Magyar nyelvű female metal blog

Fémcsajok


Lemezismertető: Garbage - No Gods No Masters

2021. június 21. - Jurancsik Eszter

garbage-no-gods-no-masters.jpeg

A Garbage 1993-ban alakult a Wisconsin állambeli Madisonban, élén egy skót születésű énekesnővel, Shirley Mansonnal. Első albumuk, amely 1995-ben jelent meg, a zenekar nevét viselte, az igazi áttörést azonban az 1998-as Version 2.0 hozta meg a formációnak, gondoljunk csak például a Push It-re, amelyet rommá játszottak a rádiók, az I Think I'm Paranoid-ra vagy a You Look So Fine-ra. Egy évvel később a 19. James Bond-film egyik betétdalát is a csapat jegyzi, a The World Is Not Enough is orrvérzésig folyt a zenecsatornákon.

Hasonlóképpen erős lemez lett a 2001-es Beautiful Garbage is, rajta sokak kedvencével, a Cherry Lips-sel, a Bleed Like Me (2005) kicsit gyengébb lett, de hallgatható, a Not Your Kind Of People (2012) azonban már közel sem volt annyira vérszegény, mint elődje, a legutóbbi, Strange Little Birds (2016) is hozta az elvárásokat. 2017-ben a No Horses kislemez bevételeit pedig a Vöröskeresztnek ajánlotta a banda.

Jómagam 1998-ban, 12 évesen hallottam először az együttesről, a fent említett Push It című sláger kapcsán. Tulajdonképpen Shirley volt az első rockénekesnő, akit megszerettem és a mai napig hatalmas példaképem. Az idén 56. évét betöltő frontasszony semmit nem veszített karizmájából, ugyanolyan energiával tombol a színpadon, mint a harmincas éveiben.

garbage_credit-joseph-cultice.jpg

A No Gods No Masters boltokba kerülését megelőzően, a The Men Who Rule The World megjelenése kapcsán az énekesnő elárulta: 

Ez lesz a hetedik lemezünk, amelynek kifejező számmisztikája befolyásolta tartalmának DNS-ét: a hét erényt, a hét bánatot és a hét halálos bűnt. Ez volt a módszerünk arra, hogy megértsük, a világ egy kibaszott kemény dió, és milyen elképesztő káoszba kerültünk. Ez az a lemez, amelyet úgy éreztünk, hogy most volt muszáj megcsinálnunk. A The Men Who Rule The World pedig egy tiltakozó dal; gyötrő vádirat és hadüzenet, amely kritizálja a kapitalista rövidlátás, a rasszizmus, a szexizmus és a nőgyűlölet világszerte tapasztalható növekedését. Ez egy egyértelmű szándéknyilatkozat egy olyan zenekartól, amely még mindig hisz az ellenvélemény erejében, megadva a lemez alaphangulatát.

Butch Vig dobos hozzátette:

Ez a legszociopolitikusabb lemezünk. Nem hagyhattuk figyelmen kívül azt, ami most történik. Nemcsak a koronavírus-járvány, de a jobboldali politikát gyakran jellemző rasszizmus és nőgyűlölet, a #MeToo-mozgalom és a pénzügyi egyenlőtlenségek is hallhatóak lesznek a dalokban.

A The Creeps a hatalmon lévőket és az emberek manipulálhatóságát veszi alapul, az A Woman Destroyed-ben kemény utalásokat találhatunk arra, hogy sok helyütt a világon a nők még mindig másodrendű állampolgárnak számítanak és nem hiányzik a dalból az őket övező szexizmus, a nők eltárgyiasítása sem - hasonló témát feszeget a lassabb dallamú This City Will Kill You és az Uncomfortably Me is.

Itt kell megemlítenem, hogy a szövegeket ugyan Shirley írja, de szó nincs semmiféle férfigyűlöletről, nincs általánosítás. Shirley hosszú évek óta él boldog házasságban Billy Bush zenei producerrel, a zenekar férfi tagjai pedig teljes mellszélességgel az énekesnő mellett vannak. 

Természetesen a vallások fricskázása sem maradhatott ki, a szó veszélyes értelmében vallásos viselkedés adja a Waiting For God alapját, a Godhead-ben igen kemény szavakat kapunk. "Tudnál arról, ha lenne farkam...?" 

179718349_311997723623760_1258361489233079422_n.jpg

Ahogy a zenekar fogalmazott: a lemez a világ őrületét tükrözi, és valóban így van. Ha újból lehetnek koncertek, biztosan állandó darab lesz majd jó pár tétel az albumról, amely nagyon jól sikerült, minőségi munkát és odabaszós dalszövegeket kapunk a dalcsokor képében.

Minden feminizmus nélkül: több ilyen nő kellene a rock-és metálvilágba, mint amilyen ez az ötödik X-en túli, hihetetlen energiával és őszinteséggel megáldott Shirley.

9/10

Kiadó: Stunvolume/Infectious Music

Zenészek:

Shirley Manson - ének

Butch Vig - dob

Duke Erikson - gitár

Steve Marker - gitár, billentyűk

Számlista:

1. The Men Who Rule The World

2. The Creeps

3. Uncomfortably Me

4. Wolves

5. Waiting For God

6. Godhead

7. Anonymous XXX

8. A Woman Destroyed

9. Flipping The Bird

10. No Gods No Masters

11. This City Will Kill You

 

 

 

 

Albumpremier+lemezismertető: Heart Healer - The Metal Opera

heart-healer-album.jpg

A svéd Magnus Karlsson neve főleg produceri munkái kapcsán csenghet ismerősen, hiszen olyan nevekkel dolgozott már együtt, mint az Ayreon, a Primal Fear vagy a Kiske/Somerville. Tavaly decemberben gondolt egyet, fogott néhány tehetséges énekesnőt, majd a stúdióba szabadította őket. A svéd Anette Olzon (ex-Nightwish, The Dark Element, Allen/Olzon), a spanyol Ailyn (ex-Sirenia, Her Chariot Awaits, Trail of Tears), a finn Noora Louhimo (Battle Beast), az amerikai Adrienne Cowan (Seven Spires) és az örmény Margarita Monet (Edge of Paradise) örömmel mondott igent a felkérésere, hogy a lemezen szerepeljenek, amelynek címe The Metal Opera, és amely a mai nappal jelent meg. 

