És akkor ismét egy lemezkritika. Nem győztem kapkodni a fejem, annyi album jelent meg az utóbbi hetekben, de ez nem baj! Mert imádom a metált.

Sokan hasonlítják az Infected Raint az ukrán Jinjerhez, pedig alig van hasonlóság a két együttes között. Talán annyi hogy majdnem ugyanakkor alakultak - a Jinjer 2009-ben, utóbbi zenekar pedig 2008-ban. Míg Tatiana Shmailyukék zenéje inkább a progos irányt képviseli, addig az Infected Rain a dallamosabb, modernebb, már-már a nu műfajba is illeszkedő metált tolja - nem is akárhogy. A moldáv fővárosból, Kisjenőből származó banda immár negyedik albumát dobta a boltok polcaira október 18-án, a Napalm Records felügyelete alatt.

Több klipes dallal is felvezették a lemezt Lena Scissorhandsék, elsőként a The Earth Mantra került fel a Youtube-ra, amelyet a Földet érintő, egyre súlyosabb környezetszennyezés kérdésének szenteltek. Ezt követően jött a Lure, majd a kissé nyugis hangvételű Storm, amelyben Lena tiszta hangján énekel. A feltűnő megjelenésű énekesnő tiszta hangjával sincs probléma, szép, kellemes hangszínnel lett megáldva, azonban a hörgős részeknél nem a Jinjer-féle brutalitás árad belőle, hanem a kicsit heavy metalosabbra hajazó stílus. Habár Lena hangja magasabb, mint ukrán kolléganőjéé, lehet nem is lenne alkalmas a túl mély hörgésekre. De ez lényegtelen, mert a számok remekül össze lettek rakva! Jó kis felvezetői a kiadványnak ezek a nóták.

Nem sokkal a lemez megjelenése előtt még egy dal kijött, a Passerby, amely számomra a korong egyik csúcspontja. A refrén nemcsak zseniális dallamú, hanem a szöveg is sokak fülébe eljut. Az emberek egymás iránti érdektelenségéről szól a dal, mesterien tálalva. Na meg arról, hogy szeretnénk hinni valakinek, aki talán kurvára nem is érdemli meg a bizalmunkat. Lena zseniálisan énekli a refrént, abszolút kedvenc a dal. 

Nemrégiben a Black Goldhoz is klip készült, ez is a zúzósabb, keményebb vonalon mozog, a videó pedig nagyon látványos lett, a fekete arany pedig a mai világ felszínességét hivatott bemutatni - és ez sikerült is. Mesterien összerakott szám a Black Gold is.

A Symphony Of Trust a bizalomról és annak elvesztéséről szól, amely a mai, anyagi értékekre épülő világban egyre inkább jellemző.

A Passerby után számomra a másik hasonló komoly és libabőrözős szerzemény a Pendulum, amely az igazság keresésére épül. Amolyan igazi, Skorpió jegyében születettek számára íródott dal, mert e jegy a legnagyobb igazságkereső, nem mellesleg Lena is e jegy szülötte. 

Hatalmasat üt a Walking Dead címre keresztelt dal is, amely szintén a mai társadalom egyik problémáját mutatja be: a manipulációt. 

A Victim az a nóta, amely elsőre nem üt akkorát, de másodszorra már igen. A Taphephobia pedig egyértelműen a depressziót, a lelki betegségeket választotta témájának, na meg az élve elégetéstől való rettegést.

Komoly témákat feszegetnek tehát Lenáék, akik elmondásuk szerint távol állnak a tipikus "megcsinált" együttesektől, és a modern metált kívánják csúcsra járatni. És nagyon jó úton haladnak. Ezt jelzi a tény is, miszerint nemrégiben a Napalm Recordshoz igazoltak, amely kiadó profizmusáért és útmutatásáért hálát is adtak egy korábbi interjúban.

Az Endorphin az Infected Rain eddigi legérettebb, legsokszínűbb lemeze, Lena most is kitesz magáért, de a zenekar többi tagja is remek zenész. Nekem az egyik kedvenc albumom ebben az évben a Lacuna Coil-é és a Jinjeré mellett.

10/10

Megjelenés: 2019. október 18.

Kiadó: Napalm Records

Tracklist:

1. The Earth Mantra

2. Black Gold

3. Symphony of Trust

4. Pendulum

5. Passerby

6. Lure

7. Victims

8. Walking Dead

9. Taphephobia

10. Storm

Zenészek:

Elena "Lena Scissorhands" Cataraga - ének

Eugen Voluta - dobok

Sergey Babici - gitár

Vladimir Babici - basszusgitár

Vadim "Vidick" Ozhog - gitár

A Jinjer zenekarral való találkozásom 2017-re nyúlik vissza, amikor a YouTube-on véletlenül rábukkantam a Who Is Gonna Be The One című daluk videoklipjére. A hörgés és a tiszta ének közötti kontraszt azonnal megfogott. Mint a műfaj elkötelezett rajongóját, azonnal rabul ejtett a zenéjük, és azóta is lelkesen követem a kelet-ukrajnai csapat pályafutását. Később ismertem meg a Pisces című szerzeményüket, amely több szempontból is nagy hatást gyakorolt rám. Egyrészt a zene maga lenyűgözött, másrészt asztrológusként különösen megragadott a dal témája, amely a Halak csillagjegyről szól. Érdekes egybeesés, hogy az énekesnő, Tatiana Shmayluk is ebben a jegyben született, ami valószínűleg inspirálta őt a dal megírására.

