A testvéri kötelék egy életre szóló történet, ami önmagában sem mindig egyszerű műfaj, de kifejezetten hasznos tud lenni, ha az ember történetesen ugyanabban a zenekarban köt ki a nővéreivel. Daniela "Dany", Paulina "Pau" és Alejandra "Ale" Villarreal azonban már rég túljutottak azon a ponton, ahol a The Warning érdekessége pusztán az lenne, hogy három testvér zenél együtt.

A három lány ráadásul már egészen kicsi kora óta alkot együtt: amikor 2013-ban megalakult a csapat, a legfiatalabb testvér, Ale mindössze nyolcéves volt. A közös zenélés így náluk nem egyszerűen egy közös projekt lett, hanem gyakorlatilag együtt nőtt fel velük.

Jómagam 2024-ben találkoztam először a formáció zenéjével, méghozzá az Automatic Sun című daluk révén, és részemről szerelem volt első hallásra. Ugyanebben az évben jelent meg a Keep Me Fed is, amely fontos mérföldkővé vált a zenekar történetében: a három nővér addigra már messze nem számított ismeretlennek, ez a lemez azonban új szintre emelte a The Warning ismertségét és nemzetközi jelenlétét.

Az Everything’s Falling érkezését három kislemez vezette fel. Elsőként a Kerosene mutatkozott be, amelyhez igen látványos videoklip készült, maga a dal pedig lendületes, energikus felvezetésként jelezte, hogy a The Warning ezúttal sem készül visszavenni a tempóból. Ezt követte a teljes egészében spanyol nyelvű Ego.

És ha már az éneknél tartunk: bár a zenekar fő énekese Dany, testvérei korántsem csak hangszeres háttérszerepet töltenek be mellette. A basszusgitáros Ale és a dobos Pau is énekel, miközben Dany frontemberként a gitáros feladatokat is viszi. A banda tehát nagyon messze áll attól a sémától, amelyben egyetlen központi figura köré szerveződik minden: mindhárom nővérnek jól felismerhető szerepe és karaktere van a zenekar hangzásában.

Utolsó felvezetőként a Ritual érkezett, amely talán mindhárom kislemez közül a legerősebben sűríti magába a kiadvány központi gondolatát: a kudarcot, a zuhanást, és legfőképpen azt, ami mindezek után következik. A nővérek elmondása szerint a dal és annak vizuális világa Ikarosz történetéből is merített ihletet. A görög mitológia hőse viasszal összerögzített szárnyaival túl közel repült a Naphoz, a hő hatására azonban a viasz megolvadt, Ikarosz pedig a mélybe zuhant. A dalhoz készült klipben több olyan vizuális motívum is felbukkan, amely egyértelműen erre a történetre utal, a szám pedig a korong egyik legdallamosabb, legénekelhetőbb darabja.

Kissé lassabb tempójú, mégis feszes és határozott hangzású szerzemény a Perfect Daughter, amely szövegében a külvilág elvárásai és az önazonosság megőrzése közötti feszültséget boncolgatja. A dal ereje éppen ebben a kettősségben rejlik: zeneileg visszafogottabbnak tűnik, mégsem veszít semmit az intenzitásából. Számomra egyértelműen az album egyik legerősebb darabja. A címadó Everything’s Falling már egyértelműen a rockballadák világába vezet. Központi témája a veszteség, és kevés előadótól hallottam ennyire őszintén és pontosan megfogalmazva mindazt, amit egy ilyen élmény maga után hagy. Bár alapvetően lassú tempójú dalról van szó, a refrén hatalmasra nyílik: szenvedélyes, nagyívű és érzelmileg rendkívül intenzív, amit az erőteljes dobok és a telt, masszív gitárhangzás még tovább fokoznak. Számomra ez az a dal, ahol az album érzelmi mondanivalója igazán teljes erővel célba ér.

Riffcentrikus, basszusorientált hangzásával ismét a dinamika felé tereli a lemezt a Why Do You Like It When I Cry?, miközben szövegében már nem magát a veszteséget, hanem az abból való továbblépést helyezi középpontba. A dal lendületes, súlyos, mégis azonnal fogós, refrénje pedig az a fajta, amelyet már az első néhány hallgatás után együtt lehet üvölteni a zenekarral. Koncerten természetesen, de megfelelő akusztikai körülmények között a zuhany alatt is tökéletesen működik. 

Van, amikor az ember egyszerűen rá van kényszerülve arra, hogy befogja a száját, és inkább a saját nyelvére harapjon, mintsem kimondja azt, amit valójában gondol. Erről szól a Bite My Tongue, amely szövegileg az album egyik legsötétebb és legfeszültebb szerzeménye. A dalban végig ott munkál az elfojtott indulat, a refrénben megszólaló háttérüvöltés pedig szinte biztosan az a pont lesz, amelyet koncerteken egy emberként ordít majd vissza a közönség a zenekarnak.

Vannak dalok, amelyek nem első hallásra találnak el, hanem csak később kezdenek igazán dolgozni az emberben. A Kill Or Be Killed nálam pontosan ilyen volt. Az önpusztítás témáját boncolgató szerzeménynek kellett egy második hallgatás, mire igazán betalált, utána viszont gyakorlatilag beleégett az agyamba. Nálam ráadásul rendre azok a dalok válnak a legnagyobb kedvencekké, amelyek eleinte nehezebben adják meg magukat. Nos, az Everything’s Falling esetében ezt a szerepet egyértelműen a Kill Or Be Killed tölti be.

A Bloodsport érdekes gitárhangzásával és hangsúlyos basszusával támad, a közepén pedig mantraszerűen ismétlődő soraival teszi igazán emlékezetessé magát. Tipikus koncertsláger: lendületes, azonnal szerethető, és könnyű elképzelni, ahogy élőben pillanatok alatt magával rántja a közönséget. Szövegének középpontjában a gőg áll, de nem feltétlenül negatív értelemben. Egészséges mértékben ugyanis néha éppen az önérzet és a makacs önbizalom az, ami átsegít bennünket a szarabb időszakokon.

A terhelhetőség végességét boncolgató Break ismét visszafogottabb tempóval halad, ezt azonban markáns gitárhangzás és kemény dobok ellensúlyozzák. A dal alapvetően működik, mégis úgy érzem, elbírt volna valamivel több feszültséget vagy egy erősebb csúcspontot. Ha mindenképpen ki kellene emelnem az album gyengébb pillanatait, nálam talán ez és az utána következő Bruises lennének azok. Utóbbi egyébként remekül felépített szerzemény, és a punkos elemekbe kapaszkodó hangzás is nagyon szimpatikus, mégis van benne valami visszafogottság: mintha a dal végig takarékon működne, és sosem engedné igazán szabadjára azt az energiát, ami benne rejlik.

Drum and bass-alapokkal indul a Waste Your Time On Me, amely aztán fokozatosan hamisítatlan rockhimnusszá növi ki magát. Mindezt úgy teszi, hogy közben végig megőriz egy erősen popos alaphangot, így az album egyik legközvetlenebb és legkönnyebben befogadható szerzeménye lett. Szövegében ismét az önbecsülés kerül középpontba, vagyis annak felismerése, hogy az embernek nem kell mindenáron mások elvárásaihoz igazítania a saját értékét.

A lemezt végül a már klipes formában is megismert Kerosene zárja, amely vad, féktelen pörgésével alaposan felrúgja az előző dal poposabb könnyedségét. Nincs hosszú búcsúzkodás vagy érzelgős levezetés: a The Warning inkább még egyszer utoljára tövig nyomja a gázt, és egy energikus, súlyos zárással engedi útjára az Everything’s Fallingot.

Összességében az Everything’s Falling egy erős, változatos és érzelmileg meglepően mély album lett, amely úgy képes új oldalakat mutatni a The Warningból, hogy közben mindaz megmarad benne, amiért eddig is szeretni lehetett a zenekart. A súlyos riffek, Ale markáns basszusjátéka és Pau erőteljes dobolása kifogástalanul idomul Dany énekéhez, és a három testvér jól felismerhető zenei karaktere mellett ezúttal különösen fontos szerepet kapnak a szövegek is. Veszteség, önpusztítás, önbecsülés, megfelelési kényszer, elfojtott indulatok és a kudarcok utáni talpra állás: nem éppen vidám témák, mégsem válik az album nyomasztóvá. Inkább azt mutatja meg, hogy a szétesés után is van tovább.

Nem minden dal üt ugyanakkorát, a Break és a Bruises nálam valamivel halványabb maradt a többi szerzeménynél, de ezek sem rossz dalok, egyszerűen egy ennyire erős mezőnyben kevésbé emelkednek ki. Az Everything’s Falling legjobb pillanatai viszont nagyon magasra teszik a lécet, és több olyan szám is került a lemezre, amelyet már most könnyű elképzelni a The Warning koncertjeinek állandó darabjaként. 

Ha a Keep Me Fed egy új szintre emelte a zenekart, az Everything’s Falling azt mutatja meg, mit kezdenek ezzel a pozícióval. A válasz pedig az, hogy nem akarnak egy helyben maradni.

9/10

"Everything’s Falling"

Megjelenés: 2026.08.28.

