Vannak művészek, akik lemezeket adnak ki. És vannak művészek, akik korszakokat zárnak le, majd évekkel később újakat nyitnak. Tarja Turunen mindig az utóbbiak közé tartozott, amióta saját útjára lépett, ennek pedig lassan húsz éve. Finn hősnőnk ezúttal sem siette el a lemezkészítést, hiszen a ma megjelent Frisson Noir-ra hét évet vártak a rajongók.

Márciusban jelentette be Tarja az új korongot. A cím egyszerre utal a sötétség szépségére és arra a kellemes borzongásra, amelyet a zene képes kiváltani a hallgatóból. Néhány nappal később debütált az első kislemez, az At Sea. Tarja elárulta, hogy a dal alapja egy évekkel korábbi zenei ötletből született, és a maga több mint tízperces játékidejével egyben az album leghosszabb szerzeménye is lett. Határozottan tükrözi azt, amit az énekesnő szólókarrierje során újra és újra bizonyított: nem a trendeket követi, és nem a streaming-platformok algoritmusainak próbál megfelelni. Ha egy dal mondanivalója tíz percet igényel, akkor az bizony tíz perc hosszúságú lesz. Pont.

Az At Sea grandiózus szimfonikus részei tökéletesen előidézik azt a bizonyos frisson-érzést, amely az album címében is megjelenik. A dal egyszerre monumentális és érzelmes, miközben végig megőrzi természetes áramlását. Nem mellesleg a szimfonikus részeket Budapesten rögzítették, ami számunkra külön érdekességet ad az album egyik legfontosabb tételében. Áprilisban érkezett a következő előfutár, az I Don't Care, amelyben Dani Filth, a Cradle Of Filth frontembere is közreműködik. A szerzemény már jóval direktebb, keményebb és energikusabb oldalát mutatja a lemeznek, bizonyítva, hogy a Frisson Noir nem kíván leragadni egyetlen hangulatnál. Elsőre nekem kicsit furcsa volt Dani hangja, de a dal végül visszavonhatatlanul a szívembe férkőzött.

Május végén pedig megérkezett a talán legkülönlegesebb beharangozó tétel, a The Trace Outlives, amelyben Sayo Komada egy tradicionális háromhúros japán hangszeren, shamisenen játszik. A keleties hangulat olyan világot nyit meg, amelyet Tarja korábban még nem engedett ennyire közel magához, noha korábban is fel-felbukkantak munkásságában a világzene elemei. És valljuk be, ezen a terepen nem nehéz elcsúszni, a metal világában pedig bőven találni példát arra, amikor egy merész ötlet végül nem a kívánt eredményt hozta, de Tarja ezt is az ő természetes eleganciájával oldja meg.

A lágy, tibeti hangtálakat idéző Intro után a címadó Frisson Noir azonnal magasabb fokozatba kapcsol. A határozott tempó és hangszerelés szinte egyetlen pillanat alatt magába szippantja a hallgatót, miközben a dal misztikus és sötét atmoszférája tökéletesen megágyaz annak a zenei utazásnak, amely az elkövetkező bő egy órában vár ránk. A The Eternal Return már-már a prog metal határait feszegeti, és bár a hangszerelése meglehetősen sűrű, egy pillanatra sem temeti maga alá az éneket. Igaz, Tarja esetében ehhez azért komoly erőfeszítésre lenne szükség. 

A Leap of Faith meglepetése, hogy nem más vendégszerepel benne, mint Tarja egykori Nightwish-beli csapattársa, Marko Hietala. Kettejük párosa ma is remekül működik: a múltbéli sérelmek több éve rendeződtek, egy közös turnén is bizonyították, hogy zeneileg továbbra is különleges kémia van közöttük. A dal hangulatában óhatatlanul megidézi a Century Child (2002) és a Once (2004) korszakát, vagyis azt az időszakot, amikor Tarja és Marko több emlékezetes duettben is együtt szólalt meg.

A Blaze Forever a korong egyik leggitárcentrikusabb darabja, és egyben a lemez egyik legközvetlenebb pillanata is. Színtiszta nyers energia, tűz és szenvedély árad belőle, miközben Tarja hangja nem ráül a dalra, hanem szinte végigvezeti annak izzó lendületét. A Tango Tarja honfitársai, az Apocalyptica közreműködésével került rögzítésre. Hangulatában kicsit olyan, mintha a Bridgerton egyik báljelenete kapna sötétebb, drámaibb zenei köntöst, ezt azonban abszolút pozitív értelemben kell érteni. A Tango egyszerre elegáns, teátrális és feszült, miközben Paavo Lötjönen, Eicca Toppinen és Perttu Kivilaasko olyan mélységet adnak neki, amelytől a dal a lemez egyik legkarakteresebb pillanata lesz.

Kevés zenekar tudja úgy újra és újra felöltöztetni a fájdalmat, hogy az ne önsajnálatnak, hanem erőnek hasson. Az Evanescence már a Fallen (2003) idején sem egyszerű emós-tinigót világfájdalomként robbant be, hanem olyan bandaként, amely a sebezhetőséget drámai, monumentális formába öntötte. A The Open Door (2006) tovább tágította ezt a sötét, teátrális világot, az önmagáról elnevezett Evanescence (2011) keményebb, gitárközpontúbb oldalát mutatta meg, míg a Synthesis (2017) a dalok szimfonikusabb, törékenyebb arcát emelte ki. A The Bitter Truth (2021) már nyersebben, földközelibb dühvel beszélt veszteségről, túlélésről és szembenézésről, a most megjelent Sanctuary pedig mintha mindezekből építene menedéket: egy olyan helyet, ahol a fájdalom nem elnyel, hanem tartást ad.

A lemez előtt két dal engedett betekintést az új anyag világába. A 2025-ben megjelent Afterlife a Netflixes Devil May Cry sorozatban is helyet kapott, míg az idén érkező Who Will You Follow már címében is az album egyik központi kérdését feszegeti: ha a hit szertefoszlik, és a régi kapaszkodók eltűnnek, kit vagy mit követünk tovább?

Az Evanescence sosem abból épített kultuszt, hogy hat-hét perces dalokkal próbálja bizonyítani a saját fontosságát. Amy Lee-ék többnyire három-négy-öt percbe sűrítik a mondanivalót, aztán tessék: lehet befogadni, lehet fintorogni, de nincs mellé zenei használati utasítás. Talán ez az 1994 óta létező zenekar egyik nagy erénye. Nem rétestészta-hosszúságúra nyújtott számokat kapunk, nem felesleges betétekkel kipárnázott drámát, hanem koncentrált, érzelmileg telített dalokat, amelyekben a zene és Amy hangja viszi el a hátán az egészet. A Fallen óta ez a hang egyszerre sebezhető és erőteljes, és még mindig képes úgy megszólalni, mintha valaki egy komplett belső összeomlást próbálna himnusszá alakítani.

Nincs ez másképp a Sanctuary esetében sem. A korongot nyitó Beautiful Lie felépítésében és dallamvilágában is azonnal az Evanescence jól ismert, összetéveszthetetlen hangzásvilágát tárja a hallgató elé. A már korábban bemutatott Who Will You Follow és Afterlife szinte azonnal beleégnek az ember fülébe, varázsuk pedig éppen a fent említett letisztult, direkt felépítésben rejlik: nincs túlgondolva, nincs túlmagyarázva, mégis elég érzelemmel van megtöltve ahhoz, hogy ne üres refréngyártásnak, hanem valódi Evanescence-pillanatnak hasson.

Természetesen áthatja a dalokat az Evanescence-től jól ismert elektronikus árnyalás is: a Rapture szintetizátordallamai és a címadó Sanctuary zongorabetétei nem puszta díszítőelemek, hanem valóban hozzáadnak a lemez sötét, mégis felemelő világához. A Tell Me When You’ve Had Enough viszont más irányból támad: berobban, odacsap, és az album egyik legkeményebb pillanataként azonnal magára húzza a figyelmet. A refrén egyszerre erőteljes és könnyen énekelhető, így nem nehéz elképzelni, ahogy koncerten a közönség együtt üvölti majd Amyvel.

Megszokásához híven a zenekar balladát is elhelyezett az anyagon. A How Do I Heal megható zongoraszólama és Amy érzelmektől túlcsorduló hangja erősen idézi a Fallen egyik legnagyobb klasszikusát, a My Immortal-t, amely mára éppúgy kultikus darabnak számít, mint a Bring Me To Life. A lassú, sebezhető szerzeményt a dühvel átitatott About Us követi, amelyről Amy korábban elmondta: hazája politikai eseményei, valamint az azokból fakadó reménytelenség és frusztráció érzése ihlette. A dal ennek megfelelően nem finomkodik, hanem feszült, indulatos és kifejezetten erőteljes pillanata az albumnak.