Képzeljetek el egy aprócska hölgyeményt, akinek a torkából olyan hörgések törnek elő, hogy még a sárkányok is elpirulnának irigységükben. Ez a mini-dinamó nem más, mint Tatiana, a dekoratív külsejű fronthölgy. De ne tévesszen meg senkit a mérete, mert amikor énekelni kezd, az angyalok is tátott szájjal hallgatják. A színpadon? Na, ott aztán igazi buldózer! Úgy tombol, hogy még a hangtechnikusok is kapaszkodnak a keverőpultba. De amikor levonul a színpadról, hirtelen átváltozik a világ legcukibb, legközvetlenebb emberévé, volt szerencsém ugyanis személyesen is találkozni vele a 2018-as Dürer-beli koncert előtt.

Ennek a körülbelül 160 centis leányzónak kijutott a kreativitásból, Az Instagram profilját elnézve azt hinné az ember, hogy véletlenül egy divatmagazin oldalára tévedt. Ha nem lenne épp egy világszerte ismert metal énekesnő, simán lehetne a kifutók királynője is. De énekel, na meg hörög. 

Idén, év elején dobta az üzletek polcaira a Micro című középlemezt a banda, amelyről a címadó dal kivételével mindegyikhez videoklipet is készítettek. Számomra különösen a Teacher! Teacher! baszott oda. De a többi is tetszett.

A zenekar végigturnézta a nyarat, mindeközben a stúdióban is sok időt töltöttek, így jelenhetett meg október 25-én a Macro címre keresztelt új stúdióalbum. Korábban egy interjúban a basszusgitáros Eugene Abdiukhanov elmondta: náluk úgy működik a dalszerzés, hogy megírnak egy bizonyos számú dalt és azok felkerülnek a lemezre, ellentétben más bandákkal, akik akár 15-20 dalt is kiizzadnak magukból. Ezek közül pedig, ami jól sikerült, megy az albumra. Náluk nincs olyan, hogy "írjunk 100 dalt, aztán válasszuk ki a legjobbakat". Nem ám! Ha ők 8 dalt írnak, akkor 8 dal kerül a lemezre, punktum. Lehet, hogy ez a Jinjer egyre növekvő sikerének a titka? Elvégre a minőség fontosabb kell, hogy legyen a mennyiségnél, ez kétségtelen. Az együttes pedig az utóbbi évek egyik legnagyobb áttörését hajtotta végre metál fronton.

Elsőként kijött a Judgement (&Punishment), majd másodikként az On The Top, amely dalok remekül megmutatták a korong irányvonalát: a már megszokott Jinjeres hangzás, zúzások, súlyos dob-és gitártémák. Előbbi szám amilyen nyugisan indul, olyan keményen folytatódik, változatos és kreatív zenei megoldásokkal lett megtűzdelve. Utóbbi -címéhez híven- a csúcsra juttatja a hallgatót - orgazmus a fülnek. 

Nemcsak a fronthölgy találékony, de a Jóistennek hála, az együttes többi zenésze is remek dallamérzékkel lett megáldva. Meglepetés a Retrospection, amely ukrán sorokkal indít, és Tatiana szüleiről énekel benne. Nagyszerűen eltalált tétel, bizony. 

A Jinjer bizony nem a szarral gurigázik, kérem szépen. Ez kőkemény metál. A négytagú formáció progresszív metált játszó társulatként definiálja magát, ám dalaikban sokféle elemet fel lehet fedezni, úgy, mint a klasszikus rock és a death metal vonala is.

A Noah című számot a bibliai Noé ihlette, maga a szerzemény pedig lehengerlő, pofán csap azonnal. De a Home Back, a Pausing Death és a The Prophecy is beleég az ember fülébe. A záró tétel, az IainnereP nyugisan kezdődik és el is marad a nagy zúzás, de a hangulata abszolút összegzi az egész lemezt.

Összegezve: kedves szomszédaink ismét odapakolták magukat és ismét egy remek albumot hoztak össze, amely -szerintem- erősebb, mint az összes eddigi együttvéve. Egy, régebben rettenet mód alulértékelt banda végre a magasba tört. Megérdemlik a sikert. 

10/10

Megjelenés: 2019. október 25.

Kiadó: Napalm Records

Tracklist:

01. On the Top
02. Pit of Consciousness
03. Judgement (& Punishment)
04. Retrospection
05. Pausing Death
06. Noah
07. Home Back
08. The Prophecy
09. IainnereP  

Zenészek:

Tatiana Shmaylyuk - ének

Eugene Abdiukhanov - basszusgitár

Roman Ibramkhalilov - gitár 

Vladislav Ulasevich - dobok

Méltatlanul keveset emlegetett banda az osztrák Edenbridge, pedig a zenekar már 1998 óta képviselteti magát a fém zene palettáján. Alapítója az énekesnő Sabine Edelsbacher és a billentyűs-gitáros Lanvall alkotta házaspár, és bár a csapat több tagcserén is átesett, ez nem okozott gondokat, a formáció szekere szépen haladt tovább. 