Kiadó: Lava/Republic Records

Dallista:

01. Ritual
02. Perfect Daughter
03. Everything’s Falling
04. Why Do You Like It When I Cry?
05. Bite My Tongue
06. Kill Or Be Killed
07. Ego
08. Bloodsport
09. Break
10. Bruises
11. Waste Your Time On Me
12. Kerosene

Zenészek:

Daniela "Dany" Villarreal – vezető ének, gitár, zongora

Paulina "Pau" Villarreal – dob, ének, zongora

Alejandra "Ale" Villarreal – basszusgitár, ének, zongora

Amikor 2023 februárjában a The Wonders Still Awaiting kritikáját írtam, kétségtelenül akadt bennem némi elfogultság. Mentségemre legyen mondva, hogy nagyjából 23-24 éves koromig elsősorban szimfonikus metalt hallgattam, így a műfaj iránti régi kötődésem akaratlanul is befolyásolta az ítéletemet. A lemez sikere azonban nem csupán nálam igazolta a zenekar visszatérését: a hallgatók többsége is kedvezően fogadta az anyagot. Ez pedig különösen nagy eredmény egy olyan formáció esetében, amely többévnyi tetszhalott állapot után vállalkozott az újjászületés mindig kockázatos mutatványára.

Dianne van Giersbergen 2017-es, meglehetősen botrányos távozását követően a Xandria öt hosszú évre eltűnt a nyilvánosság elől. Ez számomra, és alighanem jó néhány rajongó számára különösen fájdalmas volt, hiszen az év elején megjelent Theater of Dimensions egy bitang erős anyag lett. Miután a kilépés körüli felfordulás lassan elcsitult, Aeva Maurelle néhány koncert erejéig kisegítette a csapatot, majd néma csend és hullaszag telepedett a zenekar háza tájára.

2022 májusában azonban a Xandria főnixként támadt fel saját hamvaiból. Marco Heubaum alapító-gitárost leszámítva gyakorlatilag a teljes tagság lecserélődött: távozott Gerit Lamm dobos, Philip Restemeier gitáros és Steven Wussow basszusgitáros, helyüket Dimitrios Gatsios, Rob Klawonn, valamint az azóta szintén kilépett Tim Schwarz vették át.

A legnagyobb kíváncsiság természetesen az új frontasszony személyét övezte. A választás az addig szinte teljesen ismeretlen Ambre Vourvahisra esett, aki francia–görög származású, ám Németországban él. Az énekesnő szó szerint a semmiből bukkant elő, ami vokális teljesítményét hallva legalább annyira meglepő, mint amennyire örvendetes. Technikailag ugyanis ugyanazt a professzionális színvonalat képviseli, mint Lisa Middelhauve, Manuela Kraller vagy Dianne, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy több dalban hörgéssel is bővíti az eszköztárát. Már akkor is csak egyetlen kérdés motoszkált bennem: mégis hol az istenben volt eddig ez a lány?

A zenekar a Reborn című dallal ünnepelte meg visszatérését, majd a következő év elején megérkezett a The Wonders Still Awaiting. A lemez rogyásig volt jobbnál jobb szerzeményekkel, és egyértelműen igazolta, hogy a Xandria nem egyszerű tagcserén, hanem valódi, minden elemében érezhető vérfrissítésen esett át.

A lemez megjelenése óta a csapat gyakorlatilag megállás nélkül turnézik. Magyarországon 2022 őszén, a Visions of Atlantis társaságában léptek fel, idén pedig ismét tiszteletüket teszik nálunk: október 10-én az Analog Music Hall színpadán láthatjuk őket. 2024 őszén egy középlemezzel is jelentkeztek (Universal Tales), tavaly pedig megkezdték a ma megjelent Eclipse munkálatait. Az albumot négy kislemez vezette fel: elsőként a The Shannon’s Home érkezett, majd a Colours és a Northstar, végül pedig két nappal ezelőtt a címadó Eclipse is bemutatkozott. 

Több szerzeményben is markánsan felbukkannak az ír-kelta hatások, ami önmagában persze nem újdonság a szimfonikus metal világában. Hasonló világzenei elemekkel találkozhatunk például a Nightwish legutóbbi két lemezén is, ám akad egy lényeges különbség. Míg Tuomas Holopainen időnként annyira belemerül ezekbe a motívumokba, hogy mellettük a keménység és a valódi metalos súly hajlamos békésen elszundítani, addig a Xandria egy pillanatra sem engedi el a műfaj vaskosabb oldalát.

A The Shannon’s Home melankolikus hangulata ellenére is megőrzi dinamizmusát, míg a Northstar musicales és filmzenés betétei mellett sem veszít erejéből. A Colours ezzel szemben már első hallásra tipikus koncertslágernek tűnik: fülbemászó refrén, lendületes felépítés és néhány kifejezetten érdekes zenei megoldás gondoskodik róla, hogy gyorsan beleégjen az ember fejébe. A címadó Eclipse -amely az intrónak szánt Syzygy-ből születik meg- pedig szinte esszenciája mindannak, amit ma Xandriának nevezünk. Magasztos kórusok, tempós és súlyos hangszerelés, rengeteg tűz és szenvedély jellemzi, miközben Ambre játszi könnyedséggel váltogat a tiszta ének és a hörgés között. 

Címével ellentétben a The Grand Delusion kifejezetten derűs, már-már bulizós hangulatot áraszt, amit a lendületes kórusok csak tovább erősítenek. A Wave of Tanis ezzel szemben valamivel közérthetőbb, helyenként már rádióbarátabb irányba mozdul: refrénje azonnal megragad, a fülbemászó gitártéma pedig szinte garantálja, hogy koncerten a közönség együtt énekelje majd Ambre-rel.

Már az első percekben nyilvánvalóvá válik, hogy zenei értelemben nem az Eclipse lesz az a lemez, amely alapjaiban forgatja fel a Xandria világát. A dalok ugyanakkor pontosan azt nyújtják, amit a zenekartól megszokott és joggal elvárhat a hallgató: dallamos, könnyen szerethető, gondosan felépített szerzeményeket, amelyekből egy pillanatra sem vész ki a rájuk jellemző grandiozitás. A The Wonders Still Awaiting szinte túlcsorduló ötletgazdagsága és vérbősége azonban ezúttal valamelyest hiányzik.

A Masquerade ismét kelta ízekkel nyit, ám ezeket ezúttal masszív riffek és kifejezetten harcias, életigenlő hangulat ellensúlyozzák. A vidámabb felszín alatt azonban gyorsan megjelenik a Xandria sötétebb oldala is: a dal közepén felbukkanó kísérteties szimfonikus részek alatt ismét előkerül Ambre démoni hörgése. Zeneileg talán ez az album egyik legösszetettebb tétele. A vaskos riffek, Ambre folyamatosan váltakozó vokáltechnikái és a grandiózus szimfonikus rétegek mellett a szám vége felé egy lágyabb, visszafogottabb szakasz is helyet kap, ám mielőtt túlságosan kényelembe helyeznénk magunkat, a zenekar gyorsan visszaránt bennünket a zúzásba.

A balladisztikusabb, érzelmesebb oldalról a The Last Generation gondoskodik. Ambre érzékeny előadását szívmelengető kórusok támogatják meg, az összhatást pedig egy kifejezetten szép, érzelmes gitárszóló teszi teljessé. Ezt követi a kellemesen hömpölygő The Poetry of the Real World, amely ugyan önmagában sem rossz szerzemény, némi plusz keménységet azonban bőven elbírt volna. Talán ez az album egyik gyengébb pontja, de ha egy lemeznél nagyjából ennyi a komolyabb kifogás, akkor azért nem kell azonnal gyászmisét rendezni.

A több mint nyolcperces albumzáró Lore tulajdonképpen az egész kiadvány esszenciáját sűríti egyetlen monumentális szerzeménybe. Hosszú játékideje ellenére végig megőrzi feszességét, és folyamatosan képes új arcát mutatni. Ambre itt nemcsak klasszikus énekhangját és hörgéseit villantja meg, hanem játékosabb, könnyedebb oldalát is, miközben zeneileg is az album egyik legsokrétűbb tétele bontakozik ki előttünk. Éppen ezért valamelyest hiányérzetet is hagy maga után: ebből a fajta merészebb változatosságból és kiszámíthatatlanságból szívesen hallottam volna többet a lemez többi dalában is.

Összességében az Eclipse nem akarja újradefiniálni sem a szimfonikus metalt, sem magát a Xandriát, és talán éppen ez az egyik legnagyobb erénye. A zenekar pontosan tudja, miben erős, és ezeket az adottságokat magabiztosan használja: grandiózus kórusok, súlyos riffek, fülbemászó refrének, világzenei hatások és monumentális szimfonikus rétegek váltják egymást, miközben Ambre Vourvahis ismét bebizonyítja, hogy a banda újjászületésének egyik legfontosabb eleme az ő elképesztően sokoldalú hangja.

A The Wonders Still Awaiting kreatív vérbőségét és helyenkénti kiszámíthatatlanságát ugyan nem minden pillanatban sikerül megismételni, az Eclipse mégis rendkívül egységes, szerethető és erős lemez lett, amelyen igazán komoly mellényúlást nehéz találni. Ha pedig a jövőben a Lore-hoz vagy a Masquerade-hez hasonló összetettebb, bátrabb szerzeményekből is többet kapunk, abból még egészen kurva jó dolgok születhetnek. Az Eclipse tehát nem forradalom, hanem egy olyan zenekar magabiztos helyzetjelentése, amely a 2022-es visszatérése óta nemcsak megtalálta új identitását, hanem láthatóan nagyon jól érzi magát benne.