A Calm Down a lemez egyik legmisztikusabb hangzású darabja, amelyben Emma Anzai játéka is hangsúlyos szerepet kap. Az elektro-ambient alapokra épülő dal különleges elegyet alkot az Evanescence sötét, lebegő atmoszférájával, és bár nem tartozik az album legdirektebb tételei közé, éppen ettől válik emlékezetessé. Őszintén szólva, nekem nagyon is bejön. A Self Destruct ezzel szemben ismét az arcletépős energiát hozza, némi industrialos árnyalattal kiegészítve. Címével ellentétben azonban nem az önpusztítást dicsőíti, hanem annak legyőzésére fókuszál.

Az öt percet meghaladó Forever Without You a korong leghosszabb szerzeménye, és talán az egyik legszebb pillanata is. A dal középpontjában Amy hangja áll, amely egy szál zongora kíséretében bontakozik ki, majd lassan egy gyönyörű, fájdalmas balladává növi ki magát. Nincs szükség felesleges díszítésre, túlpakolt hangszerelésre vagy drámai mutatványokra: itt elég a hang, a zongora és az a fajta nyers érzelem, amelyet az Evanescence mindig is különösen jól tudott megszólaltatni. Néha nem kell túlbonyolítani egy dalt ahhoz, hogy üssön. Márpedig ez üt. Nagyon is.

Igen erőteljesen zárul az album: a Wide Open Heart alig háromperces hossza ellenére is szépen kibontja azt az emocionális határozottságot, amely mindig is az Evanescence sajátja volt. Nem kapunk felesleges köröket, eposzi játékidőt vagy hatalmas kórusokat, amelyek a Fallen-t záró Whisper esetében tökéletesen működtek, itt viszont csak ráerőltetett grandiózusságnak hatnának. A dal ereje éppen abban rejlik, hogy nem akar nagyobbnak látszani annál, ami: egy tiszta, őszinte és pontos lezárás. Egyszerűség, kimondott érzések és minőségi zene. Ennyi elég is.

Összességében a Sanctuary egy erős, érett, önazonos és érzelmileg sűrű Evanescence-album, amely nem akarja újraírni a zenekar történetét, de méltó módon folytatja azt. Nem forradalmi lemez, inkább tudatos építkezés mindabból, amit mindig is jól csináltak: sötét atmoszféra, szerethető dallamok, zongorás törékenység, keményebb pillanatok és az a hang, amely még mindig képes egyszerre sebezhetőnek és erősnek hatni. A lemez nem menekülést kínál, hanem kapaszkodót. És néha pontosan erre van szükség: nem világmegváltásra, csak néhány dalra, amely segít egyben maradni ebben a szépen rohadó világban.

9/10

"Sanctuary"

Megjelenés: 2026.06.05.

Kiadó: BMG/Columbia

Dallista:

1. Beautiful Lie
2. Tell Me When You've Had Enough
3. Who Will You Follow
4. Rapture
5. Afterlife
6. Sanctuary
7. How Do I Heal
8. About us
9. Calm Down
10. Self-Destruct
11. Forever Without You
12. Wide Open Heart

Zenészek:

Amy Lee - ének, zongora

Troy McLawnhorn - gitár

Tim McCord - gitár

Emma Anzai - basszusgitár

Will Hunt - dob

Az 1994-ben alakult svéd Draconian az évek során a doom metal egyik megkerülhetetlen zenekarává nőtte ki magát. A csapat zenéjében a death-doom súlya, a gótikus melankólia és a filmszerű atmoszférák különleges elegyet alkotnak, melyet a váltott női-férfi ének, a lassú építkezésű kompozíciók és a mély érzelmi töltet tesz igazán egyedivé. A Draconian mindig is a műfaj azon oldalát képviselte, ahol a szépség és a reménytelenség kéz a kézben jár.

A zenekar történetének egyik legnagyobb fordulópontja 2011-ben érkezett el, amikor az akkori frontasszony, Lisa Johansson távozott a csapatból. Helyét Heike Langhans vette át, akinek éteri, álomszerű hangja új árnyalatokat adott a Draconian világának, az ő nevével fémjelzett korszakhoz köthetők a 2015-ös "Sovran" és a 2020-as "Under A Godless Veil" című albumok. 2022 tavaszán Heike bejelentette távozását, hogy teljes figyelmét saját projektjeire fordíthassa (:LOR3L3I:, ISON, Light Field Reverie, Remina). A hír önmagában is megrázta a rajongótábort, ám az igazi meglepetés csak ezután érkezett: a zenekarba több mint egy évtized után visszatért Lisa.

Ma pedig végre megérkezett a régi-új énekesnővel felvett új album, az "In Somnolent Ruin", amelyet három előzetesen bemutatott szerzemény vezetett fel: a Cold Heavens, a Misanthrope River és az Anima. Már ezekből a dalokból is sejthető volt, hogy a zenekar maradt annál a nyomasztóan gyönyörű, lassan hömpölygő világvége-hangulatnál, amelyben mindig is a legerősebbek voltak.

Az album a nyolc percet meghaladó I Welcome Thy Arrow című tétellel indít, amely lassan, szinte álomszerű nyugalomból bontakozik ki. A leheletfinom kórusok, Anders Jacobsson mély hörgése és Lisa lágy, mégis erőt sugárzó éneke fokozatosan építi fel a dal súlyát. A dalszöveg sem egyszerű önsajnálatba fullad: inkább azt sugallja, hogy a fájdalomnak olykor értelme is lehet, és a bánat nem feltétlenül önmagáért létezik, hanem képes formálni, tanítani, átvezetni valami máson. Még sötétebb tónusokat mozgat meg a The Monochrome Blade, miközben gyönyörű harmóniában olvad össze a súlyos gitárhangzás, a visszafogott vonósok és a két énekes hangja. Itt külön érdemes kitérni arra, hogy hangilag mennyire más karaktert képvisel Lisa és Heike. Míg Heike hangjában leginkább a szenvedés éteri, szinte túlvilági szépsége dominált, addig Lisa énekében mindig is ott volt egy határozottabb, kissé harcosabb él. Nem pusztán elszenvedi a sötétséget, hanem mintha szembenézne vele. Ettől az új album hangulata is más árnyalatot kap, még akkor is, ha a Draconian alapvető melankóliája változatlan maradt. Mindez persze semmit nem von le a Heike-korszakkal készült albumok értékéből. A "Sovran" és az "Under A Godless Veil" számomra továbbra is a zenekar legszebb munkái közé tartoznak. Egyszerűen két különböző érzelmi világ találkozik itt: Heike törékeny, álomszerű fájdalma és Lisa mélyebb, földközelibb, erősebb jelenléte.

Videoklipes dalként érkezett az Anima is, amely talán az album egyik legmélyebb koncepcionális szerzeménye. A zenekar elmondása szerint a dal a lélek kettősségét, valamint azokat a belső tájakat kutatja, amelyeket hajlamosak vagyunk elkerülni vagy félünk szembenézni velük. Az egész egy paradoxonokon keresztül hömpölygő belső utazásként bontakozik ki, amely végül egy csendes, de súlyos felismeréshez érkezik: saját sötétségünk elfogadásához. Nem eltaszítva vagy megtagadva azt, hanem megtanulva együtt létezni vele. Már maga a cím is egyértelmű utalás Carl Gustav Jung anima-archetípusára, amely az ember tudattalanjának mélyebb, gyakran elfojtott oldalait szimbolizálja. A dal érdekessége, hogy vendégként feltűnik benne Daniel Änghede is, akit sokan ismerhetnek az ISON projektből, amely ugye Heike Langhans nevéhez köthető. Daniel és Lisa Johansson hangja együtt rendkívül érzelmes vonalat alkot, amely szinte lebeg a dal első felében. Az Anima lassú, visszafogott kezdésből építkezik fokozatosan, majd a végére jóval keményebb, súlyosabb formát ölt, ahol Anders Jacobsson hörgése is belép a képbe.

