambient műfajban, ezt az anyagot hallotta meg két évvel később Juha Raivio, aki azonnal beleszeretett a lány suttogós, lágy hangjába. Szavaival élve:

"...Aleah bársonyos hangja sokkal erőteljesebb benyomást tett rám, mintha kimondottan metálosan vagy operásan énekelt volna..."

És igen. Aleah nem rock-metál-vagy bármilyen más műfajba besorolható énekes volt, ő egyszerűen csak énekelt. 

2016. április 18-án, 39 évesen, több évig tartó súlyos betegség után hagyta itt a földi világot Aleah, a Trees of Eternity legénysége -Juha, Kai Hahto (Nightwish, Wintersun) és a Katatoniából ismert Norrman-fivérek, Mattias és Fredrik- ugyanezen év novemberében Hour Of The Nightingale címmel megjelentették a csapat első és egyben utolsó lemezét is, amellyel emléket állítottak tragikusan fiatalon eltávozott énekesnőjüknek. Két évvel később Juha a HIM egykori dobosával, Gas Lipstikkel és az Amorphis-énekes Tomi Joutsennel Hallatar név alatt No Stars Upon The Bridge címmel egy, Aleah versein, dalszövegein alapuló korongot adott ki. A lemezen hallható Heike Langhans (Draconian) is, aki Aleah közeli barátnője volt.

Juha többször utalt arra, miszerint néhai szerelmének egy posztumusz albumot is szentelni akar, ám az idei évig lefoglalták a Swallow The Sun körüli munkálatok. Április 12-én jelentette be a zenész, hogy idén kiadja a tervezett anyagot, amelynek előrendelése április 18-tól, Aleah halálának 4. évfordulójától vált lehetségessé. A megjelenést július elsejére tervezték, e napon lett volna az énekesnő 44 éves, ám a koronavírus-járvány kicseszett a zeneiparral is, ezért hivatalosan július 17-én került boltokba a lemez, noha a kis finn kiadó, a Svart Records Aleah szülinapján megküldte a letöltési linket azoknak, akik megvásárolták a lemezt, amelyben ott volt Juha ajándéka is: egy másik link, amelyen Aleah kiadatlan dalai érhetők el. 

A pakkban két CD-t találunk: az elsőn akusztikus verzióban csendülnek fel a szerzemények, a másodikon elektronikus hangzással. 

Hallgatva az akusztikus dalokat, Aleah egyszerűsége, ugyanakkor angyalian tiszta hangja és lelkének minden rezdülése átjön az éteren. Dalszövegeiben ott a remény, a szerelem, az életről való filozofálgatás, és e szerzeményekhez valóban nem illene egy karcos metálhang, vagy az áriázgatás. Ez a kellemes, lágy, suttogós énekstílus tökéletesen kiegészíti az egy szál akusztikus gitárt, amely egyetlen hangszerként szerepel a számokban. 

Annak ellenére, hogy Aleah suttogva énekel, igen komoly dallamérzékkel lett megáldva a kellemes hang és az angyali szépség mellett. Talán éppen ez tette őt ennyire egyedi énekessé. Hangja, annak ellenére, hogy nem teljes erővel énekel, azonnal felismerhető. És ez a hang megsimogatja a lelkedet. Nyáron a hűsítő szellő erejével hat, télen pedig a legfagyosabb szív körül is felolvasztja a jégburkot. 

Az elektronikus verzióban hallható dalok nem a mostanság divatos hangzást követik; Juha itt egy teljesen egyedi aláfestést adott szerelme szerzeményeinek. Változó tempójú dalok hallhatóak, pl. a legmelankolikusabb az Inverted Enlightenment, míg a The Tower már-már gyorsabb tempójúnak hat, a Sacrifice-ban pedig, amelyben Anilah, a kanadai énekesnő is hallható, fellelhető egy kis keleties hangzás is. 

Nem lehet nem szeretni a lemezt. Tökéletes, ahogy van. Én végigsírtam. Köszönöm Aleah, köszönöm Juha. 

10/10

Kiadó: Svart Records.

Dallista

Album 1. Acoustic.

1.Vapour

2.Sacrifice

3.Open Sky

4.My Will

5.Breathe

6.Closing Under Pressure

7.Water and Wine

8.Terrestrial Torrents

9.Touch My Face

Album 2. Electric.