Karlsson a következőket mesélte a korong dalairól, amelyek tematikája -a projekt nevéhez illően- a szív gyógyítása:

Az opera főszereplőjét, a 'Heart Healert' a fantasztikus Adrienne Cowan alakítja, aki arra ébred, hogy semmire nem emlékszik, azt sem tudja, hogy kicsoda ő. Hamarosan kiderül, hogy ha megérint valakit, az meggyógyul, de minden egyes gyógyítással fogy a saját ereje. A lemez valójában egy utazás, melynek során kideríti, hogy ki is valójában, és közben találkozik másokkal, akik vagy neki szeretnének segíteni, vagy akik tőle várják a segítséget, de olyanokkal is, akik üldözik, mert félnek tőle. Rengeteg csodás énekessel dolgoztam már eddigi karrierem során, de főként férfi énekesekkel. Persze dolgoztam csodás nőkkel is, mint például Noora Louhimo, Amanda Somerville vagy Anette Olzon, de ezúttal kimondottan egy olyan albumot akartam készíteni, amelyen főként énekesnők hallhatóak. Mindannyiuknak nagyon különleges, egyedi a hangja, és más-más stílusban is tudnak énekelni, ami rendkívül fontos a projekt számára.

Elsőként az Into the Unknown című dalt hallhattuk, amelyben Noora énekelt, majd a This Is Not The End érkezett, amelyben viszont már mindegyik hölgy hallatta hangját. 

Az első két klipes dal igencsak elnyerte a tetszésemet, de különösen a This Is Not The End, amelynek refrénje hallatán megvallom, a fene se tudja miért, de kicsordult a könnyem. Decemberben elhunyt édesapám arca jelent meg előttem, mintha csak ő üzente volna, hogy ez nem a vég. Na, innentől kétségem sem volt, hogy ez az anyag valóban gyógyító energiákkal bír - ilyen hangokkal meg aztán főleg.

Igen súlyos dalokat varázsolt a lemezre Karlsson, vérbeli rock/metál szerzeményeket, és a fent felsorolt énekes hölgyek mindegyike remekül bánik a hangjával a kiadványon - mindegyikük nagyszerűen kamatoztatja tehetségét a különböző éneklési technikákban. Anette Olzont rengetegen lehúzták Nightwish-beli szereplése és első szólólemeze (Shine, 2014) kapcsán, ám a Jani Liimatainennel (ex-Sonata Arctica) közös projektjében, a The Dark Elementben és az Allen/Olzon (amelyet Russell Allennel alapított) projekben bebizonyította: tud énekelni. E lemezen pedig újfent nem okoz csalódást, különösen a We Can Stand All Alone és a Mesmerized című szerzeményekben. Noora Louhimót a Battle Beastben ismerhette meg a metálkedvelő közönség, és itt is hozza a formáját. Ailynt a Sireniából ismerhetjük, de sok együttessel -pl. Melted Space, Débler- dolgozott már együtt, valamint 2019-ben létrehozta Her Chariot Awaits nevet viselő csapatát, amelynek első lemezén hangjának egy teljesen más aspektusát tárta a nagyvilág elé, egy igen földbe döngölős lemezen, de időközben a Trail of Tears is felkérte frontlányának.

fotojet_6_4.jpg

Balról: Margarita Monet, Adrienne Cowan, Anette Olzon, Noora Louhimo, Ailyn

A When The Fire Burns Out-ban visszatér a Sireniás énekstílusához, ugyanakkor hangjának metálosabb oldalát is hallhatjuk. Adrienne Cowan, a bostoni Seven Spires fiatal énekesnője hörögni is tud, ám e lemezen tiszta hangjával szerepel - az Awake című tétel, amely az albumot nyitja, lehengerlően jó lett. Fényes jövő áll a 25 éves lány előtt. Margarita Monet, az Edge of Paradise örmény származású fronthölgye szintén fantasztikus munkát végzett. Az Evil's Around the Cornerben Noora és Adrienne alakítanak hatalmasat, utóbbi énekesnő a Weakerben is elképesztően szerepel. 

Magnus Karlsson ismét kitett magáért, ahogyan a lányok is. E lemez valóban gyógyítja a szívfájdalmakat, nekem legalábbis nagyon tetszenek a szerzemények. Nagyon vártam a dalcsokrot, és nem kellett csalódnom. Kifogástalan munka és minőségi dalok, szívmelengető (és gyógyító) szövegekkel.

10/10

--Sarok Bettina gondolatai...--

Érdeklődve fogtam neki a The Metal Opera tartalmának felfedezésébe, ugyanis két énekesnő kivételével a többiről pontosan tudom mi mindenre képesek hangszálaikkal,ettől függetlenül mégis sikerült meglepetést szerezniük.


Amikor elndult a lemeznyitó Awake először azt gondoltam,hogy 》hurrá,újra egy klisés szimfonikus felvezető《 másodpercekkel később viszont valami teljesen megváltozott,és már az az érzés kezdett motoszkálni bennem,hogy valami hatalmas, bombaszerű dolog van kibontakozóban. Nem kis kellett sokat várni arra,hogy a címszereplő Adrienne Cowan megszólaljon - nem kis meglepetést okozva.

collage2037645200.jpg

Adri karrierjét már követem egy ideje,láttam és hallottam is néhány covert tőle,ezen a lemezen viszont lenyűgözött, huszon x évesen rettenetesen kiforrt, érett hangokat villantott és nem is volt kétség,hogy a hét énekesnő közül ő lett a kedvencem. A többi hölgy sem piskóta,ott van például Anette Olzon,akit sokan cikiztek,különösen akkor,amikor átvette Tarja helyét a Nightwish-ben. Nyilván már akkor is megtette a tőle telhetőt,azóta persze megtalálta a ,saját hangját',amit rendre tud is kamatoztatni. De megemlíthetném még Margarita Monetet is,akit ez idáig nem ismertem,mostantól viszont utána kell néznem,mert nagyon megvett az alakítása. Ott van továbbá még Ailyn is,aki hangilag hatalmas meglepi volt új zenekarában, most viszont visszatért a Sireniában is jól bevált bársonyos hangszínhez, és milyen jól tette,már kezdtem hiányolni, Gracias!