Első stúdióalbumuk Sunrise In Eden címmel, 2000-ben jelent meg, azóta sok víz lefolyt a Dunán, ez idő alatt még 8 lemezt dobtak a piacra, az utolsó előtti kiadvány a The Great Momentum volt 2017 februárjában. A zenekar muzsikája hasonlít a Nightwish korai éveire, ám itt a lényegi különbség az, hogy Sabine nem operásan énekel, hanem "emberi" hangon. Végighallgatva a korongokat, bátran kijelenthetjük: a most 46 éves (ám 30-nak kinéző) frontasszony igencsak megtanult bánni a hangjával. A régebbi albumokon és koncertfelvételeken sem volt baj énekével, ám sokszor volt erőtlen a hangja, pedig csodás altjában több kraft van, mint amennyit az ezredforduló tájékán megmutatott belőle. Habár lehet, hogy az Edenbridge nem is nagyon vágyik olyan magasságokba, mint mondjuk a Nightwish, az Epica vagy a Within Temptation. Nekem legalábbis így tűnik, de a bandát minden koncerten boldognak látni, akik élvezik, amit csinálnak. Ráadásul mindenféle allűrtől mentesek. 

Voltak lemezei a zenekarnak, amelyek nem fogtak meg annyira, ám mindegyik albumon voltak számok, amelyeket imádtam és a mai napig szeretettel hallgatom.

Október 25-én azonban végre boltokba került a Dynamind, amelyről Sabine és Lanvall többször elmondták: nagyon különleges anyag lesz.

Elsőként a Live And Let Go című szerzeményt hallhattuk, majd az On The Other Side-hoz is videót készítettek. A két dal kellemes, fülbemászó, Sabine hangja ismét csodásan cseng. Esküszöm, nekem erőt ad a hölgy éneke, így ha megborulok, elég csak pár Edenbridge-dalt meghallgatnom és rendbe jön a lelkem. 

A lemezt indító The Memory Hunter már sejteti, hogy ez az album valóban különleges. A számok mindegyikét változatosabb hangzás és ének jellemzi, mint az összes eddigit. Talán belátták Sabine-ék, hogy az utóbbi kiadványokon nem volt különösebb újítás, és nekiláttak megreformálni egy kicsit a dolgokat. Az On The Other Side keltás vonala hihetetlenül harmonizál a gitárokkal, a refrén pedig fülbemászó, a koncertek állandó darabja lesz, ebben biztos vagyok. 

Szerethető a Where Oceans Collide is főleg különleges dallamvilága miatt, de a komolyabb hangzás az All Our Yesterdays című felvételben jön el igazán. A The Edge Of Your Worldben ez folytatódik szépen, ám itt a dal vége felé kapunk egy kis lazaságot, majd ismét jön a keményebb rész. Kellemes, andalgós hangulatot biztosít a Tauerngold, kicsit musicales feelinget árasztva. 

Vannak gyenge pontjai is az albumnak, a What Dreams May Come, a The Last Of His Kind nem ütöttek annyira, az albumzáró, egyben címadó dal, a Dynamind nem lenne rossz, ha outróként kicsit több erő lenne benne.

Összegezve: nem hibátlan album a Dynamind, de!!! Mindenképp nagyon különleges. Az erős dalokban valóban ott az a különleges érzés, energia, amiről beszélt a csapat. Egy kedves, szerethető lemezt adtak rajongóik kezébe derék sógoraink, amelyen érezhető a belepakolt kemény meló. 

8/10

Megjelenés: 2019. október 25.

Kiadó: SPV

Tracklist:

1. The Memory Hunter
2. Live And Let Go
3. Where Oceans Collide
4. On The Other Side
5. All Our Yesterdays
6. The Edge Of Your World
7. Tauerngold
8. What Dreams May Come
9. The Last Of His Kind
10. Dynamind

Zenészek:

Sabine Edelsbacher - ének

Lanvall - bsszusgitár, billentyűk, producer

Dominik Sebastian - gitár

Stefan Gimpl - gitár

Johannes Jungreithmeyer - dobok

Október 26-án töltötte meg a lemezboltok polcait a norvégiai illetőségű Sirenia kilencedik stúdióalbuma, az Arcane Astral Aeons. Ez a második kiadvány, amelyen a francia származású operaénekesnőt, Emmanuelle Zoldant hallhatjuk - korábban a hölgy a csapat kóristája volt, a spanyol Ailyn 2016-os kirúgása után ő állt a mikrofon mögé.

Két éve készítették el Morten Velandék Emmával első közös munkájukat, a Dim Days Of Dolort, amely véleményem szerint meglehetősen gyenge lett. Jó pár számot a frontasszony karakteres mezzoszoprán hangja mentett meg, a két klipes nótán (The 12th Hour, Dim Days Of Dolor) alig akadt dal, amely megragadott volna. Mintha kicsit elkapkodták volna a felvételeket és a dalszerzést. Kipet forgattak a két legerősebb számhoz, a többi viszont langyos víz.