A különböző istenképekből való kiábrándulást boncolgató The Face of God már jóval határozottabb és súlyosabb oldalát mutatja a lemeznek. A kemény riffek és a dübörgő dobok szinte apokaliptikus hangulatot teremtenek, miközben a dal megőrzi azt a melankolikus mélységet, amelyről a Draconian mindig is felismerhető volt. Nem üres agresszióról van szó, hanem kiábrándultságról. Arról a pontról, amikor az ember már nem haragszik az istenekre, csak csendesen hátat fordít nekik. Az I Gave You Wings ezzel szemben gitártémák terén mutat nagyobb változatosságot, folyamatosan mozgatva a dal hangulatát. Ezt követi az átvezető szerepet betöltő, alig kétperces Asteria Beneath the Tranquil Sea, amely szinte lebegő éteri dallamaival és Lisa simogató hangjával vezeti át a hallgatót a már korábban klipes formában is megismert Cold Heavens világába. Utóbbi egyértelműen az album legtempósabb szerzeménye, ami már önmagában érdekes egy Draconian-lemez esetében, hiszen náluk a "tempós" általában még mindig azt jelenti, hogy a kontinensek tektonikus lemezei gyorsabban mozognak. Ennek ellenére a dal működik: kevésbé elmélyült és meditatív, mint a lemez többi tétele, viszont rendkívül stabil, fogós és karakteres. Talán nem ez az album legérzelmesebb pillanata, de minden hangjában ott van az a sajátos, hideg és mégis gyönyörű atmoszféra, amitől az ember az első másodperc után felismeri: igen, ez hamisítatlan Draconian.

Szintén videoklipet kapott a Misanthrope River, amelyről a zenekar elárulta, hogy ez volt az első szerzemény, amely felkerült az albumra. Maga a dal még az "Under A Godless Veil" korszakának hajnaláig nyúlik vissza, ám hosszú ideig szunnyadt, egészen addig, míg az új lemez munkálatai el nem kezdődtek. A szerzemény egy mélyen érzelmi töltetű utazás, amely visszafogott, mégis rendkívül tágas hangzásvilággal dolgozik. A finoman egymásra épülő rétegek helyenként már-már post-metalba hajló atmoszférát teremtenek, tovább mélyítve a dal hideg és nyugtalanító auráját. Az egész kompozíción végig ott lebeg valami ősi és megfoghatatlan jelenlét, mintha nemcsak egy történetet hallgatnánk, hanem egy lassan feltáruló belső látomást.

Az albumot a Lethe zárja, amely címében az alvilág egyik folyójára utal a görög mitológiából. A Lethe a feledés folyója volt: aki ivott belőle, elveszítette emlékeit és múltját. Már önmagában ez a kép is tökéletes lezárása az albumnak, hiszen az egész lemez a fájdalom, az önvizsgálat, a veszteség és a belső sötétség különböző arcait járja körül. A dal szövege tulajdonképpen egyetlen nagy kérdés köré épül: hol található a béke? A feledésben? A hitben? Az önfeladásban? Vagy valami egészen másban, amit az ember talán soha nem is tud teljesen megérteni? A Draconian azonban nem kínál könnyű válaszokat. Nem akarja megmondani a hallgatónak, hogyan érezzen vagy miben higgyen. A dal nyitva hagyja ezt a kérdést, és a választ végül mindenkinek saját magában kell megtalálnia. És talán pontosan ez az "In Somnolent Ruin" egyik legnagyobb ereje. Nem csupán egy újabb doom metal album, hanem egy lassú, melankolikus belső utazás, amely végigvezeti a hallgatót a gyászon, a hitvesztésen, az önvizsgálaton és az elszigetelődésen, de közben sosem válik igazán nyomasztóvá. Inkább olyan, mint egy hideg, ködös éjszaka, amelyben az ember valahogy mégis otthon érzi magát. 

Az "In Somnolent Ruin" egy remek visszatérő lemez. Pontosan azt teszi, amit a Draconian mindig is a legjobban tudott: lassan, türelmesen és könyörtelenül épít fel egy olyan érzelmi világot, amely egyszerre nyomasztó, gyönyörű és mélyen emberi. Az album ereje nem a technikai villogásban vagy a hirtelen meglepetésekben rejlik, hanem abban a különös atmoszférában, amely szinte végig rátelepszik a hallgatóra. A dalok nem pusztán egymást követik, hanem szinte egyetlen nagy belső utazássá állnak össze, ahol a veszteség, a hitvesztés, az elszigetelődés, a harag és az önelfogadás különböző állomásokként jelennek meg. És bár a lemez tematikája rendkívül sötét, mégsem válik öncélúan depresszívvé. Inkább olyan érzést kelt, mintha valaki csendben melléd ülne a legsötétebb pillanataidban, és nem megoldásokat próbálna erőltetni rád, hanem egyszerűen csak együtt maradna veled a csendben.

Lisa visszatérése különösen sokat ad az album karakteréhez. Hangjában továbbra is ott van az a melankolikus lágyság, amely a korai Draconian-lemezek egyik védjegye volt, ugyanakkor most talán még több erő és élettapasztalat hallatszik belőle. Anders hörgéseivel együtt továbbra is tökéletesen működik a zenekarra jellemző kontraszt: a szépség és pusztulás folyamatos egymásba fonódása. Egy sötét, melankolikus, őszinte és gyönyörű doom metal alkotás, amely nem fél csendben maradni ott sem, ahol más zenekarok már rég telepakolnák a teret felesleges hatásokkal vagy grandiózus túlzásokkal. A Draconian egyszerűen hagyja, hogy a súly, az atmoszféra és az érzelmek beszéljenek helyettük. És közel harminc év után is pontosan tudják, hogyan kell ezt csinálni.

9/10

"In Somnolent Ruin"

Megjelenés: 2026.05.08.

Kiadó: Napalm Records

Dallista:

01. I Welcome Thy Arrow
02. The Monochrome Blade
03. Anima (feat. Daniel Änghede)
04. The Face Of God
05. I Gave You Wings
06. Asteria Beneath The Tranquil Sea
07. Cold Heavens
08. Misanthrope River
09. Lethe

Zenészek:

Lisa Johansson - ének

Johan Ericson - gitár

Anders Jacobsson - ének

Daniel Arvidsson - basszusgitár

Niklas Nord - gitár

Daniel Johansson - dobok

2012 novemberében egy videó kezdett el terjedni a neten: egy törékeny, szép arcú lány kisestélyiben áll a színpadon, mintha egy érzelmes balladára készülne, aztán hirtelen elkezdi hörögni a Sybreed Emma-0 című dalát. És nem csak úgy tessék-lássék módon, hanem rohadt jól. A közönség lefagyott, a nézők lefagytak, a metalosok lefagytak.

A műsor a La France À Un Incroyable Talent volt, a felvétel idején mindössze 24 éves lányt pedig Rachel Aspe-nek hívják (és igen, nem “Récsöl”, hanem franciásan: “Rasel”, mielőtt valaki kulturális bűntettet követ el). A zsűri reakciója? Pont az a fajta tanácstalan arcrángás, amikor valaki rájön, hogy amit lát, az túlmutat azon a három agysejten, amit a műsor dramaturgiája eddig megkövetelt tőle. Néztek, pislogtak, finnyáskodtak, mintha valaki véletlenül igazi művészetet csempészett volna be a gondosan sterilizált, langyos tehetségkutató-környezetbe. 

Na de mindegy is, fiatal hősnőnk nem adta fel az álmait. Később Londonba költözött, ahol tetoválóművészként kezdett dolgozni, ám a zenei áttörés is eljött végül: 2021-ben a hardcore/thrash metalt játszó Cage Fight frontasszonya lett. 2022-ben meg is jelent a formáció debütáló anyaga, amely a zenekar nevét viselte.

A jelen kritika tárgyát képező album, az "Exuvia", a zenekar második kiadványa, amely a Spinefarm Records égisze alatt látott napvilágot. Már a cím is beszédes: az 'exuvia' az a hátrahagyott burok, amit egy állat vedlés során levet magáról, leginkább rovarok és hüllők esetében használatos a kifejezés. Nem túl finom metafora, de hát ez nem is az a műfaj, ahol bárki kesztyűs kézzel nyúl a dolgokhoz.