8,5/10

"Eclipse"

Megjelenés: 2026.08.07.

Kiadó: Napalm Records

Dallista:

01. Syzygy
02. Eclipse
03. Colours
04. The Shannon's Home
05. The Grand Delusion
06. Wave Of Tanis
07. Northstar
08. Masquerade
09. The Last Generation
10. The Poetry Of The Real World
11. Lore

Zenészek:

Ambre Vourvahis - ének

Dimitrios Gatsios - dob

Rob Klawonn - gitár

Marco Heubaum - gitár, billentyűk

A világ túlsó felén legalább akkora szenvedéllyel művelik a metalt, mint Európában vagy Amerikában, India pedig egyre komolyabb figyelmet követel magának a nemzetközi színtéren. Az Apocryphal 2025-ben robbant be a köztudatba a Spiders című dallal, amelyet az Abraaz Khan közreműködésével készült Nightmare Revisited követett. A formáció elbűvölő hangú énekesnője, Dream Anatomy, polgári nevén Riddhi Vyas ezt követően szólóban is bemutatkozott: I Left a Long Time Ago címmel jelentette meg saját középlemezét. A kiadványról ITT olvashatsz bővebben, valamint korábban egy interjút is készítettünk a csapattal.

Ouroboros címmel nemrégiben jelent meg a mumbai formáció első, négy dalt felvonultató EP-je, amely hűen tükrözi azt az egyszerre nyers, súlyos és álomszerű dream metalcore-hangzást, amellyel a zenekar saját zenéjét meghatározza. Az elektronikus, lebegő dallamok és Riddhi csodás hangja szervesen simulnak bele a keményebb zenei alapokba, különleges, atmoszférikus karaktert kölcsönözve a kiadványnak, de Kiran Desai hörög is a dalokban, mégpedig igen meggyőzően, Riddhivel közösen ők írják a dalszövegeket is.

Az EP valamennyi szerzeménye önálló világot teremt, amit már a címek is érzékletesen jeleznek: a Blue, a Red, a Grey és a Black egy-egy eltérő érzelmi állapotot, hangulatot és belső küzdelmet jelenít meg.

A Blue egy dacos újjászületés-történet, amelyben a lírai én a megaláztatást, az árulást és a múlt sebeit saját erejének forrásává alakítja. Bár megpróbálták eltemetni a bűntudat és a fájdalom súlya alatt, nem hajlandó áldozat maradni: porrá zúzza az őt kísértő démonokat, lerázza magáról a láncokat, és a hamvakból felemelkedve készül visszavenni az irányítást. A dal egyszerre szól túlélésről, önmaga újjáépítéséről és megtorlásról, miközben azt üzeni, hogy az elszenvedett sebek nem feltétlenül gyengítenek meg, hanem akár olyan viharrá is formálhatnak, amely végül elsöpri az elnyomó világát.

A Red ezzel szemben egy széthulló elme belső háborúját tárja fel, amelyben a szerelem, a gyűlölet, a vágy és az erőszak már szinte elválaszthatatlanul összefonódik. A lírai én egy olyan kapcsolat vagy érzelmi kötődés foglya, amelyből egyszerre merít erőt és önpusztító indulatot: a másik fél mindazt felszínre hozza belőle, amit addig elfojtott, a feltörő düh pedig vörösre festi az emlékeit és a körülötte lévő világot. A dal azt mutatja meg, hogyan válhat a vágy erőszakká, a fájdalom dühvé, a szerelem pedig olyan megszállottsággá, amelyben az ember már saját korábbi énjének pusztulását is elfogadható árnak érzi.

A Red így egy sötét vallomás a belső káoszról, az elfojtott agresszióról és arról a pontról, ahol a túlélési ösztön és az önpusztítás már ugyanannak a lángnak a két oldala.

A trauma utáni túlélésről és annak keserű, korántsem felemelő valóságáról szól a Grey, amelyben az Archverse is közreműködik. Ismerős az érzés, amikor próbálsz számot vetni mindazzal, amin keresztülmentél, miközben az elszenvedett fájdalom testi és lelki nyomai továbbra is benned élnek?

A visszatérő "And I move on" egyszerre hangzik fáradt vallomásnak és makacs fogadalomnak: talán nem gyógyult meg, talán a düh az egyetlen érzés, amelyet igazán ismer, de tovább él. A dal így arról a csendes és kegyetlen kitartásról szól, amikor az ember nem azért halad tovább, mert már nem fáj, hanem azért, mert a fájdalom ellenére sem hajlandó végleg elbukni.

A kiadványt záró Black a vég kezdetét, valamint az újjászületéshez vezető belső utat jeleníti meg. A tagadástól az elfogadásig tartó folyamat középpontjában az elengedés áll: annak felismerése, hogy a továbblépéshez bizonyos dolgokat végleg magunk mögött kell hagynunk. A dal így az elmúlás és az újrakezdés határmezsgyéjén mozog, ahol a lezárás nem pusztán veszteséget, hanem egy új élet lehetőségét is magában hordozza.

Így a négy dal egyetlen, körkörös történetté kapcsolódik össze. A címválasztás sem véletlen, hiszen a záró Black az elmúlást és az elengedést jeleníti meg, míg a nyitó Blue a hamvakból való felemelkedést és az újjászületést, így a ciklus újra és újra kezdetét veszi, akárcsak a saját farkába harapó Ouroboros. 

Az Ouroboros kiforrott dalszerzői érzékről tanúskodik: a négy tétel önálló érzelmi világot épít fel, miközben zeneileg és tematikailag is egységes ívet alkot. Riddhi tiszta, lebegő és érzelmekkel teli éneke különleges atmoszférát teremt, Kiran erőteljes, nyers hörgései pedig kellő súlyt és feszültséget adnak a daloknak. Kettejük kontrasztja és összhangja a zenekar egyik legnagyobb ereje, amely az Ouroborost nemcsak emlékezetes bemutatkozássá, hanem kifejezetten ígéretes első EP-vé teszi.

Dallista:

01. Blue

02. Red

03. Grey

04. Black

10/10

Zenészek:

Riddhi "Dream Anatomy" Vyas - ének

Karan Sanchala - gitár

Mitish Amin - basszusgitár

Tanish Ganatra - dob

Kiran Desai - vokál

A Stitched Up Heart története 2010-ben indult Los Angelesben, Alecia "Mixi" Demner énekesnő vezetésével. A zenekar már a kezdetektől a modern rock és az alternative metal határvidékén mozgott: dallamos refrének, súlyosabb gitárok, sötétebb atmoszféra és egy olyan frontasszony, aki egyszerre tud sebezhetőnek és veszélyesnek hatni.

Az első igazán komoly mérföldkövet a 2016-os Never Alone jelentette, amely az Another Century gondozásában jelent meg, és rögtön fel is tette az együttest a modern hard rock térképére. A lemez a Billboard Heatseekers és Hard Rock listáin is Top 10-es helyezést ért el, vagyis a Stitched Up Heart nem pusztán a klubszíntér egyik ígéretes neve maradt, hanem szélesebb közönséghez is eljutott. A folytatásra négy évet kellett várni: a 2020-as Darkness már egy komorabb, súlyosabb hangulatú anyagként érkezett, rajta többek közt a Sully Ernával közös Lost című dallal, amely tovább erősítette a zenekar pozícióját a rádióbarát, de mégis harapós modern rock mezőnyében.

A 2023-as To The Wolves már egy direktebb, agresszívebb korszakot jelzett, ahol a csapat még határozottabban fordult a feszes, ütős dalformák felé. Ebből a vonalból nő ki a mostani Medusa is, amely a banda negyedik nagylemezeként jelent meg 2026. június 12-én, immár a Judge & Jury Records égisze alatt. A Los Angeles-i formáció ezúttal nemcsak saját erejére támaszkodik, hanem vendégek sorával tágítja tovább a hangzását, miközben megmarad annál a receptnél, amelyben mindig is erős volt: rövid, feszes, könnyen befogadható, mégis kellően karcos modern rock/metal dalokban.

A kérdés tehát nem az, hogy a Medusa teljesen új irányba löki-e a társaságot, hanem inkább az, hogy képes-e a már ismert eszközökből egy friss, izgalmas és végig működő lemezt építeni. Mert a három-négy perces dalokkal operáló anyag első ránézésre nem akar túlmagyarázni semmit: gyorsan támad, nagy refrénekre épít, majd megy tovább, mielőtt a hallgató kényelmesen elhelyezkedhetne. 

A lemez egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy a formáció ezúttal kifejezetten szórakoztató, szinte bulizós energiát kever egy nehezebb, féktelenebb modern rock/metal megszólalással, de közben ez nem válik steril rádiórockká: a gitárok harapnak, a refrének gyorsan betalálnak, az egész anyagon pedig végig ott lüktet a koncertre termett lendület.