Kíváncsian vártam tehát az új korong megjelenését. Két kislemezes dalt már a boltokba kerülés előtt láthattunk és hallhattunk - először a Love Like Cyanide, majd az Into The Night című tételeket. Mindkét dal meggyőzött, igen erősre sikeredtek. 

Az Arcane Astral Aeons - amelyek borítóját Havancsák Gyula tervezte- hatalmas meglepetés lett. Mintha Mortenék áttörték volna a saját korlátaikat, sokkal keményebb és kidolgozottabb lett, mint elődje. Szövegvilágában a csapat nem sokat változtatott, zeneileg azonban kiforrottabb és érettebb. Ugyan nem árulta el a zenekar, mennyi időt töltött a felvételekkel, de hallani a munkát, a befektetett energiát. Emma hangja továbbra is csodásan cseng, és egy sokkal összeszedettebb dalcsokrot kapunk. 

Egy teljesen francia nyelvű dallal is találkozunk a korongon, a Nos Heures Sombres képében, amelyben Emma anyanyelvén énekel, és nem is akárhogyan. Ugyanígy, a Desire című számban is hallhatunk pár sort a szerelem nyelvén Emmától. A pattogósabb, bulizósabb dalok sem hiányoznak a lemezről, például a Queen Of Lies, a The Twilight Hour, a lemezkezdő In Styx Embrace vagy a The Voyage - ezek biztosan állandó darabok lesznek a koncerteken.

A kiadvány egyik csúcspontja számomra az Aerodyne, amelynek fülbemászó refrénje és szövegvilága magával ragadja az embert. Libabőrözős alkotás, ez is mehet a bulikra, első hallgatásra nagyot ütött. Hasonló érzéseket váltott ki belőlem az Asphyxia, amely talán a legtipikusabb Sireniás dal a lemezen. Kicsit Epicásra sikeredett a Glowing Embers, amely nyugisan kezdődik, aztán előbújnak a kórusok és a zúzás. 

Összegezve:

Morten Veland összekapta magát és hosszú idő után egy valóban minőségi, ízig-vérig remek albumot írt. A Dim Days Of Dolor afféle gyomorrontásnak tűnt, az Arcana Astral Aeons pedig egy igazi felüdülés. Patikamérlegen kimért metál, Emma kellemes hangja, aki noha operaénekesnő, mégsem erőltetni a legtöbb dalban az áriázást - valszeg a csapat belátta, hogy lassan minden sarkon egy szimfonikus metálzenekarba botlik az ember, ahol egy operásan éneklő hölgy a frontasszony, és valljuk be: kezd kicsit unalmassá válni ez a vonal. Néha már-már beszédszerűen énekel Emma, én pedig úgy gondolom, hogy ez sokkal jobban is áll neki. Nyilván az operaházi előadásokon nem, de a lemezen igen. Remek album lett, engem megvásárolt Morten, pedig nagyon a bögyömben van a fickó, hiszen Ailynnel elég ganaj módon bánt. Nyugodt szívvel adom meg rá a maximális pontszámot, a formáció karrierjének ez a lemez az egyik csúcspontja.

10/10

Zenészek:

Morten Veland - gitárok, billentyűk, hörgés, dobok

Emmanuelle Zoldan - ének

Jan Erik Soltvedt - gitár

Nils Courbaron - gitár

Kiadó: Napalm Records

Május első hetében jelent meg hazánk egyre népszerűbb zenekarának harmadik nagylemeze, A fény nyomában címmel. 

Keresni téged címmel 2016 Karácsonyán már fültanúi lehettünk egy új felvételnek, majd a csapat gőzerővel vetette magát az album körüli munkálatokba, természetesen számos koncert mellett.

A korong intrója sejteti, hogy jóval kiforrottabb anyaggal van dolgunk, mint a 2012-es Hajléktalan lélek és a 2015-ös Szilánkok, noha ezek a kiadványok is belopták magukat a szívembe. A hidegrázós Intro után egyből a metál sűrűjébe kerülünk a Törd szét című felvétellel, a Könnycsepp leszekkel és az Emlékezz az életre című dalokkal. 

Ivett -aki nemrég ünnepelte születésnapját, utólag is Isten éltesse Őt- hangja sokkal, de sokkal bátrabban szól, mint az eddigi lemezeken, sokkal több játék a hangjával, energikus ének - ezekkel tudom jellemezni előadásmódját, amely fontos alappillére a számoknak. 

A Káprázat című felvételt már a lemez megjelenése előtt bemutatta nekünk a banda, amely az album egyik legenergikusabb dala. 

Itt kell megemlítenem, hogy a korábbiaknál sokkal változatosabb hangszerelés jellemzi a kiadványt, merészebb gitárok és erőteljesebb dobok, amelyek remekül harmonizálnak a szimfonikus hangzással. 

Az Elmúlás csarnoka az album egyik legérzelmesebb dala, amely könnyen homályossá teheti tekintetünket. Nem lassú szám, de a dinamikája ellenére mélyen a lélekbe talál, hogy onnan felszínre hozzon minden fájdalmat - ami így elengedhetővé válik...

