A mai napon megjelent a svéd-dán modern metálos formáció új albuma, a Manifest, két évvel legutóbbi kiadványuk, a Helix után.

Utóbbi korong hasonlatos volt az előzőekhez, és éppen ezért személy szerint nem túl sok fantáziát láttam benne. A Helixet 2018 tavaszán-nyarán rögzítették, két hónap alatt, és véleményem szerint ez érződött a dalokon is. Bár nem voltak rosszak, nekem nem ütött nagyot. Átlagos dance-metal lemeznek tudnám nevezni, de még ez évben történt valami, amely által teljesen új irányt vett az Elize Ryd énekesnő által vezetett banda élete.

Angela Gossow, a dallamos death metalt játszó Arch Enemy egykori frontasszonya, aki a zenekarból 2014-ben történt kiválása óta menedzserként dolgozik, szárnyai alá vette a csapatot, 2018 ősze óta tehát ő segíti a skandináv együttest is, akik ezzel egy időben a Spinefarm kiadótól a Nuclear Blasthoz igazoltak.

A Manifest felvételei Koppenhágában zajlottak, és Elize elmondása szerint az utolsó pillanatban érkeztek meg a dán fővárosba, amely teljesen kihalt volt - lévén, hogy aznap vezettek be teljes karantént Európa (és más földrészek) sok országában a koronavírus miatt. A zenekar elmondta: ez lesz az eddigi legkeményebb lemezük.

Nyáron jött a hír, miszerint végeztek a korong rögzítésével, felfedésre került a borító, a számok listája és jött hamarosan az első dal is, a Do Or Die, amelyben a fent említett Angela Gossow is vendéghörög. A német hölgy pár éve elmondta: visszatérésre készül, ennek első lépése lehet a bandával felvett közös dal.

Következőként érkezett a vírushelyzetről íródott Viral, majd a Noora Louhimoval felvett Strong. Utóbbi szerzeményhez véleményem szerint tökéletes választás volt a Battle Beast énekesnője, hiszen a finn hölgy torkában arany van. A dal témája pedig az erőt veszi alapul, amelyben Nooránál nincs hiány.

Utolsóként, az album megjelenése előtt szeptember végén láthattuk az Archangelt, amelyhez nem gyengén látványos videót forgatott a banda.

A lemez alaphangulatát megadja a Fearless, amely az első tétel, és amely megmutatja: valóban keményebb lemezzel lesz dolgunk, mint eddig - a szerzemény egyébként ma jelent meg videó formájában is.

A Make It Better hasonló érzéseket ébreszt, rengeteg hörgéssel, keményebb gitárokkal. A hörgős Henrik "GG6" Wilhelmsson igencsak kitesz magáért az egész albumon. A Scream My Name kicsit az előző lemezeket idézi, majd jön a már említett Viral. 

Az ezt követő Adrenaline, amely szintén erősen hajaz az előző lemezekre, de dallamos és szerethető szerzemény. A Strong folytatja a számcsokrot, majd a szintén pörgős The Game után egy kissé lassabb vizekre evezünk a Crystalline képében, amelyben fontos szerepet kap a férfi ének. Nils Molin hangjába nem lehet belekötni, jól tette a zenekar, hogy a 2016 folyamán kilépett Jake E helyére őt választották be. A pokolian jó Archangel után darkstepes elemeket is felvonultató Boom! következik, a Die And Wake Up igen érdekes zenei megoldásai után pedig az Angelával közös Do Or Die zárja a sort.

Összegzés: Angela Gossow igencsak bekeményítette a zenekart, kétségtelenül jó ötlet volt, hogy együttműködésre adják a fejüket. A Manifest is modern metál, éppúgy, mint az előző lemezek, de valóban keményebb, kreatívabb lett véleményem szerint. Bár néhány dal több hörgést és keménységet elbírt volna, egy igen sokszínű és minőségi albumot adott kezünkbe a csapat. 

8/10

Megjelenés: 2020. október 2.

Kiadó: Nuclear Blast.

Számlista:

01. Fearless
02. Make It Better
03. Scream My Name
04. Viral

06. Strong (feat. Noora Louhimo)
07. The Game
08. Crystalline
09. Archangel
10. BOOM!1
11. Wake Up And Die
12. Do Or Die

2016 nyara óta sok víz lefolyt a Dunán. A metálrajongók minden bizonnyal élénken emlékeznek azon év nyarára, amikor is a norvég Sirenia bejelentette: nem kívánnak tovább együtt dolgozni az őket 8. éve erősítő Ailynnel.

