Néhány nappal ezelőtt volt szerencsém meghallgatni a budapesti Taleteller új lemezét, amely a The Path címet viseli, és hivatalosan ma jelent meg. A dalcsokorról itt olvashatsz kritikát, a zenekarnak pedig köszönettel tartozom a lehetőségért.
A csapatot Tóth Tibor alapította 2010-ben, akinek elképzelése egy olyan szimfonikus metált játszó együttes volt, amely albumonként egy-egy történetet dolgoz fel. Több tagcsere és a debütáló album (Hope Dies Last, 2014) után idén júniusban jelentkezett a formáció új dallal az Aurora képében, Tiborral pedig itt olvashatsz interjút. Szeptemberben megjelent az Emerald Creek című dalhoz készített kisfilm is.
A zenekar jelenlegi felállása a következő: Tóth Tibor (billentyűk), Csák Annamária (ének), Róth Miklós (dobok), Horváth Imre (gitár) és Uhljar Mihály (szimfonikus hangszerelő).
Nyáron interjút készítettünk Tóth Tiborral, a Taleteller alapítójával, aki elmondta: zenét szerezni számára olyan, mintha egy naplót írna. Láthattuk a budapesti bandától az Aurora és az Emerald Creek című nótákhoz készült klipeket, a zenész pedig -aki 2010-ben alapította az együttest- elárulta: nagy hatással van rá például a Sirenia, a Nightwish vagy éppen a Delain munkássága, de sok szimbolista költő is, mint például Ady Endre.
Énekesnőjük a kellemes szopránnal megáldott Csák Annamária, akivel elkészült végre az új album, a The Path, amely egy történetet mesél el 12 számon keresztül. Ugyan a kiadvány csak december 21-én fog hivatalosan megjelenni, hálával és köszönettel tartozom a zenekarnak, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy meghallgassam a számokat és véleményt mondhassak róluk.
Az A Hero Will Rise című dallal indít a lemez, amely megmutatja a korong irányát: filmzeneszerű, kellemes darab. Itt kell megemlítenem, hogy a csapat szimfonikus hangszerelője, Uhljar Mihály remekül végezte a munkáját, monumentális, epikus dallamokkal egészítve ki a korongot. Ő egyébként 2017-ben csatlakozott a zenekarhoz, mint Taleteller-rajongó. :)
A szerzemények nagy része valóban felfedi, hogy a zenekart komolyan inspirálta a felvételekkor a Nightwish, az Epica, a Sirenia és még jó pár együttes, de mégsem lehet utánzással vádolni a formációt, mert a nyilvánvaló hasonlóságok ellenére teljesen sajátos, egyedi hangzású a kiadvány.
A Where The Tales Born és a Run From The Wolves engem emlékeztetnek a Tarja-érás Nightwish lemez, a Once dalaira, ám Annamari nem operásan énekel, hanem úgy, mintha mesét mondana. Ám ez cseppet sem altató jelleggel, ahogyan a gyerekeknek szokták, a zenével együtt az ő hangja is belekúszik az agyadba és ott is marad.
A már ismert Aurora dallamos refrénjével a koncerteken biztosan partihangulatot fog teremteni, majd az Ignis Fatuus, a Wanderer és a Nightmare következik, szintén fülbemászó dallamokkal, hol keményebb, hol lágyabb részekkel. Az Eternal Fall egy szép ballada, kelta-ír hatásokkal, férfi ének is kiegészíti Annamari hangját.
Ezután egy ismét pörgős tételhez érkeztünk, a Moonlight Feast-et hallgatva az embernek táncolhatnékja támad - legalábbis nekem biztosan. Ezután a The Storm -amely instrumentális, de igencsak pattogós szerzemény- vezet át minket a lemez utolsó fejezetéhez.
Az Emerald Creek-et már ismerjük, itt a vándor utolsó útjához érkezik, és megtudhatjuk, merre visz a smaragd patak csobogása. Az érzelmes dal után a The Dying Forest ismét a keményebb vonalat képviseli, amely a végére lelassul. Lágy részekkel zárul a dal, mint egy mese végén, amikor a gyermek már alszik, és álmodik. Az albumzáró Through The Path a The Stormhoz hasonlóan szintén instrumentális, szimfonikus tétel, a vándor megpihen és nyugovóra tér.
Összegezve: telített a piac szimfonikus metál tekintetében, egyre kevesebb az olyan csapat, akik valami igazán különlegeset tudnak csinálni. A The Path a vándor által bejárt ösvényt mutatja be, azaz egy úgynevezett konceptlemezről beszélünk, amelyeknek megvan az a veszélye, hogy néhány dal után kifullad és unalmas lesz, ha nincs meg az a plusz a storyline-ban, ami fent tartja az érdeklődést és megragadja a hallgatót. Mint amikor filmet nézel és egyszer csak ellaposodik, és bealszol rajta. A Taleteller lemeze, "filmje" azonban végig leköti az embert, Annamari énekstílusa nem az operás áriázás, de nem is baj, mert a dalok témájához, szövegéhez inkább a lágyabb ének illik. Elvégre ez egy történet, és egy történetet vicces lenne operás énekkel "elmesélni", a férfi ének pedig nagyon is kellett, remekül kiegészíti Annamarit - az úriember pedig nem más, mint Pápai Zsolti a Cadaveresből. Szinte látod Magad előtt a történetet, a vándort, ahogyan járja az ösvényt és útja során kalandos élményekben van része. Erős lemez, erős dalokkal, profi hangszereléssel és hallani a befektetett munkát. Részemről az album teljesen rendben van.