Maga a lemez egy különleges utazás, egy történet,aminek minden perce precízen ki lett dolgozva, a kirakós darabjai pedig tökéletesen lettek elhelyezve. Végtére is,ez a szívgyógyító projekt beváltotta a hozzá fűzött reményeket  és bár jámborlelkű metálarcként azonnal hatással vannak rám a komolyabb szöveggel ellátott dalok,most mégis igyekeztem a hangra és dallamokra figyelni,mintsem arra,hogy tulajdonképpen mit is takarnak a sorok.

Nemtudom,hogy lesz-e folytatása ennek az egésznek,de reménykedem abban,hogy igen,hiszen a svéd mester most rendesen beletrafált abba,hogy kiket kell egy kalap alá venni és felpakolni őket egy komplett lemezre, a kis formációja pedig gyanúsan folytatásért kiált,mivel nem lehet,hogy a kezdet egyben a vég legyen,de mivel a lemezt a This Is Not The End című szám zárja fenn áll az esélye annak,hogy ez az utazás még messze nem ért véget... (Nekem ez egy 10-ből 9-es skálán mozog, a mérleg viszont még billenhet feljebb!)

Albumpremier+lemezismertető: Epica - Omega

bp5fdve-m.jpg

2016-ban jelent meg a holland Epica utolsó nagylemeze, a The Holographic Principle (kritika itt). Ez az album volt számomra a banda addigi legütősebb kiadványa, amely tematikájául a digitális világot választotta. Amikor már sokadszorra pörgettem végig a korongot, magamban feltettem a kérdést: lehet ezt még fokozni? 

Ma került boltokba a zenekar Ωmega címre keresztelt új lemeze, amelynek kiadását eredetileg tavaly őszre tervezte a csapat, ám a világon tomboló koronavírus-járvány kirobbanása megnehezítette a dolgokat, különösen ami az éneksávok rögzítését illeti.

Na de nézzük a számokat!

Az együttes két központi figurája az énekesnő Simone Simons és a gitáros/hörgős Mark Jansen. A vörös hajú frontasszony egy interjúban elmondta: szerettek volna kicsit visszatérni a kezdeti hangzáshoz. Mivel a banda első, 2003-as The Phantom Agony című első lemeze óta igencsak nagy utat járt be, albumról albumra hatalmas szinteket ugorva meg, kíváncsian vártam a kiadványt.

Négy számot hallhattunk a korongról megjelenése előtt, az Abyss of Time - Countdown to Singularity, a Freedom - The Wolves Within, a Rivers és az Omegacoustic című szerzemények képében ízelítőt kaphattunk a korongból. Az Abyss of Time és a Freedom dübörgése után a Rivers líraisága, gyengédsége repít el minket egy álomszerű világba. Utóbbi dal az életről szól és arról, hogy meg kell tudni küzdeni a nehézségekkel, a Freedom pedig a két farkas harcáról - egy cseroki indián történetén alapul.

Korábban Mark elárulta: a 2014-es, The Quantum Enigma spirituális-filozofikus témái köszönnek vissza az újdonságon, és ez abszolút érezhető a dalokban: a Gaia, amely nagyon Epicásan, latin sorokkal indít, a Földanyáról szól, a Seal of Solomon Salamon pecsétjéről, ami nem más, mint a hatágú csillag, amit szoktak még Dávid-csillagként, zsidó csillagként is emlegetni (az igazság azonban az, hogy ez a szimbólum eredetileg Vishnu indiai isten csillaga, csak ellopták...). 

Csupa keleties dallammal operál a lemez, a Code Of Life-ot is közel-keleti dallamok és egy arab mondat vezeti fel, és a Myrath tunéziai származású énekese,  Zaher Zorgati is vendégszerepel benne. Igen kellemes hangulatú tétel, ahogyan a csaknem 14 percre nyúló Kingdom of Heaven, part III - The Antediluvian Universe is. Tudtam, hogy lesz egy 10 percnél hosszabb dal is a lemezen, ahogyan azt a bandától megszoktuk, és meg kell mondjam, véleményem szerint ezek a rétestészta-hosszúságú szerzemények adják a banda albumainak egyik alappillérét. Mark Jansen valahogy mindig eltalálja őket. 

epica.jpg

A Synergize - Manic Manifest szinte berobban az ember arcába és le is tépi azt, hasonlóképpen tesz a Twilight Reverie – The Hypnagogic State is, amelyben egyébként Vicky Psarakis, a kanadai The Agonist énekesnője is hallható. A lemezt az Omega – Sovereign of the Sun Spheres zárja, amely egy szintén fülbemászó és remekül összerakott nóta. 

Azt gondoltam a 2016-os The Holographic Principle után, hogy ennél nagyobb csúcsokat az Epica már képtelen elérni. Tévedtem. Az Omega egy monumentális, álomszerű, ám mégis nagyon erős album. Matekmetál, de mégis (jó értelemben vett)kiszámíthatatlanság, az egzotikus hangzás és a zúzás keverése pedig ezúttal is remek elegyet alkot. A The Holographic Principle jó pár dalában is megtaláltuk ezt a keleties-arabos hangzást, de itt ez jóval nagyobb szerepet kap, de mégsem válik unalmassá, sőt! Simone hangja ismét csodásan cseng, de a banda többi tagja is kitesz magáért. Az év egyik legjobban várt lemezéről beszélek, és nem csalódtam.

omega.jpg

10/10

Megjelenés: 2021. február 26. 