A csapat pacsirtájának édesanyja májusban váratlanul elhunyt, a hétéves kora óta inzulinhiányos cukorbetegséggel élő Ailynnél pedig ez egészségi megrendülést okozott. Orvosa pár hét pihenést írt elő számára, ám ezt Morten Velandék már nem voltak hajlandóak megvárni, ezért a 2003 óta háttérénekes Emmanuelle Zoldant állították mikrofon mögé, aki azóta a formáció hivatalos fronthölgye is lett. 

Ailyn, ez a gyönyörű és csilingelő hangú spanyol leányzó viszont nem hagyta magát leírni. Dolgozott a Melted space-szel, a Secret Rule-lal és a Déblerrel is, majd túljutva depresszióján 2019 őszén megalakult a Her Chariot Awaits, amely zenekarban egyik társa nem más, mint az Adrenaline Mob-os Mike Orlando. New Yorkban rögzítették a banda nevét viselő albumot, amely teljesen más hangzást képvisel, mint a Sirenia, elsőre nagyon megdöbbentő hallgatni.

Színtiszta rock ez kérem szépen, többféle elemet vegyítve (klasszik rock, heavy metal, grunge, és még sorolhatnám). A Dead&Gone, valamint a Constant Craving dalokat már a lemez boltokba kerülését megelőzően hallhattuk, amely megmutatta a korong fő irányvonalát. Semmi áriázás, körítés, maszlag. Tiszta rock és keménység. Már az első dal, a Misery letépi az ember fejét, és ez a zúzás folytatódik az olyan dalokkal, mint a Screaming Misfire, a Stolen Heart vagy a Say No. 

Ailyn teljesen más aspektusát mutatja meg szoprán hangjának, amely mind a Sirenia által képviselt szimfonikus hangzáshoz, mind ehhez a rockos kiadványhoz tökéketesen passzol. De valahogy ez mégis más! Több... merészen játszik a magassásokkal és mélységekkel. Arra pedig, hogy használja a hangját bátrabban, éppen Mike bátorította a mediterrán szépséget, aki igencsak jól tette, hogy hallgatott a mester tanácsára. Számomra a lemez egyik csúcspontja a Take Me Higher, de Ailyn mindegyik dalban bebizonyítja: otthon van a klasszikus rockban is és kreativitásból is jócskán kapott a Jóistentől.

Őszintén szólva, nagyon meglepett ez az album. Hatalmas csalódás, de jó értelemben! Mindegyik dal szerethető, könnyen emészthető és lehengerlő. Erőt ad. Feltölt. Ailynnek pedig véleményem szerint ez az énekstílus sokkal, de sokkal jobban áll, mint a Sireniás áriázgatás. Telített a szimfonikus metál piaca. A Her Chariot Awaits és Ailyn számomra az év eddigi legnagyobb meglepetését produkálta. Meggyőztél, Ailyn, várom a turnét és minden mást, amit csinálsz. Újjászülted magad.

10/10

Kiadó: Frontiers Music.

Tracklist:

1. Misery 4:24

2. Dead & Gone 4:22

3. Screaming Misfire 4:25

4. Stolen Heart 3:39

5. Constant Craving 3:55

6. Say No 3:29

7. Line Of Fire 4:39

8. Turning The Page 4:12

9. Take Me Higher 4:16

10. Just Remember 4:20

11. Forgive Me Dear 4:14

2015 óta sok víz lefolyt a Dunán. Ekkor jelent meg ugyanis a finn, holland és angol tagokból álló Nightwish utolsó lemeze, az "Endless Forms Most Beautiful". A kiadvány kapott hideget-meleget, valaki imádta a lemezt, valaki pedig a száját húzta - a csapat mégis rendre teltházas koncerteket nyomott le a hozzá kapcsolódó turnén.

A zenekar új albuma, a "Human :II: Nature" a mai napon landolt a boltok polcain, amelynek felvezetője a Noise című dal volt februárban, a szerzeményhez pedig nagyon látványos videót készített a banda, és nem is akárhol: a londoni Természettudományi Múzeum falai között forgattak, amely megtiszteltetés nem sok együttesnek adatik meg. A szám és a kisfilm a technikától függő embereket kritizálja, a klipben kapunk egy rakás okostelefont, WC-n trónoló Troyt, gyermeke minden mozdulatát posztoló Floort, vegánokat és Greenpeace-seket kifigurázó Tuomast és egy szőke csajszit, aki nem egyszer szó szerint betolja a kamerába az ülőgumóit.

Tuomas Holopainen, a csapat agya elmondta: nem tervezett konceptalbumot, ám mégis az lett, azt pedig még 2017 folyamán felfedte: 2016-os turnéjuk befejeztével komoly alkotóművészi válságot élt át, nem tudta hogyan tovább - hiszen úgy érezte, sokadik csúcspontját érte el az akkor már 20 éve létező együttes. Azonban az Auri projekt -amelyet feleségével, Johanna Kurkela énekesnővel és Nightwish-es kollégájával, Troy Donockley-val hívott életre - utat nyitott a Nightwish-dalok felé is. 