Erőteljesen indul a lemez címadó dala, és úgy is folytatódik, egyértelműen az egyik csúcspont. Ezt követi a merengős-érzelgős Az elérhetetlen, majd a már jól ismert Keresni téged. A tenger és én című tétel álomszerű zenei megoldásai után elérkezünk az utolsó dalhoz, az Elszánt legbelül-höz, amit az Outro zár le. Méltó befejezése egy remek albumnak.

A fény nyomában járnak Dudás Ivették, és sikerül is elvezetniük bennünket a Fényhez. Ahhoz a Fényhez, amelyik felszárítja a keserű könnyeket és legsötétebb óráinkban is képes feltölteni a lelkünket a remény szikráival. Monumentális, hihetetlenül érett album A fény nyomában. Eredeti ötletek, szívhez szóló szövegek és kimagasló hangzás. 

10/10

Március második napján a Century Media felügyelete alatt dobta a boltok polcaira a houstoni csapat új albumát, a The Banished Heart-ot, amelyről korábban így nyilatkozott a formáció:

"Kizárólag "valódi" hatású zenét igyekszünk alkotni; ezúttal viszont újabb mélységeket fedeztünk fel, és még alább merültünk önmagunk lelkében, hogy felleljük, ami eddig ismeretlen volt még nekünk is, és a felszínre hozzuk mindezt. Néha az életben szükség van olyan helyekre, ahol elbújhatsz, ahol magadra öltheted a tagadás álarcát. De nem ebben az esetben... Mi ugyanis most úgy döntöttünk, hogy egy számunkra kényelmetlen és riasztó helyen maradunk, és ott fedezzük fel a sötétséget, az ürességet és a remény útjait; irányt mutatván nem csak önmagunknak, hanem mindenkinek, aki valaha is megfordult már ilyen zord lelki sötétségben."

A csapatról tudni kell, hogy műfajilag elég nehezen behatárolható. Egyaránt szerepeltetik muzsikájukban a doomos, gótikus, progosabb, sőt death metalosabb elemeket is, Cammie Gilbert, az egzotikus külsejű énekesnő csodás mezzoszoprán hangja pedig minden megoldáshoz tökéletesen illeszkedik. 

A lemez címadó dalában ott a világ összes fájdalma, ugyanakkor nem az unalomig csépelt módon tálalja ezt a csapat, sírós gitárokkal és hasonlókkal. A lélek mélyéről érkező fájdalom szavakkal alig kifejezhető, Cammie-ék viszont ezt is megoldották úgy, hogy a hallgató teljes mértékben át tudja érezni azt. A másik hasonló szerzemény a The Decay Of Disregard, amely szomorkás zongorajátékkal indul, majd a The Gathering korai éveire emlékeztető gitárokkal folytatódik. Kemény dobok, lágy ének, mérhetetlen mennyiségű érzelem. 

Szintén videoklipes dal a No Color, No Light is, amelyet a svéd Evergrey frontemberével,Tom S. Englunddal vettek fel. Az együttműködés is kiválóan jelzi Cammie-ék egyre növekvő európai elismertségét, ráadásul a holland Epica április 14-én, Tilburgban megrendezésre kerülő ezredik koncertjén ők lesznek az egyik vendégzenekar.

Természetesen a hörgésért felelős Dobber Beverly is kitesz magáért, elég csak meghallgatni a Fleeting Vigilance és az At Dawn című számokat. 

A záró dal, a Wayfaring Stranger a lágyabb vonalat képviseli, de a sötét érzelmek még így is átjönnek belőle. Két instrumentális, rövidebb tétel is hallható a lemezen, a The Watcher és a Her In The Distance, amelyek remekül beleillenek az album sötét atmoszférájába.

Az Oceans of Slumber mindenképpen kiemelkedik a female fronted bandák közül. Nemcsak Cammie egzotikuma és csodás hangja miatt, hanem azért is, mert merészen kísérletezgetnek a különböző elemekkel úgy, hogy nem keszekuszaság a vége, hanem egy meglepő, ugyanakkor szerethető egyveleg. Igényes album, igényes zenével, és bár elsőre nehezen emészthető, mindenképpen mestermű. Méltó folytatása a 2016-os Winternek, ám azt túlszárnyalja a The Banished Heart.

10/10

Sokak bánatára a német származású Angela Gossow 13 év közös munka után 2014 márciusában családi okok miatt távozott a svéd csapatból, ám ezzel egy időben az is publikussá vált, hogy Alissa White-Gluz lesz az új énekesnő, akit addig a The Agonist alapítójaként ismerhettünk. A csapat és a frontasszony botrányos szakításáról itt és itt írtunk. 

Sokan kétkedve fogadták a kanadai kék hajú, piercinges énekesnő érkezését, ám legalább ennyi emberben eloszlatta a kételyeket a tény, miszerint maga Angela választotta Alissát a helyére. A két énekesnő jó barátságban van egymással, Angela pedig a banda menedzsere lett. 2014 júniusában adták ki az első közös lemezt Alissával, amely vegyes fogadtatást kapott, sok zenei újságíró lehúzta, ám a rajongók imádták.