A lemezt négy előzetes dal vezette fel: az IHYG (I Hate Your Guts), a nők tárgyiasítása és a szexizmus ellen dühösen odabaszó Pig, az Un Bon Souvenir, a Pick Your Fighter, valamint a tegnap megjelent Oxygen. A traumákat feldolgozó IHYG tökéletes demonstrációja annak, hogy Rachel nem játszik a vokáltechnikákkal, hanem konkrétan birtokolja őket: growl és scream között váltogat olyan természetességgel, mintha csak levegőt venne, egyik sor még mélyről jövő, gyomorszaggató morgás, a következő már pengeéles sikoly. Az Un Bon Souvenir ezzel szemben megmutat egy másik arcot is: itt felbukkan a tiszta énekhangja, ami meglepően kellemes, már-már álomszerű kontrasztot képez a szerzemény brutálisabb pillanataihoz képest. Az Oxygen pedig egy teljesen más irányba húz: kísérteties felvezetése és finoman beszivárgó énekbetétei olyan atmoszférát teremtenek, mintha egy pszichothriller filmzenéjébe csöppentünk volna, csak itt a feszültséget nem vonósok, hanem súlyos riffek építik fel.

És akkor ott van a Pig, ami nem finomkodik: disznóvisítással indít és zár, mert miért ne, ha már egyszer beleállunk a témába. Direkt és provokatív, pont, amilyennek lennie kell, amikor valaki nem díszcsomagolni, hanem az arcunkba vágni akarja a mondanivalóját, ami jelen esetben a dal kapcsán már fent is említett szexizmus, amit Rachel nem elméletben ismer, hanem napi szinten megtapasztalja. És ami igazán kényelmetlenné teszi az egészet: nem hagyja annyiban. Azokat a gyomorforgató, sunyi, névtelenül odaböfögött üzeneteket, amiket bizonyos férfiak képesek voltak elküldeni neki, simán kiposztolja a nyilvánosság elé. Nem dramatizál, csak megmutatja, hogy mi zajlik a közösségi platformokon. Bátor lépés? Az. Jogos? Kurvára. 

Ahogyan haladunk az album közepe felé, egyre erőteljesebben törnek felszínre a melodeath elemei, jellegzetességei is, sőt, a címadó Exuvia már-már blackened death metalba hajló részeket villant, zeneileg egyértelműen a korong egyik legösszetettebb tétele. Rachel itt ismét előhúzza tiszta hangját is, amely az arcletépős riffekkel remek kontrasztot alkot.

Az egyik legkülönlegesebb felvétel a Pick Your Fighter, amely Julien Truchan (Benighted) vendégszereplésével készült. A dal alapját egy meglepő húzás adja: egy francia popdal, Nâdiya Et c’est parti című száma szolgált inspirációként. Már önmagában ez a kontraszt is elég ahhoz, hogy az ember felkapja a fejét. A végeredmény egy agresszív hardcore metal darab, ami szépen letépi az eredeti dalról a csillámport. De – és itt jön az a bizonyos DE – az egészben mégis marad egy halvány hiányérzet. Mert miközben minden adott lenne egy igazán pusztító erejű számhoz, mintha visszafognák a pórázt az utolsó pillanatban. 

A melodeath felé hajló megoldások leginkább a The Hammer Crush című dalban ütköznek ki: szaggató riffek, masszív dobtéma és egy olyan súly, ami nem csak fizikailag, hanem hangulatában is nyomja az embert lefelé. Nem új találmány, de működik, és itt pont annyira van túltolva, amennyire kell. 

Az album zárása viszont teljesen más térbe visz. Az Élégie egy félig angol, félig francia nyelvű, lassabb tempójú tétel, amely nem a brutalitásával, hanem az érzelmi súlyával üt. A dal Rachel nagyapjának állít emléket, és azt a nagyon ismerős, gyomorszorító gondolatot bontja ki, hogy talán több időt kellett volna együtt tölteni. Itt nincs hörgés mögé bújtatott póz vagy kemény vagyok, nem érzek semmit - attitűd. Épp ellenkezőleg: ez egy nyílt, sebezhető pillanat. Az a fajta, amit sokan inkább elfojtanak, mert kényelmetlen, mert fáj, mert nincs rá jó válasz. Rachel viszont beleáll, így válik sebezhetősége igazi erővé.

Összességében az "Exuvia" egy határozottan erős, érett anyag, ami nem kér bocsánatot azért, ami. Mer bátran kísérletezni, stílusokat keverni, hangulatokat ütköztetni, néha nem talál telibe mindent, de pont ettől válik élővé. Ha ezt a fajta változatosságot még tovább csiszolják és tudatosabban építik, abból tényleg valami egészen különleges születhet. Rachel itt nem csak jelen van, hanem uralja a teret: 100%-ot ad, minden hangjában ott van a düh, az elszántság és az a fajta nyers őszinteség, amit nem lehet tanulni. De nem egyszemélyes show-ról van szó, a hangszeres szekció is masszívan odateszi magát, stabil alapot adva ennek az egész, folyamatosan lüktető káosznak. A szövegek súlyosak, személyesek, és fájdalmasan ismerősek tudnak lenni. Nem mindenki meri kimondani ezeket a dolgokat, még kevesebben ordítják bele a világba. Pedig néha pontosan erre van szükség. A düh nem ellenség, hanem fegyver. És ez a lemez az apró gyenge pontok ellenére pontosan azt mutatja meg, hogyan kell ezt használni.

8,5/10

"Exuvia"

Megjelenés: 2026.05.01.

Kiadó: Spinefarm Records

Zenészek:

Rachel Aspe - ének

James Monteith - gitár

Will Horsman - basszusgitár

Nick Plews - dob

Dallista:

1. Confined
2. Oxygen
3. Pig
4. Pick Your Fighter
5. Un Bon Souvenir
6. Deathstalker
7. Le Déni
8. Exuvia
9. The Hammer Crush
10. IHYG (I Hate Your Guts)
11. Élégie

Rekordmennyiségű tagcsere és távozás tarkította a kezdetben brazil, mára nemzetközivé vált Nervosa utóbbi éveit – összesen hét személyi váltás történt, frontemberi és hangszeres posztokon egyaránt. Nem túlzás azt mondani, hogy a banda története az elmúlt időszakban inkább emlékeztetett egy túlírt dél-amerikai szappanoperára, mint egy stabil metal formáció működésére.

A csapat élén kezdetben Fernanda Lira állt, aki 2020-ban a dobos Luana Dametto társaságában távozott és megalapította a Crypta nevű formációt, így Prika Amaral gyakorlatilag egyedül maradt a romok között. Ezt követően valóságos körforgás indult be körülötte: Eleni Nota, Mia Wallace, Gabriela Abud, Nahir Villalba és Diva Satanica is megfordult a zenekarban – rövidebb-hosszabb epizódokra, mintha csak vendégszereplők lennének egy véget nem érő sorozatban.

Végül 2023-ban Prika úgy döntött, lezárja a véget nem érő énekeskeresést, és saját kezébe veszi az irányítást – szó szerint is. A mikrofon mögé állva egyszerre vált a Nervosa frontasszonyává és gitárosává, ami igencsak merész húzás volt, mégis működött, a "Jailbreak" ugyanis összességében kedvező kritikákat kapott. 

Jelen kritika tárgya, a "Slave Machine" – a Nervosa legfrissebb támadása – éppen ma landolt a boltok polcain. A tizenkét tételes anyagról elsőként a címadó darab rántotta le a leplet, ezt követte a Ghost Notes, majd szinte még ki sem hűlt a fém, tegnap az Impending Doom is becsapódott.

Technikai szempontból és Prika vokális teljesítményét illetően a lemez egyértelmű előrelépés a "Jailbreak"-hez képest. A hörgés terén érezhető a fejlődés: magabiztosabb, agresszívebb és sokkal kontrolláltabb, ami végre nemcsak viszi, hanem húzza is a dalokat. A nagyjából 43 perces játékidő alatt pedig megkapunk mindent, amit a thrash metal tankönyv első oldalán vastagon kiemelnének: arcletépős riffek, megállás nélküli darálás és egy adag nyers düh, ami pontosan tudja, miért van ott. A műfaj kötelező elemei tehát hiánytalanul kipipálva.

A Ghost Notes felvillant egy erősebb, karakteresebb irányt, amelyből simán elbírt volna még többet a lemez. A 30 Seconds szaggatós-reszelős és dallamos részei viszont pedig egyértelműen jelzik, hogy a zenekar nem véletlenül beszélt az eddigi legdallamosabb anyagáról – itt tényleg történik valami, ami kilóg a puszta darálásból.