A Human :II: Nature dupla CD-n jelent meg. Az első lemezen az emberi természettel foglalkoznak a dalok, a másodikat pedig a természetnek ajánlotta a zenekar - ahogyan Tuomas fogalmazott: ez az ő szerelmes levelük a Földnek.

A Harvest volt a második dal, amely klipes formában napvilágot látott, az ír/kelta dallamokra épülő nóta igencsak fülbemászó, éles kontraszt a dübörgő Noise-hoz képest.

Floor Jansen, a holland énekesnő sokkal többet játszik a hangjával és jobban ki is használja szopránját, de nem sokban tér el éneklési stílusa az előző lemezétől.

Tény, hogy jó pár erős dal hallható a pakkban, pl. a Shoemaker, amelynek végén a frontasszony áriázásától az embert kirázza  a hideg. A Pan álomszerű dallamai elvarázsolják és egy másik világba repítik az embert, kellemes, szerethető nótává növi ki magát. 

Itt köszönnek vissza leginkább a korábbi albumok jellegzetességei, főleg az "Endless Forms Most Beautiful" és a "Dark Passion Play" elemei, de a How's The Heart keltás dallamai például egyszerre idézik az "Imaginaerum" albumon hallható I Want My Tears Back motívumait, ugyanakkor az alap dallamok a Ghost Love Score-ra hajaznak, amely a 2004-es "Once" lemezen található.

A Procession számomra kicsit felejtős, de az ezt követő Tribe már vadabb, egy kis zúzás, sámándobok - az egzotikus hangzás cseppet sem áll távol Tuomastól, gondoljunk például az "Angels Fall First" albumon hallható Tutankhamen című dalra, amely az egyiptomi fáraóról szól, közel-keleti stílusban megalkotott dallamok hallhatók a szerzeményben, vagy a "Once" lemezen rögzített The Siren-ra, amelyben a szitár és Tarja énekstílusa Indiát idézik meg.

Endlessness. E tételben igazolódik be leginkább Tuomas egyik elhintett nyilatkoztata, miszerint az új album igencsak énekorientált lesz. És valóban! Marco Hietala is hallható végre, úgy istenigazából, de sajnos ez nem menti meg a dalt, amiből sokkal többet is ki lehetett volna hozni, a zene érdektelenségbe fullad és nem lehet elmerülni benne.

Összegzés: néhány erős dalt kaptunk a Human :II: Nature-ön, ám sajnos jóval több a töltelékszerű szám.  Mindenkitől elnézést, akiknek bejön a lemez, de véleményem szerint hiába akarták megismtelni a "Once" vagy a "Dark Passion Play" sikereit, sajnos ez most nem jött össze. Olyan, mintha egy pár korábbi albumukat mixelték volna össze, tele van önlenyúlásokkal. És itt merül fel a kérdés: lehet így még jövője egy olyan zenekarnak, amely 1996 óta, azaz 24 éve képviselteti magát a metál-palettán? Akik túléltek számtalan tagcserét és megszámolhatatlan sikeres turnét nyomtak le? Nem tudni, de annyi biztos: Tarja Turunennel voltak a csúcson, Anette Olzonnal is elég szép sikereket értek el, és hiába van egy szupertehetséges Floor Jansen a mikrofon mögött, ha egyrészt Tuomas lagymatag dalokat ír, másrészt nem engedi Floort, hogy teljes terjedelmében kiengedje a hangját, akkor ez a lemez (és ha ezen problémákat nem orvosolják, a következő is) egy újabb szög a zenekar koporsójában.

Kiadó: Nuclear Blast

Zenészek:

Tuomas Holopainen - billentyűk

Floor Jansen - ének

Troy Donockley - fúvós hangszerek, ének

Kai Hahto - dobok

Emppu Vuorinen - gitár

Marco Hietela - basszusgitár, ének

Tracklist:

01. Music
02. Noise
03. Shoemaker
04. Harvest
05. Pan
06. How's The Heart?
07. Procession
08. Tribal
09. Endlessness

6,5/10

És akkor ismét egy lemezkritika. Nem győztem kapkodni a fejem, annyi album jelent meg az utóbbi hetekben, de ez nem baj! Mert imádom a metált.

Sokan hasonlítják az Infected Raint az ukrán Jinjerhez, pedig alig van hasonlóság a két együttes között. Talán annyi hogy majdnem ugyanakkor alakultak - a Jinjer 2009-ben, utóbbi zenekar pedig 2008-ban. Míg Tatiana Shmailyukék zenéje inkább a progos irányt képviseli, addig az Infected Rain a dallamosabb, modernebb, már-már a nu műfajba is illeszkedő metált tolja - nem is akárhogy. A moldáv fővárosból, Kisjenőből származó banda immár negyedik albumát dobta a boltok polcaira október 18-án, a Napalm Records felügyelete alatt.