Gyakorlatilag az album megjelenése óta turnézott kisebb-nagyobb megszakításokkal a formáció, idén márciusban megjelent As The Stages Burn! című DVD-jük is, amely a 2016-os Wacken Open Air fesztiválon rögzített koncertet tartalmazza. 

Tavasszal jelentette be a zenekar, hogy új korongjuk szeptemberre várható. Három dalt meg is mutattak a nagyérdeműnek a The World Is Yours, a The Eagle Flies Alone és a First Day In Hell című felvételek képében, majd szeptember 8-án boltokba került a várva várt nagylemez.

Bevallom, nekem személy szerint nem nagyon jött be a War Eternal. Kicsit "összecsapottnak" tűnt, hiányoltam belőle az ötletességet, afféle "csörömpölésnek" hatott számomra a zene. Így őszintén elmondom, eléggé szkeptikusan vártam az új dalokat, ám a The World Is Yours-ra igencsak felkaptam a fejem, a The Eagle Flies Alone-nál az állkapcsom is leesett, a First Day In Hell meghallásakor pedig kétségem sem volt afelől, hogy húzós anyaggal jelentkezik a banda. Amikor Alissa és Michael Amott azt nyilatkozta: ütősebb lesz az album, mint elődje, csak legyintettem. Aztán pofára estem. 

Már az intro, a másfél perces Set Flame To The Night is sejteti, hogy odabaszós albumot fogunk hallani. Folytatása, a The Race egy igazi, hamisítatlan Arch Enemy-dal, amely letépi az ember fejét, kapunk itt riffeket, zúzást, mindent. Igazán ütős kezdés! A Blood In The Water tipikus bulinóta, amely nem hiányozhat majd a koncertekről. A  The World Is Yours követi a szerzeményt, amely sokak szemöldökét összeráncolta - vagy a csodálkozástól, vagy a szörnyülködéstől. Akadtak, akik szerint ez a dal a divatmetál határát súrolja. Ám erről szó nincs: slágerszagú track, de mindenképpen pozitív értelemben. És elhiszed, hogy a Világ a Tiéd lehet! Igazi pozitív energialöket, lelki betegeknek, szerelmi bánatban szenvedőknek erősen ajánlott a többszöri meghallgatása. A  The Eagle Flies Alone egyértelműen a lemez egyik csúcspontja, fülbemászó gitárdallammal, mélyreszántó szöveggel.

Ezt egy igen különleges szám követi: a Reason To Believe különlegessége nemcsak a nyugodt, melankolikus kezdésben rejlik, hanem abban is, hogy Alissa itt a tiszta énekhangját is előveszi. Mezzoszoprán hang, kicsit altba hajló, majdnem 5 oktávot képes kiénekelni. E tételben ötvöződik a zúzás, a lassabb tempó és a különleges dallamvilág, amelyek a tiszta énekkel és a hörgős részekkel is harmonizálnak. Gitárnyúzás, nyugodtabb és erősebb dobok is hallhatók a dalban, nagyon nagy kedvencem lett. 

A Murder Scene ismét a keményebb vonalat erősíti, riffekkel, érdekes szólókkal, majd a First Day In Hell következik, amelyet a lemez megjelenése előtt egy nappal tálalt a zenekar. Baljós dallamkkal indul, és bemutatja, milyen is az első nap a Pokolban. Hát, ha a Pokolban ilyen az első huszonnégy óra, mehetünk bulizni Alissáékkal! 

Egy hibátlan instrumentális dal, a Saturnine folytatása a kicsit -számomra- industrialos beütésű Dreams Of Retribution, amelyben szintén változatos zenei megoldások hallhatók, váltják egymást a lassabb és tempósabb részek, itt kap talán legtöbb szerepet a szólógitár és a billentyűk is. Ezek után ismét a keményebb terepre evezünk: a My Shadow And I ugyan erősen idézi az Angelás lemezeket, de zseniális dal, remek dallam-és ritmusérzékkel lett eltalálva.

Az A Fight I Must Win afféle "himnuszként" fog felcsendülni a fellépéseken, ebben biztos vagyok. Magasztos kezdés, húzós verzék és egy énekelhető (höröghető XD) refrén, amelyből egy zseniális dal kerekedik ki. Ez egy harc, amit meg kell nyernem, hörgi Alissa. És megnyerte. Méltó befejezése egy hibátlanul összerakott lemeznek, amellyel megérte a három év kemény munka. 

A lemezről annyit érdemes még tudni, hogy Alissa The Agonistos utolsó éveit végigkísérte a depresszió, és ezzel kapcsolatos érzéseit írta meg a lemezen - a The Race, a Murder Scene, a First Day In Hell, a My Shadow And I és az A Fight I Must Win című dalok ugyanis az ő tollforgatásának eredményei. Frontasszonyunk nem adta át magát e komoly mentális betegség démonának, hanem önsegítő könyveket olvasott, kognitív viselkedésterápiára járt, ahol szakember segítette őt. A dalok írása szintén terápiás jelleggel bírt - Alissa meggyógyult, erősebb és energikusabb mint valaha. Zenésztársai szintén remek munkát végeztek. Minden tekintetben odatette magát a csapat, és biztos, hogy e lemez után rajongótáboruk csak duzzadni fog. Remek munka, minden tekintetben. Számomra eddig ez az év lemeze.