1.My Will

2.Sacrifice (feat. Anilah)

3.Inverted Enlightenment

4.Vapour

5.The Tower

6.Breathe

2016 nyara óta sok víz lefolyt a Dunán. A metálrajongók minden bizonnyal élénken emlékeznek azon év nyarára, amikor is a norvég Sirenia bejelentette: nem kívánnak tovább együtt dolgozni az őket 8. éve erősítő Ailynnel.

A csapat pacsirtájának édesanyja májusban váratlanul elhunyt, a hétéves kora óta inzulinhiányos cukorbetegséggel élő Ailynnél pedig ez egészségi megrendülést okozott. Orvosa pár hét pihenést írt elő számára, ám ezt Morten Velandék már nem voltak hajlandóak megvárni, ezért a 2003 óta háttérénekes Emmanuelle Zoldant állították mikrofon mögé, aki azóta a formáció hivatalos fronthölgye is lett. 

Ailyn, ez a gyönyörű és csilingelő hangú spanyol leányzó viszont nem hagyta magát leírni. Dolgozott a Melted space-szel, a Secret Rule-lal és a Déblerrel is, majd túljutva depresszióján 2019 őszén megalakult a Her Chariot Awaits, amely zenekarban egyik társa nem más, mint az Adrenaline Mob-os Mike Orlando. New Yorkban rögzítették a banda nevét viselő albumot, amely teljesen más hangzást képvisel, mint a Sirenia, elsőre nagyon megdöbbentő hallgatni.

Színtiszta rock ez kérem szépen, többféle elemet vegyítve (klasszik rock, heavy metal, grunge, és még sorolhatnám). A Dead&Gone, valamint a Constant Craving dalokat már a lemez boltokba kerülését megelőzően hallhattuk, amely megmutatta a korong fő irányvonalát. Semmi áriázás, körítés, maszlag. Tiszta rock és keménység. Már az első dal, a Misery letépi az ember fejét, és ez a zúzás folytatódik az olyan dalokkal, mint a Screaming Misfire, a Stolen Heart vagy a Say No. 

Ailyn teljesen más aspektusát mutatja meg szoprán hangjának, amely mind a Sirenia által képviselt szimfonikus hangzáshoz, mind ehhez a rockos kiadványhoz tökéketesen passzol. De valahogy ez mégis más! Több... merészen játszik a magassásokkal és mélységekkel. Arra pedig, hogy használja a hangját bátrabban, éppen Mike bátorította a mediterrán szépséget, aki igencsak jól tette, hogy hallgatott a mester tanácsára. Számomra a lemez egyik csúcspontja a Take Me Higher, de Ailyn mindegyik dalban bebizonyítja: otthon van a klasszikus rockban is és kreativitásból is jócskán kapott a Jóistentől.

Őszintén szólva, nagyon meglepett ez az album. Hatalmas csalódás, de jó értelemben! Mindegyik dal szerethető, könnyen emészthető és lehengerlő. Erőt ad. Feltölt. Ailynnek pedig véleményem szerint ez az énekstílus sokkal, de sokkal jobban áll, mint a Sireniás áriázgatás. Telített a szimfonikus metál piaca. A Her Chariot Awaits és Ailyn számomra az év eddigi legnagyobb meglepetését produkálta. Meggyőztél, Ailyn, várom a turnét és minden mást, amit csinálsz. Újjászülted magad.

10/10

Kiadó: Frontiers Music.

Tracklist:

1. Misery 4:24

2. Dead & Gone 4:22

3. Screaming Misfire 4:25

4. Stolen Heart 3:39

5. Constant Craving 3:55

6. Say No 3:29

7. Line Of Fire 4:39

8. Turning The Page 4:12

9. Take Me Higher 4:16

10. Just Remember 4:20

11. Forgive Me Dear 4:14

2015 óta sok víz lefolyt a Dunán. Ekkor jelent meg ugyanis a finn, holland és angol tagokból álló Nightwish utolsó lemeze, az "Endless Forms Most Beautiful". A kiadvány kapott hideget-meleget, valaki imádta a lemezt, valaki pedig a száját húzta - a csapat mégis rendre teltházas koncerteket nyomott le a hozzá kapcsolódó turnén.