A vendégek jelenléte kimondottan üdvös: a Love & Death című dalban Austin John Winkler hallható, a Sick Sick Sick Lauren Babic és az Eyes Set To Kill közreműködésével készült, a Glitch Bitch a Conquer Divide-ot vonultatja fel, a Cannibal a Butcher Babies énekesnőjét, Heidi Shepherdet, a Meet Me After Life a Noapology-t, a címadó Medusa Lyric Noelt, a Beast a Nonpointot, míg a Dead To Me Geena Fontanellát kapta maga mellé. Vagyis tízből nyolc dalban szerepel vendég, ami kimondottan veszélyes húzás is lehetne: egy ilyen mennyiségű kollaboráció könnyen szétszedhetné a lemez egységét, vagy elvonhatná a figyelmet magáról a zenekarról. Itt azonban szerencsére nem ez történik. A vendégek nem rátelepednek a dalokra, hanem karaktert, plusz színt és extra energiát adnak hozzájuk, miközben a Stitched Up Heart végig megtartja saját arculatát.

Mixi teljesítményére ezúttal sem lehet panasz: az énekesnő magabiztosan mozog a dallamosabb, karcosabb énektémák és a keményebb, hörgős megszólalások között. A váltások nem hatnak erőltetettnek, inkább természetesen épülnek bele a dalokba, és kifejezetten jót tesznek az anyag dinamikájának. Az album ettől nemcsak változatosabb, hanem élőbb, harapósabb is lesz: Mixi hangja egyszerre ad érzelmi kapaszkodót és kellő agressziót a számoknak.

Összességében a Medusa egy feszes, lendületes és kifejezetten szórakoztató modern rock/metal album, amelynek legnagyobb ereje a közvetlenségében rejlik. A három-négy perces dalok gyorsan betalálnak, a partihangulat jól alkalmazkodik a metal súlyosságához, a vendégzenészek -mint ahogy írtam- pedig nem elnyomják a Stitched Up Heart saját karakterét, hanem plusz energiát adnak az egyes tételekhez. Mixi hangja végig erős kapaszkodó: a tiszta ének és a hörgés váltakozása természetesen működik, és sokat hozzátesz a dalok intenzitásához. A korong nem óriási megfejtés, hanem egy jól irányzott ütés: gyors, dallamos, karcos, és végig van benne annyi lendület, hogy a lemez ne csak megszólaljon, hanem mozgásban is maradjon.

8/10

Medusa

Megjelenés: 2026.06.12.

Kiadó: Judge & Jury Records

Dallista:

01. Love & Death
02. Sick Sick Sick
03. Glitch Bitch
04. Cannibal
05. Meet Me After Life
06. Medusa
07. Beast
08. Dead To Me
09. Devilicious
10. Ex-Termination

Zenészek:

Alecia “Mixi” Demner - ének

Merritt Goodwin - gitár

Randy Mathias - basszusgitár

Delaney Jaster - dob

2022 decemberében az Amberian Dawn még egy rendhagyó, de meglepően jól működő kitérővel jelentkezett: a Take A Chance – A Metal Tribute to ABBA című albumon a svéd poplegendák legismertebb dalait ültették át saját, szimfometalos világukba. Ami első hallásra akár veszélyes ötletnek is tűnhetett volna, ám végül kifejezetten erős, szórakoztató és szerethető anyaggá vált. 

Ezután azonban hosszabb csend következett, amelynek természetesen megvolt az oka: 14 év után Capri Virkkunen távozott a mikrofon mögül, hogy saját projektjeire koncentrálhasson, a szétválás pedig barátságban zajlott. Helyére az angol-svéd származású Nicole Willerton érkezett, vele pedig nem pusztán új énekesnőt, hanem egy új korszak lehetőségét is megkapta a finn együttes.

A ma megjelent Temptation’s Gates éppen ezért nem csupán egy új Amberian Dawn-lemez, hanem újrakezdés és bizonyítás is egyszerre. Ilyenkor mindig ott lebeg a kérdés: mennyi maradt meg a régi karakterből, és mennyire mertek hozzányúlni ahhoz a sémákhoz, amelyet a rajongók már jól ismernek? 

Elsőként a lemez címadóját mutatták meg, ezt követte a The Vision of Dreaming, majd az Unchained, néhány nappal az album megjelenése előtt pedig a Moon is befutott. Nicole érkezése érezhetően új színeket is hozott a hangzásba - ő ugyanis egészen más karakter, mint elődei. Ráadásul Nicole nem a semmiből pottyant ide, korábban az angol Blood Crush nevű alternatív/gothic metal formációban is énekelt.

A négy fent említett kislemezes dal mindegyike magán hordozta azt a tipikus Amberian Dawn-hangzást, amelyet a zenekar korábbi lemezeiről már jól ismerhetünk: a meséket idéző, mágikus dallamokat, a szimfonikus pompát, a karakteres dobokat, a filmzenés hatásokat és azt a különös, életigenlő energiát, amelytől az ember úgy érzi, hogy akár az ég is leszakadhat, amíg ez a banda zenél, addig mégsem fogunk elpusztulni. 

Tuomas Seppälä kreativitása továbbra is határtalan: zseniális dallamérzékkel rendelkezik, és az együttes zenéjét nehéz lenne elképzelni az ő karakteres szintetizátordallamai nélkül. Ezek a billentyűtémák adják meg a csapat egyik legfontosabb ismertetőjegyét, de szerencsére ezek sosem billennek át cukormázas giccsbe. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a dalok mélyén ott dolgozik a power metal lendülete, a feszes ritmusszekció és az a fajta energikus megszólalás, amely még a legmesésebb dallamokat is megtartja a földön. Vagy legalábbis nem engedi őket teljesen elrepülni a szivárványos unikornisfingba. :) 

A The Vision of Dreamingben és a címadó Temptation’s Gatesben még fel-felbukkannak az ABBA-szerű dallamfordulatok, de ez nemhogy nem baj, hanem egyenesen hozzáad a dalok élvezeti értékéhez. A zenekar korábbi kitérője itt nem tehertételként jelenik meg, hanem ízlésesen beépül a jól ismert Amberian Dawn-hangzásba. A himnikus, könnyen megjegyezhető refrének, a játékosabb dallamok és a szimfonikus hangszerelés együtt olyan hatást keltenek, mintha a banda egyszerre tért volna vissza a gyökereihez és vitt volna magával valamit abból a poposabb, felszabadultabb világból is. 

A Moon már keményebb szerzemény, amelyhez látványos videoklip is készült. A dal szövege a Holdat vezérfényként állítja középpontba: olyan jelképként, amely egy pusztulással, kapzsisággal és szenvedéssel teli világban is emlékeztet arra, hogy érdemes megbecsülni az élet apró szépségeit. Ez a gondolat jól passzol az Amberian Dawn világához, hiszen a zenekar mindig is erős volt abban, hogy a fantáziaszerű zenei köntös mögé valódi érzelmi tartalmat rejtsen. A Moon esetében ráadásul a sötétebb tónus és Nicole erőteljes vokális jelenléte miatt a dal nem válik nyálassá, hanem megőrzi a maga metalos tartását.

Az Eternal Flame egyértelműen a lemez magasztosabb pillanatai közé tartozik. A dal szépen építkezik, majd epikus refrénben csúcsosodik ki, és pontosan azt a fajta felemelő érzést hozza, ami miatt ezt a bandát olyan könnyű szeretni. Nem akarja újradefiniálni a műfajt, de amit vállal, azt korrektül teljesíti: kellemes, lendületes, és van benne annyi érzelmi töltet, hogy ne csak korrekt albumtölteléknek hasson. Ugyanez elmondható a Life Is Artról is, a This Night is Waiting for Me pedig talán a lemez egyik legérzelmesebb refrénjét szállítja. Nicole kifogástalan hangja az Undying Colours című tételben mutatkozik meg leginkább: ez egy lassabb, érzékenyebb szerzemény, amely mégis tele van erővel. Nem csöpög, nem esik szét, nem borul bele a nagy szimfonikus pátoszba, hanem végig tartása van, és pont ettől működik igazán. Szerethető gitárdallamokkal indul a The Garden, amellyel ismét a tempósabb vonalon találjuk magunkat, és természetesen itt sem marad el a lendülettel énekelhető refrén. Tipikus koncertsláger-gyanús darab, amelyből fogadni mernék, hogy idővel közönségkedvenc lesz. A lemezt lezáró Phantasmagoria pedig ismét megvillant valamit az ABBA-s feelingből, főleg a billentyűs megoldások tekintetében, miközben szépen becsukja az Amberian Dawn mesekönyvét.