Az album elejétől a végéig megtartja azt a feszes, dühös hangulatot, ami egy pillanatra sem engedi leülni az anyagot. Őszintén szólva Prika előadásmódja nekem sokkal jobban tetszik, mint akár Fernanda vagy Diva Satanica hangja – van benne valami nyersebb, ösztönösebb, talán őszintébb él, ami jobban átjön. A "Jailbreak" sem volt rossz lemez, de ott még érezhető volt egyfajta kapkodás és útkeresés, mintha a banda maga sem tudta volna teljesen, merre tart, a "Slave Machine" azonban már jóval összeszedettebb, tudatosabb és sokkal magabiztosabb anyag. Nem finomkodik, nem magyarázkodik, könyörtelenül tolja az arcunkba a velőből jövő thrash/death himnuszokat, és közben egy pillanatra sem kér bocsánatot. 

A You Are Not A Hero egyértelműen az album egyik csúcspontja: a visszafogottabb tempó nemhogy elvesz az erejéből, hanem épp ellenkezőleg – súlyt ad neki, és hagyja érvényesülni a mondanivalót. A Hate közben ügyesen csempészi be a klasszikus rockos ízeket a thrash közegbe, anélkül hogy elveszítené az élét, míg a Learn or Repeat groove-os húzása és a gitárszólója már az a kategória, ahol reflexből bólogatni kezd a fej – akár akarod, akár nem. A záró Speak In Fire pedig szépen keretbe foglalja az anyagot: vastag, húsos riffekkel operál, a dal második felében érkező szóló pedig pontosan ott talál be, ahol kell. Maga a szerzemény egyértelműen koncertre termett, egy tipikus "utolsó szám, mindenki megőrül" pillanat, és már senki nem akar hazamenni.

A büdös életben nem gondoltam volna, hogy egyszer egy japán banda lemezéről fogok kritikát írni. Komolyan. Sokáig úgy figyeltem az európai zenekarokat, mint egy megszállott vadász: mindent láttam, mindent hallottam, és közben valahol mélyen meg voltam győződve arról, hogy a lényeg ott történik. Hát… nem.

Az utóbbi években az ázsiai metalszcéna úgy rúgta rá az ajtót a világra, hogy csak néztem. És amikor már egymás után jöttek szembe olyan nevek, mint a totál agyeldobós Babymetal, meg a cseresznyevirágok mögül előbújó, de kőkemény Lovebites, akkor már nem volt kérdés: ezt nem lehet tovább ignorálni.

Ez nem egy "hú, de érdekes egzotikum" sztori, hanem konkrétan az a pillanat, amikor rájössz, hogy a világ másik felén épp olyan zenekarok darálják le a műfajt, akik jó pár - esetenként kifulladt- európai bandát felkennek a falra.

Február 18-án landolt a boltok polcain a Lovebites hatodik stúdióalbuma, az "Outstanding Power", én pedig igazán az előző korong, a "Judgement Day" óta követem őket igazán. Egy dolog nagyon világos: a power metal egy kétélű fegyver. Ha működik, felemel, de ha nem, akkor ugyanazt a kört futja újra és újra, mint valami mókuskerék. És itt jön a probléma. A műfaj legnagyobb veszélye a sémaszerűség. Gyors tempó, hősies dallamok, technikás szólók – pipa, pipa, pipa. A Lovebites sem valami mágikus kivétel ez alól, és az új dalcsokor sem forgatja fel a világot, nem itt fogják újra feltalálni a spanyolviaszt. De… és ez a lényeg: van bennük valami, ami miatt mégsem süllyednek bele a nagy, egyforma riffekből és kötelező hősi pózokból álló masszába. És teljesen mindegy, hogy e kérdésben csupa férfiból, nőből vagy vegyes felállásból áll egy banda – a Lovebites ott kezd el különválni a mezőnytől, ahol a többiek készítenek egy újabb albumot oszt jónapot, ők meg beleállnak és szét is tépik a műfajt.

Lehet, hogy a japán hagyományokhoz híven ők is egy remek üzleti érzékkel "megcsinált" bandaként indultak, de itt azért jóval többről van szó, mint egy gondosan összerakott projekt. A Lovebites esetében ez a háttér inkább alap, mint korlát. Ott van például Miyako, aki nem csak gitározik, hanem konkrétan klasszikus zongoraművészi képzettséget hoz magával, Midorival együtt pedig nem riffeket pakolnak egymásra, hanem egy olyan komplex harmóniarendszert húznak fel, ami ritkán hallott mélységet ad a zenének. A ritmusszekció sem csak kiszolgál: Haruna dobolása nem finomkodik, hanem darál, Fami pedig olyan basszust tesz alá, ami nem elveszik a háttérben, hanem konkrétan tolja előre az egészet, mint egy bebikázott motor. Fami 2022-ben vette át Miho helyét a Lovebites soraiban – akkor még alig volt 20 éves, de már olyan tehetséggel érkezett, ami nemhogy törést nem okozott, hanem konkrétan új lendületet adott a zenekar hangzásának. Nem betölteni próbálta az űrt, hanem átalakította, és ettől az egész még élettelibb lett. És akkor ott van Asami. Ő alapjáraton egy popéneklésre képzett hang, de nem ragad bele a tiszta, steril megszólalásba, hanem amikor kell, vadul, amikor kell, felemel. És igen, valljuk be: az a tipikus ázsiai hangszín ad az egésznek egy olyan plusz karaktert, amitől az egész banda azonnal felismerhető. Ha pedig valaha láttad őket élőben, vagy akár csak egy koncertfelvételen, azonnal feltűnik, hogy a Lovebites nem az a formáció, ahol az énekes viszi a hátán az egészet, miközben a többiek díszletként állnak mögötte. Itt nincs háttérzenész, itt mindenki jelen van, mindenki számít. Amikor Asami épp nem énekel, nem próbál mindenáron a középpontban maradni, hanem teret ad a többieknek, és pont ettől válik az egész egy élő egésszé. Nem egy emberes show, hanem egy egységes zenekar.

Szóval nem, ez nem csak egy "összerakott" csapat. Ez egy olyan gépezet, ahol minden alkatrész túl jól működik, és pont ettől lesz veszélyes.

Ha mindenképp ki kell emelni pár konkrét dalt, akkor a Blazing Halo gitárszólói egyszerűen leuralják a teret, nem csak technikásak, hanem belém égtek. A Dream Of King szépen, nyugisan indul, majd egy ponton átvált dühös tombolásba, és onnantól nincs menekvés, csak visz magával. A Phoenix Rises Again viszont egy másik szint. Az a fajta életigenlő, már-már pofátlanul optimista hangulat, amit hoz,  nem csak felemel, hanem konkrétan kiránt a saját szarodból, és ad egy olyan lökést, ami már majdnem transzcendens élmény.

Balról jobbra: Midori, Fami, Haruna, Asami, Miyako

A Reaper’s Lullaby konkrétan arcon csap. Olyan szintű zúzás, hogy simán elmenne egy death/thrash banda himnuszának is, csak itt nem hörgés jön, hanem tiszta ének, ami még durvább kontrasztot ad az egésznek, Asami hangja pedig leereszkedik a pokol legmélyebb bugyraiba, majd visszajön onnan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hidegrázós, brutális, és kibaszottul gyönyörű. Az Eternally egy lassabb szerzemény, de nem töltelék, hanem egy tudatos váltás, ahol végre minden érzelem a felszínre kerül. Itt Asami talán eddigi legsebezhetőbb oldalát mutatja meg: nem erőből, hanem szívből énekel, és ettől az egész sokkal jobban üt. A gitárszólók pedig… simán felérnek a műfaj legnagyobbjaihoz. Nem túlzás. Itt (is) kristálytisztán kijön, mennyire brutális összhang van Midori és Miyako között: nem egymás mellett játszanak, hanem egymással összehangolva. És pont ettől lesz az Eternally nem csak egy lassú dal, hanem egy olyan pillanat a lemezen, ahol tényleg megáll az idő. A lemezt a One Will Remain zárja, ami egy igazi koncertsláger. Nem agyal túl semmit, nem akar művészkedni, egyszerűen működik. Az a fajta dal, aminél már az első refrénnél tudod, hogy élőben együtt fogja üvölteni a tömeg.

12-13 éves koromban masszívan benne voltam a Spice Girls-lázban, és nem egyszer fantáziáltam arról, milyen lenne, ha a cukormázas pop helyett egyszer csak odabasznának egy torzított gitárt. Mert ha lehántjuk a platformcipőt és a csillámport, elég komoly hangok lapultak ott. Emma Bunton és Victoria Adams (igen, akkor még nem Beckhamné volt) kivételével a brigád vokálisan kifejezetten erős volt: Mel B karcos, szinte harapós orgánuma, Geri Halliwell meglepően mély, telt altja és  Mel C – akit sokan (jogosan) a banda legerősebb énekesének tartottak – egyedi, rugalmas mezzoszopránja…istenem, simán vitte volna a metalt.