A zenekar új albuma, a "Human :II: Nature" a mai napon landolt a boltok polcain, amelynek felvezetője a Noise című dal volt februárban, a szerzeményhez pedig nagyon látványos videót készített a banda, és nem is akárhol: a londoni Természettudományi Múzeum falai között forgattak, amely megtiszteltetés nem sok együttesnek adatik meg. A szám és a kisfilm a technikától függő embereket kritizálja, a klipben kapunk egy rakás okostelefont, WC-n trónoló Troyt, gyermeke minden mozdulatát posztoló Floort, vegánokat és Greenpeace-seket kifigurázó Tuomast és egy szőke csajszit, aki nem egyszer szó szerint betolja a kamerába az ülőgumóit.

Tuomas Holopainen, a csapat agya elmondta: nem tervezett konceptalbumot, ám mégis az lett, azt pedig még 2017 folyamán felfedte: 2016-os turnéjuk befejeztével komoly alkotóművészi válságot élt át, nem tudta hogyan tovább - hiszen úgy érezte, sokadik csúcspontját érte el az akkor már 20 éve létező együttes. Azonban az Auri projekt -amelyet feleségével, Johanna Kurkela énekesnővel és Nightwish-es kollégájával, Troy Donockley-val hívott életre - utat nyitott a Nightwish-dalok felé is. 

A Human :II: Nature dupla CD-n jelent meg. Az első lemezen az emberi természettel foglalkoznak a dalok, a másodikat pedig a természetnek ajánlotta a zenekar - ahogyan Tuomas fogalmazott: ez az ő szerelmes levelük a Földnek.

A Harvest volt a második dal, amely klipes formában napvilágot látott, az ír/kelta dallamokra épülő nóta igencsak fülbemászó, éles kontraszt a dübörgő Noise-hoz képest.

Floor Jansen, a holland énekesnő sokkal többet játszik a hangjával és jobban ki is használja szopránját, de nem sokban tér el éneklési stílusa az előző lemezétől.

Tény, hogy jó pár erős dal hallható a pakkban, pl. a Shoemaker, amelynek végén a frontasszony áriázásától az embert kirázza  a hideg. A Pan álomszerű dallamai elvarázsolják és egy másik világba repítik az embert, kellemes, szerethető nótává növi ki magát. 

Itt köszönnek vissza leginkább a korábbi albumok jellegzetességei, főleg az "Endless Forms Most Beautiful" és a "Dark Passion Play" elemei, de a How's The Heart keltás dallamai például egyszerre idézik az "Imaginaerum" albumon hallható I Want My Tears Back motívumait, ugyanakkor az alap dallamok a Ghost Love Score-ra hajaznak, amely a 2004-es "Once" lemezen található.

A Procession számomra kicsit felejtős, de az ezt követő Tribe már vadabb, egy kis zúzás, sámándobok - az egzotikus hangzás cseppet sem áll távol Tuomastól, gondoljunk például az "Angels Fall First" albumon hallható Tutankhamen című dalra, amely az egyiptomi fáraóról szól, közel-keleti stílusban megalkotott dallamok hallhatók a szerzeményben, vagy a "Once" lemezen rögzített The Siren-ra, amelyben a szitár és Tarja énekstílusa Indiát idézik meg.

Endlessness. E tételben igazolódik be leginkább Tuomas egyik elhintett nyilatkoztata, miszerint az új album igencsak énekorientált lesz. És valóban! Marco Hietala is hallható végre, úgy istenigazából, de sajnos ez nem menti meg a dalt, amiből sokkal többet is ki lehetett volna hozni, a zene érdektelenségbe fullad és nem lehet elmerülni benne.

Összegzés: néhány erős dalt kaptunk a Human :II: Nature-ön, ám sajnos jóval több a töltelékszerű szám.  Mindenkitől elnézést, akiknek bejön a lemez, de véleményem szerint hiába akarták megismtelni a "Once" vagy a "Dark Passion Play" sikereit, sajnos ez most nem jött össze. Olyan, mintha egy pár korábbi albumukat mixelték volna össze, tele van önlenyúlásokkal. És itt merül fel a kérdés: lehet így még jövője egy olyan zenekarnak, amely 1996 óta, azaz 24 éve képviselteti magát a metál-palettán? Akik túléltek számtalan tagcserét és megszámolhatatlan sikeres turnét nyomtak le? Nem tudni, de annyi biztos: Tarja Turunennel voltak a csúcson, Anette Olzonnal is elég szép sikereket értek el, és hiába van egy szupertehetséges Floor Jansen a mikrofon mögött, ha egyrészt Tuomas lagymatag dalokat ír, másrészt nem engedi Floort, hogy teljes terjedelmében kiengedje a hangját, akkor ez a lemez (és ha ezen problémákat nem orvosolják, a következő is) egy újabb szög a zenekar koporsójában.