Összességében a Temptation’s Gates remek visszatérés lett, és ami talán még fontosabb, hogy nem biztonsági játék. Az Amberian Dawn úgy nyúlt vissza a saját gyökereihez, hogy közben nem próbálta letagadni az elmúlt éveket sem. Az ABBA-metalos kitérő dallamossága itt-ott még visszaköszön, de a lemez alapvetően újra a szimfonikus power metalos vonalat erősíti, méghozzá frissen, lendületesen és kellően magabiztosan. Nicole érkezése kifejezetten jót tett a zenekarnak, mert nem is Capri helyére próbál beállni, és nem is Heidi Parviainen operás korszakát akarja visszahozni, hanem saját karaktert ad az új daloknak. A tiszta énekhangja erős, magabiztos, de az igazi meglepetést egyértelműen az jelenti, hogy a hörgésével képes új árnyalatokat vinni az Amberian Dawn világába. Ettől a zenekar nem lett hirtelen extrém metal, nem szakadt ránk a pinceajtó, de kapott egy sötétebb, harapósabb élt, ugyanakkor egy kifogásom mégis van: a hörgésből igenis lehetett volna több. Ha már mindenképpen csomót akarok keresni a kákán, akkor legyen ez, amibe belekötök. :) 

Tuomas zsenialitás továbbra is hasít: a billentyűtémák, a nagy refrének és a meseszerű atmoszféra most is azonnal felismerhetővé teszik a bandát. A Temptation’s Gates nem forradalmi album, de nem is kell annak lennie. Inkább egy erős, szerethető és nagyon is életképes új fejezet, amely bizonyítja, hogy az Amberian Dawnban Capri távozása után is bőven van erő, ötlet és varázs. Aki szerette a régi lemezek mágikus, lendületes világát, az itt otthon fogja érezni magát. Aki pedig kíváncsi volt, mit tud kezdeni a zenekar egy új énekesnővel és némi keményebb vokális fűszerezéssel, az szintén nem fog csalódni. A Temptation’s Gates nemcsak kinyitja az új korszak kapuit, hanem be is ránt rajta. És őszintén: ennél rosszabb sorsunk is lehetne.

9/10

Temptation's Gates

Megjelenés: 2026.06.26.

Kiadó: Napalm Records

Dallista:

1. Temptation’s Gates

2. The Vision of Dreaming

3. Moon

4. Unchained

5. Eternal Flame

6. Life Is Art

7. This Night Is Waiting for Me

8. Undying Colours

9. The Garden

10. Phantasmagoria

Zenészek:

Tuomas Seppälä - gitár, billentyűk

Nicole Willerton - ének

Joonas Pykälä-aho - dob

Emil "Emppu" Pohjalainen - gitár

Jukka Hoffrén - basszusgitár

Vannak művészek, akik lemezeket adnak ki. És vannak művészek, akik korszakokat zárnak le, majd évekkel később újakat nyitnak. Tarja Turunen mindig az utóbbiak közé tartozott, amióta saját útjára lépett, ennek pedig lassan húsz éve. Finn hősnőnk ezúttal sem siette el a lemezkészítést, hiszen a ma megjelent Frisson Noir-ra hét évet vártak a rajongók.

Márciusban jelentette be Tarja az új korongot. A cím egyszerre utal a sötétség szépségére és arra a kellemes borzongásra, amelyet a zene képes kiváltani a hallgatóból. Néhány nappal később debütált az első kislemez, az At Sea. Tarja elárulta, hogy a dal alapja egy évekkel korábbi zenei ötletből született, és a maga több mint tízperces játékidejével egyben az album leghosszabb szerzeménye is lett. Határozottan tükrözi azt, amit az énekesnő szólókarrierje során újra és újra bizonyított: nem a trendeket követi, és nem a streaming-platformok algoritmusainak próbál megfelelni. Ha egy dal mondanivalója tíz percet igényel, akkor az bizony tíz perc hosszúságú lesz. Pont.

Az At Sea grandiózus szimfonikus részei tökéletesen előidézik azt a bizonyos frisson-érzést, amely az album címében is megjelenik. A dal egyszerre monumentális és érzelmes, miközben végig megőrzi természetes áramlását. Nem mellesleg a szimfonikus részeket Budapesten rögzítették, ami számunkra külön érdekességet ad az album egyik legfontosabb tételében. Áprilisban érkezett a következő előfutár, az I Don't Care, amelyben Dani Filth, a Cradle Of Filth frontembere is közreműködik. A szerzemény már jóval direktebb, keményebb és energikusabb oldalát mutatja a lemeznek, bizonyítva, hogy a Frisson Noir nem kíván leragadni egyetlen hangulatnál. Elsőre nekem kicsit furcsa volt Dani hangja, de a dal végül visszavonhatatlanul a szívembe férkőzött.

Május végén pedig megérkezett a talán legkülönlegesebb beharangozó tétel, a The Trace Outlives, amelyben Sayo Komada egy tradicionális háromhúros japán hangszeren, shamisenen játszik. A keleties hangulat olyan világot nyit meg, amelyet Tarja korábban még nem engedett ennyire közel magához, noha korábban is fel-felbukkantak munkásságában a világzene elemei. És valljuk be, ezen a terepen nem nehéz elcsúszni, a metal világában pedig bőven találni példát arra, amikor egy merész ötlet végül nem a kívánt eredményt hozta, de Tarja ezt is az ő természetes eleganciájával oldja meg.

A lágy, tibeti hangtálakat idéző Intro után a címadó Frisson Noir azonnal magasabb fokozatba kapcsol. A határozott tempó és hangszerelés szinte egyetlen pillanat alatt magába szippantja a hallgatót, miközben a dal misztikus és sötét atmoszférája tökéletesen megágyaz annak a zenei utazásnak, amely az elkövetkező bő egy órában vár ránk. A The Eternal Return már-már a prog metal határait feszegeti, és bár a hangszerelése meglehetősen sűrű, egy pillanatra sem temeti maga alá az éneket. Igaz, Tarja esetében ehhez azért komoly erőfeszítésre lenne szükség. 

A Leap of Faith meglepetése, hogy nem más vendégszerepel benne, mint Tarja egykori Nightwish-beli csapattársa, Marko Hietala. Kettejük párosa ma is remekül működik: a múltbéli sérelmek több éve rendeződtek, egy közös turnén is bizonyították, hogy zeneileg továbbra is különleges kémia van közöttük. A dal hangulatában óhatatlanul megidézi a Century Child (2002) és a Once (2004) korszakát, vagyis azt az időszakot, amikor Tarja és Marko több emlékezetes duettben is együtt szólalt meg.

A Blaze Forever a korong egyik leggitárcentrikusabb darabja, és egyben a lemez egyik legközvetlenebb pillanata is. Színtiszta nyers energia, tűz és szenvedély árad belőle, miközben Tarja hangja nem ráül a dalra, hanem szinte végigvezeti annak izzó lendületét. A Tango Tarja honfitársai, az Apocalyptica közreműködésével került rögzítésre. Hangulatában kicsit olyan, mintha a Bridgerton egyik báljelenete kapna sötétebb, drámaibb zenei köntöst, ezt azonban abszolút pozitív értelemben kell érteni. A Tango egyszerre elegáns, teátrális és feszült, miközben Paavo Lötjönen, Eicca Toppinen és Perttu Kivilaasko olyan mélységet adnak neki, amelytől a dal a lemez egyik legkarakteresebb pillanata lesz.

Kevés zenekar tudja úgy újra és újra felöltöztetni a fájdalmat, hogy az ne önsajnálatnak, hanem erőnek hasson. Az Evanescence már a Fallen (2003) idején sem egyszerű emós-tinigót világfájdalomként robbant be, hanem olyan bandaként, amely a sebezhetőséget drámai, monumentális formába öntötte. A The Open Door (2006) tovább tágította ezt a sötét, teátrális világot, az önmagáról elnevezett Evanescence (2011) keményebb, gitárközpontúbb oldalát mutatta meg, míg a Synthesis (2017) a dalok szimfonikusabb, törékenyebb arcát emelte ki. A The Bitter Truth (2021) már nyersebben, földközelibb dühvel beszélt veszteségről, túlélésről és szembenézésről, a most megjelent Sanctuary pedig mintha mindezekből építene menedéket: egy olyan helyet, ahol a fájdalom nem elnyel, hanem tartást ad.

A lemez előtt két dal engedett betekintést az új anyag világába. A 2025-ben megjelent Afterlife a Netflixes Devil May Cry sorozatban is helyet kapott, míg az idén érkező Who Will You Follow már címében is az album egyik központi kérdését feszegeti: ha a hit szertefoszlik, és a régi kapaszkodók eltűnnek, kit vagy mit követünk tovább?

Az Evanescence sosem abból épített kultuszt, hogy hat-hét perces dalokkal próbálja bizonyítani a saját fontosságát. Amy Lee-ék többnyire három-négy-öt percbe sűrítik a mondanivalót, aztán tessék: lehet befogadni, lehet fintorogni, de nincs mellé zenei használati utasítás. Talán ez az 1994 óta létező zenekar egyik nagy erénye. Nem rétestészta-hosszúságúra nyújtott számokat kapunk, nem felesleges betétekkel kipárnázott drámát, hanem koncentrált, érzelmileg telített dalokat, amelyekben a zene és Amy hangja viszi el a hátán az egészet. A Fallen óta ez a hang egyszerre sebezhető és erőteljes, és még mindig képes úgy megszólalni, mintha valaki egy komplett belső összeomlást próbálna himnusszá alakítani.

Nincs ez másképp a Sanctuary esetében sem. A korongot nyitó Beautiful Lie felépítésében és dallamvilágában is azonnal az Evanescence jól ismert, összetéveszthetetlen hangzásvilágát tárja a hallgató elé. A már korábban bemutatott Who Will You Follow és Afterlife szinte azonnal beleégnek az ember fülébe, varázsuk pedig éppen a fent említett letisztult, direkt felépítésben rejlik: nincs túlgondolva, nincs túlmagyarázva, mégis elég érzelemmel van megtöltve ahhoz, hogy ne üres refréngyártásnak, hanem valódi Evanescence-pillanatnak hasson.