Kiadó: Nuclear Blast

Tracklist:

1. Alpha - Anteludium - 1:38
2. Abyss of Time - Countdown to Singularity - 5:20
3. The Skeleton Key - 5:06
4. Seal of Solomon - 5:28
5. Gaia - 4:46
6. Code of Life - 5:58
7. Freedom - The Wolves Within - 5:37
8. Kingdom of Heaven Prt. 3 - The Antediluvian Universe - 13:24
9. Rivers - 4:48
10. Synergize - Manic Manifest - 6:36
11. Twilight Reverie - The Hypnagogic State - 4:29
12. Omega - Sovereign of the Sun Spheres - 7:06

Zenészek:

Simone Simons - ének

Mark Jansen - gitár, hörgés

Rob van der Loo - basszusgitár

Coen Janssen - billentyűk

Isaac Delahaye - gitár

Ariën van Weesenbeek - dobok

 

 

Albumpremier+lemezismertető: Sirenia - Riddles, Ruins & Revelations

A mai nappal jött ki a dél-norvégiai Stavangerből származó Sirenia új albuma, a Riddles, Ruins & Revelations. Az előző lemez - az Arcane Astral Aeons - igencsak húzósra-zúzósra sikeredett, itt olvashattátok a kritikáját. Az volt a második közös munka Emmanuelle "Emma" Zoldan énekesnővel. A 43 éves, kétgyermekes anyuka hazájában, Franciaországban jó ideje ismert operaénekesnő, csodálatos mezzoszoprán hanggal rendelkezik, remek választás volt Morten Velandtól, amikor úgy döntött, a spanyol Ailyn 2016-os távozása után őt állította a mikrofon mögé - ezzel Emma lett a banda ötödik frontasszonya Fabienne Gondamin, Henriette Bordvik, Monika Pedersen és Ailyn után. 

1dc52a427cb04ca794faf59bd6111867.jpg

A Dim Days Of Dolor, amely még 2016 novemberében került boltokba, szerintem elég gyenge lett, viszont az Arcane Astral Aeons aratott, nemcsak nálam, de észrevételem szerint más zenei bloggerek és a rajongók körében is. Mintha szintet lépett volna a zenekar azzal, hogy felismerte, mennyi operás hangú lány énekel már az utóbbi években, és e korongon Emmanuelle már természetesebb előadásmódja volt hallható.

Az album megjelenése óta nem telt el nap, hogy ne hallgattam volna számokat róla. Na, valami ilyesmit vártam a Riddles, Ruins&Relevationstól is. 

Elsőként decemberben hallhattuk az Addiction No. 1 című dalt, amely a csapatot a modernebb oldaláról mutatta be, elektronikus elemekkel és érdekes megoldásokkal, majd következett a We Come To Ruins, amely kicsit keleties, arabos hangzást kapott, de nagyon jól megcsinált zene. Két napja Desireless hatalmas sikerű Voyage Voyage című szerzeményének -amely sláger 1986-ban vezette a listákat Európa-szerte- metálosított verziójával rukkolt elő a banda, amely nóta teljes egészében francia nyelvű. Bár nem vagyok oda a francia nyelvért, de ezt a dalt mindig szerettem, és Emmáék coverje igen erőteljes lett. 

A lemezt hallgatva várja az ember a csúcspontokat, az orgazmusokat a dalokban, ám ez most valahogy elmarad. A három beharangozó szám után valami erőteljes, epikus, de mégis Sireniás albumra számít a hallgató. Utóbbi jellegzetesség, tehát a tipikus Sireniás elemek ezúttal sem hiányoznak a számcsokorból, de a katarzis, amely végigkísérte pl. az Arcane Astral Aeons-t, most elég lagymatag módon van jelen a dalokban.

81207980_731524594041465_6527584882245270832_n0.jpg

Mi történhetett? Mert a korongra nem lehet azért egyértelműen kijelenteni, hogy rossz. Vannak jó, szerethető szerzemények rajta, pl. a Towards an Early Grave dinamikája, a Beneath the Midnight Sun dallamvilága, a The Timeless Waning keménysége és a December Snow sejtelmes hangulata nagyon tetszett, de a többi dal valahogy nem üt akkorát. Ahogy egy kedves barátom fogalmazott, tisztességes iparmunka, ám az első három klipes nóta után valahogy ez kevésnek tűnik. Hallgatható lemez, vannak rajta jó számok, de jó pár dal - sajnos - gyenge.

7/10

Megjelenés: 2021. február 12.

Kiadó: Napalm Records

Zenészek:

Emmanuelle "Emma" Zoldan - ének

Morten Veland - basszusgitár, billentyűk, hörgés

Nils Courbaron - gitár

Michael Brush - dob

Dallista:

  1. Addiction No. 1

  2. Towards an Early Grave

  3. Into Infinity

  4. Passing Seasons

  5. We Come to Ruins

  6. Downwards Spiral

  7. Beneath the Midnight Sun

  8. The Timeless Waning

  9. December Snow

  10. This Curse of Mine

  11. Voyage Voyage

146156-sirenia-riddles-ruins-revelations.jpg

 

 

Albumpremier+lemezismertető: Therion - Leviathan

Az eredetileg svéd tagokkal megalakult Therion eredetileg death metalt játszott, azonban az évek múlásával egyre inkább a szimfonikus hangzás kapott szerepet a banda zenéjében, mára pedig e műfaj egyik legjelesebb képviselőjeként tarthatjuk számon az 1987 óta létező együttest.

Ma jelent meg a zenekar 17. albuma, amely a misztikus tengeri lény után a Leviathan címet kapta. Korábban az alapító Christofer Johnsson felfedte: a rajongók kérésének engedve, ezt a kiadványt telepakolták 11, tipikus Therion-slágerrel. Elsőként a címadó dalt mutatta be a fanoknak a csapat, majd a germán istennőről, Nerhusról íródott Die Wellen Der Zeit jött ki. 

therion-promo1.jpg

A csapat női énekesei között sok csere és átfedés volt/van, pl. ugyan a lemezen hallhatjuk énekelni az amerikai Lori Lewist is, azonban a koncerteken az olasz származású Chiara Malvestiti és a spanyol Rosalía Sairem lép fel - Chiarát a Crysalys nevű bandából is ismerhetjük, Rosalía pedig a 2018-ban kilépett Linnéa Vikström (Thomas Vikström énekes lánya) helyére érkezett. 