Kiadó: Nuclear Blast

Zenészek:

Tuomas Holopainen - billentyűk

Floor Jansen - ének

Troy Donockley - fúvós hangszerek, ének

Kai Hahto - dobok

Emppu Vuorinen - gitár

Marco Hietela - basszusgitár, ének

Tracklist:

01. Music
02. Noise
03. Shoemaker
04. Harvest
05. Pan
06. How's The Heart?
07. Procession
08. Tribal
09. Endlessness

6,5/10

2019. szeptember 22-én jelent meg a 9 éve létező cseh csapat második albuma, a Dragonfly Effect, négy évvel a debütáló Digital Cube után. 

A zenekar Brno-ban alakult, énekesnőjük a 29 éves Markéta "Markie" Hrazdirová (leánykori nevén Morávková), aki a zenében nőtt fel, hiszen édesapja Milos Morávková a Progres 2 és a Futurum együttesekben gitározik.

Markéta "Markie" Hrazdirová, a csapat énekesnője 

Markétáék első lemeze, a Digital Cube 2015-ben került boltokba, telis-tele szerethető dalokkal, mint pl. a Mockingjay vagy a FairyTale. Imádnivalóan cuki szerzemények kerültek a bemutatkozó kiadványra, noha lehetett hallani, hogy a banda útkeresésben van, hogy melyik műfaj mellett kössenek ki. 

A Dragonfly Effect egy az egyben modern metál, inspirálóik között nem kisebb nevek szerepelnek, mint az Amaranthe vagy a Delain - utóbbi csapat egyik zenésze, Timo Somers segítette az Alia Temporát Black 'n' White című számában is. 

A szeptemberben megjelent korong jóval érettebb, kiforrottabb, mint elődje, érezni, hogy rengeteg energiát pakoltak bele, valamint Markie -aki egyébként hatalmas unikornis-rajongó-  hangja is magabiztosabban cseng. A fiatal hölgy nagyon is tud énekelni, színpadi jelenlétével is a közönséggel van, és úgy általában, a felvételekről abszolút lejön, hogy az Alia Tempora bizony szereti és megbecsüli a rajongóit. 

A már fent is említett -videó formájában is megjelentetett- Black'n'White az egyik csúcspontja a lemeznek, de rengeteg dalt lehet még szeretni ezen kívül: említhetném a címadó dalt, a rendkívül dallamos Bark On Me-t, az érzelmekkel teli Asking-et vagy a Humanityt, amelyhez szintén klip készült. A Haul Of Fame pedig igencsak bekeményít. A Get Well Soon pedig minden bulin felcsendül majd. 

Az egész album rendben van, szép munkát végeztek Markétáék, büszkék lehetnek a lemezre. 

Megszavazom nekik a 10/10-et!

Zenészek:

Markéta Hrazdirová – ének
Štěpán Řežníček – ritmusgitár, hörgés
Radek Žák – szólógitár
Pavel Žák – basszusgitár
Patrik Macháček – dobok

És akkor ismét egy lemezkritika. Nem győztem kapkodni a fejem, annyi album jelent meg az utóbbi hetekben, de ez nem baj! Mert imádom a metált.

Sokan hasonlítják az Infected Raint az ukrán Jinjerhez, pedig alig van hasonlóság a két együttes között. Talán annyi hogy majdnem ugyanakkor alakultak - a Jinjer 2009-ben, utóbbi zenekar pedig 2008-ban. Míg Tatiana Shmailyukék zenéje inkább a progos irányt képviseli, addig az Infected Rain a dallamosabb, modernebb, már-már a nu műfajba is illeszkedő metált tolja - nem is akárhogy. A moldáv fővárosból, Kisjenőből származó banda immár negyedik albumát dobta a boltok polcaira október 18-án, a Napalm Records felügyelete alatt.