Természetesen áthatja a dalokat az Evanescence-től jól ismert elektronikus árnyalás is: a Rapture szintetizátordallamai és a címadó Sanctuary zongorabetétei nem puszta díszítőelemek, hanem valóban hozzáadnak a lemez sötét, mégis felemelő világához. A Tell Me When You’ve Had Enough viszont más irányból támad: berobban, odacsap, és az album egyik legkeményebb pillanataként azonnal magára húzza a figyelmet. A refrén egyszerre erőteljes és könnyen énekelhető, így nem nehéz elképzelni, ahogy koncerten a közönség együtt üvölti majd Amyvel.

Megszokásához híven a zenekar balladát is elhelyezett az anyagon. A How Do I Heal megható zongoraszólama és Amy érzelmektől túlcsorduló hangja erősen idézi a Fallen egyik legnagyobb klasszikusát, a My Immortal-t, amely mára éppúgy kultikus darabnak számít, mint a Bring Me To Life. A lassú, sebezhető szerzeményt a dühvel átitatott About Us követi, amelyről Amy korábban elmondta: hazája politikai eseményei, valamint az azokból fakadó reménytelenség és frusztráció érzése ihlette. A dal ennek megfelelően nem finomkodik, hanem feszült, indulatos és kifejezetten erőteljes pillanata az albumnak.

A Calm Down a lemez egyik legmisztikusabb hangzású darabja, amelyben Emma Anzai játéka is hangsúlyos szerepet kap. Az elektro-ambient alapokra épülő dal különleges elegyet alkot az Evanescence sötét, lebegő atmoszférájával, és bár nem tartozik az album legdirektebb tételei közé, éppen ettől válik emlékezetessé. Őszintén szólva, nekem nagyon is bejön. A Self Destruct ezzel szemben ismét az arcletépős energiát hozza, némi industrialos árnyalattal kiegészítve. Címével ellentétben azonban nem az önpusztítást dicsőíti, hanem annak legyőzésére fókuszál.

Az öt percet meghaladó Forever Without You a korong leghosszabb szerzeménye, és talán az egyik legszebb pillanata is. A dal középpontjában Amy hangja áll, amely egy szál zongora kíséretében bontakozik ki, majd lassan egy gyönyörű, fájdalmas balladává növi ki magát. Nincs szükség felesleges díszítésre, túlpakolt hangszerelésre vagy drámai mutatványokra: itt elég a hang, a zongora és az a fajta nyers érzelem, amelyet az Evanescence mindig is különösen jól tudott megszólaltatni. Néha nem kell túlbonyolítani egy dalt ahhoz, hogy üssön. Márpedig ez üt. Nagyon is.

Igen erőteljesen zárul az album: a Wide Open Heart alig háromperces hossza ellenére is szépen kibontja azt az emocionális határozottságot, amely mindig is az Evanescence sajátja volt. Nem kapunk felesleges köröket, eposzi játékidőt vagy hatalmas kórusokat, amelyek a Fallen-t záró Whisper esetében tökéletesen működtek, itt viszont csak ráerőltetett grandiózusságnak hatnának. A dal ereje éppen abban rejlik, hogy nem akar nagyobbnak látszani annál, ami: egy tiszta, őszinte és pontos lezárás. Egyszerűség, kimondott érzések és minőségi zene. Ennyi elég is.

Összességében a Sanctuary egy erős, érett, önazonos és érzelmileg sűrű Evanescence-album, amely nem akarja újraírni a zenekar történetét, de méltó módon folytatja azt. Nem forradalmi lemez, inkább tudatos építkezés mindabból, amit mindig is jól csináltak: sötét atmoszféra, szerethető dallamok, zongorás törékenység, keményebb pillanatok és az a hang, amely még mindig képes egyszerre sebezhetőnek és erősnek hatni. A lemez nem menekülést kínál, hanem kapaszkodót. És néha pontosan erre van szükség: nem világmegváltásra, csak néhány dalra, amely segít egyben maradni ebben a szépen rohadó világban.

9/10

"Sanctuary"

Megjelenés: 2026.06.05.

Kiadó: BMG/Columbia

Dallista:

1. Beautiful Lie
2. Tell Me When You've Had Enough
3. Who Will You Follow
4. Rapture
5. Afterlife
6. Sanctuary
7. How Do I Heal
8. About us
9. Calm Down
10. Self-Destruct
11. Forever Without You
12. Wide Open Heart

Zenészek:

Amy Lee - ének, zongora

Troy McLawnhorn - gitár

Tim McCord - gitár

Emma Anzai - basszusgitár

Will Hunt - dob

Az 1994-ben alakult svéd Draconian az évek során a doom metal egyik megkerülhetetlen zenekarává nőtte ki magát. A csapat zenéjében a death-doom súlya, a gótikus melankólia és a filmszerű atmoszférák különleges elegyet alkotnak, melyet a váltott női-férfi ének, a lassú építkezésű kompozíciók és a mély érzelmi töltet tesz igazán egyedivé. A Draconian mindig is a műfaj azon oldalát képviselte, ahol a szépség és a reménytelenség kéz a kézben jár.

A zenekar történetének egyik legnagyobb fordulópontja 2011-ben érkezett el, amikor az akkori frontasszony, Lisa Johansson távozott a csapatból. Helyét Heike Langhans vette át, akinek éteri, álomszerű hangja új árnyalatokat adott a Draconian világának, az ő nevével fémjelzett korszakhoz köthetők a 2015-ös "Sovran" és a 2020-as "Under A Godless Veil" című albumok. 2022 tavaszán Heike bejelentette távozását, hogy teljes figyelmét saját projektjeire fordíthassa (:LOR3L3I:, ISON, Light Field Reverie, Remina). A hír önmagában is megrázta a rajongótábort, ám az igazi meglepetés csak ezután érkezett: a zenekarba több mint egy évtized után visszatért Lisa.

Ma pedig végre megérkezett a régi-új énekesnővel felvett új album, az "In Somnolent Ruin", amelyet három előzetesen bemutatott szerzemény vezetett fel: a Cold Heavens, a Misanthrope River és az Anima. Már ezekből a dalokból is sejthető volt, hogy a zenekar maradt annál a nyomasztóan gyönyörű, lassan hömpölygő világvége-hangulatnál, amelyben mindig is a legerősebbek voltak.

Az album a nyolc percet meghaladó I Welcome Thy Arrow című tétellel indít, amely lassan, szinte álomszerű nyugalomból bontakozik ki. A leheletfinom kórusok, Anders Jacobsson mély hörgése és Lisa lágy, mégis erőt sugárzó éneke fokozatosan építi fel a dal súlyát. A dalszöveg sem egyszerű önsajnálatba fullad: inkább azt sugallja, hogy a fájdalomnak olykor értelme is lehet, és a bánat nem feltétlenül önmagáért létezik, hanem képes formálni, tanítani, átvezetni valami máson. Még sötétebb tónusokat mozgat meg a The Monochrome Blade, miközben gyönyörű harmóniában olvad össze a súlyos gitárhangzás, a visszafogott vonósok és a két énekes hangja. Itt külön érdemes kitérni arra, hogy hangilag mennyire más karaktert képvisel Lisa és Heike. Míg Heike hangjában leginkább a szenvedés éteri, szinte túlvilági szépsége dominált, addig Lisa énekében mindig is ott volt egy határozottabb, kissé harcosabb él. Nem pusztán elszenvedi a sötétséget, hanem mintha szembenézne vele. Ettől az új album hangulata is más árnyalatot kap, még akkor is, ha a Draconian alapvető melankóliája változatlan maradt. Mindez persze semmit nem von le a Heike-korszakkal készült albumok értékéből. A "Sovran" és az "Under A Godless Veil" számomra továbbra is a zenekar legszebb munkái közé tartoznak. Egyszerűen két különböző érzelmi világ találkozik itt: Heike törékeny, álomszerű fájdalma és Lisa mélyebb, földközelibb, erősebb jelenléte.

Videoklipes dalként érkezett az Anima is, amely talán az album egyik legmélyebb koncepcionális szerzeménye. A zenekar elmondása szerint a dal a lélek kettősségét, valamint azokat a belső tájakat kutatja, amelyeket hajlamosak vagyunk elkerülni vagy félünk szembenézni velük. Az egész egy paradoxonokon keresztül hömpölygő belső utazásként bontakozik ki, amely végül egy csendes, de súlyos felismeréshez érkezik: saját sötétségünk elfogadásához. Nem eltaszítva vagy megtagadva azt, hanem megtanulva együtt létezni vele. Már maga a cím is egyértelmű utalás Carl Gustav Jung anima-archetípusára, amely az ember tudattalanjának mélyebb, gyakran elfojtott oldalait szimbolizálja. A dal érdekessége, hogy vendégként feltűnik benne Daniel Änghede is, akit sokan ismerhetnek az ISON projektből, amely ugye Heike Langhans nevéhez köthető. Daniel és Lisa Johansson hangja együtt rendkívül érzelmes vonalat alkot, amely szinte lebeg a dal első felében. Az Anima lassú, visszafogott kezdésből építkezik fokozatosan, majd a végére jóval keményebb, súlyosabb formát ölt, ahol Anders Jacobsson hörgése is belép a képbe.