Számomra a Therion mindig is az az együttes volt, akiknek minden albumán találtam valami nagyon szerethetőt, még akkor is, ha voltak kevésbé megfogó szerzemények a lemezeiken. Szerény személyem a 2004-es Lemuria albummal ismerte meg a csapatot, amely nálam egyfajta "mérce" lett. 

Különösen szeretem az együttest azért, mert a tipikus szimfonikus hangzás ellenére nem ragadtak bele túlzottan a jellegzetességekbe, hanem merészen kísérleteznek. Mind a témákban, mind a szövegekben. 

A Leviathan valóban egy slágerekkel megpakolt korong, amelyen a fent említett kísérletezés ismét nem maradt el. A már szóba került Die Wellen Der Zeit különlegessége például, hogy a verzék angolul íródtak, a refrén pedig németül csendül fel. A címadó Leviathan egy egyszerű, könnyen emészhető, talán a legtipikusabb Therion-dal a lemezen. Az Aži Dahāka arabos hangzása telitalálat, a szám pedig egyébként a perzsa eredetű zoroasztrizmus vallásból merít elemeket. Az Eye Of Algol a Bika csillagkép szeméről szól, illetve arról, hogy e csillag által jelképezett témákból (az asztrológia szerint a vég, de bölcsesség is), valamint héberül is hallható benne pár szó a refrénben. 

Mindegyik szerzemény valóban tipikus Therion-dal, hallgathatóak és szerethetőek. Bár vannak kevésbé erős tételek a lemezen (számomra ilyen például a Marko Hietala közreműködésével felvett Tuonela, a Great Marquis Of Hell vagy a kínai mitológiából táplálkozó Ten Courts Of Diyu), de összességében egy összeszedett albumot adott ismét rajongói kezébe a zenekar. 

8/10

Kiadó: Nuclear Blast

Tracklist:

  1.  
  2.  

 

Albumpremier+lemezismertető: Nervosa - Perpetual Chaos

Igencsak megdöbbentette a brazil csapat rajongóit, amikor tavaly áprilisban az énekes/basszusgitáros Fernanda Lira és a dobos Luana Dametto elhagyták a zenekart. Elmondásuk szerint a banda már nem úgy működött, ahogy az elején, ezért döntöttek a távozás mellett. Prika Amaral gitáros így magára maradt, ám nem sokáig lógatta az orrát: fogott három ismert metálcsajt, négyfősre bővítve a csapatot. A dobok mögé a görög Eleni Nota-t ültette, akit eredetileg a Mask Of Prosperóból és a Croque Madame-ból  ismerhettünk, basszusgitárosként Mia Wallace érkezett (Abbath, Triumph Of Death), Diva Satanica (alias Rocío Vázquez) pedig, aki a spanyol Bloodhuntert erősítette, beállt a mikrofon mögé. 

unnamed_15.jpg

Balról: Prika Amaral, Diva Satanica, Mia Wallace és Eleni Nota 

Miközben Fernandáék új együttese, a Crypta is stúdiózik, addig a nemzetközivé bővült Nervosa ma küldte a lemezboltok polcaira új albumát, a Perpetual Chaost. A korongot Málagában, Spanyolországban vették fel, Martin Furia producerrel, aki a banda előző albumainál is e feladatot látta el, a maszterelést pedig Yarne Heylen végezte.

Az énekes Diva Satanica így mesélt a felvételekről:

 "A lemezfelvétel intenzív folyamat volt. A csapatmunka mellett megismerhettük egymást, hiszen együtt laktunk. Nagyon szerencsés vagyok, hogy a banda tagjává válhattam, és biztos vagyok abban, hogy az új albummal a Nervosa komoly lépést tesz előre.

Hihetetlen jó volt Martin Furiával dolgozni, a hangommal kapcsolatban olyan kisebb részletekre is ráébresztett, amelyekről eddig nem tudtam. Készüljetek fel egy új korszakra, amely minden korábbinál erőteljesebb lesz!"
 

Három dalt láthattunk videoklipes formában a lemez megjelenése előtt, a Guided By Evilt, a korong címadó dalát és nemrégiben az Under Ruins-t. Mindhárom dal megmutatta, hogy változások történtek a zenekarban. Prika igen jó érzékkel választotta ki kolléganőit, akik odapakolták magukat a kiadványon. A 2018-as Downfall Of Mankind sem volt gyenge, de a Perpetual Chaos atmoszférája más. Nem is annyira a keménység, hanem a hangulat a lényeg. Véleményem szerint elmélyültebb, nem kimondottan sötétebb, de más. A Godless Prisonerben hallható gitárok dallamosak, de hűek a thrash műfajhoz.

nnn_2.jpg

A Rebel Soulban férfi énekest is hallhatunk vendégként, bár szerintem nyugodtan kihagyhatták volna. Nekem ez a dal a lemez "gyenge pontja." Schmier, alias Marcel Schirmer (Bassinvders, Destruction) hallható a Genocidal Commandban, akit szintén jobb lett volna kihagyni, bár remek zenész, de valahogy nem passzol a szerzeménybe a hangja. Jó a gitár is benne, de nem ide valónak érzem. Az Until The Very Endben is hallható egy úriember, Guilherme Miranda, a brazil Krow és Entombed A.D. énekese, ám ezt valahogy sikerült eltalálni. 

Remek ötlet volt négyfősre bővíteni a zenekart, és reméljük, hogy innentől már nem lesz mászkálás. A lemez rendben van, néhány kisebb -fent részletezett- gyengeségtől eltekintve. 