Több klipes dallal is felvezették a lemezt Lena Scissorhandsék, elsőként a The Earth Mantra került fel a Youtube-ra, amelyet a Földet érintő, egyre súlyosabb környezetszennyezés kérdésének szenteltek. Ezt követően jött a Lure, majd a kissé nyugis hangvételű Storm, amelyben Lena tiszta hangján énekel. A feltűnő megjelenésű énekesnő tiszta hangjával sincs probléma, szép, kellemes hangszínnel lett megáldva, azonban a hörgős részeknél nem a Jinjer-féle brutalitás árad belőle, hanem a kicsit heavy metalosabbra hajazó stílus. Habár Lena hangja magasabb, mint ukrán kolléganőjéé, lehet nem is lenne alkalmas a túl mély hörgésekre. De ez lényegtelen, mert a számok remekül össze lettek rakva! Jó kis felvezetői a kiadványnak ezek a nóták.

Nem sokkal a lemez megjelenése előtt még egy dal kijött, a Passerby, amely számomra a korong egyik csúcspontja. A refrén nemcsak zseniális dallamú, hanem a szöveg is sokak fülébe eljut. Az emberek egymás iránti érdektelenségéről szól a dal, mesterien tálalva. Na meg arról, hogy szeretnénk hinni valakinek, aki talán kurvára nem is érdemli meg a bizalmunkat. Lena zseniálisan énekli a refrént, abszolút kedvenc a dal. 

Nemrégiben a Black Goldhoz is klip készült, ez is a zúzósabb, keményebb vonalon mozog, a videó pedig nagyon látványos lett, a fekete arany pedig a mai világ felszínességét hivatott bemutatni - és ez sikerült is. Mesterien összerakott szám a Black Gold is.

A Symphony Of Trust a bizalomról és annak elvesztéséről szól, amely a mai, anyagi értékekre épülő világban egyre inkább jellemző.

A Passerby után számomra a másik hasonló komoly és libabőrözős szerzemény a Pendulum, amely az igazság keresésére épül. Amolyan igazi, Skorpió jegyében születettek számára íródott dal, mert e jegy a legnagyobb igazságkereső, nem mellesleg Lena is e jegy szülötte. 

Hatalmasat üt a Walking Dead címre keresztelt dal is, amely szintén a mai társadalom egyik problémáját mutatja be: a manipulációt. 

A Victim az a nóta, amely elsőre nem üt akkorát, de másodszorra már igen. A Taphephobia pedig egyértelműen a depressziót, a lelki betegségeket választotta témájának, na meg az élve elégetéstől való rettegést.

Komoly témákat feszegetnek tehát Lenáék, akik elmondásuk szerint távol állnak a tipikus "megcsinált" együttesektől, és a modern metált kívánják csúcsra járatni. És nagyon jó úton haladnak. Ezt jelzi a tény is, miszerint nemrégiben a Napalm Recordshoz igazoltak, amely kiadó profizmusáért és útmutatásáért hálát is adtak egy korábbi interjúban.

Az Endorphin az Infected Rain eddigi legérettebb, legsokszínűbb lemeze, Lena most is kitesz magáért, de a zenekar többi tagja is remek zenész. Nekem az egyik kedvenc albumom ebben az évben a Lacuna Coil-é és a Jinjeré mellett.

10/10

Megjelenés: 2019. október 18.

Kiadó: Napalm Records

Tracklist:

1. The Earth Mantra

2. Black Gold

3. Symphony of Trust

4. Pendulum

5. Passerby

6. Lure

7. Victims

8. Walking Dead

9. Taphephobia

10. Storm

Zenészek:

Elena "Lena Scissorhands" Cataraga - ének

Eugen Voluta - dobok

Sergey Babici - gitár

Vladimir Babici - basszusgitár

Vadim "Vidick" Ozhog - gitár

A Jinjerre 2017-ben figyeltem fel istenigazából először, amikor is elém került a Youtube-on a Who is gonna be the one című daluk videoklipje. Hörgés, tiszta ének. Mondanom sem kell, hogy a műfaj elkötelezett híveként azonnal beleszerettem a zenéjükbe, és azóta kísérem figyelemmel a Kelet-Ukrajnából származó csapatot. Később hallottam a Pisces című nótájukat, amely nemcsak a zene miatt tetszett, hanem azért is, mert első körben én asztrológus vagyok, élvezettel és megdöbbenéssel hallgattam a Halak jegyről szóló számot (e jegyben született az énekesnő Tatiana, vélhetően innen jött az ötlet, hogy írjon róla egy dalt).