A különböző istenképekből való kiábrándulást boncolgató The Face of God már jóval határozottabb és súlyosabb oldalát mutatja a lemeznek. A kemény riffek és a dübörgő dobok szinte apokaliptikus hangulatot teremtenek, miközben a dal megőrzi azt a melankolikus mélységet, amelyről a Draconian mindig is felismerhető volt. Nem üres agresszióról van szó, hanem kiábrándultságról. Arról a pontról, amikor az ember már nem haragszik az istenekre, csak csendesen hátat fordít nekik. Az I Gave You Wings ezzel szemben gitártémák terén mutat nagyobb változatosságot, folyamatosan mozgatva a dal hangulatát. Ezt követi az átvezető szerepet betöltő, alig kétperces Asteria Beneath the Tranquil Sea, amely szinte lebegő éteri dallamaival és Lisa simogató hangjával vezeti át a hallgatót a már korábban klipes formában is megismert Cold Heavens világába. Utóbbi egyértelműen az album legtempósabb szerzeménye, ami már önmagában érdekes egy Draconian-lemez esetében, hiszen náluk a "tempós" általában még mindig azt jelenti, hogy a kontinensek tektonikus lemezei gyorsabban mozognak. Ennek ellenére a dal működik: kevésbé elmélyült és meditatív, mint a lemez többi tétele, viszont rendkívül stabil, fogós és karakteres. Talán nem ez az album legérzelmesebb pillanata, de minden hangjában ott van az a sajátos, hideg és mégis gyönyörű atmoszféra, amitől az ember az első másodperc után felismeri: igen, ez hamisítatlan Draconian.

Szintén videoklipet kapott a Misanthrope River, amelyről a zenekar elárulta, hogy ez volt az első szerzemény, amely felkerült az albumra. Maga a dal még az "Under A Godless Veil" korszakának hajnaláig nyúlik vissza, ám hosszú ideig szunnyadt, egészen addig, míg az új lemez munkálatai el nem kezdődtek. A szerzemény egy mélyen érzelmi töltetű utazás, amely visszafogott, mégis rendkívül tágas hangzásvilággal dolgozik. A finoman egymásra épülő rétegek helyenként már-már post-metalba hajló atmoszférát teremtenek, tovább mélyítve a dal hideg és nyugtalanító auráját. Az egész kompozíción végig ott lebeg valami ősi és megfoghatatlan jelenlét, mintha nemcsak egy történetet hallgatnánk, hanem egy lassan feltáruló belső látomást.

Az albumot a Lethe zárja, amely címében az alvilág egyik folyójára utal a görög mitológiából. A Lethe a feledés folyója volt: aki ivott belőle, elveszítette emlékeit és múltját. Már önmagában ez a kép is tökéletes lezárása az albumnak, hiszen az egész lemez a fájdalom, az önvizsgálat, a veszteség és a belső sötétség különböző arcait járja körül. A dal szövege tulajdonképpen egyetlen nagy kérdés köré épül: hol található a béke? A feledésben? A hitben? Az önfeladásban? Vagy valami egészen másban, amit az ember talán soha nem is tud teljesen megérteni? A Draconian azonban nem kínál könnyű válaszokat. Nem akarja megmondani a hallgatónak, hogyan érezzen vagy miben higgyen. A dal nyitva hagyja ezt a kérdést, és a választ végül mindenkinek saját magában kell megtalálnia. És talán pontosan ez az "In Somnolent Ruin" egyik legnagyobb ereje. Nem csupán egy újabb doom metal album, hanem egy lassú, melankolikus belső utazás, amely végigvezeti a hallgatót a gyászon, a hitvesztésen, az önvizsgálaton és az elszigetelődésen, de közben sosem válik igazán nyomasztóvá. Inkább olyan, mint egy hideg, ködös éjszaka, amelyben az ember valahogy mégis otthon érzi magát. 

Az "In Somnolent Ruin" egy remek visszatérő lemez. Pontosan azt teszi, amit a Draconian mindig is a legjobban tudott: lassan, türelmesen és könyörtelenül épít fel egy olyan érzelmi világot, amely egyszerre nyomasztó, gyönyörű és mélyen emberi. Az album ereje nem a technikai villogásban vagy a hirtelen meglepetésekben rejlik, hanem abban a különös atmoszférában, amely szinte végig rátelepszik a hallgatóra. A dalok nem pusztán egymást követik, hanem szinte egyetlen nagy belső utazássá állnak össze, ahol a veszteség, a hitvesztés, az elszigetelődés, a harag és az önelfogadás különböző állomásokként jelennek meg. És bár a lemez tematikája rendkívül sötét, mégsem válik öncélúan depresszívvé. Inkább olyan érzést kelt, mintha valaki csendben melléd ülne a legsötétebb pillanataidban, és nem megoldásokat próbálna erőltetni rád, hanem egyszerűen csak együtt maradna veled a csendben.

Lisa visszatérése különösen sokat ad az album karakteréhez. Hangjában továbbra is ott van az a melankolikus lágyság, amely a korai Draconian-lemezek egyik védjegye volt, ugyanakkor most talán még több erő és élettapasztalat hallatszik belőle. Anders hörgéseivel együtt továbbra is tökéletesen működik a zenekarra jellemző kontraszt: a szépség és pusztulás folyamatos egymásba fonódása. Egy sötét, melankolikus, őszinte és gyönyörű doom metal alkotás, amely nem fél csendben maradni ott sem, ahol más zenekarok már rég telepakolnák a teret felesleges hatásokkal vagy grandiózus túlzásokkal. A Draconian egyszerűen hagyja, hogy a súly, az atmoszféra és az érzelmek beszéljenek helyettük. És közel harminc év után is pontosan tudják, hogyan kell ezt csinálni.

9/10

"In Somnolent Ruin"

Megjelenés: 2026.05.08.

Kiadó: Napalm Records

Dallista:

01. I Welcome Thy Arrow
02. The Monochrome Blade
03. Anima (feat. Daniel Änghede)
04. The Face Of God
05. I Gave You Wings
06. Asteria Beneath The Tranquil Sea
07. Cold Heavens
08. Misanthrope River
09. Lethe

Zenészek:

Lisa Johansson - ének

Johan Ericson - gitár

Anders Jacobsson - ének

Daniel Arvidsson - basszusgitár

Niklas Nord - gitár

Daniel Johansson - dobok

2012 novemberében egy videó kezdett el terjedni a neten: egy törékeny, szép arcú lány kisestélyiben áll a színpadon, mintha egy érzelmes balladára készülne, aztán hirtelen elkezdi hörögni a Sybreed Emma-0 című dalát. És nem csak úgy tessék-lássék módon, hanem rohadt jól. A közönség lefagyott, a nézők lefagytak, a metalosok lefagytak.

A műsor a La France À Un Incroyable Talent volt, a felvétel idején mindössze 24 éves lányt pedig Rachel Aspe-nek hívják (és igen, nem “Récsöl”, hanem franciásan: “Rasel”, mielőtt valaki kulturális bűntettet követ el). A zsűri reakciója? Pont az a fajta tanácstalan arcrángás, amikor valaki rájön, hogy amit lát, az túlmutat azon a három agysejten, amit a műsor dramaturgiája eddig megkövetelt tőle. Néztek, pislogtak, finnyáskodtak, mintha valaki véletlenül igazi művészetet csempészett volna be a gondosan sterilizált, langyos tehetségkutató-környezetbe. 

Na de mindegy is, fiatal hősnőnk nem adta fel az álmait. Később Londonba költözött, ahol tetoválóművészként kezdett dolgozni, ám a zenei áttörés is eljött végül: 2021-ben a hardcore/thrash metalt játszó Cage Fight frontasszonya lett. 2022-ben meg is jelent a formáció debütáló anyaga, amely a zenekar nevét viselte.

A jelen kritika tárgyát képező album, az "Exuvia", a zenekar második kiadványa, amely a Spinefarm Records égisze alatt látott napvilágot. Már a cím is beszédes: az 'exuvia' az a hátrahagyott burok, amit egy állat vedlés során levet magáról, leginkább rovarok és hüllők esetében használatos a kifejezés. Nem túl finom metafora, de hát ez nem is az a műfaj, ahol bárki kesztyűs kézzel nyúl a dolgokhoz.

A lemezt négy előzetes dal vezette fel: az IHYG (I Hate Your Guts), a nők tárgyiasítása és a szexizmus ellen dühösen odabaszó Pig, az Un Bon Souvenir, a Pick Your Fighter, valamint a tegnap megjelent Oxygen. A traumákat feldolgozó IHYG tökéletes demonstrációja annak, hogy Rachel nem játszik a vokáltechnikákkal, hanem konkrétan birtokolja őket: growl és scream között váltogat olyan természetességgel, mintha csak levegőt venne, egyik sor még mélyről jövő, gyomorszaggató morgás, a következő már pengeéles sikoly. Az Un Bon Souvenir ezzel szemben megmutat egy másik arcot is: itt felbukkan a tiszta énekhangja, ami meglepően kellemes, már-már álomszerű kontrasztot képez a szerzemény brutálisabb pillanataihoz képest. Az Oxygen pedig egy teljesen más irányba húz: kísérteties felvezetése és finoman beszivárgó énekbetétei olyan atmoszférát teremtenek, mintha egy pszichothriller filmzenéjébe csöppentünk volna, csak itt a feszültséget nem vonósok, hanem súlyos riffek építik fel.