10/10

Megjelenés: 2017.09.08.

Kiadó: Century Media Records.

Zenészek:

Alissa White-Gluz - ének

Michael Amott - ritmusgitár

Jeff Loomis - gitár

Sharlee D'Angelo - basszusgitár

Daniel Erlandsson - billentyűk, dobok

A jövőben szándékosan nem fogom használni a "lemezkritika" szót, számomra elég negatív színezetű. Persze, van pl. az "építő jellegű kritika", ami azért más elbírálás alá tartozik, de mivel nem vagyok zeneprofesszor, sem zenetanár, nem fogom használni ezt a kifejezést. 

Xandriáék jó néhány énekesnőcserén átestek. Az 1994-ben alakult csapat pályafutását Nicole Tobiennel kezdte, ám őt 1999-ben az akkor alig 19 éves Lisa Middelhauve váltotta, akivel első albumuk, a Kill The Sun 2003-ra készült el. Ezt követően még három korongot dobtak piacra együtt, majd 2008-ban Lisa távozott a zenekarból. Helyét Kerstin Bischof vette át, ám az ő Xandriás karrierje nem volt hosszú életű, 2010-ben ő is búcsút intett a bandának. Ez év decemberében az operás hangú Manuela Kraller lett az új vokalista, aki ezt megelőzően a Haggard zenei csoport tagja volt. A Neverworld's End címre keresztelt albumon ő énekel, sok rajongó az ő különleges hangjának köszönhetően figyelt fel a formációra. 2013 őszén az együttes bejelentette, hogy Manuela elhagyja őket - más zenei műfajokban szeretné kipróbálni magát. Ekkor került a képbe az Ex Libris és a Karmaflow énekesnőjeként ténykedő Dianne van Giersbergen, aki szintén remek hangi adottságokkal rendelkezik - a 2014-es megjelenésű Sacrificiumon már az ő hangja hallható. Az album megjelenését követően turnézni kezdtek ám eközben nem tétlenkedtek, ugyanis már 2015-ben megkezdték második közös lemezük dalainak írását, amely végül január 27-én vált elérhetővé, Theater Of Dimensions címmel. 

Két dal is megjelent ízelítőként szolgálva a lemezről, decemberben a We Are Murderers (We All), alig pár napja pedig a Call Of Destiny. Fontos megemlíteni, hogy a korong az Epica munkáját is segítő Joost van den Broek szárnyai alatt született meg, teljesen új hangzásokat hozva a banda életébe. Nem lett elaprózva a mű, az biztos!

A nyitó tétel, a Where The Heart Is Home dinamikusan vezeti fel a korongot, refrénjében mintha kicsit az Epica Blank Infinity-jére hajazna, de ez egyáltalán nem rossz, mert egyébként teljesen más szisztémára épül a dal, mint a holland csapat 2005-ös szerzeménye. Az ezt követő Death To The Holy harci dobokkal és power metalba hajló intróval késztet fejrázásra. Valamiért akaratlanul előmásztak a korai Nightwish-albumok dalai emlékezetemből, különösen a Wishmaster-t és a Century Child-ot idézi a dal, némi folkos vonallal felturbózva. 

A Forsaken Love nyugodtan és kissé melankolikusan indul, a folk-elemek innen sem hiányoznak. Egy közepes tempójú dal kerekedik ki belőle, amely erősen emlékeztet a Neverworld's End-en hallható Forevermore című szerzeményre. Nem rossz dal, de éppen a hasonlósága miatt nem túl sok újat tudott adni számomra. Dianne éneke teljesen rendben van, aki beleköt, az hülye és/vagy szar a füle. De kicsit az önismétlés kategóriájába estek ezzel a felvétellel.

Ezt a nótát a már klipes formában is megismert Call Of Destiny követi, amelyben már azért jóval több az eredetiség. Húzós riffek, dallamos refrén, amely beleég az ember agyába, a kórus pedig tökéletesen idomul Dianne drámai szoprán hangjához. A sorban a We Are Murderers (We All) következik, amelyhez szintén videót készített a zenekar, méghozzá nem is akármilyet. Tessék megnézni! Arcletépős, "pofátlan", odabaszós jelleggel kapjuk meg az arcunkba, hogy gyilkosok vagyunk és undorító módon kizsákmányoljuk Földünket. A lemez talán legerősebb dala, még a gitárok besokasodott jelenléte sem zavaró a végén. Ha daltól lehet orgazmusa egy zenerajongónak, akkor ez biztosan kiváltja. 

Dark Night Of The Soul, a lélek sötét éjszakája. Lassan induló szám, érzelmes énekkel és gitárszólókkal. Valahogy mégsem késztet sírásra, inkább elgondolkodtat. Egyszerűen nem tudsz sírni, csak figyelni és a dallamok megbabonáznak. 

A keményebb vonalat erősíti az ezután hallható When The Walls Came Down (Heartache Was Born), ám mégsem lesz belőle a We Are Murderers-hez hasonló tombolás. Van viszont magasztos kórus, Dianne drámakirálynős éneke, amely természetesen nem a szó negatív színezetében értelmezhető. Nagy kedvenc, beleszerettem.