Tatiana Shmaylyuk (32) egy picurka csajszi, akinek torkából brutális hörgések törnek elő. Igen ám, de emellett tiszta énekhangja is teljesen rendben van. Alissa White-Gluz, Vicky Psarakis és az összes olyan énekesnő, aki hörög, méltó konkurenciára lelt személyében. Buldózerként tombol a színpadon, de a privát életben egy hihetetlenül kedves, közvetlen nő, a 2018-as, Düreres koncert előtt volt alkalmam személyesen találkozni vele, amikor is egykori társ-blogommal közösen interjút készítettünk vele. 

Ennek a körülbelül 160 centis leányzónak kijutott a kreativitásból, Instagramját elnézve modellnek sem lenne utolsó. Minden bizonnyal e szakmában is sikeres lenne, ha nem énekelne. De énekel, na meg hörög. 

Idén, év elején dobta az üzletek polcaira a Micro című középlemezt a banda, amelyről a címadó dal kivételével mindegyikhez videoklipet is készítettek. Számomra különösen a Teacher! Teacher! baszott oda. De a többi is tetszett.

A zenekar végigturnézta a nyarat, mindeközben a stúdióban is sok időt töltöttek, így jelenhetett meg október 25-én a Macro címre keresztelt új stúdióalbum. Korábban egy interjúban a basszusgitáros Eugene Abdiukhanov elmondta: náluk úgy működik a dalszerzés, hogy megírnak egy bizonyos számú dalt és azok felkerülnek a lemezre, ellentétben más bandákkal, akik akár 15-20 dalt is kiizzadnak magukból. Ezek közül pedig, ami jól sikerült, megy az albumra. Eugene szerint, ha ők 8 dalt írnak, akkor 8 dalt rögzítenek. Lehet, hogy ez a Jinjer egyre növekvő sikerének a titka? Elvégre a minőség fontosabb kell, hogy legyen a mennyiségnél, ez kétségtelen. Az együttes pedig az utóbbi évek egyik legnagyobb áttörését hajtotta végre metál fronton.

Elsőként kijött a Judgement (&Punishment), majd másodikként az On The Top, amely dalok remekül megmutatták a korong irányvonalát: a már megszokott Jinjeres hangzás, zúzások, súlyos dob-és gitártémák. Előbbi szám amilyen nyugisan indul, olyan keményen folytatódik, változatos és kreatív zenei megoldásokkal lett megtűzdelve. Utóbbi -címéhez híven- a csúcsra juttatja a hallgatót - orgazmus a fülnek. 

Nemcsak a fronthölgy találékony, de a Jóistennek hála, az együttes többi zenésze is remek dallamérzékkel lett megáldva. Meglepetés a Retrospection, amely ukrán sorokkal indít, és Tatiana szüleiről énekel benne. Nagyszerűen eltalált tétel, bizony. 

A Jinjer bizony nem a szarral gurigázik, kérem szépen. Ez kőkemény metál. A négytagú formáció progresszív metált játszó társulatként definiálja magát, ám dalaikban sokféle elemet fel lehet fedezni, úgy, mint a klasszikus rock és a death metal vonala is.

A Noah című számot a bibliai Noé ihlette, maga a szerzemény pedig lehengerlő, pofán csap azonnal. De a Home Back, a Pausing Death és a The Prophecy is beleég az ember fülébe. A záró tétel, az IainnereP nyugisan kezdődik és el is marad a nagy zúzás, de a hangulata abszolút összegzi az egész lemezt.

Összegezve: kedves szomszédaink ismét odapakolták magukat és ismét egy remek albumot hoztak össze, amely -szerintem- erősebb, mint az összes eddigi együttvéve. Egy, régebben rettenet mód alulértékelt banda végre a magasba tört. Megérdemlik a sikert. 

10/10

Megjelenés: 2019. október 25.

Kiadó: Napalm Records

Tracklist:

01. On the Top
02. Pit of Consciousness
03. Judgement (& Punishment)
04. Retrospection
05. Pausing Death
06. Noah
07. Home Back
08. The Prophecy
09. IainnereP  

Zenészek:

Tatiana Shmaylyuk - ének

Eugene Abdiukhanov - basszusgitár

Roman Ibramkhalilov - gitár 

Vladislav Ulasevich - dobok

Méltatlanul keveset emlegetett banda az osztrák Edenbridge, pedig a zenekar már 1998 óta képviselteti magát a fém zene palettáján. Alapítója az énekesnő Sabine Edelsbacher és a billentyűs-gitáros Lanvall alkotta házaspár, és bár a csapat több tagcserén is átesett, ez nem okozott gondokat, a formáció szekere szépen haladt tovább. 