Több klipes dallal is felvezették a lemezt Lena Scissorhandsék, elsőként a The Earth Mantra került fel a Youtube-ra, amelyet a Földet érintő, egyre súlyosabb környezetszennyezés kérdésének szenteltek. Ezt követően jött a Lure, majd a kissé nyugis hangvételű Storm, amelyben Lena tiszta hangján énekel. A feltűnő megjelenésű énekesnő tiszta hangjával sincs probléma, szép, kellemes hangszínnel lett megáldva, azonban a hörgős részeknél nem a Jinjer-féle brutalitás árad belőle, hanem a kicsit heavy metalosabbra hajazó stílus. Habár Lena hangja magasabb, mint ukrán kolléganőjéé, lehet nem is lenne alkalmas a túl mély hörgésekre. De ez lényegtelen, mert a számok remekül össze lettek rakva! Jó kis felvezetői a kiadványnak ezek a nóták.

Nem sokkal a lemez megjelenése előtt még egy dal kijött, a Passerby, amely számomra a korong egyik csúcspontja. A refrén nemcsak zseniális dallamú, hanem a szöveg is sokak fülébe eljut. Az emberek egymás iránti érdektelenségéről szól a dal, mesterien tálalva. Na meg arról, hogy szeretnénk hinni valakinek, aki talán kurvára nem is érdemli meg a bizalmunkat. Lena zseniálisan énekli a refrént, abszolút kedvenc a dal. 

Nemrégiben a Black Goldhoz is klip készült, ez is a zúzósabb, keményebb vonalon mozog, a videó pedig nagyon látványos lett, a fekete arany pedig a mai világ felszínességét hivatott bemutatni - és ez sikerült is. Mesterien összerakott szám a Black Gold is.

A Symphony Of Trust a bizalomról és annak elvesztéséről szól, amely a mai, anyagi értékekre épülő világban egyre inkább jellemző.

A Passerby után számomra a másik hasonló komoly és libabőrözős szerzemény a Pendulum, amely az igazság keresésére épül. Amolyan igazi, Skorpió jegyében születettek számára íródott dal, mert e jegy a legnagyobb igazságkereső, nem mellesleg Lena is e jegy szülötte. 

Hatalmasat üt a Walking Dead címre keresztelt dal is, amely szintén a mai társadalom egyik problémáját mutatja be: a manipulációt. 

A Victim az a nóta, amely elsőre nem üt akkorát, de másodszorra már igen. A Taphephobia pedig egyértelműen a depressziót, a lelki betegségeket választotta témájának, na meg az élve elégetéstől való rettegést.

Komoly témákat feszegetnek tehát Lenáék, akik elmondásuk szerint távol állnak a tipikus "megcsinált" együttesektől, és a modern metált kívánják csúcsra járatni. És nagyon jó úton haladnak. Ezt jelzi a tény is, miszerint nemrégiben a Napalm Recordshoz igazoltak, amely kiadó profizmusáért és útmutatásáért hálát is adtak egy korábbi interjúban.

Az Endorphin az Infected Rain eddigi legérettebb, legsokszínűbb lemeze, Lena most is kitesz magáért, de a zenekar többi tagja is remek zenész. Nekem az egyik kedvenc albumom ebben az évben a Lacuna Coil-é és a Jinjeré mellett.

10/10

Megjelenés: 2019. október 18.

Kiadó: Napalm Records

Tracklist:

1. The Earth Mantra

2. Black Gold

3. Symphony of Trust

4. Pendulum

5. Passerby

6. Lure

7. Victims

8. Walking Dead

9. Taphephobia

10. Storm

Zenészek:

Elena "Lena Scissorhands" Cataraga - ének

Eugen Voluta - dobok

Sergey Babici - gitár

Vladimir Babici - basszusgitár

Vadim "Vidick" Ozhog - gitár

A Jinjerre 2017-ben figyeltem fel istenigazából először, amikor is elém került a Youtube-on a Who is gonna be the one című daluk videoklipje. Hörgés, tiszta ének. Mondanom sem kell, hogy a műfaj elkötelezett híveként azonnal beleszerettem a zenéjükbe, és azóta kísérem figyelemmel a Kelet-Ukrajnából származó csapatot. Később hallottam a Pisces című nótájukat, amely nemcsak a zene miatt tetszett, hanem azért is, mert első körben én asztrológus vagyok, élvezettel és megdöbbenéssel hallgattam a Halak jegyről szóló számot (e jegyben született az énekesnő Tatiana, vélhetően innen jött az ötlet, hogy írjon róla egy dalt).