Nagyot néztem, amikor 2022-ben elég látványosan robbant be a metalszíntérre a Venus 5, a Frontiers kiadó gondosan összerakott projektjeként. A háttérben pedig nem valami garázszenészek matatnak, hanem kifejezetten komoly nevek: Jake E (Cyhra, ex-Amaranthe), Stefan Helleblad (Within Temptation), Per Aldeheim (Def Leppard, H.E.A.T, The Poodles).  Szóval itt nem az van, hogy "próbálkozunk", hanem kiszámolták előre, hogy MŰKÖDNIE KELL.

És nem is titkolták, mit akarnak: létrehozni a metalvilág saját Spice Girls-ét, csak több torzítással, több bőrrel, és kevesebb cukormázzal. Ez a fajta őszinteség egyébként már önmagában szimpatikus, mert nem próbálja művészetként eladni azt, ami alapvetően egy erősen koncepcióvezérelt, "rakjuk össze a tökéletes csapatot" típusú projekt.

A felállás pedig tényleg olyan, mintha egy európai metal casting legjobb pillanatait vágták volna össze egyetlen zenekarrá: Herma az Sick N’ Beautiful futurisztikus világából érkezik, egyenesen Olaszországból, Karmen Klinc Szlovéniából a Hellcats vonaláról hozza a rock’n’roll attitűdöt, Jelena Milovanovic (Szerbia), Terese "Tezzi" Persson (Svédország) az Infinite & Divine-ból, valamint az albán Erina Seitllari együtt egy olyan nemzetközi mixet alkotnak, ami papíron szinte túl szép ahhoz, hogy ne működjön. És tényleg, első hallásra működik is: a kémia ott van, a dinamika él, a különböző hangszínek szépen egymásra csúsznak, mint egy jól kevert koktél, amit úgy iszol meg, hogy közben tudod, valaki nagyon pontosan kimérte az arányokat. És pont ez az, ahol egy kicsit gyanússá válik az egész.

Mert amikor minden ennyire precízen van összerakva, felmerül az a kellemetlen kérdés, amit nem mindig szeretünk feltenni: ez még mindig zenei tásulat vagy már inkább egy tökéletesen kivitelezett termék?

A lányok első, saját nevüket viselő albuma 2022-ben került boltokba, és első hallásra kifejezetten kellemes élményt nyújtott, olyan lemez volt, amit simán felteszel háttérnek, aztán azon kapod magad, hogy már a harmadik refrént dúdolod anélkül, hogy észrevetted volna, mikor szippantott be. 

Március 20-án érkezett meg a formáció második stúdiólemeze, a "March Of The Venus 5", összesen tizenegy dallal, és már az első percekben érezni, hogy itt nem akarták újra feltalálni a kereket, inkább fogták a debütlemez receptjét, és egy kicsit még jobban kikeverték. A dalok feszesek, nem nyújtják őket a végtelenségig, nagyjából három-négy perc körül mozognak, a felépítésük nem akar túlbonyolított lenni, és az egésznek van egy tudatosan fogyasztható struktúrája, ami egyszerre erősség és egy picit korlát is. Viszont egy dolog továbbra is vitán felül áll: az öt énekesnő hangja. Abba tényleg nem nagyon lehet belekötni, karakteresek, tiszták, jól működnek együtt, és simán viszik a hátukon a dalokat. Zeneileg sincs ok panaszra. A gitárok most határozottabban előre lettek tolva, van bennük súly, van bennük düh, és amikor akarják, oda is csapnak - elég csak a Take It From The Start brutálisan odavágó szólójára gondolni, ami végre nem csak dísz, hanem tényleges elem. Közben ugyanúgy jelen van a rockos groove, a power metalos pörgés, és az a bizonyos industrialos zúzás, ami modernné és kissé klub-kompatibilissé teszi az egészet. 

Ha ki kell emelni csúcspontokat -márpedig muszáj-, akkor a címadó March Of The Venus 5 és a Like A Witch konkrétan letarolják a terepet az epikus refrénjeikkel. Ezek azok a dalok, amiket nem csak hallgatsz, hanem teli torokból üvöltesz, akár egy koncerten, akár egy teljesen indokolatlan hétköznapi tevékenység (pl. portörlés, zöldségaprítás) közepén. A Far Away kellemes meglepetés: lassabb tempó, de nem fullad bele a melankóliába, inkább egyfajta lebegő, érzelmes egyensúlyt tart, ami jól áll a lemeznek. A Set Me Free már egy merészebb irányba mozdul, szinte súrolja a rádióbarát dance slágerek határát, de nem csúszik át teljesen, inkább csak incselkedik vele. A Surrender és a Satelite szintitémái szépen simulnak bele a hangszerelésbe, nem lógnak ki, hanem inkább egy plusz réteget adnak a hangzásnak.

Az Invincible esetében szinte hallani, ahogy Jake E keze ránehezedik a dalra, ez az a tipikus, modern, hook-orientált metal, ami simán elférne egy Amaranthe-lemezen is. A Winter On My Skin érzelmesebb irányba visz, de nem válik nyálassá, inkább szenvedélyes és feszült, és simán elbírna egy látványos klipet is, mert van benne annyi dráma, hogy működjön. A záró tétel, a The Other Shore egy szépen felépített levezetés, szimfonikus elemekkel, erős refrénnel és azzal az ismerős érzéssel, hogy "igen, itt most vége… de ez nem egy lezárt történet”.

A "March Of The Venus 5" egy kifejezetten erős, profi és élvezetes lemez, ami pontosan tudja, mit akar: szórakoztatni, működni, és jól kinézni – hangban is. A dalok feszesek, a refrének ülnek, a hangzás modern és kellően vastag, az ének pedig végig stabilan tartja az egészet. Ez az a fajta album, amit könnyű szeretni, mert nem kér sokat, cserébe ad egy megbízható, jól összerakott élményt. Viszont…pont emiatt nem válik igazán veszélyessé.  Mert miközben minden a helyén van, ritkán történik meg az a pillanat, amikor azt érzed, hogy most valami kicsúszott az irányítás alól, hogy most tényleg elszabadult valami.

Balról jobbra: Herma Sick, Jelena Milovanovic, Tezzi Persson, Erina Seitllari és Karmen Klinc

Ez egy tudatosan felépített, kontrollált lemez, ami nem hibázik, igaz nem is kockáztat igazán. És egy ilyen háttérrel, ilyen hangokkal és ilyen koncepcióval az ember joggal várna egy kicsivel több őrületet, több koszt, több "leszarom és szétbaszom a világot" energiát. De ennyi baj legyen: végül is ezt a korongot a Spice Girls metalverziója készítette, és ennek megfelelően nem is akar black metalos hörgésekkel, death metalos darálással vagy thrash-szintű agyrobbantással operálni.  Mert amit vállal, azt korrektül hozza: egy újabb kellemes, jól összerakott lemezt kaptunk, ami nem akarja megváltani a világot, viszont pontosan tudja, hogyan legyen szerethető. Vannak rajta kifejezetten erős pillanatok, olyan dalok, amik simán beragadnak, és amiket jó érzés egymás után többször is visszatekerni — még akkor is, ha közben tudod, hogy ez nem az a zene, ami felforgatja az életed.

8/10

"March Of The Venus 5"

Kiadó: Frontiers Music

Megjelenés: 2026.03.20.

Ének:

Greta "Herma Sick" Di Iacovo 

Karmen Klinc 

Erina Seitllari 

Jelena Milovanovic 

Terese "Tezzi" Persson 

Hangszerelés:

Jake E (Cyhra, ex-Amaranthe)

Stefan Helleblad (Within Temptation)

Per Aldeheim (Def Leppard, H.E.A.T, The Poodles)

Aldo Lonobile (ex-Secret Sphere, Archon Angel)

Dallista:

01. March Of The Venus 5
02. Like A Witch
03. Far Away
04. Set Me Free
05. Stereotypes
06. Surrender
07. Satelite
08. Invincible
09. Winter On My Skin
10. Take It From The Start
11. The Other Shore

Furcsa jelenség, hogy egy 1998 óta működő zenekar, amely már a tizenkettedik albumánál tart, ennyire visszafogottan van jelen a médiában. Az Edenbridge mintha tudatosan kerülné a csinnadrattát – vagy egyszerűen másképp gondolkodnak a láthatóságról –, pedig a minőség náluk évtizedek óta állandó. A linzi csapat ritkán tolja túl a marketinggépezetet, alig találkozni velük hirdetésekben vagy nagyobb cikkekben, miközben hasonló régóta működő bandák, mint a Nightwish, az Arch Enemy, az Epica vagy a honfitárs Visions of Atlantis, gyakorlatilag folyamatos médiatűz alatt tartják a közönséget. Utóbbi különösen, hiszen Clémentine Delauney érkezése és a kalózos korszak bevezetése óta megállás nélkül turnéznak, és a rajongótáboruk látványosan megnőtt.