Első stúdióalbumuk Sunrise In Eden címmel, 2000-ben jelent meg, azóta sok víz lefolyt a Dunán, ez idő alatt még 8 lemezt dobtak a piacra, az utolsó előtti kiadvány a The Great Momentum volt 2017 februárjában. A zenekar muzsikája hasonlít a Nightwish korai éveire, ám itt a lényegi különbség az, hogy Sabine nem operásan énekel, hanem "emberi" hangon. Végighallgatva a korongokat, bátran kijelenthetjük: a most 46 éves (ám 30-nak kinéző) frontasszony igencsak megtanult bánni a hangjával. A régebbi albumokon és koncertfelvételeken sem volt baj énekével, ám sokszor volt erőtlen a hangja, pedig csodás altjában több kraft van, mint amennyit az ezredforduló tájékán megmutatott belőle. Habár lehet, hogy az Edenbridge nem is nagyon vágyik olyan magasságokba, mint mondjuk a Nightwish, az Epica vagy a Within Temptation. Nekem legalábbis így tűnik, de a bandát minden koncerten boldognak látni, akik élvezik, amit csinálnak. Ráadásul mindenféle allűrtől mentesek. 

Voltak lemezei a zenekarnak, amelyek nem fogtak meg annyira, ám mindegyik albumon voltak számok, amelyeket imádtam és a mai napig szeretettel hallgatom.

Október 25-én azonban végre boltokba került a Dynamind, amelyről Sabine és Lanvall többször elmondták: nagyon különleges anyag lesz.

Elsőként a Live And Let Go című szerzeményt hallhattuk, majd az On The Other Side-hoz is videót készítettek. A két dal kellemes, fülbemászó, Sabine hangja ismét csodásan cseng. Esküszöm, nekem erőt ad a hölgy éneke, így ha megborulok, elég csak pár Edenbridge-dalt meghallgatnom és rendbe jön a lelkem. 

A lemezt indító The Memory Hunter már sejteti, hogy ez az album valóban különleges. A számok mindegyikét változatosabb hangzás és ének jellemzi, mint az összes eddigit. Talán belátták Sabine-ék, hogy az utóbbi kiadványokon nem volt különösebb újítás, és nekiláttak megreformálni egy kicsit a dolgokat. Az On The Other Side keltás vonala hihetetlenül harmonizál a gitárokkal, a refrén pedig fülbemászó, a koncertek állandó darabja lesz, ebben biztos vagyok. 

Szerethető a Where Oceans Collide is főleg különleges dallamvilága miatt, de a komolyabb hangzás az All Our Yesterdays című felvételben jön el igazán. A The Edge Of Your Worldben ez folytatódik szépen, ám itt a dal vége felé kapunk egy kis lazaságot, majd ismét jön a keményebb rész. Kellemes, andalgós hangulatot biztosít a Tauerngold, kicsit musicales feelinget árasztva. 

Vannak gyenge pontjai is az albumnak, a What Dreams May Come, a The Last Of His Kind nem ütöttek annyira, az albumzáró, egyben címadó dal, a Dynamind nem lenne rossz, ha outróként kicsit több erő lenne benne.

Összegezve: nem hibátlan album a Dynamind, de!!! Mindenképp nagyon különleges. Az erős dalokban valóban ott az a különleges érzés, energia, amiről beszélt a csapat. Egy kedves, szerethető lemezt adtak rajongóik kezébe derék sógoraink, amelyen érezhető a belepakolt kemény meló. 

8/10

Megjelenés: 2019. október 25.

Kiadó: SPV

Tracklist:

1. The Memory Hunter
2. Live And Let Go
3. Where Oceans Collide
4. On The Other Side
5. All Our Yesterdays
6. The Edge Of Your World
7. Tauerngold
8. What Dreams May Come
9. The Last Of His Kind
10. Dynamind

Zenészek:

Sabine Edelsbacher - ének

Lanvall - bsszusgitár, billentyűk, producer

Dominik Sebastian - gitár

Stefan Gimpl - gitár

Johannes Jungreithmeyer - dobok

Október 26-án töltötte meg a lemezboltok polcait a norvégiai illetőségű Sirenia kilencedik stúdióalbuma, az Arcane Astral Aeons. Ez a második kiadvány, amelyen a francia származású operaénekesnőt, Emmanuelle Zoldant hallhatjuk - korábban a hölgy a csapat kóristája volt, a spanyol Ailyn 2016-os kirúgása után ő állt a mikrofon mögé.