Tatiana Shmaylyuk (32) egy picurka csajszi, akinek torkából brutális hörgések törnek elő. Igen ám, de emellett tiszta énekhangja is teljesen rendben van. Alissa White-Gluz, Vicky Psarakis és az összes olyan énekesnő, aki hörög, méltó konkurenciára lelt személyében. Buldózerként tombol a színpadon, de a privát életben egy hihetetlenül kedves, közvetlen nő, a 2018-as, Düreres koncert előtt volt alkalmam személyesen találkozni vele, amikor is egykori társ-blogommal közösen interjút készítettünk vele. 

Ennek a körülbelül 160 centis leányzónak kijutott a kreativitásból, Instagramját elnézve modellnek sem lenne utolsó. Minden bizonnyal e szakmában is sikeres lenne, ha nem énekelne. De énekel, na meg hörög. 

Idén, év elején dobta az üzletek polcaira a Micro című középlemezt a banda, amelyről a címadó dal kivételével mindegyikhez videoklipet is készítettek. Számomra különösen a Teacher! Teacher! baszott oda. De a többi is tetszett.

A zenekar végigturnézta a nyarat, mindeközben a stúdióban is sok időt töltöttek, így jelenhetett meg október 25-én a Macro címre keresztelt új stúdióalbum. Korábban egy interjúban a basszusgitáros Eugene Abdiukhanov elmondta: náluk úgy működik a dalszerzés, hogy megírnak egy bizonyos számú dalt és azok felkerülnek a lemezre, ellentétben más bandákkal, akik akár 15-20 dalt is kiizzadnak magukból. Ezek közül pedig, ami jól sikerült, megy az albumra. Eugene szerint, ha ők 8 dalt írnak, akkor 8 dalt rögzítenek. Lehet, hogy ez a Jinjer egyre növekvő sikerének a titka? Elvégre a minőség fontosabb kell, hogy legyen a mennyiségnél, ez kétségtelen. Az együttes pedig az utóbbi évek egyik legnagyobb áttörését hajtotta végre metál fronton.

Elsőként kijött a Judgement (&Punishment), majd másodikként az On The Top, amely dalok remekül megmutatták a korong irányvonalát: a már megszokott Jinjeres hangzás, zúzások, súlyos dob-és gitártémák. Előbbi szám amilyen nyugisan indul, olyan keményen folytatódik, változatos és kreatív zenei megoldásokkal lett megtűzdelve. Utóbbi -címéhez híven- a csúcsra juttatja a hallgatót - orgazmus a fülnek. 

Nemcsak a fronthölgy találékony, de a Jóistennek hála, az együttes többi zenésze is remek dallamérzékkel lett megáldva. Meglepetés a Retrospection, amely ukrán sorokkal indít, és Tatiana szüleiről énekel benne. Nagyszerűen eltalált tétel, bizony. 

A Jinjer bizony nem a szarral gurigázik, kérem szépen. Ez kőkemény metál. A négytagú formáció progresszív metált játszó társulatként definiálja magát, ám dalaikban sokféle elemet fel lehet fedezni, úgy, mint a klasszikus rock és a death metal vonala is.

A Noah című számot a bibliai Noé ihlette, maga a szerzemény pedig lehengerlő, pofán csap azonnal. De a Home Back, a Pausing Death és a The Prophecy is beleég az ember fülébe. A záró tétel, az IainnereP nyugisan kezdődik és el is marad a nagy zúzás, de a hangulata abszolút összegzi az egész lemezt.

Összegezve: kedves szomszédaink ismét odapakolták magukat és ismét egy remek albumot hoztak össze, amely -szerintem- erősebb, mint az összes eddigi együttvéve. Egy, régebben rettenet mód alulértékelt banda végre a magasba tört. Megérdemlik a sikert. 

10/10

Megjelenés: 2019. október 25.

Kiadó: Napalm Records

Tracklist:

01. On the Top
02. Pit of Consciousness
03. Judgement (& Punishment)
04. Retrospection
05. Pausing Death
06. Noah
07. Home Back
08. The Prophecy
09. IainnereP  

Zenészek:

Tatiana Shmaylyuk - ének

Eugene Abdiukhanov - basszusgitár

Roman Ibramkhalilov - gitár 

Vladislav Ulasevich - dobok

Méltatlanul keveset emlegetett banda az osztrák Edenbridge, pedig a zenekar már 1998 óta képviselteti magát a fém zene palettáján. Alapítója az énekesnő Sabine Edelsbacher és a billentyűs-gitáros Lanvall alkotta házaspár, és bár a csapat több tagcserén is átesett, ez nem okozott gondokat, a formáció szekere szépen haladt tovább. 