És akkor ott van a Pig, ami nem finomkodik: disznóvisítással indít és zár, mert miért ne, ha már egyszer beleállunk a témába. Direkt és provokatív, pont, amilyennek lennie kell, amikor valaki nem díszcsomagolni, hanem az arcunkba vágni akarja a mondanivalóját, ami jelen esetben a dal kapcsán már fent is említett szexizmus, amit Rachel nem elméletben ismer, hanem napi szinten megtapasztalja. És ami igazán kényelmetlenné teszi az egészet: nem hagyja annyiban. Azokat a gyomorforgató, sunyi, névtelenül odaböfögött üzeneteket, amiket bizonyos férfiak képesek voltak elküldeni neki, simán kiposztolja a nyilvánosság elé. Nem dramatizál, csak megmutatja, hogy mi zajlik a közösségi platformokon. Bátor lépés? Az. Jogos? Kurvára. 

Ahogyan haladunk az album közepe felé, egyre erőteljesebben törnek felszínre a melodeath elemei, jellegzetességei is, sőt, a címadó Exuvia már-már blackened death metalba hajló részeket villant, zeneileg egyértelműen a korong egyik legösszetettebb tétele. Rachel itt ismét előhúzza tiszta hangját is, amely az arcletépős riffekkel remek kontrasztot alkot.

Az egyik legkülönlegesebb felvétel a Pick Your Fighter, amely Julien Truchan (Benighted) vendégszereplésével készült. A dal alapját egy meglepő húzás adja: egy francia popdal, Nâdiya Et c’est parti című száma szolgált inspirációként. Már önmagában ez a kontraszt is elég ahhoz, hogy az ember felkapja a fejét. A végeredmény egy agresszív hardcore metal darab, ami szépen letépi az eredeti dalról a csillámport. De – és itt jön az a bizonyos DE – az egészben mégis marad egy halvány hiányérzet. Mert miközben minden adott lenne egy igazán pusztító erejű számhoz, mintha visszafognák a pórázt az utolsó pillanatban. 

A melodeath felé hajló megoldások leginkább a The Hammer Crush című dalban ütköznek ki: szaggató riffek, masszív dobtéma és egy olyan súly, ami nem csak fizikailag, hanem hangulatában is nyomja az embert lefelé. Nem új találmány, de működik, és itt pont annyira van túltolva, amennyire kell. 

Az album zárása viszont teljesen más térbe visz. Az Élégie egy félig angol, félig francia nyelvű, lassabb tempójú tétel, amely nem a brutalitásával, hanem az érzelmi súlyával üt. A dal Rachel nagyapjának állít emléket, és azt a nagyon ismerős, gyomorszorító gondolatot bontja ki, hogy talán több időt kellett volna együtt tölteni. Itt nincs hörgés mögé bújtatott póz vagy kemény vagyok, nem érzek semmit - attitűd. Épp ellenkezőleg: ez egy nyílt, sebezhető pillanat. Az a fajta, amit sokan inkább elfojtanak, mert kényelmetlen, mert fáj, mert nincs rá jó válasz. Rachel viszont beleáll, így válik sebezhetősége igazi erővé.

Összességében az "Exuvia" egy határozottan erős, érett anyag, ami nem kér bocsánatot azért, ami. Mer bátran kísérletezni, stílusokat keverni, hangulatokat ütköztetni, néha nem talál telibe mindent, de pont ettől válik élővé. Ha ezt a fajta változatosságot még tovább csiszolják és tudatosabban építik, abból tényleg valami egészen különleges születhet. Rachel itt nem csak jelen van, hanem uralja a teret: 100%-ot ad, minden hangjában ott van a düh, az elszántság és az a fajta nyers őszinteség, amit nem lehet tanulni. De nem egyszemélyes show-ról van szó, a hangszeres szekció is masszívan odateszi magát, stabil alapot adva ennek az egész, folyamatosan lüktető káosznak. A szövegek súlyosak, személyesek, és fájdalmasan ismerősek tudnak lenni. Nem mindenki meri kimondani ezeket a dolgokat, még kevesebben ordítják bele a világba. Pedig néha pontosan erre van szükség. A düh nem ellenség, hanem fegyver. És ez a lemez az apró gyenge pontok ellenére pontosan azt mutatja meg, hogyan kell ezt használni.

8,5/10

"Exuvia"

Megjelenés: 2026.05.01.

Kiadó: Spinefarm Records

Zenészek:

Rachel Aspe - ének

James Monteith - gitár

Will Horsman - basszusgitár

Nick Plews - dob

Dallista:

1. Confined
2. Oxygen
3. Pig
4. Pick Your Fighter
5. Un Bon Souvenir
6. Deathstalker
7. Le Déni
8. Exuvia
9. The Hammer Crush
10. IHYG (I Hate Your Guts)
11. Élégie

Rekordmennyiségű tagcsere és távozás tarkította a kezdetben brazil, mára nemzetközivé vált Nervosa utóbbi éveit – összesen hét személyi váltás történt, frontemberi és hangszeres posztokon egyaránt. Nem túlzás azt mondani, hogy a banda története az elmúlt időszakban inkább emlékeztetett egy túlírt dél-amerikai szappanoperára, mint egy stabil metal formáció működésére.

A csapat élén kezdetben Fernanda Lira állt, aki 2020-ban a dobos Luana Dametto társaságában távozott és megalapította a Crypta nevű formációt, így Prika Amaral gyakorlatilag egyedül maradt a romok között. Ezt követően valóságos körforgás indult be körülötte: Eleni Nota, Mia Wallace, Gabriela Abud, Nahir Villalba és Diva Satanica is megfordult a zenekarban – rövidebb-hosszabb epizódokra, mintha csak vendégszereplők lennének egy véget nem érő sorozatban.

Végül 2023-ban Prika úgy döntött, lezárja a véget nem érő énekeskeresést, és saját kezébe veszi az irányítást – szó szerint is. A mikrofon mögé állva egyszerre vált a Nervosa frontasszonyává és gitárosává, ami igencsak merész húzás volt, mégis működött, a "Jailbreak" ugyanis összességében kedvező kritikákat kapott. 

Jelen kritika tárgya, a "Slave Machine" – a Nervosa legfrissebb támadása – éppen ma landolt a boltok polcain. A tizenkét tételes anyagról elsőként a címadó darab rántotta le a leplet, ezt követte a Ghost Notes, majd szinte még ki sem hűlt a fém, tegnap az Impending Doom is becsapódott.

Technikai szempontból és Prika vokális teljesítményét illetően a lemez egyértelmű előrelépés a "Jailbreak"-hez képest. A hörgés terén érezhető a fejlődés: magabiztosabb, agresszívebb és sokkal kontrolláltabb, ami végre nemcsak viszi, hanem húzza is a dalokat. A nagyjából 43 perces játékidő alatt pedig megkapunk mindent, amit a thrash metal tankönyv első oldalán vastagon kiemelnének: arcletépős riffek, megállás nélküli darálás és egy adag nyers düh, ami pontosan tudja, miért van ott. A műfaj kötelező elemei tehát hiánytalanul kipipálva.

A Ghost Notes felvillant egy erősebb, karakteresebb irányt, amelyből simán elbírt volna még többet a lemez. A 30 Seconds szaggatós-reszelős és dallamos részei viszont pedig egyértelműen jelzik, hogy a zenekar nem véletlenül beszélt az eddigi legdallamosabb anyagáról – itt tényleg történik valami, ami kilóg a puszta darálásból.

Az album elejétől a végéig megtartja azt a feszes, dühös hangulatot, ami egy pillanatra sem engedi leülni az anyagot. Őszintén szólva Prika előadásmódja nekem sokkal jobban tetszik, mint akár Fernanda vagy Diva Satanica hangja – van benne valami nyersebb, ösztönösebb, talán őszintébb él, ami jobban átjön. A "Jailbreak" sem volt rossz lemez, de ott még érezhető volt egyfajta kapkodás és útkeresés, mintha a banda maga sem tudta volna teljesen, merre tart, a "Slave Machine" azonban már jóval összeszedettebb, tudatosabb és sokkal magabiztosabb anyag. Nem finomkodik, nem magyarázkodik, könyörtelenül tolja az arcunkba a velőből jövő thrash/death himnuszokat, és közben egy pillanatra sem kér bocsánatot. 

A You Are Not A Hero egyértelműen az album egyik csúcspontja: a visszafogottabb tempó nemhogy elvesz az erejéből, hanem épp ellenkezőleg – súlyt ad neki, és hagyja érvényesülni a mondanivalót. A Hate közben ügyesen csempészi be a klasszikus rockos ízeket a thrash közegbe, anélkül hogy elveszítené az élét, míg a Learn or Repeat groove-os húzása és a gitárszólója már az a kategória, ahol reflexből bólogatni kezd a fej – akár akarod, akár nem. A záró Speak In Fire pedig szépen keretbe foglalja az anyagot: vastag, húsos riffekkel operál, a dal második felében érkező szóló pedig pontosan ott talál be, ahol kell. Maga a szerzemény egyértelműen koncertre termett, egy tipikus "utolsó szám, mindenki megőrül" pillanat, és már senki nem akar hazamenni.