Két éve készítették el Morten Velandék Emmával első közös munkájukat, a Dim Days Of Dolort, amely véleményem szerint meglehetősen gyenge lett. Jó pár számot a frontasszony karakteres mezzoszoprán hangja mentett meg, a két klipes nótán (The 12th Hour, Dim Days Of Dolor) alig akadt dal, amely megragadott volna. Mintha kicsit elkapkodták volna a felvételeket és a dalszerzést. Kipet forgattak a két legerősebb számhoz, a többi viszont langyos víz.

Kíváncsian vártam tehát az új korong megjelenését. Két kislemezes dalt már a boltokba kerülés előtt láthattunk és hallhattunk - először a Love Like Cyanide, majd az Into The Night című tételeket. Mindkét dal meggyőzött, igen erősre sikeredtek. 

Az Arcane Astral Aeons - amelyek borítóját Havancsák Gyula tervezte- hatalmas meglepetés lett. Mintha Mortenék áttörték volna a saját korlátaikat, sokkal keményebb és kidolgozottabb lett, mint elődje. Szövegvilágában a csapat nem sokat változtatott, zeneileg azonban kiforrottabb és érettebb. Ugyan nem árulta el a zenekar, mennyi időt töltött a felvételekkel, de hallani a munkát, a befektetett energiát. Emma hangja továbbra is csodásan cseng, és egy sokkal összeszedettebb dalcsokrot kapunk. 

Egy teljesen francia nyelvű dallal is találkozunk a korongon, a Nos Heures Sombres képében, amelyben Emma anyanyelvén énekel, és nem is akárhogyan. Ugyanígy, a Desire című számban is hallhatunk pár sort a szerelem nyelvén Emmától. A pattogósabb, bulizósabb dalok sem hiányoznak a lemezről, például a Queen Of Lies, a The Twilight Hour, a lemezkezdő In Styx Embrace vagy a The Voyage - ezek biztosan állandó darabok lesznek a koncerteken.

A kiadvány egyik csúcspontja számomra az Aerodyne, amelynek fülbemászó refrénje és szövegvilága magával ragadja az embert. Libabőrözős alkotás, ez is mehet a bulikra, első hallgatásra nagyot ütött. Hasonló érzéseket váltott ki belőlem az Asphyxia, amely talán a legtipikusabb Sireniás dal a lemezen. Kicsit Epicásra sikeredett a Glowing Embers, amely nyugisan kezdődik, aztán előbújnak a kórusok és a zúzás. 

Összegezve:

Morten Veland összekapta magát és hosszú idő után egy valóban minőségi, ízig-vérig remek albumot írt. A Dim Days Of Dolor afféle gyomorrontásnak tűnt, az Arcana Astral Aeons pedig egy igazi felüdülés. Patikamérlegen kimért metál, Emma kellemes hangja, aki noha operaénekesnő, mégsem erőltetni a legtöbb dalban az áriázást - valszeg a csapat belátta, hogy lassan minden sarkon egy szimfonikus metálzenekarba botlik az ember, ahol egy operásan éneklő hölgy a frontasszony, és valljuk be: kezd kicsit unalmassá válni ez a vonal. Néha már-már beszédszerűen énekel Emma, én pedig úgy gondolom, hogy ez sokkal jobban is áll neki. Nyilván az operaházi előadásokon nem, de a lemezen igen. Remek album lett, engem megvásárolt Morten, pedig nagyon a bögyömben van a fickó, hiszen Ailynnel elég ganaj módon bánt. Nyugodt szívvel adom meg rá a maximális pontszámot, a formáció karrierjének ez a lemez az egyik csúcspontja.

10/10

Zenészek:

Morten Veland - gitárok, billentyűk, hörgés, dobok

Emmanuelle Zoldan - ének

Jan Erik Soltvedt - gitár

Nils Courbaron - gitár

Kiadó: Napalm Records