Első stúdióalbumuk Sunrise In Eden címmel, 2000-ben jelent meg, azóta sok víz lefolyt a Dunán, ez idő alatt még 8 lemezt dobtak a piacra, az utolsó előtti kiadvány a The Great Momentum volt 2017 februárjában. A zenekar muzsikája hasonlít a Nightwish korai éveire, ám itt a lényegi különbség az, hogy Sabine nem operásan énekel, hanem "emberi" hangon. Végighallgatva a korongokat, bátran kijelenthetjük: a most 46 éves (ám 30-nak kinéző) frontasszony igencsak megtanult bánni a hangjával. A régebbi albumokon és koncertfelvételeken sem volt baj énekével, ám sokszor volt erőtlen a hangja, pedig csodás altjában több kraft van, mint amennyit az ezredforduló tájékán megmutatott belőle. Habár lehet, hogy az Edenbridge nem is nagyon vágyik olyan magasságokba, mint mondjuk a Nightwish, az Epica vagy a Within Temptation. Nekem legalábbis így tűnik, de a bandát minden koncerten boldognak látni, akik élvezik, amit csinálnak. Ráadásul mindenféle allűrtől mentesek. 

Voltak lemezei a zenekarnak, amelyek nem fogtak meg annyira, ám mindegyik albumon voltak számok, amelyeket imádtam és a mai napig szeretettel hallgatom.

Október 25-én azonban végre boltokba került a Dynamind, amelyről Sabine és Lanvall többször elmondták: nagyon különleges anyag lesz.

Elsőként a Live And Let Go című szerzeményt hallhattuk, majd az On The Other Side-hoz is videót készítettek. A két dal kellemes, fülbemászó, Sabine hangja ismét csodásan cseng. Esküszöm, nekem erőt ad a hölgy éneke, így ha megborulok, elég csak pár Edenbridge-dalt meghallgatnom és rendbe jön a lelkem. 

A lemezt indító The Memory Hunter már sejteti, hogy ez az album valóban különleges. A számok mindegyikét változatosabb hangzás és ének jellemzi, mint az összes eddigit. Talán belátták Sabine-ék, hogy az utóbbi kiadványokon nem volt különösebb újítás, és nekiláttak megreformálni egy kicsit a dolgokat. Az On The Other Side keltás vonala hihetetlenül harmonizál a gitárokkal, a refrén pedig fülbemászó, a koncertek állandó darabja lesz, ebben biztos vagyok. 

Szerethető a Where Oceans Collide is főleg különleges dallamvilága miatt, de a komolyabb hangzás az All Our Yesterdays című felvételben jön el igazán. A The Edge Of Your Worldben ez folytatódik szépen, ám itt a dal vége felé kapunk egy kis lazaságot, majd ismét jön a keményebb rész. Kellemes, andalgós hangulatot biztosít a Tauerngold, kicsit musicales feelinget árasztva. 

Vannak gyenge pontjai is az albumnak, a What Dreams May Come, a The Last Of His Kind nem ütöttek annyira, az albumzáró, egyben címadó dal, a Dynamind nem lenne rossz, ha outróként kicsit több erő lenne benne.

Összegezve: nem hibátlan album a Dynamind, de!!! Mindenképp nagyon különleges. Az erős dalokban valóban ott az a különleges érzés, energia, amiről beszélt a csapat. Egy kedves, szerethető lemezt adtak rajongóik kezébe derék sógoraink, amelyen érezhető a belepakolt kemény meló. 

8/10

Megjelenés: 2019. október 25.

Kiadó: SPV

Tracklist:

1. The Memory Hunter
2. Live And Let Go
3. Where Oceans Collide
4. On The Other Side
5. All Our Yesterdays
6. The Edge Of Your World
7. Tauerngold
8. What Dreams May Come
9. The Last Of His Kind
10. Dynamind

Zenészek:

Sabine Edelsbacher - ének

Lanvall - bsszusgitár, billentyűk, producer

Dominik Sebastian - gitár

Stefan Gimpl - gitár

Johannes Jungreithmeyer - dobok

Október 26-án töltötte meg a lemezboltok polcait a norvégiai illetőségű Sirenia kilencedik stúdióalbuma, az Arcane Astral Aeons. Ez a második kiadvány, amelyen a francia származású operaénekesnőt, Emmanuelle Zoldant hallhatjuk - korábban a hölgy a csapat kóristája volt, a spanyol Ailyn 2016-os kirúgása után ő állt a mikrofon mögé.

Két éve készítették el Morten Velandék Emmával első közös munkájukat, a Dim Days Of Dolort, amely véleményem szerint meglehetősen gyenge lett. Jó pár számot a frontasszony karakteres mezzoszoprán hangja mentett meg, a két klipes nótán (The 12th Hour, Dim Days Of Dolor) alig akadt dal, amely megragadott volna. Mintha kicsit elkapkodták volna a felvételeket és a dalszerzést. Kipet forgattak a két legerősebb számhoz, a többi viszont langyos víz.

