A brazil death metal színtér egyik legerősebb hangja, Fernanda Lira nemcsak a Crypta frontembereként ismert. Időről időre megszólal olyan kérdésekben is, amelyek túlmutatnak a zenén: hatalomról, nőgyűlöletről, az erőszak kulturális mintáiról és arról, milyen túlélni nőként egy olyan világban, amely gyakran még mindig tárgyként kezeli a női testet és hangot.
Tegnap a Nemzetközi Nőnapon egy rendkívül személyes, nyers és megrendítő szövegben arról ír, mit jelent latin nőként, perifériáról indulva művésszé válni, és közben végigmenni azon a láthatatlan akadálypályán, amelyet nők milliói ismernek: bántalmazás, megalázás, a hiteltelenítés végtelen körforgása.
Büszke vagyok arra, hogy latin nő vagyok. Brazil. A periférián nőttem fel, művész lettem, és eljutottam oda, ahol ma vagyok. De részletekbe nem menve: én, a családom nőtagjai és néhány legjobb barátnőm már végigmentünk azon a jól ismert, embertelen forgatókönyvön, amely nők millióinak életét kíséri. Bántalmazó kapcsolatok. Lelki erőszak. Szexuális zaklatás és visszaélés. Családon belüli erőszak. Apai elhagyás. És még sok minden más.
- kezdte sorait Fernanda, aki nem szégyellt mélyebben a témába menni:
A művészeti világban a bántás gyakran más formát ölt. Néha finomabb, kevésbé látványos, de ugyanúgy maró és romboló. "Nehéz nőnek" bélyegeznek, mert kiállok magamért és komolyan veszem a munkámat. Pornográf montázsokat készítenek rólam mesterséges intelligenciával. Rágalmazás, hazugságok, online támadások olyan dolgok miatt, amelyekért férfiakat szinte soha nem ítélnek el. Az állandó kényszer, hogy újra és újra bizonyítsd az értéked. Gázlángozás, leereszkedő viselkedés. És az a megalázó pillanat, amikor néha még a saját öltöződ ajtaján sem engednek be. Makro- és mikroerőszak között egy dolog számomra kristálytisztává vált: bármennyire büszke is vagyok magamra és azokra a nőkre, akik körülvesznek, sokunk mindenekelőtt a nőgyűlölet túlélője.És amikor az ember ránéz a statisztikákra -keményekre, félelmetesekre -néha szinte csodának tűnik, hogy közülünk ilyen sokan egyáltalán képesek voltunk valamit elérni. Ma az elért jogokat ünnepeljük. De közben minden egyes nap harcolunk a legalapvetőbbért: A LÉTEZÉS JOGÁÉRT.
Így zárta gondolatait:
Az igazság egyszerű: mi csak élni szeretnénk. Nincs az a mennyiségű önvédelmi tanács, ami ellensúlyozni tudna egy olyan kultúrát, amely még mindig normalizálja a nők elleni erőszak számtalan formáját. A valódi változásnak túl kell lépnie az egyéni túlélésen. Felelősségre vonásra van szükség. Oktatásra. És azoknak a narratíváknak a megkérdőjelezésére, amelyek tárgyakká alacsonyítják a nőket. Sürgősen szükség van arra is, hogy a nőgyűlöletet és a redpill-típusú tartalmakat jogilag is kriminalizálják. Senki sem születik úgy, hogy gyűlöli a nőket. Ezt tanulják. Felépítik. És a kultúra túl gyakran meg is engedi. A jövőnek nem arról kellene szólnia, hogy a nőket tanítjuk túlélni, hanem arról, hogy a férfiakat tanítjuk meg visszautasítással, frusztrációval és saját érzelmeikkel együtt élni, és mindenekelőtt felismerni a mi emberi mivoltunkat. A nőknek pedig csak ennyit mondok: álljatok ellen, létezzetek, foglaljátok el a helyeteket, zavarjátok a rendszert, és éljetek azokért is, akiknek nem adatott meg az élet.