A szimfonikus metalban otthonosan mozgó banda átlagosan három-négy évente jelentkezik új albummal, és ezeken rendre felvonultatják a műfaj összes jellegzetességét. A frontasszony, Sabine Edelsbacher – aki egészen hihetetlen módon idén már 52 éves lesz – bársonyos, alt hangszínével külön utat jár, finoman simogató vokálja teljesen eltér a műfajban domináló szoprán hangzástól, és remekül példázza, hogy a klasszikus énektechnikát nem kizárólag fejhangon lehet mesterien művelni.

Ami elsőre feltűnik – vagy inkább fülbe kúszik – az a dalok meglepően gazdag struktúrája. Az új anyagon a riffek határozottabban harapnak, a dallamvilág pedig sokkal változatosabb, mint korábban. Tavaly nyáron jelentette be a zenekar, hogy készül az új album, a Set the Dark on Fire, és még azt is előre közölték a rajongókkal, mely dalok kapnak videoklipet és mikor. A sort a Cosmic Embrace indította, ezt követte a Where the Wild Things Are, majd a lemez címadó tétele. 

A 12 számos album remek ívvel indul: a nyitó The Ghostship Diaries elegánsan húzza fel a függönyt, és megágyaz a már ismerős Cosmic Embrace-nek és Where the Wild Things Are-nak. Utóbbi ír–kelta motívumokkal van megbolondítva, epikus refrénnel, és Sabine hangja gyönyörűen simul ebbe a hangzásba.

Természetesen a filmzenés hangulat sem marad el: a Bounded By the Light a zenekar epikusabb, grandiózus vonalát képviseli, és itt mutatkozik meg Sabine érzelmesebb oldala is. A folk metalos világba kacsintó elemek különösen az átvezető jellegű rövid tételekben – Tears of the Prophets, Divine Dawn Reveal – kapnak hangsúlyt, ahol buzuki, ukulele, cimbalom és elektromos szitár színezi a zenét. Utóbbi a Lighthouse egyik meghatározó alappillére, ez adja a dal finoman keleties atmoszféráját.

A lemezt egy több mint 13 perces, négyfelvonásos történet, a Spark of the Everflame zárja. A kompozíció négy része – Let Time Begin, The Winding Road to Evermore, Per Aspera ad Astra és Where It Ends, Is Where It Starts – mind teljesen eltérő módon szólal meg, mintha egy epikus utazás négy különálló állomását járnánk be. Felépítésében kissé emlékeztet a Nightwish "Century Child" (2002) albumán található, hasonló hosszúságú és három részre tagolt Beauty of the Beast tételeire, ám az összhatás továbbra is egyértelműen az Edenbridge sajátos hangzásvilágát hordozza, a multihangszeres Lanvall – Sabine férje – pedig zeneszerzőként ismét megmutatja, milyen sokoldalúan képes kibontani adottságait és ötleteit. 

Bár kétségtelen, hogy egy csaknem három évtizede működő zenekar életművében akadnak gyengébb fejezetek, véleményem szerint az Edenbridge továbbra is egy erősen alulértékelt formáció. Remélhető, hogy a "Set the Dark on Fire" közelebb hozza őket egy szélesebb közönséghez, mert ezzel az albummal a csapat tényleg odatette magát. A "Dynamind" (kritika ITT) volt utoljára hasonlóan erős kiadvány; a "Shangri-La" nálam nem ütött akkorát, de ez a friss anyag üdítő lépés előre. Igaz, elbírt volna még egy kis plusz keménységet, de összességében egy szerethető, jól összerakott, karakteres lemez született, határozottan erőteljes dalokkal.

9/10

"Set the Dark on Fire"

Megjelenés: 2026.01.16.

Kiadó: Steamhammer/SPV

Zenészek:

Sabine Edelsbacher - ének

Lanvall - szólógitár, ritmusgitár, akusztikus gitár, zongora, billentyűs hangszerek, elektromos szitár, buzuki, ukulele, swaramandal, kalapács-cimbalom, tampura, monokord és mandolin

Johannes Jungreithmeier - dobok

Steven Hall - basszusgitár

Sven Sevens - gitár

Dallista:

01. The Ghostship Diaries
02. Cosmic Embrace
03. Where The Wild Things Are
04. Tears Of The Prophets
05. Our Place Among The Stars
06. Set The Dark On Fire
07. Bonded By The Light
08. Divine Dawn Reveal
09. Lighthouse
10. Spark Of The Everflame - Let Time Begin
- Spark Of The Everflame - The Winding Road To Evermore
- Spark Of The Everflame - Per Aspera Ad Astra
- Spark Of The Everflame - Where It Ends, Is Where It Starts

Poppy karrierje talán a legmegosztóbb dolog a modern alternatív zenében, amióta úgy döntött, hogy a popzene cukormáza helyett inkább a gitárok nyers hangjaival kezd el dolgozni. Az industrial és metal elemekkel fűszerezett új irány persze felkavarta a kedélyeket, sokan rögtön lehúzták, hogy "ez nem igazi metal", "ez csak póz", meg hogy "mi a faszom ez egyáltalán?".

Nos, én is pont egy ilyen gyűlölködő posztban akadtam rá tavaly a zenéjére, ahol a kommentelők alaposan szétszedték a csajt. De amikor valami így rommá van fikázva minden oldalról, az nekem automatikusan gyanús, szóval gondoltam, megnézem, hogy mi ez, amiért ennyire habzik mindenki szája. És bejött. Szóval míg mások minden létező platformon magyarázták, hogy Poppy "nem autentikus", én ráfeküdtem a repeat gombra... ha ettől anti-metalos vagyok, hát leszarom, nekem tetszik. Ha tudnák, hogy olykor Spice Girls-t is hallgatok a könnyes nosztalgia jegyében...

Poppy, polgári nevén Moriah Rose  Pereira 1995. január elsején született a Massachusetts állambeli Bostonban, portugál származású szülők lányaként. Pályafutása 2017-ben a "Poppy.Computer" albummal indult, amely kimondottan szintetikus pop hangzással, bubblegum dallamokkal és egy egészen bizarr, szürrealisztikus imázzsal dolgozott. A That Poppy személyisége (akkoriban ezen a néven alkotott) egyszerre volt aranyos és kifejezetten kísérteties, egy mesterségesen mosolygó, robotszerű figura, aki YouTube-videóiban monoton hangon mondott néha abszurd, néha kifejezetten sötét dolgokat.

A 2018-as "Am I a Girl?" még nagyrészt a pop műfajban maradt, de itt már érezhetően megjelent valami más is. Az album második felében olyan számok kerültek be, mint az X és a Play Destroy (Grimes és Diplo közreműködésével), amelyek már a nehezebb hangzás felé kacsintgattak. Ez volt az az átmeneti pont, ahol a cukros felszín alatt egyre erőteljesebben kezdett el megjelenni a feszültség. Aztán jött az "I Disagree" 2020-ban, és itt már nem volt visszaút. A korong nyíltan ötvözte a metalt, az industrialt és a nu metalos elemeket, miközben megtartott némi popot is. Poppy később többször kijelentette, hogy a váltás mögött az állt, hogy a korábbi dalok már nem fejezték ki azt, ami valójában benne forrt – a düh, a kontroll elvesztésének érzése és a társadalmi elvárásokkal szembeni lázadás. A torzított gitárok és a brutálisabb hangszerelés szabadságot adott neki, hogy őszintébb legyen.

Ez a váltás persze nem csoda. Poppy alig 18 évesen robbant be a köztudatba, és az ember ebben a korban még csak kezdi megtanulni, hogy ki is ő valójában, hiszen hiába számít felnőttnek, valójában még kamasz. A művészi érés ritkán egy éles, radikális törés; sokkal inkább fokozatos kísérletezés, ahogy az "Am I a Girl?" esetében is látható volt. Poppy tehát nem egyik napról a másikra lett "metal", hanem lassan, albumról albumra kereste a helyét, miközben lemorzsolódtak róla a korábbi rétegek. És ha jobban belegondolunk, ez teljesen természetes – egy huszonéves művész nem lehet ugyanaz, mint egy tizenéves, még akkor sem, ha a közvélemény ragaszkodik ahhoz, hogy az eredeti imázst örökké meg kellene tartania. Az ezt követő "Flux" (2021), "Zig" (2023) és "Negative Spaces" (2024) már határozottan a keménység felé tartott. 