Kíváncsian vártam tehát az új korong megjelenését. Két kislemezes dalt már a boltokba kerülés előtt láthattunk és hallhattunk - először a Love Like Cyanide, majd az Into The Night című tételeket. Mindkét dal meggyőzött, igen erősre sikeredtek. 

Az Arcane Astral Aeons - amelyek borítóját Havancsák Gyula tervezte- hatalmas meglepetés lett. Mintha Mortenék áttörték volna a saját korlátaikat, sokkal keményebb és kidolgozottabb lett, mint elődje. Szövegvilágában a csapat nem sokat változtatott, zeneileg azonban kiforrottabb és érettebb. Ugyan nem árulta el a zenekar, mennyi időt töltött a felvételekkel, de hallani a munkát, a befektetett energiát. Emma hangja továbbra is csodásan cseng, és egy sokkal összeszedettebb dalcsokrot kapunk. 

Egy teljesen francia nyelvű dallal is találkozunk a korongon, a Nos Heures Sombres képében, amelyben Emma anyanyelvén énekel, és nem is akárhogyan. Ugyanígy, a Desire című számban is hallhatunk pár sort a szerelem nyelvén Emmától. A pattogósabb, bulizósabb dalok sem hiányoznak a lemezről, például a Queen Of Lies, a The Twilight Hour, a lemezkezdő In Styx Embrace vagy a The Voyage - ezek biztosan állandó darabok lesznek a koncerteken.

A kiadvány egyik csúcspontja számomra az Aerodyne, amelynek fülbemászó refrénje és szövegvilága magával ragadja az embert. Libabőrözős alkotás, ez is mehet a bulikra, első hallgatásra nagyot ütött. Hasonló érzéseket váltott ki belőlem az Asphyxia, amely talán a legtipikusabb Sireniás dal a lemezen. Kicsit Epicásra sikeredett a Glowing Embers, amely nyugisan kezdődik, aztán előbújnak a kórusok és a zúzás. 

Összegezve:

Morten Veland összekapta magát és hosszú idő után egy valóban minőségi, ízig-vérig remek albumot írt. A Dim Days Of Dolor afféle gyomorrontásnak tűnt, az Arcana Astral Aeons pedig egy igazi felüdülés. Patikamérlegen kimért metál, Emma kellemes hangja, aki noha operaénekesnő, mégsem erőltetni a legtöbb dalban az áriázást - valszeg a csapat belátta, hogy lassan minden sarkon egy szimfonikus metálzenekarba botlik az ember, ahol egy operásan éneklő hölgy a frontasszony, és valljuk be: kezd kicsit unalmassá válni ez a vonal. Néha már-már beszédszerűen énekel Emma, én pedig úgy gondolom, hogy ez sokkal jobban is áll neki. Nyilván az operaházi előadásokon nem, de a lemezen igen. Remek album lett, engem megvásárolt Morten, pedig nagyon a bögyömben van a fickó, hiszen Ailynnel elég ganaj módon bánt. Nyugodt szívvel adom meg rá a maximális pontszámot, a formáció karrierjének ez a lemez az egyik csúcspontja.

10/10

Zenészek:

Morten Veland - gitárok, billentyűk, hörgés, dobok

Emmanuelle Zoldan - ének

Jan Erik Soltvedt - gitár

Nils Courbaron - gitár

Kiadó: Napalm Records

Május első hetében jelent meg hazánk egyre népszerűbb zenekarának harmadik nagylemeze, A fény nyomában címmel. 

Keresni téged címmel 2016 Karácsonyán már fültanúi lehettünk egy új felvételnek, majd a csapat gőzerővel vetette magát az album körüli munkálatokba, természetesen számos koncert mellett.

A korong intrója sejteti, hogy jóval kiforrottabb anyaggal van dolgunk, mint a 2012-es Hajléktalan lélek és a 2015-ös Szilánkok, noha ezek a kiadványok is belopták magukat a szívembe. A hidegrázós Intro után egyből a metál sűrűjébe kerülünk a Törd szét című felvétellel, a Könnycsepp leszekkel és az Emlékezz az életre című dalokkal. 

Ivett -aki nemrég ünnepelte születésnapját, utólag is Isten éltesse Őt- hangja sokkal, de sokkal bátrabban szól, mint az eddigi lemezeken, sokkal több játék a hangjával, energikus ének - ezekkel tudom jellemezni előadásmódját, amely fontos alappillére a számoknak. 

A Káprázat című felvételt már a lemez megjelenése előtt bemutatta nekünk a banda, amely az album egyik legenergikusabb dala. 