8/10

Kiadó: Napalm Records

Zenészek:

Diva Satanica - ének

Prika Amaral - gitár

Eleni Nota - dob

Mia Wallace - basszusgitár

Tracklist:

01. Venomous
02. Guided By Evil
03. People Of The Abyss
04. Perpetual Chaos
05. Until The Very End
06. Genocidal Command
07. Kings Of Domination
08. Time To Fight
09. Godless Prisoner
10. Blood Eagle
11. Rebel Soul
12. Pursued By Judgement
13. Under Ruins

0023322234_16.jpg

 

Lemezismertető: Taleteller - The Path

Nyáron interjút készítettünk Tóth Tiborral, a Taleteller alapítójával, aki elmondta: zenét szerezni számára olyan, mintha egy naplót írna. Láthattuk a budapesti bandától az Aurora és az Emerald Creek című nótákhoz készült klipeket, a zenész pedig -aki 2010-ben alapította az együttest- elárulta: nagy hatással van rá például a Sirenia, a Nightwish vagy éppen a Delain munkássága, de sok szimbolista költő is, mint például Ady Endre. 

Énekesnőjük a kellemes szopránnal megáldott Csák Annamária, akivel elkészült végre az új album, a The Path, amely egy történetet mesél el 12 számon keresztül. Ugyan a kiadvány csak december 21-én fog hivatalosan megjelenni, hálával és köszönettel tartozom a zenekarnak, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy meghallgassam a számokat és véleményt mondhassak róluk.

the_path_1.jpg

Az A Hero Will Rise című dallal indít a lemez, amely megmutatja a korong irányát: filmzeneszerű, kellemes darab. Itt kell megemlítenem, hogy a csapat szimfonikus hangszerelője, Uhljar Mihály remekül végezte a munkáját, monumentális, epikus dallamokkal egészítve ki a korongot. Ő egyébként 2017-ben csatlakozott a zenekarhoz, mint Taleteller-rajongó. :)

A szerzemények nagy része valóban felfedi, hogy a zenekart komolyan inspirálta a felvételekkor a Nightwish, az Epica, a Sirenia és még jó pár együttes, de mégsem lehet utánzással vádolni a formációt, mert a nyilvánvaló hasonlóságok ellenére teljesen sajátos, egyedi hangzású a kiadvány.

taleteller_wide_new.jpg

A Where The Tales Born és a Run From The Wolves engem emlékeztetnek a Tarja-érás Nightwish lemez, a Once dalaira, ám Annamari nem operásan énekel, hanem úgy, mintha mesét mondana. Ám ez cseppet sem altató jelleggel, ahogyan a gyerekeknek szokták, a zenével együtt az ő hangja is belekúszik az agyadba és ott is marad. 

A már ismert Aurora dallamos refrénjével a koncerteken biztosan partihangulatot fog teremteni, majd az Ignis Fatuus, a Wanderer és a Nightmare következik, szintén fülbemászó dallamokkal, hol keményebb, hol lágyabb részekkel. Az Eternal Fall egy szép ballada, kelta-ír hatásokkal, férfi ének is kiegészíti Annamari hangját. 

 

Ezután egy ismét pörgős tételhez érkeztünk, a Moonlight Feast-et hallgatva az embernek táncolhatnékja támad - legalábbis nekem biztosan. Ezután a The Storm -amely instrumentális, de igencsak pattogós szerzemény- vezet át minket a lemez utolsó fejezetéhez. 

Az Emerald Creek-et már ismerjük, itt a vándor utolsó útjához érkezik, és megtudhatjuk, merre visz a smaragd patak csobogása. Az érzelmes dal után a The Dying Forest ismét a keményebb vonalat képviseli, amely a végére lelassul. Lágy részekkel zárul a dal, mint egy mese végén, amikor a gyermek már alszik, és álmodik. Az albumzáró Through The Path a The Stormhoz hasonlóan szintén instrumentális, szimfonikus tétel, a vándor megpihen és nyugovóra tér.

 

Összegezve: telített a piac szimfonikus metál tekintetében, egyre kevesebb az olyan csapat, akik valami igazán különlegeset tudnak csinálni. A The Path a vándor által bejárt ösvényt mutatja be, azaz egy úgynevezett konceptlemezről beszélünk, amelyeknek megvan az a veszélye, hogy néhány dal után kifullad és unalmas lesz, ha nincs meg az a plusz a storyline-ban, ami fent tartja az érdeklődést és megragadja a hallgatót. Mint amikor filmet nézel és egyszer csak ellaposodik, és bealszol rajta. A Taleteller lemeze, "filmje" azonban végig leköti az embert, Annamari énekstílusa nem az operás áriázás, de nem is baj, mert a dalok témájához, szövegéhez inkább a lágyabb ének illik. Elvégre ez egy történet, és egy történetet vicces lenne operás énekkel "elmesélni", a férfi ének pedig nagyon is kellett, remekül kiegészíti Annamarit - az úriember pedig nem más, mint Pápai Zsolti a Cadaveresből. Szinte látod Magad előtt a történetet, a vándort, ahogyan járja az ösvényt és útja során kalandos élményekben van része. Erős lemez, erős dalokkal, profi hangszereléssel és hallani a befektetett munkát. Részemről az album teljesen rendben van.

10/10

Megjelenés: 2020. december 21.

A dalok listája:

1. A Hero Will Rise

2. Where The Tales Born

3. Run From The Wolves

4. Aurora

5. Ignis Fatuus

6. Wanderer

7. Nightmare

8. Eternal Fall

9. Moonlight Feast

10. The Storm

11. Emerald Creek

12. The Dying Forest

13. Through The Path

Zenészek:

Csák Annamária - ének

Tóth Tibor - billentyűk

Róth Miklós - dob

Horváth Imre - gitár

Uhljar Mihály - szimfonikus hangszerelő

Weboldal: www.taletellerband.com

Facebook

Instagram

Youtube

 

Lemezismertető: Leaves' Eyes - The Last Viking

A mai napon jelent meg a Leaves' Eyes nyolcadik stúdióalbuma, egyben a második, amelyen már Elina Siirala énekel. A finn hölggyel elkészült előző lemez a 2018-as Sign Of The Dragonhead volt, magát az énekesnőt korábban az EnkeliNation/Angel Nation zenekarból ismerhettük.

Láthattuk a Dark Love Empress és a Chain Of The Golden Horn című szerzeményeket klipes formában, ízelítőt adva a kiadványból.