Joost van den Broek keze nyomát főleg az ezt váltó Ship Of Doom hallgatása közben lehet érezni. Kicsit Epicás, de mégsem. Nightwish? Therion? Mindegyik csapat sajátosságai felbukkannak a dalban, ám mivel van den Broek úrról van szó, nem keszekuszaságot eredményez, sőt... kemény metál és folk együtt, megspékelve egy igazán fülbemászó refrénnel és különleges meglepetésekkel -pl. a számolgatás, ami totál váratlanul csap le a hallgatóra, és seggre ülteti. Az album egyik legprofibban hangszerelt szerzeménye.

Afféle mulatós metálnak is beillő intróval jelentkezik be a Céilí. A cím egyébként egy ír néptánc nevét takarja, ennek megfelelően a borongós és a keménykedős vonal is távol kerül tőle, vannak viszont vonós és fúvós hangszerek a gitárok és dob mellé. Instrumentális dal, a mulatós jelleg ellenére végig libabőrözik az ember, zseniális dallamérzék, vidám hangulat, amely még a legborongósabb napokat is megtölti élettel. Emlékeztek a Nightwish Moondance című dalára, amely az 1998-as Oceanborn-on hallható? :D Valami ilyesmiről van szó itt is, csak nem finn, hanem ír hangulatot teremtve. 

Viszont a Song For Sorrow And Woe egyértelműen a Nightwish korai munkásságát idézi, a refrén erősen emlékeztet a finnek Deep Silent Complete, 2000-es dalára. A verzék rövidebbek azonban, a gitárok is súlyosabbak, így nem lehet lopással vádolni Dianne-éket. A fülbemászó refrén után azonban -a dal 3. perce körül- jönnek a komoly, kicsit megborítós énektémák és zenei megoldások. Először csak néztem, hogy most ez mi is akar lenni...? Aztán azon kaptam magam, hogy kb. harmadszorra hallgatom végig a számot...

Burn Me címmel egy tipikus bulislágert is hallhatunk, a koncertekről szerintem tuti nem fog hiányozni ez a darab. Hallgatható, szerethető, noha mintha kicsit az előző számok ismétlése lenne. Hallható benne férfi ének is, bár bennem nem hagyott túl mély nyomokat. 

A Queen Of Hearts Reborn érzelgősen, kicsit szomorkodósan indul, ám a felvezető ének után átcsap kőkemény metálkodásba, kórussal és kifogástalanul összehozott verzékkel. A refrén dinamikája valóban újraéleszti a szíveket, és Dianne a Királynő, aki a második perc vége felé nemcsak énekével, de beszédjével is kirángat a gödörből, ha valamilyen bánatod van. A tétel lassan végződik, de nem szomorúan és lelombozón. Ez hatalmas piros pont.

A 14 perc fölé kúszó A Theater Of Dimensions zárja az albumot, kedvesen, cukin, aranyosan indul, ám a harmadik perc felé már megkapjuk a zúzást is. Filmzeneszerű, monumentális hangulatot ébresztő dal, férfi beszédhanggal, kicsit az Epica legújabb albumának utolsó trackjét, a The Holographic Principle/A Profound Understanding Of Reality-t idézi, ám Dianne nemcsak énekel, hanem elmélkedős hangon filozofál, a szám pedig mintegy összefoglalja a lemezt. A 8. perc felé vicces zenei betétek is hallhatók, a férfi énekes pedig legalább olyan zseniális, mint Dianne. Innentől inkább a Nightwish Imaginaerumján és Endless Forms Most Beautifulján hallható megoldások sejlenek fel homloklebenyünk mögött, a dalt pedig lágy, már-már gyerekdalnak is beillő ének és zene zárja. 

VÉLEMÉNY:

A decemberben hallott We Are Murderers után darázs bújt a hátsó felembe, izgatottan vártam az albumot. Nem okozott csalódást a német legénység és aranytorkú holland énekesnőjük annak ellenére, hogy a Forsaken Love (számomra legalábbis) elég felejthető lett, a Burn Me pedig mintha az előző dalok ismétlése lenne. De a többi dal kellőképpen erős, megállja a helyét az album, Joost van den Broek pedig jól tette, hogy megtámogatta tudásával a zenekart. Erősebb lemez lett a Dimenziók Színháza, mint a 2014-es Sacrificium, amelyről csak néhány dal nyerte el a tetszésemet. Manuela Kraller hangjával szerettem meg az együttest, és bár Dianne is piszok tehetséges, jó ideig nem voltam hajlandó Xandriát hallgatni a bajor énekesnő kiválása után. Azonban Dianne is szép lassan belopta magát a szívembe, és bár a hangjával az előző lemez kapcsán sem volt bajom, valamiért a Sacrificium nem nyerte el annyira a tetszésemet. Viszont ezzel a koronggal egyértelműen szintet lépett a zenekar. Szép munka!

10/08

Kiadó: Napalm Records

Megjelenés: 2017.01.27.

Tagok:

Dianne van Giersbergen - ének

Marco Heubaum - gitár

Gerit Lamm- dobok

Philip Restemeier - gitár

Steven Wussow - basszusgitár