Itt kell megemlítenem, hogy a korábbiaknál sokkal változatosabb hangszerelés jellemzi a kiadványt, merészebb gitárok és erőteljesebb dobok, amelyek remekül harmonizálnak a szimfonikus hangzással. 

Az Elmúlás csarnoka az album egyik legérzelmesebb dala, amely könnyen homályossá teheti tekintetünket. Nem lassú szám, de a dinamikája ellenére mélyen a lélekbe talál, hogy onnan felszínre hozzon minden fájdalmat - ami így elengedhetővé válik...

Erőteljesen indul a lemez címadó dala, és úgy is folytatódik, egyértelműen az egyik csúcspont. Ezt követi a merengős-érzelgős Az elérhetetlen, majd a már jól ismert Keresni téged. A tenger és én című tétel álomszerű zenei megoldásai után elérkezünk az utolsó dalhoz, az Elszánt legbelül-höz, amit az Outro zár le. Méltó befejezése egy remek albumnak.

A fény nyomában járnak Dudás Ivették, és sikerül is elvezetniük bennünket a Fényhez. Ahhoz a Fényhez, amelyik felszárítja a keserű könnyeket és legsötétebb óráinkban is képes feltölteni a lelkünket a remény szikráival. Monumentális, hihetetlenül érett album A fény nyomában. Eredeti ötletek, szívhez szóló szövegek és kimagasló hangzás. 

10/10

Március második napján a Century Media felügyelete alatt dobta a boltok polcaira a houstoni csapat új albumát, a The Banished Heart-ot, amelyről korábban így nyilatkozott a formáció:

"Kizárólag "valódi" hatású zenét igyekszünk alkotni; ezúttal viszont újabb mélységeket fedeztünk fel, és még alább merültünk önmagunk lelkében, hogy felleljük, ami eddig ismeretlen volt még nekünk is, és a felszínre hozzuk mindezt. Néha az életben szükség van olyan helyekre, ahol elbújhatsz, ahol magadra öltheted a tagadás álarcát. De nem ebben az esetben... Mi ugyanis most úgy döntöttünk, hogy egy számunkra kényelmetlen és riasztó helyen maradunk, és ott fedezzük fel a sötétséget, az ürességet és a remény útjait; irányt mutatván nem csak önmagunknak, hanem mindenkinek, aki valaha is megfordult már ilyen zord lelki sötétségben."

A csapatról tudni kell, hogy műfajilag elég nehezen behatárolható. Egyaránt szerepeltetik muzsikájukban a doomos, gótikus, progosabb, sőt death metalosabb elemeket is, Cammie Gilbert, az egzotikus külsejű énekesnő csodás mezzoszoprán hangja pedig minden megoldáshoz tökéletesen illeszkedik. 

A lemez címadó dalában ott a világ összes fájdalma, ugyanakkor nem az unalomig csépelt módon tálalja ezt a csapat, sírós gitárokkal és hasonlókkal. A lélek mélyéről érkező fájdalom szavakkal alig kifejezhető, Cammie-ék viszont ezt is megoldották úgy, hogy a hallgató teljes mértékben át tudja érezni azt. A másik hasonló szerzemény a The Decay Of Disregard, amely szomorkás zongorajátékkal indul, majd a The Gathering korai éveire emlékeztető gitárokkal folytatódik. Kemény dobok, lágy ének, mérhetetlen mennyiségű érzelem. 

Szintén videoklipes dal a No Color, No Light is, amelyet a svéd Evergrey frontemberével,Tom S. Englunddal vettek fel. Az együttműködés is kiválóan jelzi Cammie-ék egyre növekvő európai elismertségét, ráadásul a holland Epica április 14-én, Tilburgban megrendezésre kerülő ezredik koncertjén ők lesznek az egyik vendégzenekar.

Természetesen a hörgésért felelős Dobber Beverly is kitesz magáért, elég csak meghallgatni a Fleeting Vigilance és az At Dawn című számokat. 

A záró dal, a Wayfaring Stranger a lágyabb vonalat képviseli, de a sötét érzelmek még így is átjönnek belőle. Két instrumentális, rövidebb tétel is hallható a lemezen, a The Watcher és a Her In The Distance, amelyek remekül beleillenek az album sötét atmoszférájába.

Az Oceans of Slumber mindenképpen kiemelkedik a female fronted bandák közül. Nemcsak Cammie egzotikuma és csodás hangja miatt, hanem azért is, mert merészen kísérletezgetnek a különböző elemekkel úgy, hogy nem keszekuszaság a vége, hanem egy meglepő, ugyanakkor szerethető egyveleg. Igényes album, igényes zenével, és bár elsőre nehezen emészthető, mindenképpen mestermű. Méltó folytatása a 2016-os Winternek, ám azt túlszárnyalja a The Banished Heart.

10/10