110168899_10158843977703901_3645767667797968980_o.jpg

Természetese e korongot is történelmi téma ihlette, csöppet sem meglepő módon a vikingek. A csapat így mesélt a lemezről:

" 1066, Anglia. A döntő csata Stamford Bridge közelében. Harcosok, akik küzdenek a halál ellen, a földet vér áztatja. III. Harald norvég király, Hardrada („a kemény uralkodó”), haldoklik. Egész élete lepereg a szeme előtt: kegyetlen háborúk, harcok a hatalomért, egzotikus világokba utazás, amelyek hatalmas nőkhöz vezettek, és császárok, királyok mentek tönkre. Az utolsó viking király meghalt - a vikingek korának vége. Éljenek a vikingek!"

Elinára nem kis feladat és kockázat várt, amikor a banda egyik alapítóját, Liv Kristine-t kellett váltania 2016 tavaszán - a norvég ex-frontasszony ugyanis éppúgy a csapat jelképe és hangja volt 13 évig, mint ahogyan 9 éven át Tarja Turunen a Nightwishnak. Ám a csapat sikeres turnét bonyolított le Elinával, jártak hazánkban is, a Sign Of The Dragonhead sem került kukába, annak ellenére, hogy szerintem egy átlagos lemez lett. Vagyis inkább: felejtős. De persze, ez csak az én véleményem! Nem kell egyetérteni vele!

A The Last Viking intrója, a Death Of A King epikus és monumentális, libabőrözős. Kíváncsian láttam neki tehát a következő szerzemények hallgatásának. A Chain Of The Golden Horn és a Dark Love Empress, a két első kisfilmes nóta nem híg szerzemény.

118281531_10158932128463901_3361415363924454842_o.jpg

Körülbelül hasonló kaliberű dalok alkotják a lemez gerincét, a Black Butterfly-ban például a francia Clémentine Delauney (Visions of Atlantis, Exit Eden) siet a formáció segítségére, a szám pedig kedves, szerethető lett. Kiemelkedik még a War Of Kings, a For Victory, a Two Kings One Realm, de a többi dal is hozza az elvárásokat. A Flames In The Sky például tipikus bulinóta, biztosan állandó darabja lesz a koncerteknek, ahogyan a Night Of The Ravens is. Elina szépen énekel, a hangjába nem lehet belekötni. A fronthölgy egyébként is egy kedves, közvetlen leányzó, aki készséggel válaszol a rajongói kérdésekre. Mindemellett tiszteli elődje, Liv munkáját, és mindent, amit ő a zenekarba tett, allűröktől mentes személyiség. Aki pedig látta őt élőben, maga is meggyőződhetett arról, hogy igenis, van erő a hangjában. 

33513354_1451907788246449_2625317258104143872_o.jpg

Maga a lemez nem lett rossz, hozta a szintet, amit a Leaves' Eyes-tól megszokhattunk. Nem hibátlan, zeneileg lehetett volna még itt-ott kreatívkodni, keménykedni, de összességében egy hallgatható, Alexander Krull németes precizitásával patikamérlegen kimért albumot rakott össze a zenekar. 

9/10

Megjelenés: 2020. október 23.

Kiadó: AFM Records.

Zenészek:

Elina Siirala - ének

Alexander Krull - hörgés, billentyűk

Thorsten Bauer - gitár, basszusgitár

Joris Nijenhuis - dobok

Micki Richter - gitár

Dallista:

01. Death Of A King
02. Chain Of The Golden Horn
03. Dark Love Empress
04. Serpents And Dragons
05. Black Butterfly (feat. Clémentine Delauney)
06. War Of Kings
07. For Victory
08. Two Kings One Realm
09. Flames In The Sky
10. Serkland*
11. Varangians
12. Night Of The Ravens*
13. The Last Viking
14. Break Into The Sky Of Aeon

Lemezismertető: Amaranthe - Manifest

A mai napon megjelent a svéd-dán modern metálos formáció új albuma, a Manifest, két évvel legutóbbi kiadványuk, a Helix után.

Utóbbi korong hasonlatos volt az előzőekhez, és éppen ezért személy szerint nem túl sok fantáziát láttam benne. A Helixet 2018 tavaszán-nyarán rögzítették, két hónap alatt, és véleményem szerint ez érződött a dalokon is. Bár nem voltak rosszak, nekem nem ütött nagyot. Átlagos dance-metal lemeznek tudnám nevezni, de még ez évben történt valami, amely által teljesen új irányt vett az Elize Ryd énekesnő által vezetett banda élete.

105411263_4508353782523312_4394689502114465023_n.jpg

Angela Gossow, a dallamos death metalt játszó Arch Enemy egykori frontasszonya, aki a zenekarból 2014-ben történt kiválása óta menedzserként dolgozik, szárnyai alá vette a csapatot, 2018 ősze óta tehát ő segíti a skandináv együttest is, akik ezzel egy időben a Spinefarm kiadótól a Nuclear Blasthoz igazoltak.

A Manifest felvételei Koppenhágában zajlottak, és Elize elmondása szerint az utolsó pillanatban érkeztek meg a dán fővárosba, amely teljesen kihalt volt - lévén, hogy aznap vezettek be teljes karantént Európa (és más földrészek) sok országában a koronavírus miatt. A zenekar elmondta: ez lesz az eddigi legkeményebb lemezük.

Nyáron jött a hír, miszerint végeztek a korong rögzítésével, felfedésre került a borító, a számok listája és jött hamarosan az első dal is, a Do Or Die, amelyben a fent említett Angela Gossow is vendéghörög. A német hölgy pár éve elmondta: visszatérésre készül, ennek első lépése lehet a bandával felvett közös dal.

Következőként érkezett a vírushelyzetről íródott Viral, majd a Noora Louhimoval felvett Strong. Utóbbi szerzeményhez véleményem szerint tökéletes választás volt a Battle Beast énekesnője, hiszen a finn hölgy torkában arany van. A dal témája pedig az erőt veszi alapul, amelyben Nooránál nincs hiány.