A mai napon került boltokba az "Empty Hands" címre keresztelt új album, miután három kislemez – az Unravel, a Bruised Sky és a Guardian – már korábban felvillantotta, mire számíthatunk a fiatal művésznőtől. Ahogyan ő fogalmazott egy interjúban: 

"Minden reggel, amikor felkelek, arra ösztönzöm magam, hogy olyasmit tegyek, amit azelőtt még soha."

Igen határozott elképzelésekkel rendelkezik tehát az énekesnő, akinek friss anyaga nem szakít látványosan a "Negative Spaces" világával, ami nem is meglepő, hiszen ismét Jordan Fish – az alternatív zene egyik legbiztosabb kezű producere – bábáskodott a korong születésénél. 

A lemezt a Public Domain nyitja, amely az If We're Following The Light mellett a maga 4 percével a második leghosszabb tétel – ízig-vérig industrial alapokra épül, szövegének magja pedig úgy izzik, mint egy túlterhelt villanyvezeték: a világ tele van cinikus manipulátorokkal, szajhaként árult véleményekkel és olyan "igazságokkal", amelyek mögött semmi valódi tartalom nincs. Ezt követi a már ismert Bruised Sky, amelyhez vizuális anyag is készült. A dal szövege a trauma és az elárultság feldolgozásának kínzó folyamatát írja le: Poppy próbálja betegségként kezelni azt, aki fájdalmat okozott neki. Az apokaliptikus képekkel teli reflex és a "fény" motívuma azt sugallja, hogy az egyetlen kiút a sötétség által hozott megtisztulás, ahol végre nem kell többé rejtőzködni, és a hallgatásban rejlik az igazi erő.

A szintén kislemezként megjelent Guardian az egyik legerősebb darab az albumon, Poppy tiszta hangjára épül, nincs benne hörgés és sikoly, a szöveg pedig igen mélyre megy, ami az érzelmeket illeti. A szöveg egy feltétel nélküli védelmező szeretet himnusza, amelyben az énekesnő arról mesél, hogy még akkor is ott lesz a számára fontos embereknek, amikor minden más – istenek, városok, remény – összeomlik körülöttük. Erőteljes képekkel dolgozik (rommá lett városok, árulók és gyávák, bíborvörös nyilak), de a reflex mégis teljes odaadást hirdet: a "te vagy minden lélegzetemben" és az "örökké fogunk küzdeni" sorok olyan szintre emelik a védő szerepet, amely már-már spirituális dimenzióba lép, túlmutatva a puszta emberi kapcsolatokon.

Heike Langhans munkásságát már hosszú évek óta figyelemmel kísérem. A német gyökerekkel rendelkező, Dél-Afrikában született és jelenleg Új-Zélandon élő énekesnő 18 éves kora óta aktívan alkot, és azóta számos zenei projektben megmutatta sokoldalúságát. Nevét legtöbben a gothic/death/doom színtér egyik meghatározó formációja, a svéd Draconian révén ismerhették meg.

2021-ben azonban új fejezetet nyitott: megalapította a Remina nevű formációt, alkotótársával és egyben jegyesével, Mike Lamb-bal. A páros nem tétlenkedik – a Remina mellett közösen jegyzik a Light Field Reverie és a Sojourner nevű formációkat is, így hármas projektjük egyfajta kozmikus egységként fonódik össze, miközben mindhárom formáció más-más arcát mutatja meg a melankólia és a transzcendens szépség univerzumának.

"The Silver Sea" címmel ma jelent meg a Remina második albuma. Bár mindössze hét szerzeményt tartalmaz, már az első hangok után világossá válik: itt nem a mennyiség, hanem a minőség uralkodik. Minden dal egy külön világ, lassan kibontakozó, atmoszférikus utazás a kozmikus melankólia tengerén, ahol a csendnek is súlya van, és minden hang a végtelen felé rezdül. A doomhoz nem elég csupán két fül, kell hozzá egy bizonyos lélekállapot. Egyfajta belső lelassulás, amikor nem menekülsz a sötétség elől, hanem hagyod, hogy átöleljen. Hogy elmerülj benne – a zenében, a szövegekben, a pincemélyre hangolt gitárok zúgásában, a vaskos hangzásban, a melankolikus dallamokban, és jelen esetben Heike Langhans éteri, túlvilági hangjában.

A metalon belül kevés műfaj képes ilyen kristálytisztán megmutatni az elmúlás, a transzcendens és a sötétség szépségét. A doom nem harsány és pörgős: ereje éppen a lassabb tempóban gyökeredzik, súlyában pedig a katarzis. Ez a zene nem akar elterelni a fájdalomról, hanem segít szembenézni vele. És aki egyszer tényleg megérti, az tudja: a doom nem szomorú, csak őszinte.

A Trust No One arról szól, hogy az igazság keresése nem mindig egy felszabadító dolog, sőt, olykor fájdalmasabb, mint a nem tudás. A sorokban ott a belső vívódás, a zene pedig rezonál a szöveg fájdalmával, míg a Vanta Rayben Tony Dunn és Heike kettőse nagyszerű egységet alkot - Tony Sgàile név alatt alkotó angol zenész, de tagja a Cnoc an Tursa nevű zenekarnak is.

Az Antimatter énekesével, Mick Moss-szal rögzített Algolban Mick mély, földies baritonja szintén összesimul Heike lágy hangjával, a dal maga pedig kozmikus metaforákon keresztül beszél a pusztulásról, elengedésről és az örök összetartozásról. A dal egy szerelmi kapcsolat vagy spirituális kötődés végső felbomlását jeleníti meg – nem hétköznapi értelemben, hanem univerzális léptékben, mint két csillag, akik ugyan egymás körül keringenek, de végül a gravitáció elsodorja őket egymástól - talán ezért is kapta a címét a tétel az asztrológiában meglehetősen rossz hírű Algol csillagról, amely a Bika csillagkép objektuma.

Igazi gyöngyszem a House of Suns; lassan, szinte észrevétlenül bontja ki magát. Mély, lüktető atmoszférája és szenvedélyes hangulata minden hallgatással közelebb enged, az Io pedig az egyik legkedvesebb dalom a lemezen. Io a mitológiában Zeusz szeretője volt, akit üldöztek és elrejtettek, róla kapta nevét a Jupiter négy Galilei-holdja közül az egyik, és a szövegben visszatérő motívum a róla származó szilánk. Ez a szilánk a kapcsolatuk jelképe, a szeretett lény utolsó ajándéka, amellyel egyúttal titkot is hagy hátra. A sorokból az derül ki, hogy a távozó valamit tudott, valamit védett – talán egy tiltott tudást, talán az emberiséget –, és a narrátorra bízta ennek őrzését.

A lemezt a Silence and the Silver Sea zárja, egy olyan dal, amelyben úgy érzed, egyszerre beszélsz a tengerrel és a csillagokkal. Heike hangja itt talán a legéteri­bb és legtörékenyebb, mégis végtelenül erőteljes – mintha maga az ég válaszolna minden egyes dallamával.

A "The Silver Sea" egy utazás a kozmoszban, Heike hangja a pedig a vezérlőcsillag. Kevés énekesnő képes ennyire átlátszóan közvetíteni a melankóliát, mégis megtölteni azt fénnyel és reménnyel. Hangja nem egyszerűen megszólal, hanem körbefon. Mike zenei világa és Heike éteri jelenléte tökéletes összhangban léteznek: mint két égitest, amelyek külön pályán mozognak, de mindig ugyanabba a fénybe fordulnak. Ketten együtt ismét megmutatták, hogy a sötétség lehet gyönyörű, ha belülről ragyog.

10/10

"The Silver Sea"

Megjelenés: 2025.10.24.

Kiadó: Avantgarde Music

Dallista:

1. Trust No One

2. Algol

3. Vanta Ray

4. Theia

5. House of Suns

6. Io

7. Silence and the Silver Sea

Zenészek:

Heike Langhans - ének

Mike Lamb - gitár, basszusgitár, billentyűk

Shayne Roos - dobok