Utolsóként, az album megjelenése előtt szeptember végén láthattuk az Archangelt, amelyhez nem gyengén látványos videót forgatott a banda.

A lemez alaphangulatát megadja a Fearless, amely az első tétel, és amely megmutatja: valóban keményebb lemezzel lesz dolgunk, mint eddig - a szerzemény egyébként ma jelent meg videó formájában is.

 

A Make It Better hasonló érzéseket ébreszt, rengeteg hörgéssel, keményebb gitárokkal. A hörgős Henrik "GG6" Wilhelmsson igencsak kitesz magáért az egész albumon. A Scream My Name kicsit az előző lemezeket idézi, majd jön a már említett Viral. 

 gg6-amaranthe-band.jpg

Az ezt követő Adrenaline, amely szintén erősen hajaz az előző lemezekre, de dallamos és szerethető szerzemény. A Strong folytatja a számcsokrot, majd a szintén pörgős The Game után egy kissé lassabb vizekre evezünk a Crystalline képében, amelyben fontos szerepet kap a férfi ének. Nils Molin hangjába nem lehet belekötni, jól tette a zenekar, hogy a 2016 folyamán kilépett Jake E helyére őt választották be. A pokolian jó Archangel után darkstepes elemeket is felvonultató Boom! következik, a Die And Wake Up igen érdekes zenei megoldásai után pedig az Angelával közös Do Or Die zárja a sort.

Összegzés: Angela Gossow igencsak bekeményítette a zenekart, kétségtelenül jó ötlet volt, hogy együttműködésre adják a fejüket. A Manifest is modern metál, éppúgy, mint az előző lemezek, de valóban keményebb, kreatívabb lett véleményem szerint. Bár néhány dal több hörgést és keménységet elbírt volna, egy igen sokszínű és minőségi albumot adott kezünkbe a csapat. 

8/10

Megjelenés: 2020. október 2.

Kiadó: Nuclear Blast.

Számlista:

01. Fearless
02. Make It Better
03. Scream My Name
04. Viral

05. Adrenaline

06. Strong (feat. Noora Louhimo)
07. The Game
08. Crystalline
09. Archangel
10. BOOM!1
11. Wake Up And Die
12. Do Or Die

ama.jpg

 

Lemezismertető: Mezmerized - Electrolyze

Király Annát első körben a 2011-ben alakult Sorronia kapcsán ismerheti a metálkedvelő közönség. A csapat pihenőpályára került, amikor 2018 folyamán az énekesnő Kun Anitát váltva az Ideas frontasszonya lett, majd a zenekart 2019-ben otthagyta - akkor már javában dolgozott új projektjén, amelynek a Mezmerized nevet adta. Zenésztársával, Mudra Olivérrel elektronikus elemekkel megküldött metált játszanak, ebből a műfajból itthon még nem remekelt senki, kíváncsian vártam tehát én is  a formáció debütálását, amely tavaly október 24-én történt meg, amikor is bemutatták a közönségnek a Desire című dalukat, amelyhez természetesen klipet is forgattak. 

106291798_677345902822726_6187435548359837923_o.jpg

A dal hatalmas siker lett, ezen felbuzdulva Annáék még öt dalhoz (Satellite, Shutdown, Hybrid, Rage, Cyanide) készítettek kisfilmet, azt pedig, miszerint a mai napon jelenik meg első lemezük Electrolyze címmel, nyáron tudhattuk meg. Még a Cyanide című dal megjelenése előtt megtudhattuk: a banda a Blood Blast kiadóval kötött lemezszerződést - a cég az egyik legnagyobb metál-kiadó, a Nuclear Blast és a Believe Digital közös vállalata.

Kíváncsian kezdtem neki a lemez hallgatásának, amely a címadó dallal indul és megadja az alaphangulatot: kellemes, könnyen emészthető muzsika jellemzi a korongot, könnyed szövegvilággal, amolyan igazi bulidalok. Ezt viszi tovább a Comeback, majd a már ismert Rage és Desire -amely utóbbi a kiadvány egyik legerősebb dala- után a Fireheart-ben Anna igencsak sokat játszik a hangjával, de nem a Sorroniás vagy Ideas-os időket idézve. Ez a könnyedebb, már-már popba hajló énektstílus szerény véleményem szerint sokkal jobban áll neki, megmondom őszintén. 

 

A szintén ismert Shutdown-nal dübörög tovább a lemez, majd egy szintén energikus dal, a Call My Name követi, noha a nóta a közepe felé kicsit belassul, de aztán teljes erővel robog tovább. A Hybrid és a Satellite, amelyek szintén kijöttek videó formájában is, ugyancsak kellemes hallgatnivalók a fülnek, a Ready To Go és a Carry On követi, utóbbi számban férfi ének is hallható, tempója pedig kicsit lassabb, de erős darabja az albumnak. A záró tétel a Cyanide, amelyet szintén megkaptunk szöveges videóban is, és amelyben nem más vendéghörög, mint a modern metál egyik legjelesebb képviselőjének, az Amaranthe-nak a tagja, GG6.

 

Összegzés: Anna "gyermeke", a Mezmerized napról napra egyre több rajongót szerez magának a világ minden tájáról, nemcsak Európában, hanem pl. Latin-Amerikában is ismerik már az együttest, a Youtube-os klippremierek alkalmával rengeteg országban ültek tűkön a zenerajongók.

104869376_673455316545118_590300401997001159_o.jpg

Egy kedves, szerethető, könnyed szövegvilággal rendelkező albumot adott ki kezéből a zenekar, amely igen sokra fogja vinni. Bár több férfi éneket és hörgést is elbírt volna a korong, egy igazán kellemes lemezzel lettünk gazdagabbak. Anna véleményem szerint most találta meg az igazi stílusát, az igazi önmagát.

9/10

Dallista:

1. Electrolyse
2. Comeback
3. Rage
4. Desire
5. Fireheart
6. Shutdown
7. Call my name
8. Hybrid
9. Satellite
10. Ready to go
11. Carry on
12. Cyanide

94689803_2966072400136638_3688857126026870784_o.jpg

 

süti beállítások módosítása